sutniribalröküT - Stacy Westford meséje

Tükör
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Tükör

A tükör jó fényvisszaverő képességgel bíró, görbült vagy sík felület, ami elég sima ahhoz, hogy a visszavert fénysugarakból kép keletkezzen. A tükröző felület egyenetlenségei ezért nem lehetnek nagyobbak, mint a visszavert fény hullámhossza. Egy egyenetlen fehér fal szintén visszaveri a fényt, de szét is szórja a tér minden irányába. A visszaverődés és az átlátszóság hat a keletkezett kép fényességére és színére.

A tükör, mint szimbólum

Az ókorban a tükör a lelket jelképezte. A mítoszok szerint vele a lelket csapdába lehetett csalni, és a tükörben tartani. A görög mítoszok szerint a titánok így ejtették csapdába Dionüszosz lelkét. Narkisszosz a saját tükörképébe szeretett bele. Az ókori Egyiptomban a tükör és az élet szavak megegyeztek. Ugyanezért a kelta nőket tükrükkel együtt temették el.

Labirintus
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A szó eredetére vonatkozóan két elmélet létezik.
Óegyiptomi eredet: Lope-ro-hunit – a Tóparti Templom, III. Amenemhat halotti temploma, amelyet Hérodotosz keresett fel.
Görög eredet: Labrysz szóból, amely a kétélű harci balta neve, és a minószi kultúrához tartozó alakos ábrázolások gyakori eleme.

A labirintus (görögül: λαβύρινθος labyrinthos) vagy labürinthosz a klasszikus görög mitológia szerint szobákból és folyosókból álló áthatolhatatlan építmény, amelyet Minósz, krétai király parancsára Daidalosz, a legendás hírű ezermester készített a knósszoszi királyi palotában. A király ide zárta Minótauroszt, az ember testű, bikafejű szörnyet, akit Thészeusz, Athén hercege a krétai királylány, Ariadné segítségével legyőzött. Minósz király leánya egy gombolyagot adott Thészeusznak, aki miután megküzdött a szörnnyel és végzett vele, a fonalat visszafelé követve kijutott a labirintusból. Daidalosz a labirintus megépítése után a magának készített viaszszárnyak segítségével menekült ki a szövevényes építményből, majd fiával Ikarosszal együtt Kréta szigetéről.

Ahhoz, hogy egy ember bejusson egy labirintusba vagy kitaláljon belőle, mindig kiváló megfigyelő és tájékozódó képességre, a nehézségek leküzdésére való hajlamra és bizonyos időre volt szükség – márpedig ezekkel az adottságokkal minden ember más-más mértékben rendelkezik. Nem nehéz felismerni ebben a komoly felkészülést igénylő útban az emberi életút elvont megfelelőjét, illetve azt, hogy mélyebb értelemben a labirintus középpontja a nagyobb tudatosság és tudás elérését jelképezi. A lélek ilyen értelemben vett újjászületése után a megújult ember könnyen visszatérhet a külvilágba, és spirituális fejlődésének egy szakaszát befejezettnek tekintheti.

-----------------------------------

"Az ......... alászáll, és befészkeli magát egy emberbe. Először csak olyan, mint valamilyen súlyos dolognak a tudása, mint valami parancs. Fenyegető vagy kérlelő, visszataszító de izgató is. Aztán egyre jobban megismerteti magát, és az ember próbára teheti az ........... erejét, megtanulhatja szeretni, feláldozni magát érte, és eljuthat a teljes ürességig. Amikor eléri ezt az ürességet, az .......... birtokba veszi emberét, és vele végezteti el a munkáját. Aztán magára hagyja üresen, kiégve, megfosztva az evilági élet további lehetőségeitől......... "

2010. Szeptember 30. Csütörtök. Délután 15:00.
Detroit – Oak Park – A magániskola falai közt


A katedrán álló tanár zsongító hangú előadása, mindenkire hatással van. Van aki felemelt fejjel őt nézi, majdnem figyelmesen. Ez az elől ülőkre jellemző. A padsorok közepe táján már elkalandozó tekintetek figyelhetők meg. A hátsó sorokban pedig száz százalék az oda nem figyelés. A tanulók egy része könyvet olvas, ami egyáltalán nem kötődik egyik tanóra anyagához sem. Van aki színes magazint lapozgat, ábrándozó tekintettel lesve a benne szereplő felkapott „szépfiút”. Megint más sms-t pötyög a némított billentyűs telefonon. Merthát hiába a jónevű, és drága iskola, mely szigorúbb is a mai világban megszokottnál, a diákok nem változnak. Ahogy máshol, itt is megtalálható a hangadó klikk akik a viszonylag kis létszámú osztály csendesebb felének irigykedő pillantásaitól érzik magukat jól. No és persze attól, ha az épp kiszemelt ügyeletes „áldozatukkal” rafinált és durva módon kibabrálhatnak. Válogatott módokon kínozzák meg a szerencsétlent, és a tanárok mintha szemet hunynának a kis csoport turpisságai felett. Az eheti kiválasztottuk Gertrude, a szeplős, vörös hajú kövérkés lányka, aki a kamaszkori „nagylányság” tipikus képviselője. Amint a hormonok működésbe léptek, hogy felkésztísék a felnőttségre, kellőképpen megzavarták az egész szervezet, s ennek eredményeképpen a lányzó rohamos hízásnak indult. Arca, akárcsak teste, számottevően kikerekedett ami a trendista lányoknak megfelelő „okot” szolgáltatott arra hogy a csúfolódástól kezdve a komolyabb mókákig górcső alá vegyék őt. A délelőtt még viszonylag visszafogottak voltak, de a következő „óra” a testnevelés, ahol ügyebár lekerül a jótékonyan fedő-takaró ruha. Láthatóvá válnak a hurkák, keblek, és a testre simuló dressz is kihangsúlyozza a vizuális élményt. Nem véletlen, hogy Gertrude aki előtted ül, szinte egész órán idegesen motoszkál. Hol a könyveit, füzeteit lapozgatja túl hangosan, hol a táskájába nyúl be már vagy hatszázadszorra, hogy egy-két kekszet majszoljon el. Akkor csendesedik el csak percekre, mikor a körmét rágja fájdalmasig csonkolva a szaruképződményt. Mikor vérezni kezd a rágott testrész, ismét a táskába nyúl újabb zsebkendőt kutatva elő. Megtalálva, a táskát visszateszi a szék támlájára, és ismét pár perc nyugalom jön, míg a zsepit a vérző felületre szorítja hogy szűnjön a bíbor patakzás. Az ám, de a munkát túl jól végezte s a vérzés nem akar elállni. Másik zsebkendő kell. Hátra fordul, és benyúl a táskába. Újján ott a rátekert zsepi, mely mélypiros színben játszik…

2010. Szeptember 30. Csütörtök. Délután 15:05.
Detroit – Oak Park – A magániskola falai közt

Felteszed a kezed. Ms. Alexander rád pillant. Még befejezi a mondatot, s feljebb tolja orrán a láncra fűzött szemüvegét.
- Ms. Westford? – szól hozzád apró bólintással engedve hogy megszólalj. De mielőtt még beszélni kezdhetnél megszólal az óra végét jelző csengő. A lányok azonnal zsivajogni kezdenek, s felugrálnak. A tanárnő felemeli a kezét, s szigorral arcán néz körbe.
- Mindenki visszaül a helyére! – s bár a hangja halk mégis foganatja van. Kelletlen sóhajokkal, és szájhúzva csüccsenenk vissza a heveskedők.
- A csengő, nem nektek, nekem szól, hogy ideje befejeznem az órát – szól helyretevőleg s egyenként néz a renitensek szemébe. Egyik lányka sem bírja hosszasan a tekintetét. Majd visszafeordul feléd, s finoman int
- Tessék Ms. Westford. – adja meg újra neked a szót. S ezzel egyidőben észreveszed hogy az apró klikk tagjai meglehetősen vérszomjasan tekingetnek rád.

2010. Szeptember 30. Csütörtök. Délután 15:05.
Detroit – Oak Park – A magániskola falai közt

Ahogy Gertrude nevét kiejted a leányzó szinte összetöpped az előtted lévő padban, s mintha a nyüsszenését is hallanád. Riadtan pillant hátra rád, s fejet ráz
- Ezt nem kellett volna! – mondja sápadtan, s csak számodra hallhatóan.
Alexander lelép a katedráról, s elindul felétek. Mivel a leghátsó padba ülsz, végigsétál az egész termen. Nem siet, mintha szánt szándékkal húzná az időt.
Gertrude sietve zsepit cserél, s a vérrel mocskoltat betűri a farmerjának zsebébe. Mivel teste kitölti a rendelkzésre álló teret, ez alig sikerül neki. Kapkodásában nem veszi észre hogy valószínűleg nyirkos tenyeréhez tapadva a zsepi nem marad az igencsak szűk zsebben. Rövid röppályát leírva a két padsor közé libben a földre.
A tanárnő megáll Gertrude padja mellett s aggódón pillog le a lányra.
- Mi történt? – kérdezi kedveskésen. Az osztály felétek fordulva kiváncsian figyeli a történteket. Egyre több dühös pillantást kaptok mindketten. Ennek oka valószínűen a tornaóra, amire a lányok kevés kivétellel imádnak járni. A kimondottan sármos és jóképű fiatal tornatanár a plátói szerelmek célpontja.
Gerttrude fel sem nézve felel nyafka hangon
- Beszakadt a körmöm – füllent és a sápadtságából bíbor pír lesz.

2010. Szeptember 30. Csütörtök. Délután 15:06.
Detroit – Oak Park – A magániskola falai közt

Nem kellett volna? Hát, ha nem akarja az igazságot mondani, akkor az az ő dolga.

- A vérző körömágy könnyen begyulladhat, ha nem fertőtlenítik - jegyeztem meg kedvesen a tanárnak. - Jobb minél előbb ránézni, hogy ne legyen nagyobb baj.

Dehogy nem kell. Nem akartam, hogy a többieknek miattam kelljen bent maradniuk, de ezt meg kellett érteniük. Azt teszem, amit kell, amit nekik is kellene.

2010. Szeptember 30. Csütörtök. Délután 15:10.
Detroit – Oak Park – A magániskola falai közt

A tanárnő elmosolyodik szavaid hallva és az osztály felé fordul
- Látják hölgyeim Ms. Westford mennyire a szívén viseli a bajbajutott osztálytársuk sorsát? Önöknek is legalább ennyire illene odafigyelniük embertársaikra – bólint aprót. Az ösztálytól kapott pillantások mintha meganyni kis tű lenne szinte szurkálják a bőröd. A nő aztán visszafordul felétek
- Ms Flores – szól Gertrudhoz – ne felejtse el megköszönni Ms. Westfordnak a törődést – mosolyog rá kedvesen.
- Igen Ms. Alexander – bólint engedelmesen a lány.
- Menjenek – bólint feléd aztán a tanárnő, s int finoman az ajtó felé. Ő maga visszasétál a katedrára. Türelmesen vár hogy induljatok A többieknek még mindig nem engedi hogy pakoljanak.
Gertrude becsapja a könyveit és a füzeteit a táskába, s kifelé iszkol a teremből.

2010. Szeptember 30. Csütörtök. Délután 15:10.
Detroit – Oak Park – A magániskola falai közt

Becsukom a füzetem, elrakom a tollam, felveszem a táskám. Kisimítom szoknyám ráncait, és elindulok az ajtó felé. A haragos tekintetektől szinte szikrázik a levegő, de nem figyelek rájuk. Egy illedelmes lány nem fut, főként nem pedig a tanteremben. Bárcsak ezt Gertrude-nak is megtanították volna szülei!

- Viszont látásra, Ms. Alexander! - hajtom meg fejem a tanár felé, mikor a katedra előtt elhaladok, aztán a folyosóra lépek. Becsukom magam mögött az ajtót, vigyázva, hogy ne csapódjék, és csak utána nézek körül Gertrude-ért.

2010. Szeptember 30. Csütörtök. Délután 15:10.
Detroit – Oak Park – A magániskola falai közt

A tanárnő kedves mosollyal köszön vissza s tekintete elismerően csillan rád.

Kilépsz s becsukod az ajtót.
Gertrude odakint áll, s hogy végre kijössz alig várja meg hogy becsukd az ajtót
- Megőrültél?! – támad neked. Arcán a kétségbeesés és a dühösség vetélkedik egymással. Tekintete ide-oda rebbenő ideges, ajka lefelé görbülő. – Ezért kicsinálnak minket!!! – fogja suttogóra az utolsó pillanatban észbe kapva.

2010. Szeptember 30. Csütörtök. Délután 15:10.
Detroit – Oak Park – A magániskola falai közt

Megőrültél?! A szó visszhangot ver bennem. Egy pillanatra kihagy a szívem, megszédülök, és a homlokomhoz kapok.

- Nem! - szalad ki a számon.

Mi nem? Egy pillanattal később már nem is tudom, miről beszélek... Észreveszem, hogy egy pillanatig lihegtem. Nagyot nyelek, mély levegőt veszek az orromon át, és újra kihúzom magam.

- Nem fognak. - Próbálok úgy tenni, mintha eredetileg is ezt akartam volna mondani. Mit is akartam? Mi nem? Mindegy, lényegtelen is. A kezemmel, ami még mindig a homlokomon van, hátrasimítok egy kósza hajtincset. - Miért tennék? Gyere, menjünk szépen! - fogom meg a kezét. Persze nem azt, amelyik vérzik.

Az orvosi felé indulok. Minél előbb meg kell nézni a körmét! És igazán nem szeretném, ha begyulladna a csuklóm. Nem akarok megtanulni bal kézzel jegyzetelni, amíg nem muszáj.

2010. Szeptember 30. Csütörtök. Délután 15:10.
Detroit – Oak Park – A magániskola falai közt

Gertrude-ot felkilátásoddal de további vigasztaló szavaidal sem igen nyugtatod meg. Engedi hogy megfogd s kezét, s el is indul veled az orvosi felé. Szuszogval lépked melletted.
- Stacy hiszen ismered őket – mondja továbbra is nyafkán, majd összeszalad a szemöldöke, s fintorral fújtat egyet, hogy eszébe jut valami.
Rád mered és sajnálkozón pillant a szemedbe
- Mindig elfelejtem, hogy te még új vagy az osztályban – mondja és sóhajt egy fájdalmast
- Ha tavaly is velünk jártál volna, már tudnád miről beszélek. – mondja továbbra is sajnálkozó hangon.
A folyosókon nem sokan vannak. Nyitott osztálytermek előtt haladtok el. A diákok nagy része odabent üldögél, még a szünetekben is viszonylag „normálisan” viselkednek. Ritka a hangoskodás és a rendbontás.
Az épület cikkcakkos folyosók kusza szövevénye. A tervező egyforma hosszú, de fele olyan széles „elemekből” álmodta papírra a tervet. Mintha cikcakk ollóvall vágták volna ki az alaprajzot. A lépcsőházak a cikcakkok belső ívén helyezkednek el. Lerobogtok a földszintre, ahol az iskolaorvosi rendelő is elhelyezkedik. A piciny váróban senki sincs, a vizsgáló ajtaja nyitva. A nővérke észrevesz titeket és kedves mosollyal lép ki hozzátok.
- Sziasztok! – köszönt kedvesen és közvetlenebbül mint az iskola többi alkalamazottja. Végigpillant rajtatok.
- Mi a baj lányok? –kérdezi, mert Gertrude a háta mögé rejti a vérző kezét, így nem láthatja.

2010. Szeptember 30. Csütörtök. Délután 15:10.
Detroit – Oak Park – A magániskola falai közt

Ismerem? Mi köze ennek ahhoz, hogy ismerek valakit, vagy sem? Gertrude szegény nem érti, hogy működik a világ. Vannak dolgok, amiket az embereknek meg kell tenniük, és mindig ez jön először. Sajnálom, hogy ezt neki nem tanították meg. Nem csodálom, hogy így elhízott, szegényem. Mire leérünk a rendelőbe, elhatározom, hogy ezen változtatni fogunk...

Szerencsére várnunk sem kell, így talán még visszaérhetünk testnevelésre. Jól esne egy kis mozgás! A nővér készségesnek tűnik, így nem is húzom az idejét.

- Jó napot! - köszönök hangosan. - Gertrude-nak beszakadt a körme, és elég csúnyán vérzett. Szerintem fertőtleníteni kéne. - Gertrude hátára teszem a kezem, és gyengéden előre tolom. Nem illendő, hogy én beszélek róla, és még ráadásul így bujkál is. Ha rejtegeti a kezét, hogyan fogják megnézni? - Mutasd meg szépen, Gertrude!

Közben fejben már azon gondolkodom, mit kell neki elmagyaráznom, hogy megértse. Talán a keksszel kéne kezdenem... De mielőtt belefognék, megvárom, hogy a védőnő munkához lásson.

2010. Szeptember 30. Csütörtök. Délután 15:10.
Detroit – Oak Park – A magániskola falai közt

A nővérke figyelmesen végighallgat, majd értőn pillant Gertrúdra, de továbbra si kedvesen mosolyog.
- Na lássuk azt a letört körmöt – karol a vállára a lánynak és bevonja magával a rendelő részbe.
- A felrtőtlenítő az csípni fog!? – hallod Gertrúde gyávás nyüsszenését.
A nővérke halkan felnevet
- Nem, nem fog. – nyugtatná meg a lányt
- Olyat teszünk rá majd ami nem csíp, rendben? – kérdezi s leülteti Gertrude-t a kényelmes fehér műbőrvonatu székbe.
- Mutasd szépen – kéri a nő, és Gertrude végre előveszi a zsepivel csavart újju kezét.
A nővér feláll, s az asztalról elvesz két gumikesztyűt, és pillanatok alatt bújik bele. Gertrude ölébe fehér papírvatta kerül, s máris letekeri az újjról a cafatossá lett zsepit. A vérzés időközben elállt, ám a zsbkendő beleragadt a nem túl nagy sebbe.
- Várj, leáztatjuk róla. – Teszi Gertrude kezét aza sztalra, és apró fecskendőbe sóoldatot szív fel. Ezt csepegteti óvatosan a papírra. Így már el tudja távolítani a makacs ragaszkodót.
- Szerencsére ez nem nagy seb. – mondj a nővér. Betadine-t vesz elő, és vattával ecseteli körbe a területet. Gertrude kerekedő szemekkel figyeli s arca máris fintorba torzul. Így várja a csípő érzést, ami végül nem érkezik. A lányka láthatóan megnyugszik
- Legközelebb ne rágd le ennyire a körmöd – beszél hozzá halkan a nővér – Mire felnőtt leszel nem fogod tudni szépen csinosítani a körmöd, mert tönkreteszed a rágással.
Eközben térül fordul, kenőcsöt vesz elő, szintén Betadine-t, és apró vattapálcával bekeni a sebet vele. Pici gézzel fedi, és bőrbarát ragasztóval rögzíti, nem túl szorosan.
- Ez megakadályozza hogy begyulladjon – mondja mosolyogva Gertrude-nak. - Este fürdéskor leveheted. Ha holnap is még fáj, gyere visza.
- Kész is vagyunk – áll fel a nővérke és leveszi a gumikesztyűt. Elpakolja a hulladékot, és kezet mos.
- Felírom a kartonodra és mehetsz is. – modnja s ezt is néhány per alatt megteszi.
- Köszönöm – mondja Gertrud hálásan hogy a nővér kikiséri őt.

2010. Szeptember 30. Csütörtök. Délután 15:10.
Detroit – Oak Park – A magániskola falai közt

Illedelmesen, az ölemben összefont ujjakkal állok meg a belépőben, és úgy figyelem, ahogy Gertrude körül sürög-forog a védőnő. Örülök, hogy elhoztam, úgy tűnik, tényleg fertőtleníteni kellett. Mély levegőt veszek a gyógyszerszagú levegőből, mielőtt megszólalok.

- Észre vettem, hogy sokat feszengsz az alkatod miatt - kezdek bele. - Pedig szerintem igazából semmi baj vele. Inkább az akaraterőddel... Ha meg bírnád állni a körömrágást, és a nassolást, kevesebb baj lenne... úgy értem - hogy lehet ezt kedvesen mondani? - beilleszkedhetnél.

2010. Szeptember 30. Csütörtök. Délután 15:15.
Detroit – Oak Park – A magániskola falai közt

Gertrude rád néz hogy megszólalsz. Szemöldöke előbb felszalad, majd mondatod végére összevonódik.
- Nem kezd te is jó?! – szólal meg halkan de indulatosan.
- Anyámtól kezdve mindenki ezzel piszkál. – fintorodik el. A nővérke is rád pillant, de nem kommentál, se pro se kontra.
- És különben is az orvos is megmondta ez hormonzavar, amivel még nem tudnak mit kezdeni. Madj egy fél év múlva ha beáll a havim ritmusa megyek kivizsgálásra. – közli veled a lány okoskodón a dolgot, és láthatóan ezzel a dologgal mintegy igazolja is a kinézetét, és a nyugodtságát az üggyel kapcsolatosan.

2010. Szeptember 30. Csütörtök. Délután 15:15.
Detroit – Oak Park – A magániskola falai közt

Türelmetlenül karba fűzöm a kezem, és úgy nézek vissza rá. Ezer meg ezer dolog jár a fejemben, amit hozzávághatnék, például, hogy milyen jogon várja el a társadalomtól, hogy szeresse, ha ő nem szereti a társadalmat, és nem teszi meg neki, amit az elvár tőle? Vagy hogy miért takarózik a hormonjaival, amikor ő az, aki eszik és nem mozog? De nem teszem meg.

Mert a jó lánynak nem illik vitatkoznia, mert az ő véleményével nem szállhatok szembe, de legfőképpen: mert tudom, hogy bűntudata van. Nem hiszi el magáról, hogy ő egy jó lány. Csak nézem a szemeit. Nézem. Nem pislogok, nem kérdezek.

Kiskoromban az illemtanár tette velem mindig ezt, mikor nem vallottam be, hogy rosszat tettem.

2010. Szeptember 30. Csütörtök. Délután 15:15.
Detroit – Oak Park – A magániskola falai közt

Gertrude nem bírja sokáig a tekinteted, elfordítja a fejét, s a nővérke ténykedését kezdi figyelni. De te látod, hogy sandán vissza-vissza pislog rád, inkább rebbenőn mint konrétan rád nézve.
S végül a nővér elkészül Gertruddal és kikiséri kedvesen.
- Más probléma? – néz rátok még mielőtt elbúcsúzna

2010. Szeptember 30. Csütörtök. Délután 15:15.
Detroit – Oak Park – A magániskola falai közt

Újra ölembe engedem kezeim, és széles mosollyal - elfordulva Gertrude felől - a nővérhez intézem szavaimat.

- A csuklóm gyakran fáj mostanában a jegyzeteléstől. - mutatom fel a kezem. - Félek tőle, hogy begyullad, ha így folytatom. Tudna javasolni valamit, hogy ezt megelőzzem?

Gertrude felé megtettem, amit meg kellett. Most már csak arról kell gondoskodnom, hogy ne kelljen hiányoznom a csuklóm miatt. Remélem van rá valami kenőcse...

2010. Szeptember 30. Csütörtök. Délután 15:15.
Detroit – Oak Park – A magániskola falai közt

A nővérke kedvesen elmosolyodik
- Lássuk azt a csuklót – mondja s beinvitál a rendelőbe.
Leültet a székbe, s megfogja a kezed. Alaposan megnyomogatja és átmozgatja. Minden irányban megtekergeti, s a kézfejedtől a felkarod feléig átnyomkodja. Figyeli a reakióid és gyakran kérdezgeti hol is fáj hogy pontosan kideríthesse mit is javasoljon gyógymódnak…

2010. Szeptember 30. Csütörtök. Délután 15:15.
Detroit – Oak Park – A magániskola falai közt

Beljebb megyek, és igyekszem mindennek eleget tenni. Mielőtt leülnék, már előre kisimítom a szoknyámat, és természetesen kihúzom magam, előzékenyen átnyújtom a panaszos kezemet. Én - ellenben Gertrude-dal - nem félek a nővértől. Tudom, hogy jó abban, amit tesz, másképp nem dolgozna itt. Igyekszem hát lazán tartani a kezem, hogy ne nehezítsem meg számára a vizsgálatot.

Mikor fel-le mozgatja a csuklómat, aprókat villan bele a fájdalom. A számba harapok, hogy ne szisszenjek fel.

- Itt - jelzek a nővérnek.

Az alkarom néhány izmában is érzem a tompa sajgást, és bizony néhol jól esik neki egy kis nyomkodás...

- Jaj, csak tudnám miben fárad el ennyire a kezem. Már szeptemberben! - Alázatosan pislogok. - Borzasztó, hogy ilyen apróságokkal kell lopnom az idejét...

2010. Szeptember 30. Csütörtök. Délután 15:20.
Detroit – Oak Park – A magániskola falai közt

A nővérke aprókat bólint mikor jelzed neki hol fáj a kezed.
Ajka sarkán félmosolyt látsz mikor szavaid meghallja, végül konkrétan is elmosolyodik
- Én azért vagyok itt, hogy bizony ennél kisebb gondokkal is meg merjetek keresni – mondja kedvesen, majd elengedi a kezd. A szekrényhez lép, és kivesz belőle egy tubus kenőcsöt.
- Ez egy izomlazító. Bekenem vele. – jezi neked, és úgy is tesz. De nem csak bekeni, hanem bele is maszírozza az izmaidba szinte. Az egész felkarod, és a csuklód is alaposan megdolgozza.
- Próbáld meg kevésbé terhelni a kezed. – tanácsolja neked mindentudó tekintettel.
- Vagy tornáztasd, és belejössz egy idő után – mondja rejtélyes mosollyal
Végezve a kezeddel a kenőcsöt lerakja és kezet mos.
- Felírom a nevét, a patikában recept nélkül megveheted. – modnja s feléd nyújtja a kis papírost, amin ott díszeleg a kenőcs neve.
- S ha nincs más baj – pillant az órára – siessetek, mindjárt becsengetnek. – terelgetne kifelé titeket a rendelőből. Gertrude-nak nem nagyon akaródzik sietni lefelé a tornaterembe, ami az épület alagsorában van.

2010. Szeptember 30. Csütörtök. Délután 15:20.
Detroit – Oak Park – A magániskola falai közt

Ó, ez a nővérke igazán kedves! Mindegyiknek ilyennek kellene lennie. Örülök, hogy megbíztam benne. A fejemben valami hang azt súgja, hogy voltak rossz nővérek is...

(Egy pillanatra mintha emlékeznék valamire, valami borzasztóra, egy szobára, fehér csempékkel, szíjak, drótok, borotva, egy dagadt nővér ordít, aztán-)

... megint elakadt a lélegzetem. Mély levegő. Huh, mi van ma velem? Olyan jól masszíroz... áh, sokkal jobb! És ez a kenőcs is! Hazafele be is megyek a patikába. Tudom is hol van egy, ami útba esik. Bólogatva hallgatom a tanácsokat.

- Próbáld meg kevésbé terhelni a kezed. Vagy tornáztasd, és belejössz egy idő után.

- Tornáztatni? - suttogom magamnak a szót.

Belejönni? Hát... már tudok jegyzetelni... Öhm... Miért mondta, hogy belejövök? Lehet, hogy ez a nővér mégis fura egy kicsit? Csak amikor felállok, jövök rá, hogy a másik kezemmel a szoknyámba markoltam a combomnál. Na ezt vajon miért? Valahogy jókedvem támadt a látványtól, és ahogy a nővér kikísér minket, dúdolgatni kezdek. A folyosóra lépve szélesen Gertrude-ra mosolygok.

- Menjünk! - és ezzel újra kezet nyújtok neki.

2010. Szeptember 30. Csütörtök. Délután 15:20.
Detroit – Oak Park – A magániskola falai közt

Gertrude hezitál egy kicsit hogy megfogja-e a kezed hiszen az előbb te is ellene fordultál, és a nassolással piszkáltad. Végül aztán csak megfogja a kezed, láthatóan túlteszi magát a dolgon, s a mosolyod is segít ebben. Szuszogva lépked melletted lefelé a lépcsőn, egyáltalán nem sietősen.
Odalent az öltözőben még nagy a zsongás. Kihallatszik, amint egymás szavába vágva ecsetelik a lányok kit és miért kérne feleségül Jonathan.Gertrude megtorpan az öltöző előtt.
- Elmegyek pipilni – mondja s elengedve a kezed a folyosóról nyíló mellékhelységbe viharzik.

Belépsz az öltözőbe. A helység hosszúkás, de széles is. Odabent nincsenek szekrények, csak padok melyeknek van egy felső szegélye is, ezeken fogasok a ruháknak. A felső szegély felett egy visszintes lap amolyan táskatartó „polc” gyanánt akár. A padok alatt is fut egy ilyen a cipőknek talán. Az osztály nagy része már dresszben pompázik. Mivel a ti osztályotok a legekvesebb létszámu bőven akad még hely ahova letelepedj.
Sokan elcsendesednek mikor meglátnak. Az arcokról máris eltűnik a jókdev, helyébe dühösség kerül, s a tekintetekbe is bosszúszomj költözik….

2010. Szeptember 30. Csütörtök. Délután 15:20.
Detroit – Oak Park – A magániskola falai közt

A dalocska a fülemben ragad. Miután Gertrude eltűnik, és belépek, egy pillanatra elnémulok... Nézem a szemeket, amik rám pillantanak, a dühöt, a rosszakaratot...

Aztán újra eszembe jut a dal, és megnyugszom. Elmosolyodok, dudorászva csukom be magam mögött az ajtót. Áh, ez az Örömóda! "Lángolj fel a lelkünkben szép égi szikra szent öröm..." Nagyon szeretem. Megkeresem a helyem, ahol mindig ülök, és lepakolom a cuccom: táskám föl, cipőmből félig kibújok, és lábujjamon egyensúlyozva teszem a helyére.

Fürgén gombolom ki a blúzom, a hűvös levegő betalál a ruha alá: olyan jó érzés most, ahogy a mellkasomat éri. Felsóhajtok, a hátam lúdbőrös lesz. Az élet apró örömei! Felakasztom a blúzt, aztán jön a szoknya. Az anyag simogatja a combom, ahogy leveszem. Nagyon érzékeny lettem hirtelen... Kedvem lenne még egyszer levetkőzni... Vagy megfürödni... Jól esne most. De elkések óráról!

Befejezem az öltözést, felhúzom a dresszt és a cipőmet. Megcsavargatom a csuklómat... Úgy látszik az izomlazító hatott, de az ízület még mindig fáj. Rendesen be kell majd melegítenem!