Dorie Blais

2011. november 30. Szerda kora este 18:30 -
New York City – 401-es kórterem

A beszélgetés már a szobában folytatódik tovább. A víz picit hideg, de tiszta. Jól is esik, az egész tested verejtékezik, kell az utánpótlás. Az ágyra leereszkedvén eszedbe jut, ott feküdt az egyik baba, pont ahova leülni készültél…

- Nem voltak? Az kész csoda. A vizsgálatok alapján heroint, és nem épp tisztát, szedtél kemény adagokban. - Szólal meg újra Allan – Mióta szeded? Körülbelüli idő is elég. – Ha mondasz választ, azt feljegyzi egy kis négyzet alakú papírra, amit a köpenye zsebéből halász elő.

- Igen, ez egy különleges rehab program. – Folytatja, de ő is elnézett a fürdő felé. – Én csak dolgozom az itteniekkel. Más dönti el, ki jogosult. – Ráz fejet – Nem mondhatok többet erről. – de a folytatásnál lefagy egy pillanatra. – Bordélyban? – Fürkészően néz rád, felgyullad picit a régi éhes tekintete. – Hány éves vagy te? – A meglepődése alapján nem sok bordélyban járhatott még. – Nem fog visszavinni senki. Ezt elhiheted, itt mindenkinek jár a tiszta lap. – Komolyodik, és a bal kezét a fejedre teszi, picit beletúr a hajadba.
- Nem kell többet aggódnod a főnököd miatt. Akármennyit is fizetett érted. – Nyugtat tovább.

Aztán komolyan a szemedbe néz, amikor emlegeted a szert, átvillan valami az arcán.
- Pocsékul érezheted most magad, de rögtön visszamennél abba a mesterséges vágyba, amit okoz? Az a szer juttatott ide! Tényleg szeretnél kapni újra belőle?

2011. november 30. Szerda kora este 18:26 -
New York City – 401-es kórterem

Öszevont szemöldökkel nézek rá. „Elvonási tünetek. Ez tényleg egy elvonó?” pillogok bele a folyosó félhomályába. Majd újra felemelem a fejem.
- Nem tudom Allan. Eddig nem voltak elvonási tüneteim. Vagyis… „Eddig mindig volt honnak és miből szereznem anyagot” – végül csak sóhajtok egyet. Eddig esélytelennek tűnik, hogy elmehetnék innen.

Allan végül csak visszavisz a szobába. Remegve állok és nézem amint körbenéz, szinte alaposan. Valamelyest megnyugszom, és beljebb is lépek óvatosan, az ágy mellé. Allan becsukja az ajtót, kizárva minden mást a kórteremből. Csendben hallgatom amit mond. "Tényleg rámférne egy mosdás, de az még ráér"Elveszem a felém nyújtott vizet, és belekortyolok. Majd elvéve ajkamtól letenném az éjjeli szekrényre. Aztán leereszkedek az ágy szélére. Megvakarom a fejem, és bátortatalnul pislogok a fürdő felé. A bennem tobzódó gondolatokat rendszerezni próbálom, majd kezem az ölemben babrálva szólalok meg
- Allan, azt mondtad ez valami rehab program ami miatt itt vagyok. – kezdem halkan.
- És hogy nehéz ide bekerülni. Akkor nekem hogyan sikerült? Hiszen én agy bordélyban voltam eddig. – vonok vállat amolyan minden mindegy alapon – Az sem tudom hogyan kerültem kórházba. Azt hogy miért azt kábé sejtem. És mi lesz a bordéllyal? – kérdezem előadva a csappongó gondolataim
- A főnök elég durva alak, ha megtalál akkor visszavisz, merthogy pénzt adott értem azt hiszem. – ráncolok homlokot az ölembe ejtett kezeimre bámulva.
- Nem lehet valahogy valami anyagot kapni? – sandítok vissza fel rá. – Muszáj, szükségem van szerre! – és kezeim remegését nem tudom elrejteni ahogy felé nyújtom a kezem
- Kérlek Allan! – nézek rá esdeklően

2011. november 30. Szerda kora este 18:28 -
New York City – kórházi folyosó és 401-es kórterem

Tiszta, makulátlan papír zsebkendő. Van mit megtörölni vele, talán nem is elég önmagában. Allan csak fejet ráz.
- Nem mondtál semmi rosszat. – Mégis az első találkozáskor tapasztalt magabiztos falánksága visszább szorult – De gondolom, ismered az elvonási tüneteidet? Vagy erről kéne beszélgessünk? – Ezt már-már szinte szelíden kérdi.

Az ellenkezésedre savanyú arcot vág. – Ez a te termed Dorie, elkísérlek, oké? – Lehet kapaszkodni és csak elvisz a szobáig. – Látod, nincs itt semmi. – Néz ő is körbe, de sokkal alaposabban, mint elsőre várnád tőle, nem csak egy kamu megnyugtató körbepillantás volt a részéről. Pislog a villany, de visszajön, Allan becsukja a kórterem ajtaját és tudatosul, szinte tökéletesen kizárja a külvilágot, semmit sem tudsz arról, mi zajlik most a folyosón, sem azt, mi fog fogadni, ha újra kinyílik az ajtó.

- Nem égett ki, látod. Errefelé sűrűek az áramingadozások, a műtőket és a gépeket persze biztosabb forrás táplálja, de itt ez megszokott. – Téged néz
- Elhiszem Dorie, de mit csináljak? Hát.. egy ideig most éppenséggel itt maradhatok. Rád meg úgyis rád férne egy fürdés. Megvárlak, mit szólsz hozzá? – Simítja a homlokát.
- Találjuk ki együtt mi legyen, na? - Próbál nyugtatni és tölt egy pohár vizet neked. Nyújtja is neked.

2011. november 30. Szerda kora este 18:26 -
New York City – kórházi folyosó és 401-es kórterem

A szobából semmi és senki nem jön vagy mászik elő. Ráncolt homlokkal figyelem azért tovább az ajtót.
Allan zsepit nyújt felém
- Köszönöm – veszem el és megtörlöm a szemem és az orrom is.

A lábamat megnézve én sem látok rajta semmit, ezt Allan szavakba is önti.
- Szerencsére – szajkózom bátortalanul, s várom hogy kimondja a továbbiakat, de végül nem teszi. A tekintete is fura, és elgondolkozom vajon mi lelte. A vállamra szorít ami kicsit kényelmetlen, de nem húzódom el. Végül csak sóhajt egyet és én értetlen nézek rá.
- Valami rosszat mondtam? – kérdezem halkan

Aztán a szoba felé hív és rémülten nézek rá, hevesen fejet rázva.
- Nem! Nem akarok oda visszamenni Allan! – kapaszkodok a kezébe és megint a szoba felé pislogok számítva rá hogy mégis előjön onnan valami.

…

Ha mégis elvisz a szobáig csak nagynehezen akarózik bemenni. Amikor nem látom a csecsemőket sem nyugszom meg igazán. Amikor pedig a fürdőszobai villany pislogni kezd kerekedő tekintettel kapom arra a fejem
- Elment a villany, nem égett! Kiágett! – és a páni félelem ismét elhatalmasodik rajtam.
- Allan higyj nekem! – nézek rá nagy kétségbeesett szemekkel.

2011. november 30. Szerda kora este 18:26 -
New York City – kórházi folyosó és 401-es kórterem

A kórtermed ajtaja nyitva, de semmi nem mászik vagy mászott elő belőle. Hiába figyeled kitartóan, nem jönnek elő a csecsemők. Látva érdeklődésedet ő is arra fordul picit, aztán vissza feléd. Még mindig nem szól, de mikor kibontakozol, a nadrágzsebéből egy tiszta papír-zsebkendőt nyújt feléd.
Felhúzod a lábad, hogy megnézhesse, de te magad sem látod semmi nyomát az érintésének, csupán nyirkos, ahogy az egész tested, de a doki alaposan megnézi.
- Szerencsére nincs semmi nyoma. – állapítja meg, és már készül valamit mondani, de aztán elhallgat és elkapsz valami furcsát a tekintetében. Sóhajt is egyet, és egyik nagy kezét a válladra teszi és megszorítja.

- Elhiszem ezt láttad. – Fogalmaz óvatosan, de mintha nem mondana el mindent.
- Gyere, megnézzük együtt a szobát, és ha bármi van ott, próbálok egy másik helyet keresni neked, nem épp szabályszerű, de hátha. – indulna, de megáll.

- Ha fáradt vagy, elviszlek, ahogy a fürdőbe. – ajánlja fel. Akár ölbe kapva téged, akár csak sétálva, de elindulna veled a kórterem felé, amin most megpillanthatod a számát is: 401-es kórterem. Benézve semmi nyoma egyetlen csecsemőnek sem. Az ágy nem véres, hó esik, nem hamu, nincs furcsa hang sem és azaz átkozott fürdőszoba lámpa is ég, bár amikor beléptek, megpislóg az egész és majdnem kialszik megint a világítás, de végül nem, csak egy kis áramingadozás lehet.

2011. november 30. Szerda kora este 18:26 -
New York City – ismeretlen kórterem

Allan másképp fog meg, szinte átölel és én még mindig reszketve bújok a karjaiba. Azt mondja biztonságban vagyok, és hinni akarok neki, de ettől függetlenül a szoba felé pislogok nyugtalanul. Próbálom abbahagyni a sírást is ami a sokk részeként még mindig könnyekkel áztatja arcom. Aprókat bólintok szavaira, aztán felnézek rá kicsit kérdőn.
- Allan, tényleg ott vannak! – s valahogy úgy érzem nem hisz nekem, vagy legalábbis nem kommentálja amit mondok. „még az kell hogy hülyének nézzen” – az a kislány megfogta a lábamat is – és kicsit kibontakozva a karjai közül felhúzom a lábam és megmutatom neki hol fogott meg. – olyan undorító volt a tapintása is – borzongok meg újra
- És nem volt szája és mégis azt mondta hogy… hogy.. szejetlek. – próbálom utánozni a kölök hangját is.
- Hinned kell nekem! – nézek rá sírós arccal.

2011. november 30. Szerda kora este 18:26 -
New York City – A kórház folyosója

Akármi is történt veled, most nincs semmi nyoma. Kivéve téged, remegsz a félelemtől, és mintha kicserélték volna a folyosót, hisz van világítás, és Allan személyében élet is rajta. Riadtan, szaggatottan, lehet sírásokkal meg-meg törve válaszolsz neki, és úgy tűnik valamiféle empátia szorulhatott belé is, mert picit vált a fogáson, ölelhessen. S akár fordulj te is, ha úgy érzed.

- Semmi baj Dorie, semmi baj. Biztonságban vagy. – Nyugtat hosszan.
- Nagyon megijedhettél. Mond el nyugodtan, mindent. Add ki. – Kérlel szinte, és amiket mondasz, arra egy hosszabb csönddel válaszol.
- Semmi baj kislány. – Nyugtat a megrugdosásra. Igaz a többit nem kommentálja. – Nincs mitől félned, tényleg. A kórház azért van, segítsenek, neked is. – bár nem sok meggyőződést hallasz a hangjában, de próbál nyugtatni.
- Tudom, hogy ez a legnehezebb periódus most neked. De túl fogsz lenni rajta, megígérem. – Folytatja a további nyugtatásodra szánt mondatokkal.

2011. november 30. Szerda kora este 18:26 -
New York City – ismeretlen kórterem

A valakicsoda szorítása nemhogy gyengülne, erősödik. Könnyezve, sikoltva vergődök, rúgkapálok, szabadulni vágyván, de nemcsak hogy nem enged el, még rázni is kezd. A gyomrom is felfordul, megszédülök, és az elvesztett „egyensúlyom” lehúnyt szemmel próbálom visszanyerni.
A nevem hallom meg szorosan a fülem mellett, méghozzá ismerősen dörmögő hangtól. Kinyitom a szemem abbahagyva a rugdalózást egy pillanatra. A folyosón halvány derengés zöld-fehér falakat világít meg, és a kajáskocsit amibe belerugtam. Próbálok hátralesni, és megkönnyebbülten engedem ki izmaim Allan karjai közt. Kérdésére még midnig riadt és sírósan hüppögő hangon szólalok meg
- Babák, babák jöttek, és másztak rám, és nem volt szemük és csupa véresek meg torzak voltak, és tapsoltak és furán nevettek is….. – adom elő egy szuszra, majd hüppögve levegőt veszek – és az ágyamba is belefetrengett az egyik. Csupa-csupa seb és vér volt. – és fejem rázom lehajtva próbálva elhessegeteni a retinámra égett képeket
- Allan én nagyon féltem – bukik ki belőlem a panaszos szólam – sajnálom hogy megrugdostalak. – teszem hozzá még mindig reszketve-vacogva.

2011. november 30. Szerda kora este 18:26 -
New York City – A kórház folyosója

Nincsenek léptek, nincsenek ajtónyitáshoz köthető hangok, csak a tompa utálatos ventilátorzúgás. Aztán a tompa koppanás, ahogy belerúgsz abba a kemény tárgyba, valamiféle fémcsörömpölés is. Szétterjedő fájdalom a lábban hátratántorodás, és az ölelés.

Felsikoltasz, belevisszhangzik az egész folyosó. Szerencsére üres a hólyag, és kapálózol, próbálsz rugdosni hátrafelé, hátha eltalálod a támadódat. Kétségbeesett segélykérő kiáltás keveredik a ventilátorzúgással, a lábad talál, mintha valakinek a lábát rúgnád. A szorítás erősödik, egyre nagyobb vehemenciával rúgsz hátra, és eltalálsz valami puhábbat, mire a szorítás beton kemény lesz, valami furcsa hang lassan átszűrődik a rémületed ködén át, és már nem csak szorít, hanem ráz, mint egy rongybabát… a sötét világ pörög, szédülést hoz, be kell csuknod egy pillanatra a könnyes szemeidet

…

és valamikor ekkor egy tiszta hang eljut hozzád.
- DORIE! – S káromkodó mérges hangon folytatja, nagyon közelről mögötted. – Nyughass már, mert beadok valamit! Én vagyok az, nincs semmi baj, Allan vagyok, DORIE! Nyugodj.. nyugodj…

Amikor kinyitod a szemed halvány világítás van, egy zöldes-fehérre mázolt folyosón vagy, előtted nem sokkal egy fémből készült kerekes ételhordó, és két emberi kéz szorít, fog le, picit fel is emelt a levegőbe. A kezeken orvosi köpeny, és mikor fordulsz picit leesik, Allan kezei-közt rúgkapálsz. Az arca némileg vörös, ahogy erőlködik, te pedig kis telibe kaptad az ágyéka érzékeny részét. Semmi nyoma furcsa csecsemőknek. Zihál ő is.
- Nyughass már, mi lelt?

2011. november 30. Szerda kora este 18:25 -
New York City – A kórház folyosója

Embertelen rettegéssel végre feltépve az ajtót kibotorkálok, és a lehető legnagyobb tempóban zihálva, és kiáltozva távolodnék el a szobától vissza-vissza pislogva bele a sötétségbe. Nem látom őekt kijönni de biutos vagyok benne hogy megtalálják az utat kifelé, főleg hogy nyitva is hagytam az ajtót ahogy lélekszakadva kirontottam rajta.
Hangom, kiáltásom szinte visszahangzik az üres néptelen és sötét folyosón, és nem hallok mást, sem lépteket, sem ajtó nyitódást hogy reményt öntsön belém, hnogy meghallotta hogy hívom, és a segítségemre siessen. A sötétben tovább botorkálok. A szivem majd ki ugrik a helyéről, vérem a fülemben dobol, és légvételeim akár egy gőzmozdonyé. Testem hideg verítékben úszik. Talpam is néha meg-meg csúszik ugyanettől. Kezem remeg, és testemet is reszketés rázza.

Hideg a fém ami a gyomromnak ütődik, s rögtön ezután bele is rugok. Felkiáltok hátratántorodva, azonnal könnybelábadt szemmel, és megfájdult lábam fel is húzom égre emelt arccal.
- Auuuuu- fut ki belőlem a szusz, könnyeim a fülem felé futnak be a hajam közé.

Aztán hátulról átölelnek.
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ- sikoltok fel eszelős rettegéssel és vadul vergődök a kar szorításában – ALLAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAN!!!! – s ha a hólyagom nem lenne üres, most bizonyára magam alá engedném a tartalmát. S mivel kézzel nem tudok, csak lábbal kapálózok, vadul és hátrafelé rugdosva hátha eltalálom azt aki szorongat és elenged…

2011. november 30. Szerda kora este 18:26 -
New York City – A kórház folyosója

Az amorf csecsemő tovább kúszik feléd, torz mozdulatokkal, mintha bármikor széteshetne, mégsem teszi, a hatalmas feje lehúzza és mégis, szem nélkül is mintha gonoszsággal teli tekintettel nézne téged. Az ablaknál tapsikoló teljesen torz ütemben teszi, mintha egy filmet néha felgyorsítanának, majd nagyon lelassítanának, bizarr bábuszerű mozdulatokkal. A hempergő mintha a te mozdulataid torz karikatúrája lenne, amikor próbáltál felülni, felállni és visszaestél.

De a legeslegrosszabb az, amelyik mászik fel rajtad, minden érintésekor mintha hideg fekélyes halott tag érne hozzád. Felsikoltasz, és próbálod lerúgni, de teljesen érzéketlen marad, könyörtelenül mászik fel rajtad tovább.
- Szej..et..

Gügyögi azon az egyszerre nagyon gyerekszerű és nagyon idegen hangján. A verítékes kezed elsőre elvéti a kilincset, a levegőt markolja kétségbeesetten. Újra felhangzik a bizarr kacaj, a kezed pedig keres rémülten tovább, megérzi a kilincs végét. A térdeden bámul már rád a bizarr leányarc! Rúgkapálsz, rúgkapálsz, végül visszább csúszik és koppan a földön. Az kezeid rámarkolnak a kilincsre, rángatod, rángatod, de ne NEM NYÍLIK! A fürdőből mászó mindjárt elér! Az ágy már csupa vér, ahogy fetreng rajta a lány, az ablakból hamu esik hó helyett, te pedig megvilágosodsz, hogy saját magad miatt nem tudod kinyitni az ajtót!
A bokádat fogja, a másik már csak centikre tőled, mikorra végre fel tudsz annyira állni, és nem elesni azonnal, hogy kinyithasd az ajtót, mit kinyisd, feltépd, hogy kirohanhass a sötét folyosóra, és ahogy bírod, elindulj. Mindegy hova, miért, csak el innen.

Végtelen időnek tűnik ez a menekülés. Segítségért kiáltasz, könyörögsz az egyetlen emberhez, aki lehet perverz volt, lehet egy bunkó, de mégiscsak ember. Félve mersz csak visszapillantani, és habár nem látod őket kijönni, de nem hagy nyugodni a rémisztő gondolat, a nyomodban lehetnek. Újra kiáltasz, tovább botorkálsz, újra kérve a segítséget, amikor valami hideg fémes ütközik a gyomrodnak, majd a lábujjaidat is bevágod valami hasonlóba, ami rendkívüli fájdalommal áraszt el, hátra is tántorodsz, könnybe lábadt szemmel.

Ekkor ölel át hátulról két vastag kar…

2011. november 30. Szerda kora este 18:25 -
New York City – ismeretlen kórterem

Nagy nehézségek árán végre be tudom lökni a lábammal az ajtót, és így nem kell tovább néznem azt a borzalmas testű és arcú kislányt. „Hogyan történhetett ilyen rémség vele?” Fut át bennem a gondolat ahogy a fülem is az ajtóra tapasztom, és tartom vissza a lélegzetem. A csöndet aztán a szobában felhangzó kacaj töri össze, és rémülettel átitatódott testem megfeszül, hirtelen veszek mély levegőt, és riadtan, kerekre tágult szemekkel fordulok a zaj – a fürdő – irányába. Az onnan előmászó újabb rémséges csecsemőszerű lény bukdácsolva, de egyre közelebb mászik hozzám. Moccanni sem tudok a rémülettől. Az ablakban kélt mozgás csak a félelemmel teli tekintetem vonja magára. A tapsikoló csecsemő arca, még ocsmányabb a homlokán látható hatalmas vicsorgó fogsor miatt. Majd még egyet felfedezek. A saját ágyamban a folyosón látott gyerekhez hasonló heverkél. Sérülésekkel teli, vérrel szennyezett teste rettegéssé fokozza félelmem. Megmozdulok végre, magam sem tudom honna merítek erőt ehhez, hogy a kilincsért nyúljak fel, hideg verítékemtől csúszós kezemmel. A lábamat megfogó kéz sikolyként sűvítteti elő a levegőt a tüdőmből, és rugkapálva próbálom meg a rajtam mászó lányt ezen szándékától eltéríteni. Szava „de hát nincs is szája” sem hangzik megnyugtatónak, és egyre vadabbul rángatom az ajtót, de mivel előtte gubbasztok én vagyok az oka hogy nem, és nem akar kinyílni.
- Segítség! – szűkölök fel vadul kapálózva tovább a lábammal – SEGÍTSÉG! – és próbálok feltápászkodni, és ha sikerül végre feltépném az ajtót hogy kijussak a folyosóra.
- ALLAN! – kiáltok egyre kétségbeesettebben és nem is nézem merre csak ki a szobából futok – vagy inkább botorkálok - ahogy a lábam bírja a fal mentén annak támaszkodva. Hajam kiseprem az arcom elől, kapkodó mozdulattal és vissza – vissza pillogok a nyitva hagyott szobaajtóra, s csak remélve hogy ezek a rémlények nem jönnek utánam.
- ALLAN! SEGÍTS!!! – hívom a férfit, bármennyire is viszolyogtató ő is, inkább ő mint ezek a szörnyszülött valamicsodák.

2011. november 30. Szerda kora este 18:25 -
New York City – ismeretlen kórterem

Szerencsére volt meleg víz. Szerencsére nem kellett a tükörbe sem nézni. S szerencsét eddig tartott. Mert ami a folyosón néz veled szembe az maga a megtestesült borzalom. Nem ad ki egyetlen hangot sem, mozdulni sem mozdul, de mégis rettenetesebb, mint bármi, amit eddig tapasztalhattál.
Felkiáltasz és a legrosszabbkor, a félelem árnyékában újra elveszted az egyensúlyod és újra a padlón vagy, sokkal közelebbről megfigyelheted ezt a szörnyű „kislányt”, a vágás- és égésnyomokkal tarkított testét, a hiányzó száját, és az éjfekete szemeit, amik sötétebbek magánál az éjszakánál is. A szeméremajkai is hiányoznak, akár a szája. Kétségbeesetten kapálózol a lábaddal, egy idő után már a jó irányba és az ajtót becsapod vele, tompán döndül ebben a csöndben. Ha el is indult ide, mostmár tuti nem jut be, te odamászol, nekitámasztod a hátadat, lélegzetet sem mersz venni, a legkisebb zajt sem mered ütni, és egy végtelen pillanatig újra csönd vesz körül.

De aztán pedig bizarr gyermeki kacaj csendül fel, a szobából….

Hangulat

Ahol már egyáltalán nem vagy egyedül. A fürdőszoba felől egy újabb fiatal gyerek, ezúttal fiú mászik elő négykézláb. Amorf, mert a teste csecsemő, de a feje hatalmas, akár egy felnőtté, fogai vannak és a szemei helyén benőtt bőr.


Vakon tapogatózva bukdácsol, nem úgy kúszik, mint egy ember inkább, mint egy rossz játékbaba, vagy egy gép imbolyogva, bukdácsolva, közelít lassan. Az ablakban egy némán tapsikoló csecsemő ül, talán fiú, talán nem, ruha rajta sincs, sem semmilyen nemi jelleg, sem szem, sem száj a száj helyén, de a homlokán…


Hatalmas jól fejlett fogazat található, szúvas, véres, koszos fogak, az egész feje ráng, ahogy megmozdulnak.
Az ágyon egy újabb kislány ül, akár a folyosón levő ikertestvére lehetne, a szemei ugyanolyanok, vér borítja, zúzódások, sebek, vágások az egész testét, a homloka baloldalán hatalmas ütés és talán egy lyuk nyoma is, hempereg, ott ahol te feküdtél.


Gyermeki , ördögi gonosz kacaj zajlik fel, döbbenetes kakófóniával, ahogy minden „csecsemő” feléd tekint, iszonyat nyomasztóak.
S ekkor, valami megfogja a lábad, ahogy a doki szokta, de mégsem. Hideg, borzongató, rossz érzés! Ismerős piros gyereksapkát látsz, a kinti kislány, aki most itt valahogy, rajtad csimpaszkodva próbál felmászni rád, feljutni rád és szájtalan tekintettel néz rád, gonosz és mégis gyereki szemekkel, majd megszólal

- szejetlek…
Őrült, valahol mégis gyereki kacajok töltik be a termet

2011. november 30. Szerda kora este 18:25 -
New York City – ismeretlen kórterem

A doki szavai szinte fenyegetőek ahogy lerak a wc-re. Így nem is szánom megvárni míg beteljesíti az igéretét, döntöm el egyre határozottabban, hogy menni kell innen elfele…
A csapnál a meleg vizet használom, ha már van, főleg mert fázom is. Jól esik kicsit megmelegíteni a kezemet legalább. A tükörbe inkább bele sem nézek, el tudom képzelni hogy nézhetek ki…

A szobába visszatérve összevonom a szemöldököm. „A pasi oltotta rám a villanyt, vagy eddig sem égett?! "De nem tudom megmondani így hirtelen. Egyelőre elég az a fény ami a fürdőből jön. „Lelépni nem is kell fényár.” A szemközti épületet megnézem az ablakon keresztül, és most hálásan gondolok rá akárkinek az ötlete is volt hogy ennyire kivilágítsa. Végül a kijárathoz óvakodom a félhomályban, és kinyitom az ajtót. Kinézve döbbenten torpanok meg. „Hol vagyok?! Egy rehab programban tényleg?!” Kidugom a fejem és végignézek a sötét folyosón. Hátborzongatóan csendes és elhagyatottnak tűnik az egész. Csak a ventillátorok zúgnak. „Senki nincs itt rajtam kívül?”
A kattanásra összerezzenek, és a fürdő ajtaja felé kapom a fejem. Felnyögök ahogy a pilács kialszik. „Ennek a tetves lámpának is most kellett kiégnie, hát persze!”

Aztán valami felkelti a figyelmem a folyosó felől, magam sem tudom mi az. Visszafordulok a nyitott ajtó felé. Az aprócska alakot meglátva megkönnyebbülök. „Tehát vannak itt igazán gyerekek is! De miért pucér?” S már szóra nyitnám a számat, halkan köszönve neki, mikor felém lépve felemeli a fejét. Rémülten kiáltok fel, és lépnék hátra, tán kissé túl hirtelen, az állapotomhoz, így elvesztem az egyensúlyom. Kapálózva terülök el, mint a béka. Újabb – ezúttal fájdalmas – kiáltás hagyja el a torkom ahogy seggre esek. És csak egyet tudok, ez a valami, ez a rémes valami nem kellene hogy bejöjjön. Próbálok az ajtó felé kaszálni a lábammal, hogy berugjam, és a földön oda is mászva a hátamat nekitámasztanám, ha ki akarná nyitni. Reszketve próbálom a lélegzetem is visszatartva hallgatózni kifelé. „Hiszen mikor előkerült sem hallottam a lépteit, nem fogom hallani ha itt ácsingózik azt sem.” A félelmem egyre inkább elharapózik bennem ahogy gubbasztok az ajtónál. „Doki, gyere vissza, inkább te mint ez a valamicsoda!”

2011. november 30. Szerda kora este 18:25 -
New York City – ismeretlen kórterem

A doki összerezzen, amikor ráfogsz a kezére, de hamar összeszedi magát és evvel párhuzamosan egy pillanatra leolvad róla a mesterkélt modora, és ha lehet mondani, még éhesebb tekintettel néz rád. A rezgője szerencsére ennek a pillanatnak is véget vet, és az utolsó kérdésedre csak hosszan néz rád, mielőtt letenne a wc-re, sötét és kifürkészhetetlen tekintettel.
- Amint visszajövök. – Képes úgy mondani, hogy szinte fenyegetésnek hangzik, vagy épp megszeghetetlen ígéretnek önmaga számára. Letesz végre, becsukja a fürdőszoba ajtót és távozik. Szinte megkönnyebbülsz. Kell is ez, mert a szervezet lassan akar ilyenkor bármit is üríteni, de idővel sikerrel jársz, sőt még a mosdóig is sikerül elvergődni. A csapból tiszta víz jön, jó meleg is, ha arra állítod, a szappan-adagoló sem üres, van tiszta törölköző is.

A dolgod végezte után elindulsz kifelé a fürdőszobából, a kórtermed most teljesen sötét, csak az ablakból világít be a kinti kék fény, amit végre kivehetsz, a hópelyhek ellenére, honnan is ered. Az utca másik oldalán egy kivilágított magas épületből, egy nagyobb irodaház, vagy lakóház lehet a szomszédban. De a szobában nem égnek a lámpák, a fürdőszobából és az ablakból jön az egyedüli fényforrás. A kijárati ajtó jól látható és csak pár méter, odavánszorogsz és kinyitod az ajtót, és eléd tárul… a sötét folyosó. Nem ég egyetlen lámpa sem, így csak a benti fényből látod, hogy odakint csempés, valószínűleg világosra festett falú kórházi folyosó van, ahol még a vészfények sem égnek, de mindkét irányba mehetsz a szobádból, itt-ott még más ajtókat is kivesz a sötéthez lassan alkalmazkodó szemed. Az egész bizarrul csöndes, csak a ventillátorok zúgnak kísérteties hangon.
Egy kattanást hallasz a fürdőszoba felől, odakapod a tekinteted, és még látod, hogy egy utolsó pislákolással kialszik az ottani villany fénye is, sötét borul rád, már csak az ablak sejtelmes fénye maradt. Nincs hangja mozgásnak, vagy más élőlénynek a kórházban, nyomasztó egyedüllét nehezedik rád egy végtelen pillanatig.

Mielőtt azonban eldönthetnéd, mit tennél valamilyen belső ösztön újra a kinyitott folyosó ajtó felé irányítja a tekinteted. A kívülről szivárgó ingatagfényben egy kicsiny alakot pillantasz meg, nem lehet magasabb egy méternél, elsőre kölyöknek néznéd, kisgyereknek, de nem tudod, honnan pillant elő. Kalapocskát visel a fején, de különben teljesen meztelen és valahol mélyen nagyon nyomasztó! Aztán lassan rád emeli pillantását, és bár nehezen tudod kivenni, megpillantod az arcát, mely nyomasztóan, és pislogás nélkül rád szegeződik:

2011. november 30. Szerda kora este 18:21 -
New York City – ismeretlen kórterem

Képmutató és leoltós szövege fintort csal az arcomra. Aztán mikor lekislányoz dedósnak nézve a kezére fogok amivel simogat, és a szemébe nézek.
- Az ilyen kislányokat szereted te is mi?! – kérdezem összehúzott szemmel méregetve.

A fürdő ami elémtárul sose látott szép és tisztaságú. Élmény lesz benne tartózkodni, már látom. Körbenézek alaposan, direkt nem sietek felelni a kérdésére. Aztán mikor felzizeg a zsebe, és közli hogy elhívták szinte sajnálkozva nézek rá.
- Akkor mégsem pisiltesz meg? – és adom az esetlen kislányt. Végül megkegyelmezek neki és a wc-re mutatok. Ha lerak és távozik fújok egyet. „Ez tök jó. Üljem kockásra a seggem a klotyon!” De azért nem ezt tervezem. Elvégzem a dologom, majd rendbetéve magam megpróbálok megint talpra vergődni. Ha sikerül, akkor lehúzom a wc-t majd a mosdóhoz is elvánszorognék. Kicsit kapkodó mozdulatokkal csinálok mindent. Csábít hogy egyedül maradtam, és semmi kedvem túl sokáig itt időzni, ahol biztosan nem kapok semmit. „Szép is lenne elvonón” Kézmosás után kivánszorognék a szobába, és a másik ajtó felé venném az irányt. Kilesnék rajta..”Muszáj lelépnem, kell valami, szereznem kell valamit, mert elviselhetelen ez a fájdalom, és ez a remegés is.”

2011. november 30. Szerda kora este 18:21 -
New York City – ismeretlen kórterem

- Dorie, szép név. – Ejt meg egy kis mosolyt feléd, de ez egy sablon szöveg, bármit mondtál volna, szép névnek tartja. Míg az ölében tart okoskodóan megjegyzi.
- Tudtam én, hogy nem vagy. – Nyomatja tovább a szar dumáját, és folytatja a simogatást, amíg elgondolkozol. Lesi, bármilyen módon ellenkezel-e, ha nem, hát tovább csinálja. – De az ilyen fiatal kislányok úgysem hallgatnának, amíg maguk nem próbálták meg, nem igaz? – nyájaskodik, mintha dedós lennél.

A válaszodra egészen felvillanyozódik és elindul veled a fürdő felé. Kicsit küzdenie kell, hogy kinyissa a kilincset, de sikerül neki, te pedig megpillanthatod életed egyik legtisztább fürdőszobáját. Ragyogó fehér csempe, makulátlanul tiszta tükör, a polcon mindenféle tisztálkodó cuccok, fehér tiszta törülköző, higénikus wc-kagyló balkéznél, jobb kéznél pedig egy tejüveg-tolóajtós zuhanyzó.

- Hova most? – Érdeklődik a szállító perverz doktor, és folytatná, de az egyik zsebe rezegni kezd, és dühös fintor fut végig az arcán – Elhívnak, szóval hova? Még leteszlek, aztán pihenj és később visszanézek. Befejezzük akkor az adatlapot! – A búcsúzó lábsimítást nem úszod meg, de ahova kéred, lerak és mérgesen kimegy a fürdőből és a kórtermedből is. Teljesen magadra maradsz, csak a szellőztető ventillátorok zúgnak. Itt egy picit talán melegebb is van.

2011. november 30. Szerda kora este 18:19 – 18:21
New York City – ismeretlen kórterem

„Drog elvonó és rehabilitációs program. Kevesen jutnak be. Akkor mit keresek én itt? Bordélyból egy rehab programba ahova kevesen jutnak be?” Értetlenségem arcomra is kiül.
- Dorie. – szólalok meg aztán a nevemet kimondva. A cukrosbácsinak is kellemetlen férfi ellenzi a leszállási próbálkozásom, de nem tart vissza.
Csúfos, és fájdalmas pofáraesést adok elő, felnyögve-kiáltva landolva a földön. Térdem, tenyerem, kezem sajog bele az ütközésbe, fokozva a gyötrelmeim.
- Nem.. vagyok jól. – nyögöm ki és ötletem sincs hogyan tápászkodhatnék fel innen. A pasi végre aktívkodni kezd, persze nem maradnak el az „én megmondtam” szólamok sem. Ajkam beharapva tűröm hogy felvegyen, és térdem maszírozom az ölében várva hogy az ágyra tegyen. De ehelyett a mosdó felé fordul és én elgondolkozón szemlélem az arcát. A lábamat is simogatni kezdi atyáskodó mosollyal. „Rehab program keretein belül is kurválkodni kell?? Vajon adna érte valami anyagot??” Tekintetem a mosdó ajtó és a férfi arca közt ugrál. „Végül is mindegy nem? Valmit valamiért.” Aztán lassan bólintok.
- Igen, a mosdóba légyszi. „Lássuk mennyire vagy perverz!”

2011. november 30. Szerda kora este 18:19 – 18:21
New York City – ismeretlen kórterem

Allan feje erősen kopaszodik, oldalt a meglevő haja is ritkás és zsíros, már amennyire ezt a gyenge fényben ki lehet venni, mindenesetre az egészre teljes rálátásod van, mert lefelé néz, de néha fel-fel kapja a fejét, hogy a tekintetét a tiédbe fúrja.

- Igen, rehab. – Bólint is hozzá, megeresztve egy kis mosolyt, amivel egy rossz cukrosbácsira emlékeztet.
- Bizony, kicsikém, drog-elvonó és rehabilitációs program, kevesen juthatnak be. Mit is mondtál, mi a neved? – Kérdezné újra és rendkívüli érdeklődéssel figyeli a talpra állási kísérletedet. – Ne siesd még el! – „bíztat” is hozzá.

A talpad megérinti a jellegtelen szürke gumiszerű padlót, ami legalább nem annyira hideg. A szervezeted lassan, nehézkesen engedelmeskedik és tagjaidból elillan az erő, a bőröd szinte mindenhol viszket, a tagjait remegnek, de sikerül kiegyenesedned annyira, hogy elengedd az ágyat. Indulna az első lépés, de a lábait, akár a fél-álmodban, nem engedelmeskednek. Eldőlsz, mint egy feldöntött próbababa, kiáltasz és próbálod a kezeiddel tompítani a kínokat, de vészesen közeledik a talaj, és semmi vagy senki nem állított meg, fájdalmasan puffanással érsz földet. A rémületből a sajgó térded ránt ki, a fejed alatt az egyik kezed, így megvédett, a másik már melletted. Szerencsére nem volt kemény a padló, de innen felállni bizonytalan.

- Hééé.. jól vagy? Mondtam, hogy vigyázz! – terem melletted a doktor, kétes illatot árasztó barna cipőjével, és lehajol. – Hol fáj? Had nézzem. – lenyúl és megnézi a térded, majd a kezed, a fejed. - Jobb, ha fekszel még. De most kapaszkodj! – Szakszerű mozdulattal felnyalábol és akár egy kisgyereket, ölbe kap és visszarakna az ágyra, de megáll. – Vagy vigyelek el oda? – Néz a fürdőszoba felé.
- Mondtam, hogy kell az az infúzió. Nem lesz semmi baj, ne félj. – győzköd és a lábadat tartó keze picit simogat. Még atyáskodóan mosolyog is hozzá.

2011. november 30. Szerda kora este 18:19
New York City – ismeretlen kórterem

A kintről beszűrődő zajok durván beletépnek az amúgy sem épp nyugodt idegrendeszerembe, s ezzel együtt tudatosodik, hogy emeleti lehet a kórterem. „Ablakon sem lógunk meg”

A férfi továbbra is szinte egykedvűen közli a tényt ami eddig fel sem tűnt. Az ajtóra nézek amin az egyezményes jelölőtábla van, és nem indulok el azonnal. „Ezt buktam, mert nem kell kimenni a szobából. A másik ajtó biztos a folyosóra nyílik”
Ám töprengésem megszakítja a férfi kérdezősködése. Rá siklik a tekintetem. Poénja is szar, ahogy maga a férfi is egy nagy rakás undor.
- Rehab? – kérdezek vissza ráncolt homlokkal válasz helyet és végre megmoccanok az ágyon. Előlrébb csúszom és az ágy szélébe kapaszkodva letszem a talpaimat az ágyról. A remegős lábamba próbálom minden erőmet fókuszálni hogy megtartsanak, és megpróbálok felállni, küzdve a szédülettel, a fájdalommal. Egy pillanatig úgy tűnik sikerül, és megnyugodva lépnék egyet odébb elengedve az ágyat. A lábam ekkor mindössszes akaratom ellenére érzem cserben hagy. Felkiáltok, és kezem magam elé kapva próbálnám csillapítani a várható fölbe csapódás kínjait…

2011. november 30. Szerda kora este 18:19
New York City – ismeretlen kórterem

Kitartóan havazik tovább, és a szálló hópelyhek megvilágítása sem változik. Távoli dudaszó harsan, majd tompa fékcsikorgás, újabb dudák. Lassan tudatosul, ez nem lehet egy földszinti ablak, emeleten lehetsz.

- Van a kórteremnek sajátja, csak nyugodtan. – Érkezik a válasz.
Valóban, jobban körülnézve két ajtó nyílik, az egyik az ülő férfi mögötti, és egy a hozzá közeli sarokban, egy stilizált női és férfi vonalat ábrázoló jelvénnyel a közepén.
- Megvárlak. – Biztosít arról, nem kíván elmenni.

- Hogy hívnak? – Kérdi még egy kis hallgatás után, miközben a bajszát igazgatja. – Nem akartunk Jane Doe-t írni mindenhova – próbál megereszteni egy gyenge poént. A tekintete a lábaidon. – Engem szólíts csak Allan-nek. – teszi még hozzá. – Ja és, mire emlékszel utoljára? - De látszik az arcán nem számít nagy válaszra. – Majd, ha kijöttél, kitöltjük a teljes adatlapot is, a rehabodról – Veti oda mintegy mellékesen.

2011. november 30. Szerda kora este 18:18
New York City – ismeretlen kórterem

A sóvárgás és a fájdalom tüzében égni érzem a testem, de ezzel együt fázom is, ami borzongató érzéssel remegtet meg.
A férfi tekintete követi minden mozdulatom ami most zavarttá, és mégjobban bizonytalanná tesz. Körbenézve látom egyedül vagyok vele, az egyágyas kórteremben. Tekintetem kerüli a bámulót, valahogy viszolygás telepszik belém ahogy visszagondolok az érdes kéz érintésére. Mégjobban fázni kezdek ahogy a pőre bekerülésemre céozva közli nincsenek ruháim. Még szerencse hogy ami most rajtam van elrejti a libabőrt mi belepi a testem. „Ebben érdekes lenne kisuhanni a hóesésbe” Siklik a tekintetem az ablakra.
Parancsoló szavaira felkapom a fejem és némi riadalommal nézek rá, majd az infúzióra.
- Kimehetnék wécére? – próbálkozom odázni a dolgot, és abban bízom hogy találok egy lehetőséget, hogy mégis megpucolhassak innen, bármennyire is esélytelennek érzem egyre inkább a gyengeségem és a fájdalom miatt ezt.

2011. november 30. Szerda kora este 18:18
New York City – ismeretlen kórterem

Hideg kék fény vetül rád, most a máskor barátságos hópelyhek is mintha hidegek és távoliak lennének. Akár ez a hideg szoba a takarón kívül. Barátságtalan, homályos, steril, idegen, barátságtalan és tényleg fázol. A tested megszédül, fáj, az orrod eldugult, és csöpög. A test éhes, bele sem mersz gondolni mióta fekhetsz itt, szer nélkül.

A férfi szemei pedig, szintén éhesek. Láttál már hasonló tekintetet, nem egyet, mielőtt jött a jótékony feledés, sokan néztek már rád így, de most… nem jön a jótékony feledés. Marad a tekintet és az érdes, száraz kéz érintésének az emléke.

A felülés nem igazán jön össze elsőre, gyengének érzed magad és a világ megszédül, de kitartó próbálkozással lassan másodikra sikerül felülni az ágyban. Éhes mohó tekintet követi minden mozdulatod. Csak ketten vagytok a szobában, nincs is másik ágy, sem jel arra, hogy ez egynél több személyes kórterem legyen, ami igazán meglepő. Az ágyad mellett egy infúzió állvány, most nincs bekötve rád, de könnyű látni a helyét, hogy kaphattál. Az ágyad végén furcsa elágazó gumicső található, látszólag funkciótlanul. Az ablak alatt egy magányos radiátor, de nem vagy benne biztos működik, vagy nem-e takarékon van.

- Nincsenek ruháid, semmi sem volt nálad, vagy rajtad. - A hang mintha örömmel ízlelgetné ezt. A ruhákról beszélve szerencsére most van rajtad valamilyen szellős elölről és hátulról is könnyen nyitható kórházi „szárnyas” köpeny.
- Feküdj vissza, sokat kell még pihenned! - Parancsol rád, minden együttérzéstől mentes hangon.
- Jobb, ha bekötöm az infúziót.

2011. november 30. Szerda kora este 18:17
New York City – ismeretlen kórterem

Világgá lett a fény. Mindent kitölt, és elborít. Vakít de mégsem kellemetlen. Elűzi a fájó, baljós árnyakat. Kitisztítja ami gyötör, ami bús. Lebegésérzés. Mintha nem is körbevenne a fény, hanem én magam volnék az. Szárnyalok az érzésben, befogadva azt. Nincs is más. Nincs test, nincs kín. Csak az érzés van. A fény aztán feketeségbe vált, de az érzés, a lebegés és a csend nyugalma megmaradt.
…

Eszmélek, kiszakadva, vagy kiszakítva az elementális nyugalom feketeségéből. „NE!” Kiáltok némán. „HAGYJATOK!” Mert a test mi bezárva tart nem engedelmeskedik akaratomnak. Hiába mozdulnék, nincs erő mi izmaim mozgásba hozná. Nincs levegő mi ajkam szóra nyitná. Csak a gondolatok vannak, mik kuszák és zavarosan fájók. Aztán mégis mozdulok, érzem. De nem enyém a lendület sem, amivel kirúgok. S ahogy kivetett magából a sötét, vissza is fogad.
….

Álomnak tűnik csak a bolyongás a testetlen néma sötétségben. Már érzem hogy enyém a test. Minden porcikám. Orromba szúrós, túl tiszta, steril szag szüremlik. Testem alá puha ágy simul, autók gumijának tocsogós zaja ér el fülemhez, és mosódik egybe a monoton zúgással. Egy kéz simogatja a lábam. „Újra? Máris?” Kósza gondolat után nyílik ki a szemem az elfordított világra. Félhományos kórterem. „Kórház. Hát nem haltam meg. Még nem.” A kinti kavargó hópelyhek megbillentik a világot, s kezem tenyere az ágy matracára feszül stabillá téve a képet végre. Tekintetem az ismeretlen férfira vándolrol aki tényt közöl egykedvűen.
- Fel – nyögöm rekedten és kínfintorral gömbölyödök össze. „Bár ne tettem volna” Összeszorítot fogakkal sziszegős zihálással nyirkosodik meg a bőröm, ahogy a gyötrő sóvárgás miatti testi fájdalom elér és mindjobban megszáll. Gondolataim máris a kiutat keresik a kínból. „Szereznem kell anyagot” Éhes tekintettel fordítom vissza a fejem a férfi felé. Ajkam vonallá keskenyül, majd szóra nyílik, végül mégsem szólalok meg. „Egy orvos, biztosan nem segíthet ezen!” Így inkább a fájdalmat legyűrve remegő tagokkal és szédelegve de megpróbálok felülni. A lábam lelógatom az ágyról, és mikor már stabillá vált az új nézópont körbfordítom a szemem.
- Hol vannak a ruháim? – kérdezem reszkető hangon. "Ha vannak egyáltalán. Nem emlékszem..." Mielőbb el kell tűnnőm innen, oda ahol van segítség. …

2011. november 30. Szerda kora este 18:17
New York City – ismeretlen kórterem

Valaha fény volt. Egy örökkévalósággal ezelőtt makulátlanul ragyogott! Fehér volt, tiszta volt, de vakított. Milliónyi fénylő apró tűként hasított bele a feketeségbe, és mindent betöltött. Nem maradt egyetlen apró foltnyi árnyék sem, semmi más csak a fénylő mindenség. Mindent feloldott, mindent eltűntetett, mindent kiégetett, maga a teljesség lett. A teljesség mely végtelen, és mégis pillanatnyi, ezért egyszer csak, már nem volt fény… miriádnyi szikra után a néma sötétség ideje következett. Ahogy a fény előtte, a sötétség is végtelen volt: néma, csendes, mozdulatlan, rejtélyes, feledést hozó. Békét hozó, mert megszűnt a hang, nincs több kiáltás vagy zaj. Csendesen rejtő, mert leple mindent eltakar. Nem hoz éhséget, szenvedést, sem szükséget. Áldott legyen az idő, amíg tart. Egy meggyötört most a sötétségben aludni fejet hajt.

…

A végtelen semmiből eszmél fel a pislákoló tudatod. Riadt, mert előtte a megszokott számára az időtlen, tér-nélküli fénytelen sötétség volt, riadt, mert érzékeli, egy testben van. Egy testben, melyet elfoglal, de nem birtokol. Csapdába esett benne, érzi, de képtelen irányítani. Érzi megmozdult a lába, túl gyors mozdulattal, akárha kalapáccsal ütöttek volna a térdre, reflexből lendült, meghúzódott.

…

Újabb tudattalan sötétség

…

Egy pillanatnyi megnyugvás, megfoghatatlan nyugodtság terít el az ébredésed előtti legutolsó pillanatokban. Távolinak tűnik már a végtelen feketeség, a végtelennek tűnő hosszú rettegés, amikor félálomban nem tudtak irányítani a tested, most minden csendes és nyugodt. A pillanat, amikor vagy nem emlékszünk a múlt kínjaira, vagy ha emlékszünk is, csak távoli álomnak tűnnek és megnyugszunk, de jó hogy nem igaziak. Természetesnek és puhának érződik az ágy, amin fekszel, kellemes duruzsolásnak a gépkocsik összeolvadó zaja és a szellőztető rendszer monoton zúgása. Nyugtatónak az idegen ujjak érintését a talpadon.
Ebben a békében nyílnak ki a szemeid a gyéren megvilágított kórteremre. A minimálisra vett világítás mellett jól látszik az ablakon át a kavargó hópelyhek tömege, és a hideg kékes kinti fény, ami csillámlik rajtuk. A kép megremeg, ahogy a valóság utat követel magának. Az elvonási tünetek, amik nem múltak el, a kórházi ágy, amibe sejted miért kerültél. S az a fehér köpenyes férfi , aki az ágyad előtt ül és a lábadat simogatta, ezt abbahagyja.

- Felébredtél.

A hangja egyáltalán nem együttérző. A látásod lassan tisztul és érzed fájdalmas tested minden porcikáját.