Kutya-bőr - Marion Byrd meséje

2010 december 20. kedd valamikor napközben…
Detroit – Bernardo Mayfield birtokán – A házban

A nő mikor meglátja hogy fel akarsz ülni, nem erőszakosan de visszatartólag fog a válladra, és nyomna vissza a párnára
- Maradjon, még pihennie kell! – mondja s igaza lehet. Az erőfesztés amivel felültél volna a fejedet fájdítja meg megint, és a szédülésed is jelentkezik a mozgásra. Egyszóval nem érzed olyan jól magad. S a lábadban is érzed bizony a tegnapi lovaglástól az izomlázat is, bár kevésbé vészesen mintahogy azt gondoltad volna...

- Igazán nincs a terhemre! – mondja kedvesen Eva
- Csak mondja meg mit hozzak! – kéri mosolyogva és a homlokodat megtörölve ismét öblíti a kendőt és aztán visszateszi.
A gondolataid Bernardora terelődnek, s egyfajta várakozás munkál benned. Szinte várod hogy találkozz vele… és eszedbe jtu hogy el sem köszönt, ami valahogy furcsán rosszul esik így rágondolva…
A résnyire nyitva hagyott ajtón a fekete macska sétál be és felemelt farokkal az ágyadra ugrik. Melléd heveredik és mosakodni kezd.
- Selene! – szól rá Eva – Ez nem a te ágyad! – s érte nyúlva venné el mellőled a jószágot, ám az halkan morran majd fúj s szinte villámként csap egyet, s Eva kézfején három párhuzamos karmolás keletkezik.
- Rossz macska! – sikkant fel a nő és felállva a kezére szorítja a kötényét. Selene elégedetten nyúlik el s néz rád.

2010 december 20. kedd valamikor napközben...
Detroit – Bernardo Mayfield birtokán – A házban

Hánykolódásom után végre elborít a semmi, az az áldott jó űr, amire mindennél inkább vágyom...hogy aztán a lidércnyomásokkal tovább kínozzon elmém.

A hang lassan, de biztosan hatol el tudatomig, ahogy az is, hogy idegen helyen vagyok, és valaki van még itt...
Verejtéktől csatakosan, hevesen dobogó szívvel ébredek; nem tudom még tart-e az álom vagy sem... beletelik pár zűrzavaros pillanatba, míg agyam helyreteszi, hol is vagyok, az ázsiai lányt vagy nőt viszont nem tudom hová tenni... amíg el nem oszlatja - egy kicsit - a káoszt.
"Mi...? Kisasszony, én? Cselédlány? Bernardo Úr? Visszaugrottam az időben, vagy... miért ilyen kedves?"

A fejem simogatása és a borogatás újabb értetlenséget hoz nekem, és csak most kapcsolok, hogy jó lenne eltakarni az arcom... de késő, figyelhetett, látott - és semmi undor, csak kedvesség, mint egy fiatal, elhivatott ápolónő. Egyelőre még a riadalmat próbálom száműzni... megpróbálok felülni, és megszólalni...

- Örvendek én... Marion... vagyok és...
"Sírtam és hánykolódtam. Ó bassza meg...."

- ... Köszönöm, rendben leszek, csak... rossz álom.
"Ugye nem jósálom? Ne, ne, ne..."

Lassan eljut tudatomig a téli napsütés is, hunyorgok is némileg, aztán eljut hozzám a kérdés is... és a szolgálatkész hangsúly. Nyakam kissé behúzva pislogok Evara, a fejemet ingatom... bár a gyomrom ég kissé, és a torkom is száraz, de a szituáció elég...bizarr nekem, kórházi dolgokat idéz... felkelek és kimászok az ágyból...

- Nem akarok a terhére lenni, Eva...
"A szörnynek csak franc tudja, mi vagyok, de neked teher... a rosszabbik fajtából..."

- Majd kiszolgálom magam ha... szabad...
"Érezd itthon magad, azt mondta... gondolom szabad..."

2010 december 20. kedd valamikor napközben...
Detroit – Bernardo Mayfield birtokán – A házban

Kellemetlen felvenni a vizes alsót, s időbe telik míg átmelegszik rajtad annyira hogy ne zavarjon.
Minden olyan kusza, zavaros, fájdalmas, és mégis mámorító, édes, és nyugalmas… mindamellett a szégyen is mardos, és nem is tudod azért mert élvezted amit veled tett, vagy mert újra átélnéd?! Iszonyat káosz uralkodik benned. Érezd ahogy a fejed is belefájdul ebbe.

Visszavánszorogsz és ágyba bújsz, azonmód ruhástul. A kimerültség pillanatok alatt a semmibe húz…

….szél fúj és recseg a lábad alatt a viszafagyott hó. A fák körötted kopaszan merednek a hullaszürke ég felé, mint megannyi újj. Lombjukat adó ágaik mind hiányzanak. Akárha oszlopok lennének. S mintha ezen oszlopok fenn magasan, fentebb mint deréktájon csupán két ágat – talán kart – növesztettek volna csak, kitárva. Nem. Mégsem. Fejfák sorakoznak körötted katonás sorrendben s olyan magasak hogy paránynál is parányibbnak érzed magad a töveikben. E fejfák aztán kifehérednek, s belevesznek a felkelő nap sugaraiba, mi elvakítva égfeti fehérre a látómeződet. Pislogsz s mire szemed kinyílik már éjjsötét vesz körbe. Nehéz áthatolhatatlan feketeség, s még a körbevevő levegő is bűztől és nedvességtől nyomasztó, szinte mozognod is nehéznek érzed benne. Pedig menned kell. Hiszen közeledik hallod a lépteit is, s tudod hogy rád feni a fogát. A kapucnis alak már a nyomodban jár. Ki kell keveredned a csatornák útvesztőjéből mielőtt megtalál és elér… az árnyéka már rád vetül… fuss… fussss sssss
- csssss, sssshh semmi baj. Kisaszony, semmi baj! – az ismeretlen ámde nagyon lágy hang kedveskedőn szól meglehetősen idegen akcentussal, s érzd amint melletted ül valaki az ágyon, és hajad fejed simogatja. Homlokodon valami hideget érzel.
A nő kedves ám némileg aggódalmas arccal néz rád, s a homlokodról levéve a kendőt újravizezi és teszi vissza.
- Evangeline Banao vagyok, de szólítson csak Eva-nak. Bernardo Úr alkalmaz a háza rendbentartására – s ahogy említi a férit, arca és tekintete de hangja is kissé áhitatossá válik. Odakint verőfényes napsütés van, ahogy látod, s a fák ágaira rakódott hó is leolvadt már.
- Azt hiszem lázálma lehetett – mondja a nő – Sírt és hánykolódott álmában. – meséli és visszatér az aggodalom az arcára.
- Hozzak valami reggelit? – kérdezi szolgálatkészen – Vagy csináljak egy teát?

2010 december 20. kedd hajnal…
Detroit – Bernardo Mayfield birtokán – A házban


Igen kellemetlen az érzés az alsómban, semmit sem értek. Az sms után újra feltörnek Morana emlékei, és ez az ambivalens káosz a fejemben igencsak nem tesz jót.

A fürdőben hideg vízzel megmosom az arcom, iszok pár kortyot, nézem a tükröt, a nyakamat... és seb sehol...
"Nem harapott meg, nézz már a nyakadra, ki a fenének lenne gusztusa? Nem ember, szörny, teljesen mindegy lehet neki, kaja... nem értem, nem értem..."

Aztán amikor a budin ücsörögve esik le, hogy ez az eufória mennyire... átélt is volt. Iszonyatot érzek, szégyent na meg legfőképp tökéletes zűrzavart. Arcom a tenyerembe temetem, idegesen leveszem magamról a bugyit, igyekszem... "kimosni" a csapnál, aztán visszaveszem, úgy vizesen... a tükörbe nézve az undorom még hatalmasabb... aztán elfordulok, szeretném a fejemet addig csapkodni a falba, amíg el nem ájulok, de inkább visszavánszorgok a nekem kijelölt szobába és megpróbálom kiüríteni a gondolataimat.
Nem akarok gondolkodni, nem akarok érezni, nem akarom érteni.
Csak... aludni akarok...

2010 december 20. kedd hajnal…
Detroit – Bernardo Mayfield birtokán – A házban

Bernardo úgy tűnik mintha meg sem hallaná a felajánlásod..
…
Aztán már mindegy is…

Visszagondolsz vajon mi lehetett az amit átéltél, s érzéseid kavarognak benned. Nem nagyon tudsz rendet tenni most magadban. De mindenesetre rosszul nem érzed magad, sőt…
Csak egy valami furcsaságot érzel… az alsód, mintha nedves lenne. Tán összepisilted magad? De nem, annyira nem lucskos…

A telefonod előkaparod, és még mindig – sőt egyre jobban – kótyagosan pötyögöd be az üzenetet. Nehézkes a gondolkozás is, és a koncentrációd is. Végül azért sikerül, és elküldve hatástalanítod is a készüléket.

Továbbra is azon jár az agyad hogy milyen trükkel zsongított el. Feltápászkodsz, és szédelegve és erősen kapaszkodva - s persze fájdalmak közepette - lejutsz a földszintre a mosdóba. A tükörbe tekintve sem találod meg a sebhelyet, aminek ott kellene lennie, ha az történt amire godolsz. De nincs semmi nyoma semminek. Legalábbis a nyakadon. Lehet nem is történt semmi?! Csak a képzeleted játszik veled? Hiszen csak azt érezted hogy átfog, és a mámort. Semmi mást. És nem is emlékszel csak erre.
A dolgod végezni aztán lehuppansz a fajanszra, s ekkor látod meg, hogy bizony a bugyikádon nem kicsi nedves foltot hagyott, bármi is történt…

2010 december 20. kedd hajnal…
Detroit – Bernardo Mayfield birtokán – A házban

Feltápászkodok és követem a tulajt, a ház berendezését nézegetem - igencsak szépnek meg otthonosnak találnám, ha nem lenne tele a fejem totális zűrzavarral, gyásszal, félelemmel, olthatatlan bosszúszomjjal és valami gyötrelemre készülődéssel, ami leginkább zavaros képek és érzetek cikázó káosza. De figyelni figyelek, bólogatok is az elhangzottakra és kitartóan szedem a lépcsőfokokat is fölfelé - ha kell, túl a határaimon is.
"Lakhelyem... kulcs..."

Újra határozottabb bólintás a válasz arra, mit is akarok áthozni majd... és még meg is toldom a dolgot...
- Nem sok mindent. Igen hamar... meglesz.
"A múltat hátrahagyni. Jövő. Bosszú. Hosszú-hosszú pokoltúra...."

Egyébként sincs valami fenemód sok cuccom, a praktikus cókmókon kívül talán csak az origami-papírjaim meg a tarot-paklim, ami szeretném, ha velem lenne...
Aztán a "nem kell tőlem félned" kijelentésre megdermedek, igyekszek szembefordulni Bernardoval, felkészülve rá, hogy valami Dr. Moreau-féle rémálommal találom szembe magam újra, de mozdulni se tudok, amikor átfog...
"Ne.....!"
- Haaa enni akarsz, aaa késemmel én majd nagyon szívesen...

De nem tudom befejezni mondandóm, hogy majd inkább én nyitok neki vénát, aztán...
Valamennyi időre megszűnik minden fájdalom, aggodalom, gyötrelem, és töménytelen eufória veszi át a helyét - valami olyan intenzív dolog, amit még sosem éreztem. Nincs gondolat, nincs semmi... csak élvezem az... akármit is.

Mikor magamhoz térek, próbálom felfogni lassan mi is ez az egész... a tompa zsongás és a kellemes utóérzetek leginkább a morfinra emlékeztetnek, amikor nagy dózisban kaptam... csak ez sokkal... kellemesebb. És még a szitu sem annyira szörnyű; most másfajta kínokat mosott el másfajta "gyógyszer"...
"Meghaltam? Endorfinok szabadulhatnak fel előtte... de nem... én élek... mi a..."

Semmit sem értek. Kótyagosan próbálok feltápászkodni... és összeszedni a gondolataimat, de csak annyira megy, hogy szólnom kéne... az... ismerősöknek. Előkaparom a mobilomat, majd lassan újra fáradt - még fáradtabb - ürességgel üzenetet pötyögök...

'Morana meghalt, késő éjjel temettem el. Egy ideig nem leszek elérhető, zavarna most nagyon a társaság vagy otthon vagy ismerős helyen lenni, kérlek értsétek meg. Elutazom egy időre, környezetváltozás kell. Majd Jelentkezem. M.'

Elküldöm Cutris bácsinak és Cherylnek is az üzenetet, aztán azonmód ki is kapcsolom a telefont...bár még átlebben a fejemben az elmentett kis üzenet....
"A jelen méhében hordozza a jövőd..."

De a jelenem tökéletesen kaotikus, pláne ezzel az utolsó... emlékfoszlánnyal a "ragadozóról".
"Nem rossz dolog kajának lenni... valami... elmetrükk, valami... démoni... dolog..."

Próbálom kitapogatni hol a sebhely, ha kell, lemászok a fürdőbe elintézni a muszájokat, hogy aztán újra az 'ágyamon' kössek ki, és lassan kómába essek...

2010 december 20. kedd hajnal…
Detroit – Bernardo Mayfield birtokán – A házban

Bernardo bólint.
- Rendben. – mondja és feláll.
- Gyere körbevezetlek – mondja s megvárja míg feltápászkodsz.
A nappaliból kilépve egy folyosón indul meg. Itt már jártál mikor a fürdőt használtad. Jobbra a bejárat van egy kicsiny előtérrel. Balra az első ajtót nyitja ki
- Konyha – mondja s fel is kapcsolja a villanyt odabent. A helység nem túl nagy, inkább teakonyha jellege van. Főzőalkalmatosságot nem is látsz, csupán egy mikrót, és egy tea/kv-főző masinát. Pedáns rend uralkodik és tisztaság.
Tovább megy és rálapogat a fürdő ajtajára
- Itt már jártál.
A folyosó itt kicsit kiszélesedik. Egy lépcső indul felfelé, és egy ajtót látsz szemben. A lépcsőnek veszi az irányt és fellépdel.
A padlástér van beépítve, ezt látod tisztán. A lépcső teteje egy piciny folyosóra ér. Előre megy.
- Ez az én szobám – áll meg a jobbra nyíló ajtó előtt. Majd az ezzel szemben nyílót nyitja ki, és kapcsol fényt odabent.
- Ezt pedig a te lakhelyed lesz egy darabig - rendelkezik
A nem túl nagy szobácska egyszerű berendezésű. Egyik oldalon egy ágy, a másikon egy kanapé helyezkedik el. Az ajtó mögötti falon pedig a beépített szekrény foglal helyet.
- Holnap majd kapsz kulcsot is a házhoz – mondja - Estére döntsd el mit akarsz a másik lakásból áthozni, és majd elmegyünk érte. – a hogy beléptél a szobába ő az ajtóban maradt, ám most utánad lép, és hátulról átkarol.
- Nyugi. Tőlem nem kell félned – duruzsol a füledbe s a fellángoló rémületed máris csillapodik. Egyik kezével mellkasod előtt átnyulva az álladra fog s kicsit oldalra fordítja a fejed. A másikkal stabilan ölelei a derekad.
A lélegzete meglibbenti a hajszálaidat, mik csiklandós érzéssel ajándékoznak meg a füled tájékán. Majd egy hűs akjat érzel a nyakadon, apró fájdalom ér el, de mire ezt felfoghatnád helyébe egy másfajta, mindent elsöprő érzés kerül. Mintha ezer és ezer orgazmus érne el egyszerre. Tested ívbe feszül színte, ajkaid közül mámor sikolya hangzik fel, s visszhangzik körbe a falakon. Tudatod a semmibe hull…
…. Puha és meleg vesz körbe, akárha dédelgetne valaki. Tested vizszintesen fekszik, s bolyhos pokrócot érzel magadon. Kicsit kimerültnek, fáradtnak érzed magad. Mintha szédülnél is. S benned zsong a gyönyör még mindig, reszketőssé téve a kezed-lábad…. Egyedül vagy az ágyadban fekszel Bernardo házában, s a háromszög alakú ablakon a hajnal fénye szüremlik be…. Ajkad cserepes, s szádban fémes ízt érzel, tán felrepedt a kiszáradt szád széle…

2010 december 20. kedd éjjel 3:55
Detroit – Bernardo Mayfield birtokán – A házban

Egyre inkább - természetesen a magam nagyon is élő módján - halott-szerű szemekkel, üresen bámulom Baernardot és hallgatom a szövegét. A szánalmat és a sajnálkozást a magam részéről nem kedvelem, kiváltképp, ha rám irányul... és valahogy nem lep meg az elmondottak után, hogy a "halandók" azok nekik semmik...
"Csak kaja. Eszköz. Mint a haszonállatok. Vagy unaloműző. Mint a háziállatok a hanyagabb állattartóknak. Felesleges találgatni, valószínűleg még ennyi sem. Évszázadok. Mióta létezhet ez az alak? Úgy, hogy halott, meg úgy néz ki mint valami, ami egy genfi egyezményt seggberúgó hibridizációs kísérletből szökött?"

De így jobban belegondolva örülök is, hogy senki és semmi nem vagyok - pontosabban örülnék. De ezek a hosszútávú tervek...
"Siralmas évszázadok így is, úgy is. Csak Shaffernél... kevesebb a sanszom kinyírni Shaffert, és ez a... dolog, meg nem kifejezetten tűnik szadistának, míg a másik a jelek szerint az... bár franc se tudja. Ez a jobbik rosszabb, az biztos."

A kérdésére eltöprengek... eszembe jut új lakásom, az ágy, amibe Valaki... Shaffer beleheveredett, Morana cuccai mindenfelé... és a veszély, hogy felbukkan újra, és kérdéseket tesz fel. Kínos kérdéseket.
"Tudom tartani a szám. De vajon évszázadok alatt valaki mennyire fejlesztheti tökélyre a vallatási technikáit, ha akarja? Még túl a törésponton is...? Még nem szabod meg? Persze, paktum. Oda megyek, ahova démonnagyúr óhajtja. Szokd meg, Marion. Nincs szabadság. Nem is lehet. Soha..."

- Azt hiszem, ha nem nagy gond, maradnék. Bölcsebb dolog lenne. Mindegy nekem, elalszom a padlón is. És természetesen hallgatok, mint a sír.

A "vacsora" említésére azonban némi nyugtalanság fut át rajtam...
"... nem, ez nem hangzik jól. Nagyon nem."

2010 december 20. kedd éjjel 3:55
Detroit – Bernardo Mayfield birtokán – A házban

Bernardo tekintetét le nem véve rólad hallgatja a fejtegetésed. Arca szinte kifejezéstelen, s hangja is érzelemmentes mikor megszólal
- Shaffertől sokminden kitelik. De ne legyenek illúzióid, hogy más vámpírtól nem. Ti halandók – ha a vámíprnak nincs veletek hosszabbtávú terve – csak unott napjaikba visztek némi felüdülést.
- Bennünk nincs szánalom, vagy sajnálkozás. Ti csupán a mi létünket vagytok hivatotak segíteni. Vagy így, vagy úgy.
- Ha valahogyan mégis Shaffer lesz a befutó, siralmas évszázadok várnak rád. Bár ki tudja mellettem is elérhet ugyanez az érzés. – emeli meg kicsit a vállát
Majd újabb levegőt szív be, s elgondolkozón néz rád
- Egy a lényeg, hogy tartsd a szád. – válaszol kurtán a feltett kérdésedre.
- Nappalra haza akarsz menni? Vagy itt húzod meg magad? – kérdi
- Itt nagyobb biztonságban lehetsz, de most még nem szabom meg hogy maradj itt. – mondja engedékenyen
- Ha menni akarsz, akkor induljunk lassan – pillant az órájára
- Még vacsoráznom is kell. – toldja meg s tekintete éhesen villan rád.

2010 december 20. kedd éjjel 3:50
Detroit – Bernardo Mayfield birtokán – A házban

Az a totális, dermedt mozdulatlanság... nos, így nézve Bernardo leginkább egy hullára emlékeztet... ami önmagában nem lenne annyira vészes, a betegek, halottak és... súlyosan roncsolt testek látványa olyasmi, amit amennyire meg lehet szokni, megszoktam - láttam már boncolást, és az égési osztályon mindenféle embereket, akik sokkal szörnyebben néztek ki, mint a halottak, és akik miatt szerencsésnek éreztem magam... többé-kevésbé, 'mindig van rosszabb' alapon. De ez a hulla... nem csak torz, de néz, beszél, gondolkozik, ha akar, akkor mozog...
"Élőhalott. Akkor stimmel. Persze. Halál. Sokféle... halál..."

Viszont a válaszai nem kifejezetten hangzanak jól. Gőzöm sincs hová tegyem a "Nosferatu dolgot", pláne, ha semmi köze a filmhez. Csak halvány megkönnyebbülést okoz a megállapítás, hogy a "kajálás" nem egyenlő a "gyilkossággal", már ahogy elképzelem, ahogy valaki... vérét próbálnám... nos, meginni - és itt feltételezni kéne, hogy az ő állapotukban ez kevésbé hangzik gusztustalanul - akárhogy is kirakózom, ez csak úgy jönne ki nem totális katasztrófaként, ha a delikvens vagy kómában hever, vagy... halott... vagy úton arrafelé.
"Csodálatos képek, Marion. Briliáns... "ragadozó" lennél. Marion, az aneszteziológusok árnyékában meglapuló... ragadozó. Vagy Marion, a... dögevő. Egyáltalán, a halottak vére... ehh, nyilván ez is részletkérdés, és ráér... tengernyi idő... örökkévalóság... ajjaj..."

Ez a Kehely megnevezés csak egy enyhe szemöldökemelést vált ki belőlem...
"Vannak Kelyhek, és vannak ronda, régi, törött fülű bögrék, gondolom. Milyen... rohadtul felemelő."
Azt meg, hogy "nem rossz" dolog valaki kajájának lenni, azt nem igazán tudom elképzelni - akárhogy osztok-szorzok, rémesen hangzik. Aztán megint a kifejezések...
"Vámpír. Jó. Vámpír. Ragadozó. Inkább..."
A megelégedettséget se tudom mire vélni a tekintetében, már hogy mi lehet az ő létének "szépsége". Már a birtokán kívül, amihez sejtéseim szerint baromira sok pénz kell - zömmel szerencsés helyre születni - nem pedig elhalálozni és élőhalottnak lenni. Én készülök a... legrosszabbra. Aztán a gyűlölettel felszikrázó tekintet újra... ösztönösen rándulok valami defenzív pózba, mert arra számítok, hogy most lesz megint valami... demonstráció... de ahogy végül is csak válaszol, úgy kicsit megnyugszom. Kicsit.
"Magány. Öröklét. Hát... nem hinném, hogy baromira életteli és szívvidító társaság lennék. De ha muszáj...megpróbálom. Csak fogalmam sincs, hogy."

- Magány.
Nyögöm ki végül... kissé kérdő hangsúllyal.
- És a Valaki.... Shaffer...? Mivel... mindent, de totál mindent tud rólam... nem hinném, hogy... pont engem talált volna a megfelelő személynek, már oldandó a... magányt.... vagy unalmat... És a történtek után...
Tekintetem újra elborul - nyilván Moranára célzok...
- ... meg pláne nem hinném, hogy... ilyesmi lenne a... célja... nem kell nagy empátia hozzá, hogy leessen, hogy neki aztán igazán... szörnyű, de szörnyű társaság lennék.
"Még egy szörnyetegnek is. Különösen ANNAK a szörnyetegnek"
- De gondolom ha mégis... és ööö... esetleg... hogy is mondjam, hamarabb kiérdemelném általa a... halál 'kegyét', már az... öröklét-halálét, esetleg úgy... kibaszásból, vagy valami... mivel hogy akár... eee, vámpír, akár nem, totálisan kattant és... megszállott alak... akkor mit tudok kezdeni vele? A végeredmény nekem gondolom nagyjából... ugyanaz a... sors... nem? Már leszámítva, hogy lehet, hogy ő... szigorúan oldandó a magányt... esetleg élvenyúzósdit... "játszana"... egy pár évtizedig... amit nem tud megtenni, ha simán csak... meghalok.
"Ezek a kilátások.... rózsásak."
- Oké, a lényeg... teendő? Utasítás? Tanács...?

2010 december 20. kedd éjjel 3:50
Detroit – Bernardo Mayfield birtokán – A házban

Gondolkozol, filozofálsz. A férfi mozdulatlan figyel. S ahogy te is rá-rá pillantasz feltűnik néhány dolog. Mintha nem pislogna, egyetlen egyszer nem láttad pislogni, bár lehet ez egy annyira megszokott emberi vonás hogy másik emberen ezt nem is veszed észre?! Az viszon biztos hogy levegőt nem vesz. Csak akkor szívja tele a tüdejét ha megszólalni készül. Tehát valóban teljesen mozdulatlan ül és figyel téged.

Végül a kirakósod darabkáit rakosgatva néhány részlet a helyére kerül, amitől kellőképpen ki is akadsz. Kicsit összeszedetlenül és darabosan adod elő a gondolataid. Bernardo bólint és levegőt vesz.
- Elég jól ráhibáztál az előbb. Shaffer Nosferatu. – kuncog fel – Bár a névrokon filmnek semmi köze a valósághoz. – ingat kicsit fejet
- De ezek olyan részletek amikkel még ráérsz később is megismerkedni.
- Az pedig megint egy téveszme hogy azért mert valaki „kaja” lesz, azért meghal. Persze akadnak véletlenek, és balesetek, és persze van olyan köztünk aki élvezettel játszik rá a dolgokra és valóban belehal a halandó, de nem ez az átlag. Semmi szörnyű nincs abban ha egy halandó kehely lesz. – ingat fejet
Aztán haloványan de elmosolyodik
- Nyugodtan használd a vámpír megnevezést. Engem nem zavar. De ha neked ez egyszerűbb – emel vállat – a ragadozó is megteszi. – mondja
- Nem fenékig tejfel ez a lét, de vannak szépségei. – szikrázik fel a tekintete egy pillanatra valamiféle megelégedettséggel.

Aztán nekiszegezed a kérdést a saját hasznáról. Homloka ráncba húzódik s tekintetének mélyén valamiféle mélységesen mély szinte vadállatias gyűlöletet látsz fellobbani egy pillanatra, amiben bánat és szomorúság keveredik. Végül mindez eltűnik és marad valamiféle hideg könyörületlenség
- Kapóra jöttél magány ellen – közli szenvtelen arccal

2010 december 20. kedd éjjel 3:45
Detroit – Bernardo Mayfield birtokán – A házban

A Shaffer levesébe való beleköpés remekül hangzik, még ha abszolúte nulla fogalmam sincs róla, ez mit is takar, ahogy a kárörömnek látszó dologból is csak annyi jön át, hogy valószínűleg nem "szívlelik" egymást, már ha egyáltalán szoktak a démonok..."szívlelni" valakit. A világukba való beemelés valószínűségére csak meglehetősen tompán bámulok - a beszélgetésnek ezen a pontján még nem fogom fel, ez pontosan mit is takarhat...
"Valaki... Valami... szörnyűt... akart velem. Akar. Ez... nem kérdés... várni... miért várnék rá?"

...

A hosszú csend után, kérdésére, hogy kérdés van-e, próbálom még továbbra is... felfogni, vagy érteni a helyzetet... ez kívülről leginkább félig-meddig halálra vált, félig-meddig, és egyre inkább halálra... vagyis rosszabbra... készülő töprengésnek tűnhet - az is.
"Szóval valami szörnyeteggé kell válnom. Még... csúnyábbá, oké. És embereket öldösnöm, a vérükért... gondolom. És örökké... 'lenni'. Mindezt teljesen láthatatlanul. Azt hiszem az a rész lehet a legproblémásabb... meg az örökké. És persze mindenféle hülye játszadozás, ami egyelőre gőzöm sincs, mit takar, de szarul hangzik, még szarabbul, mint a többi együtt véve... és... ez a jelek szerint... Shaffer... beemel... a halált...kiérdemelni... ó, hogy a..."
Újra elkerekedik a szemem, ahogy a kép kezd összeállni... dermedt tekintetemet újra a jelenleg emberbőrt viselő "szörnyre"... emelem - de mostani iszonyatom épp nem neki szól.

- Shaffer. Beemelni. Mármint... olyat... csinálni belőlem... eee...
"A szörnyeteg kifejezést hanyagoljuk, lehet, hogy nem éppen polkorrekt dolog errefelé..."
- ...Érinthetetlent? Mert akkor...
"... akkor már hamarabb elbaszták a jövőd, mint gondoltad, és paktum se kellett hozzá, se szegény Morana halála... Morana... nem leszünk együtt többé... soha... soha..."
- Akkor eleve... elrendeltetett dolog, hogy... vagy... "kaja" leszek, és utána vagy kísértet... vagy semmi... vagy... hogy is mondjam... 'ragadozó'? Utóbbi... kevésbé tűnik... szörnyűnek...
"...de... pontosan annak tűnik..."

Végre mozdulok, a hajamba túrok megint, újra a... "dolog" - aki Bernardonak tűnik - szemébe nézek...
- A kérdés, hogy... miért... és voltaképp te... mit nyersz ezen a... paktumon?
"A jelek szerint nem lelket zabálnak, hanem vért isznak. Ehhez elég lenne elvágni a torkom, vagy... basszus, azok a... fogak, oké, elharapni... és gondolom nem zombiapokalipszis módján... fertőz a cucc, mert akkor kicsit túlnépesedés lenne az ő... poklukban... de akkor tényleg... miért?"

2010 december 20. kedd éjjel 3:45
Detroit – Bernardo Mayfield birtokán – A házban

Elmondod az észrevételeid a Valakiről, és Bernardo komoran bólint
- Ha igazad van és ilyen rég óta figyel, most alaposan beleköptem a levesébe. – jegyzi meg. Arcára mintha káröröm ülne ki.
- Attól tartok Ő is be akart emelni ebbe a világba. – mondja s figyeli a reakcióid.

A karjaid használhatóak, de biztos hogy holnapra kék foltok lesznek Bernardo kezének helyein. Kényelmesebb testhelyzetet veszel fel. Bernardo elgondolkozva méreget, tekintete továbbra sem túl nyugodt. Nem szól, várakozik. Te pedig valamelyest megnyugszol, bár az iszonyattal vegyes félelmed még benned zsong, végül aztán bólogatsz és meg is szólalsz.
További percek telnek el szavaid után csendben, mikor Bernardo bólint egyet.
- Helyes. – mondja s már nincs morranós zönge szavaiban.
- Van még kérdésed, amit feltennél most? – kérdezi en gedékenyen

2010 december 20. kedd éjjel 3:40
Detroit – Bernardo Mayfield birtokán – A házban

Az eddigi életem és maradék emberi kapcsolataim felszámolására újabbat bólintok - nem igazán tudom felfogni mi lenne... helyette, de a menhelyes melómon - és a már soha el nem jövő rendes állatkórházason - kívül nem érzem úgy, hogy nagy veszteség lenne. Curtis bácsiéknak igen... de ha halott kell, hogy legyek a világ számára, akkor az leszek...
"... előbb-utóbb szó szerint is..."

De persze jön az első apró-betű. Nincs öngyilkos terrorista akció vagy manőver. A hosszabb és nehezebb út...
"Míg a világ a világ? Örökké? Hát... démoni paktum, nyilván a Pokol benne van a csomagban, az meg fogalmam sincs milyen, de nyilván... nem rövidtávú... szenvedés..."
Sóhajtok egyet, lemondón... egyelőre nem kérdezősködök az "örök kárhozat" mibenlétéről... nyilván el fogja mondani, és már nincs visszaút. Újabb határozott, de igencsak komor bólintás a válaszom.

Szavai Shafferről baromira nem nyugtatnak meg... összébb húzódok ösztönösen, mert valami eléggé... baljós dolgot sejtek, pláne, amikor elhallgat Bernardo és eltöpreng... és a legrosszabb, hogy fogalmam sincs, mi az a nagyon baljós.
- Már hogy... "Valaki" ügyben nem stimmel? Úgy hat-hét hónapja tudatusult... hogy Valaki... figyel. Nem... egyszerre jött az a... nyomasztó érzés, már korábban is ott lebegett valami... csak nem tudtam mi, és néha a jövőt... mindegy. Nehéz pontosan megmondani mióta lehet. Miért?
"... Biztos, hogy tudni akarom én, hogy miért?"


Elég hamar leesik a komoruló tekintetből, hogy nem kellett volna ez a pár... hasonlat, de amit kimondtam, azt már nem tudom elharapni... aztán belémhasít a fájdalom, felnyögök tőle és szembe találom magam... valami... borzalmasan ijesztő és deformált... jobban mondva "állatember"... izével. Valahol ezen a ponton tér vissza az eddig teljesen elhaltnak tűnt életösztön maradéka is, iszonyatot és rettegést hozva eddig egészen üres tekintetembe. Lógok magatehetetlenül, a látvány sokkal jobban felzaklat, mint a fájdalom... semmit se bírok kinyögni, és jelen igencsak kényelmetlen testhelyzetben moccanni se megy, pedig reflexből menekülnék.
Természetesen a riadalom fátylán túl is eljutnak hozzám a morgás-szerű szavak, aztán amikor nyekkenek végre a kanapén, talán már gondolkozni is jut időm...
"... Mi... a... rossebbes... franc..."

Nagyjából abban a pozícióban, ahogy landoltam a kanapén ülök és kővé dermedve bámulom... nos, újra Bernardot, csak éppen már tudom, hogy milyen valójában...
"... hogy miért rettegett tőle Morana..."

Az óra ketyegése töri csak meg a csendet, míg végül karjaimmal, ha egyáltalán még használhatóak, megpróbálom az asztalba kapaszkodva újra valami tűrhetőbb testhelyzetbe pozicionálni magam... és próbálom kitalálni, hogy most mi a fenét is kellene mondani...
"...."
A menekülés, ahogy felfogtam hasztalan, és... már belementem a dologba... lassan összekaparom akaraterőm, korábbi eltökéltségem, hogy a döbbenetet és a félelmet újra elmossa az az áldott jó érzéketlen, de legalább is tompa üresség - bár nem fog teljesen sikerülni...
"Most már a te fajtád... Shaffer? Mi... a... rossebb... oké, a filmes hasonlat tényleg elbaszott dolog volt.... nagyon... maradjunk a démonnál, az olyan általánosan... akármilyen iszonyat..."
Végül bólintok párat gépiesen, hogy felfogtam és... elfogadom a... "szitut"...
"Démonok. Vérszívó vagy akármilyen... démonok. Mi a bánatos francra számítottál, Marion? A paktum az Ördöggel soha nem hangzott jól. És tényleg egy... ilyen izére lesz szükség, ha a másik is... ilyen izé... a rohadt életbe, viszi ezeket egyáltalán a bomba? Nem biztos..."
Egy rövid időre behunyom a szemem, próbálom még emészteni, amit nem lehet, de visszaút nincs, és ha lenne, se akarnám. Majd ha úgy érzem, meg tudok végre szólalni újra határozottabban, nem remegő hangon, akkor megteszem.

- Értettem. A paktum az paktum. A... szabályaid szerint... játszom.
"Annyi neked, 'Vadkutya'... ez a 'Sátán Kutyája' téma..."

2010 december 20. kedd éjjel 3:40
Detroit – Bernardo Mayfield birtokán – A házban

Bernardo bólint
- Annak is kell lenned. Láthatatlannak. Legalábbis a való, halandó világ számára. Nem csak a családoddal, de a munkahelyeddel való kapcsolatodat is fel kell számolnod idővel. – sorolja nyugodt hangon, és tekintetét le nem veszi rólad.
- Egy ideig talán még élheted az eddigi életed, de amint éjszakai lénnyé válsz egy másfajtát kell felépítened. A legjobb ha megkérdőjelezhetetlenül és végérvényesen jut a világ tudomására, hogy meghaltál. Ezt majd én elrendezem. – bólint aprót.
- Az pedig hogy mennyire mélyedsz bele a világunk társadalmi életébe, - emeli meg a vállát kicsit – tudom hogy eleve nem vagy híve a szociális kapcsolatoknak. A jövőd szempontjából ez mindenképpen előny.
- De azt verd ki a fejedből, hogy annyival megúszod hogy Shaffert elintézed, és aztán vagy ezzel együtt önmagadat is elpusztítod, elpusztíttatod! – lobban fel a tekintete indulatosan s dől kicsit előre.
- Ez nem választható opció számodra! Vedd úgy hogy az alkunk része, hogy élned, létezned kell mindaddig míg a világ világ. – közli ellentmondást nem tűrően.

Aztán visszadől kényelmes testtartásba. Hallgatja a szavaid Shaffer megkereséséről. A düh fellángol benned, és nem csak szavaid de arcod is ettől torzul el szinte. Bernardo felkuncog
- Shaffer akart téged elküldeni ahova Ő nem jut el?! – kérdez vissza és fejet csóválva felnevet.
- Nincs olyan hely ahová ő ne találná meg a módot hogy bejusson. – mondja visszakomolyodva.
- Játszadozott veled. Vagy tesztelni akart. – emel vállat megint – Unatkozik, vagy épp.. – s elhallgat hirtelen
- Mikor vetted észre előszőr hogy valami nem stimeml körülötted? – kérdezi a mondat befejezése helyett

Kikerekedett szemekkel bámulod, s próbálod nem félválról és komolytalanul venni szavait. Gondolataid cikáznak, és a világoddal próbálod összekötni lényét a filmekhez nyúlva segítségül. Tekintete egyre komorabbá válik, és fel-fel lobban szavaid hallva. Érzed, tudod hogy nem kéne, de a bosszúvágyad elnyomja az egészséges életösztönöd is. Aztán a levegő mintha megfagyna köröttetek egy pillantra. S tán pislogtál vagy ki tudja hogyan nem vetted észre hogy Bernardo megmoccan, és felemelkedik a fotelből. De meg kellett történnie, hiszen két felkarod fájdalmassága jelzi hogy bizony ő fog, ránt fel magához a kanapéról, úgy hogy a lábad elemelkedik a földtől Arca egészen eltorzult. Mintha nem is „emberrel” hanem valamiféle állat és ember keverékével néznél farkasszemet. A mandulavágású szeme sárgássá válik, s pupillája, hosszúkás rés csupán. Orrnyerge egészen ellaposodó, ám állkapcsa mintha kiemelkedne az arc vonalából. Orrán mely inkább hasonlít macskaféle háromszög alakú orrára, mintsem emberi nózira mintha homokszín bársonypuha szőr eredne. Felső ajka kettészeltnek látszik, s orcáján bajusszőrök merednek fel. Ímyéről felhúzott ajkai hatalmas és hófehér – semmiképpen nem emberi, de nem is teljesen állati - agyarakat fednek fel. Haja egészen arcába hullik, s fülének végén mintha szőrpamacsot is látnál.
- Azért mert felajánlottam a segítségem, az én fajtámról beszélsz! – szólal meg mélyről jövő morgással kisérten.
- Nem törhetsz a létünkre bűntetlenül, és főleg ne képzeld magad valami istenverte vámpírvadásznak! – s nem csak szavaiból de egész lényéből fenyegetés árad.
- Tanuld meg tisztelni a léted! – s aztán elenged és te a kanapéra hullsz.
Lassan lép el tőled, és fordít hátat. A székhez lépdel és mire feléd visszafordulva leül, már újra Bernardo arca néz rád. Csak tekintete árulkodik a feldúltságáról. A csend rátok telepedik, csak a fali óra a tompa ketyegése hallatszik.

2010 december 20. kedd éjjel 3:30
Detroit – Bernardo Mayfield birtokán – A házban

A vizet megiszom, a poharat az asztalra teszem és meredek magam elé. A hallgatással nincs baj, de a bámulás valóban kezd szörnyen idegesítő lenni, de tűröm szép engedelmesen és mostanra már viszonylag könnyedén. Aztán amikor megered a nyelve, én hegyezem a fülemet, és mindent igyekszek eszembe vésni.

"Megszűnik a rokonaimmal való kapcsolat. Akkor a melóhelyem is és egyúttal a lóvém és... a lakásom is és Brendáék kilőve ugye, bármi hely, ahol alhatok. Télen. Vagy csövessé minősülök, vagy gondolom itt tanyázhatok, az istállóban akár. Remélem utóbbi."
A nihilizmus újra a tekintetemben ül, bólintok, hogy felfogtam, megértettem, elfogadom a dolgot. Ahogy leveszem kitért a kettes számú kérdésem elől, de annyi baj legyen, apró betűk nem számítanak. Amikor már neve is van a Valakinek, újra sötétség ül ki szemembe... és vegytiszta kegyetlenséggel fűszerezett pusztításvágy.

- Shaffer.

Ízlelgetem a nevet, de mindenféle... komplikációkról beszél, meg kapcsolatokról, meg játékokról, játszmákól - ezen a ponton megrándul az arcom és szemem is forgatom tán...
"Megölöm. Megölnek. Egyszerűbb. Én nem szeretem a szövevényes dolgokat, sem a kibaszott játszadozást, kommunikálni meg 'kapcsolatokat' szerezni meg pláne nincs ínyemre."
De nem akarom megosztani Bernardoval a dolgot. Talán tudja, talán nem számít rá - mindegy. Mindenesetre elhallgatott kicsit, és figyel. Beletúrok a hajamba idegesen, majd megszólalok - talán erre vár.
- Nem... vagyok valami... szociális... személy. Jobb szeretek... láthatatlan lenni. De ha csak ez a módja... akkor ez lesz... kiskapuk.
"Nem tudom mi a francért nem kaphatom meg 'Shaffer' címét és szerezhetek magamra szerelhető bombát mint az eszelős terroristák. Ha nem akad le rólam, még cím se kell... tulajdonképpen... és szarakodás se."

De hallgatom tovább.
"A földi világ ragadozói. Csodás. Általában szeretem a metaforákat, de most nem általában van."
A 'túl sokat láttál, beszállsz, vagy meghalsz' téma egyáltalán nem lep meg, valahogy az alvilág is így működhet, már sejtéseim és a nyilván túlromanticizált filmek alapján, így csak vállat vonok rá. A változásokra kissé oldalra biccen a fejem kérdőn... de nem kérdezősködök. Nyilván változás lesz, ha el kell tűnnöm a rokonaim elől. Mikor a Valaki szándékait találgatja, újra megszólalok, most talán hangomon is érződik, ami tekintetemen, amikor erről a kapucnis rohadékról van szó.
- Valamiféle szimatnak akart, azt hiszem, amolyan.... "meló". Hogy legyek a szeme meg a füle ott, ahová neki... "bajos" eljutnia, és számoljak be neki mindenről, amit láttam, hallottam, és őt érdekli. Asszem ennyi, bár nem igazán olyannak tűnt, akinek bajos lenne bejutnia bárhová. Pláne ahová én is be tudok. Mivel előtte csak "szórakozott" és "játszadozott"...
Itt szinte undorral köpöm a "játszadozni" szót, amit Bernardo is emlegetett.
- ... lehet, hogy mást is akart. Annyit mondott, hogy megölni nem óhajt, mármint nem kegyeskedik, mert... de ezt már mondtam. Meg említette, hogy baromi régóta figyel. Meg a levelem előtt hagyott egy... üzenetet még az... ablakon. Idézem:
A vak gyűlölet tetőfokára hág, amikor kinyögöm... szokatlan módon még arcomra és kiül az a mélységes harag...
- "Tudom, hogy vársz már. De a türelem a legfőbb erény!" Na ez... nagyon... felidegesített... ezért írtam a... ehh, a rohadt, kibaszott féreg, az a...

Elhallgatok inkább, próbálom visszazárni az indulatokat, újra... üres lenni. Aztán amikor Bernardo visszatér hozzám és hozzá, és a Vadkutyáról beszél... a szemébe nézek én is, de csak bólintok - nem óhajtom elregélni miért hívtam és hívom magam annak, amíg nem muszáj. Ez itt totálisan lényegtelen ezt egy jelzésértékű vállrándítással jelzem is, és egyáltalán, fájna most kutyákról csevegni. Majd amikor elhangzik a "vé" betűs szó, a szemem elkerekedik...
"... és nem, nem metaforaként használja, bazzeg... oké, ha valaki, én rohadtul nyitott vagyok a paranormálisra, de ez valahol az ufók és a nagyláb téma között helyezkedik el, közvetlenül a 'Szűz Mária a pirítóson' rovat mellett."
Szusszanok egyet, a komolyságom kezd elpárologni, bár a komorság ott marad. Most... válaszolni kéne... valamit...

- Eeeh... maradjunk a... démonnál, vagy... vérszívó lidércnél ez... kevésbé hangzik...
"Orbitális faszságnak... ki ne mondd, ki ne mondd..."
- Deee, mindegy. Ha vámpír, akkor vámpír. Még farkasok is vannak hozzá.
"... Csak a kelet-európai akcentus maradt ki."

Nem igazán értem a dolgot, azt érzem, hogy iszonyatos súlya van, és vészesen komolyan gondolja, csak egyszerűen nehéz komolyan kezelni... de bármiféle iszonyat is vár rám, belemegyek. A paktum megköttetett.

- Ha Shaffer... vámpír, akkor a magam részéről szeretnék Van Helsing lenni. De gondolom ez nem opció. Akkor leszek eee...
"Nem akar sok női vámpírszereplő eszembe jutni, hogy is hívták Catherine Deneuve leszbi vámpírját az Éhségben? Áhh megvan..."
- Miriam. Vagy Drakula. Vagy...
Kezeimre pillantok...
- Noszferatu. De akár a bogárevő Renfield is megteszi, bár valami Blade... dolog lenne a cél. De a cél szentesíti az eszközt. Leszek akármi, csak lehessek... Shaffer gyilkosa. Bármire kész vagyok.
Nagyon idióta dolog a filmes hasonlatok felhozása, őszintén remélem, hogy nem idegelem fel vele, de nem tudom máshogy és elég... "vámpírosan" megfogalmazni, hogy igen, tök mindegy, mi az ár... a bosszúmat akarom.

2010 december 20. kedd éjjel 3:30
Detroit – Bernardo Mayfield birtokán – A házban

- Rendben – mondja és a konyhába siet. Vízet enged, és hamarosan meg is jelenik egy pohárral a kezében, miben víz van. Leteszi eléd.
- Tessék. – mondja. A ház melegnek tűnik most – a kinti hideg után mindenképp. Bernardo a fotelba ül le. Kényelmesen hátradől. Két keze a karfán nyugszik. Téged szemlél egy ideig, s kissé feszélyezve érzed magad egy idő után. Tán észreveszi ezt, nem tudod. Mindenesetre megszólal végre.
- Az hogy a rokonaidat távol tartod magadtól kezdetnek megteszi. Egy idő után a velük való kapcsolatod úgyis megszűnik majd. Ez szükséges a továbbiakhoz, s idővel azt is el fogom mondani miért. De az eddigiekből is rájöhettél már, hogy a mi világunkban fontos a diszkréció, ha úgy tetszik. Bár ennél sokkal többről van szó.
Kicsit kivár, majd folytatja
- Megkérdezted tőlem mit kell tenned, mi az alku rád eső fele. Egyelőre elég annyit tudnod, hogy csakis az én segítségemmel tudsz tenni azért hogy megkapd amit akarsz. Shaffer fejét.
- Viszont ahogy már mondtam ha kinyírod, akkor téged is megölnek. Úgy kell megoldanod hogy megkapja amit érdemel, hogy ne vádolhassanak meg, és ne derüljön ki hogy közöd, közünk van hozzá. – szavai komolyan csengenek
- Ennek van néhány módja. Akárcsak a halandók világában a mienkben is muszáj megkeresni és használni a kiskapukat, kapcsolatokat. Bár nálunk ez jóval bonyolultabb és veszélyesebb játék. Mi állandóan játszmázunk, úgyogy nehéz dolgoba kezdesz. – jelzi a rád várókat, s némi szünetet tart téged figyelve, homloka ráncbahúzódik és ismét szóra nyitja száját
- Mi nem démonok vagyunk Marion. Kézzelfogható lények vagyunk. A földi világ ragadozói. Igaz törvényeinkhez méltón rejtetten létezünk, így láthatatlanul. Legalábbis mindaddig míg nyomós okkal fel nem fedjük magunkat.
- Akik tudomást szereznek rólunk, azoknak két lehetőségük van.
- Az egyik, hogy befejezik életüket. A másik, hogy csatlakoznak a világunkhoz.
- Csatlakozni többféle módon is lehet, de mindegyik végérvényes, vissza nem fordítható változásokkal jár. – magyarázza nyugodt hangon.
- Nem tudom pontosan Shaffernek mi a szándéka, vagy mi volt a szándéka azzal hogy kapcsolatba lépett veled, de paranoid voltunk miatt igen kevesekkel osztjuk meg a terveink.
- De térjünk vissza hozzád, és hozzám.
- Vadkutyának hívtad magad nemrégiben. – néz a szemedbe.
- Mi is vadak vagyunk. Vámíprok Marion. Emberi véren élő ragadozók. Halandókat használunk fel és ki, hogy lényünk létezhessen hosszú, hosszú éveken, évszázadokon át. És neked csatlakoznod kell hozzám hogy beteljesíthesd a bosszúd. – hallgat el, s figyelme a tied.

2010 december 20. kedd éjjel 3:20
Detroit – Az erdőben.

A remény érzése - amikor felfogom, hogy efféle dolog száll meg - meglep. Úgy sejtem, talán a meseszép vadon az oka, ez a gyönyörű mesevilág, ez az... illúzió. Eddig úgy sejtettem, mindenféle pozitívabb érzelem a "semmmilyennél" - öröm, remény, szeretet - végérvényesen kihalt érzelmi spektrumomból, mint egy leamputált végtag, de a jelek szerint, ahogy a leamputált végtagoknál, így az én elveszett részeimben, már a két ujjpercen kívül is vannak néha fantomérzések. De nem akarom, hogy legyenek. A remények összetörnek, ezt tudom, ebben biztos vagyok. Fel akarok készülni - fel kell készülnöm - az újabb és újabb csapásokra, hiába érzem úgy, már nem sok érhet, míg végleg ki nem üresedek. abba az űrbe kapaszkodok inkább, és a hidegbe, és a visszhangba ami még hordozza a farkaséneket, hogy kitisztítsa a fejem.

Bólintok az újabb egész barátságos megjegyzésre, hogy nem kell engedélyt kérnem a megnyikkanáshoz, sőt, hogy kérdezhetek, és fogok is, sokat. Túlontúl kíváncsinak nem érzem magam. Talán az a részem is elveszett. Egy időre, legalább is. Az okos ötletes megjegyzésre csak bólintok, és a "majd a házban válaszol" dologra is - majd türelmesen megvárom azt is, hogy a kocsihoz, majd a házhoz érjünk. Nem akarok túlságosan lassú lenni amíg gyalogolunk; nem türelmetlenség hajt, egyszerűen utálok magatehetetlenül tántorogni.

Odabenn csak leülök, most kevésbé görnyedten, de nem is úgy, mint a cövek, a kabátom és a táskám magam mellé pakolom. Az ital felajánlására csak megrázom a fejem.
- Nem iszok alkoholt, köszönöm. Egy pohár víz is tökéletes lesz.

És várom a válaszokat. Vagy utasításokat. Vagy... bármit.

2010 december 20. kedd éjjel 3:20
Detroit – Az erdőben.

A fakasok vonyítása lassan elhal, csak a hó ropogása kiséri lassú haladásotok. Bernardo nem siet, nem siettet. Türelmesen támogatólag lépked melletted. S bármenynire is zaklatott a lelked a történtek miatt, valamiféle furcsa nyugalom száll meg, s emellé remény, igen remény költözik beléd….

Megszólalsz és lenéz rád. Elmosolyodik
- Nem kell engedélyt kérned hogy megszólalhass, vagy kérdéseket tegyél fel. – mondja barátságosan
- Ahogy majd lassan megismered a világot úgyis millió kérdésed lesz – vetíti előre.

Figyelmesen hallgatja szavaid, majd bólint
- Ez kezdetnek okos ötlet. – mondja elégedettséggel hangjában ahogy elmondod a terved a telcsiddel kapcsolatban.
Aztán várakozón néz rád, kiváncsian a kérdéseidre.
Felteszed őket, és gondolataiba mélyed egy darabig.
- Visszamegyünk a házba, és elbeszélgetünk. – szólal meg végül kurtán odázva a válaszokat.
- Sokmindent el kell mondanom. – jelzi. Az órájára pillant s nem szól többet. Lassan visszaértek a kocsihoz és beültök. A házához hajt, és megvárja hogy kiszállj. Nem zárja be a kocsit. Bekisér a házba.
- Érezd magad otthon – mondja s leveti a kabátját.
- Kérsz valami inni? – kérdi - Van erősebb is mint a tea.

2010 december 20. kedd éjjel 3:00
Detroit - Az erdőben. - Búcsú Moranától

A lakásban a válaszaira nem felelek, bár valamiféle értetlenséget szül bennem a "halált nem úgy értette" téma, de nem firtatom. Épp most adtam el a lelkem, vagy ilyesmi, és valamiféle démonnal társalgok, a jobb "fajták" közül - a Valakinél csak jobb fajta van - fene tudja, hány dimenzióját ismerik a halálnak. Most valahol tényleg megváltásnak érezném - már azt a fajtát, amit én ismerek; de csak miután letudtam a dolgom. A célom, ami maradt.

Az erdőben vánszorogva a leendő sírhely felé, amikor az álmom értelme helyre áll, egy pillanatra megállok, és a tulaj felé pillantok.
"Ő kiáltott. Ő volt akim... maradt? Mert ő a Bosszúm. Veszélyben lesz. Az álmok nem hazudnak."
De nincs most ideje, hogy vészmadarat vagy baljós prófétát játsszak. Most a gyász ideje van, hogy majd újra szenvedés és küzdelem ideje köszöntsön be, ki tudja, meddig, míg le nem számolok a Valakivel. Utána megtalálom a békém. Biztos vagyok benne.

Csak hallgatom az ásó jellegzetes hangját, ahogy a fagyott földet kaparja Bernardo, de nem sok egyéb jut el hozzám búcsúm közben. Újra csak a föld hányás hangjai maradtak, az utolsó könnyek - talán utolsók - és az éjszakai vadon. Majd felfogom egy idő után, hogy a fickó átkarolt, hogy a sírt mutatja... hogy beszél. Hogy átölel. Hogy kedves és részvétteli, ami még őszintének is tűnik, bármennyire is hihetetlen a dolog. Elhiszem most, hagyom a cinizmusom is, elhiszem, mert nem vagyok olyan helyzetben, hogy kedveskedni kelljen nekem, hogy bármire rávehető legyek - az a bizonyos paktum megköttetett, még ha ceremónia, valami vérrel írott fausti szerződés nem is volt hozzá.
Száradnak a könnyek, fejem egy ideig az ismeretlen ismerős vállára döntöm, aztán igyekszem magamtól is megállni, érezhette már magát ma hús-vér mankónak eleget, és mint rövid pályafutást befutott kórházi nővérke, valamint kínosan hosszú pályafutást befutott kórházi ápolt, tudom, mennyire idegesítő egy teher, én meg aztán nem akarok senki terhére lenni. Végül némi hallgatás után elindulok, felnézek a hatalmas, gyönyörű teliholdra, hallgatom a farkasok vonyítását... egy ideig nem akarom megtörni az erdő zenéjét. De végül aztán megszólalok.

- Idővel, jobban. Ha eljön az időm... a bosszú... akkor mindenképp.

Hallgatom a hó ropogását esetlen lépteim alatt, a segítő kezet nem taszítom el - nem "marok bele" - holott az lenne a normál reakcióm. De nincs többé olyan, hogy normális. Marion sincs már, vagy nem sok. Bizonyos értelembe véve együtt haltam a kutyámmal. Próbálom összeszedni az ürességből, ami maradt, átgondolni a gépies muszájokat...

- Pár... megjegyzés. És ha lehetne, kérdeznék.

Megvárom, hagyja-e, és csak ha igen, akkor szólok újra.

- A kocsim. Az nem az enyém. Vissza kell majd vinnem idővel. A másik a mobil... nem adtam meg ugyan a számom, de... nem is leszek rajta elérhető. Ha hazaérek, üzenek a rokonoknak, ismerősöknek, leszerelem őket, aztán kikapcsolom. Nem akarom, hogy háborgassanak, vagy egyáltalán, hogy a közelembe jöjjenek.

Végül a kérdéseket is kinyögöm, ha kaptam rá engedélyt. Jelenleg egészen gördülékenyen beszélek, bár a hangom, ahogy tekintetem is, üres - de továbbra is halálosan komoly.
- Az első kérdés, hogy majd... ha eljön az idő... hogyan állhatok bosszút, hogy ölhetem meg, és hogyan tudsz segíteni.
Ráemelem aztán azt a hideg, de mindenre eltökélt - és egyben ijesztően nihilista - pillantásom.
- A második a... "paktum"... rám eső része. Mit kell tennem, azon túl, hogy kussolok, és esetleg konkrétabban annál, hogy "bármit, amit mondasz". Hogy felkészülhessek.

Az álomkép még vissza-visszatér, de egyelőre nem tudom, megemlítsem-e, vagy sem. A válaszokat várom... talán azoktól is függ.

2010 december 20. kedd éjjel 3:00
Detroit - Az erdőben. - Búcsú Moranától

- Igazad van Marion. Ezzel tényleg nem tudtál volna semmit kezdeni. – ad neked igazat.
- És még jó hogy nek fogtál neki mégis megpróbálni. – teszi hozzá.
Aztán fejet csóvál
- A halált nem úgy értette. – mondja jelentőségteljesen, de nem fejti ki bővebben, csak a tekintete jelzi neked több van a háttérben mint amit elmond.

Terveket szövögetsz és válogatott ádáz módokon kínlódtatod az ellenséged a képzeletedben. A jövőd úgy érzed csak ennek fogod szentelni, semmi másnak. Eltökéltséged lassan megerősödik, s nem érdekel az sem hogy az áhított elégtételhez miféle út vezet. Kivárod, hiszen van időd.

Eszedbe jut az álmod, a rohanás, és az egyedüllét érzése, s feidéződik az a hang ami megremegtetett fájdalmat hagyva maga után. S az nem Morana sírása, vagy sikoltása volt, hanem… Bernardo fájdalomal teli üvöltése….

Bernardo bólint és ásni kezd. A fagyos föld csak úgy csikorog ahogy nekifeszül az ásóval, s még az ásó nyelének recsegését is hallod, ennek ellenére mintha csak vaj lenne vágja bele az ásó fémfogát a földbe és emeli ki az első adagot a lyuk mellé halmozva. Majd jön a következő, s mire kicsomagolod Moranát, és úgy érzed felkészültél hogy földbe helyezd hű és megértő társad, addigra termetes lesz a gödör. Az ásót leteszi, s hagyja hogy te helyezd bele Moranát, ő csak segít egy keveset. Majd felegyenesedik s megvárja hogy elbúcsúzz tőle tisztelettel.
Könnyeid végiggördülnek arcodon és a hideget még hidegebbenk érzed. Elkeseredés teelpszik rád, és elhagyatottség érzése.
Az ásó és a föld hullásának fájdalmas hangjai kisérik könnyeid.

Nem tudod mennyi idő telik el, mikor válladra kar nehezedik, és Bernardo magához von. A friss fölhányás felé fordít finoman.
- Eltemetted a múltad Marion. De tied a jövő. – mondja s hangja vigasztalón szól. Lenéz rád s ha hagyod magához húzva átölel, hátad simogatja. Nem erőszakos, csak bánatod oszlatná…
- Minden megváltozik, és hidd el jobban érzed majd magad idővel. – majd elenged de nem teljesen. Derekadra fogva támaogatna visszafelé, az ásót is felkapva…
A hold kibukkan a fák fölött, és farkasok vonyítása visszhangzik bele a csendbe Él köröttetek az erdő...….

2010 december 20. kedd éjjel 2:00 - 2:40
Detroit – Otthon, édes otthon. - A birtok felé - Az erdőben

Mereven bámulok, tán még mindig a groteszk mosolyfélével a képemen a nemtetsző arckifejezésre. Nem szólok semmit. Minek.
"Már késő. Majd meglátod a levelet... találóbb lett a kelleténél, a jelek szerint."

Amikor meglátom, hogy a Valaki bele is fetrenghetett az ágyamba, újra felszikrázik bennem az a keserű gyűlölet. Hogy esetleg a hűtőmbe nem szart-e bele kedvesen, azt inkább nem ellenőrzöm. Elég az origami-kutya. Virág helyett.
"Végül is ez a kilapított kartondög hivatott engem szimbolizálni. Hát... amíg nem lehetek veled Morana... veled lesz ő."

A deszkát elrámolva figyelem aztán Bernardo reakcióját a levélre. Semmi röhögés. Nem tudom ki ő, de a helyében én biztos röhögnék. Sajnos nem a helyében vagyok, így a könnyekkel kell küzdenem - ezúttal visszafojtva őket.

- Nem tehettem mást. Azt hittem, meg akar ölni, valami flancos, szemét módon. Akkor már úgy voltam vele... hogy essünk rajta túl végre. Azt mondtad... idefele a kocsiban... hogy "mindennel lehet valamit kezdeni". Mint láthatod, ez nem olyan, amivel bármit kezdhettem volna. És nem, nem akart megölni. "A halált ki kell érdemelni", azt mondta. Rohadt fattyú... Morana mivel érdemelte ki, ha olyan kurva nagy kegy?
Újra elhallgatok, mert hangom kezdene elcsuklani, és próbálok újra... az ürességbe kapaszkodni, az érzéketlen semmibe. Bólogatok a további szavaira a kameráról, meg a 'szabadokról' és 'nem szabadokról', amiket majd megtanulok.
"Nem tudom mi lesz ez a paktum, de szarul hangzik. Annyi baj legyen. Bosszút. Kell. Állni. Szenvedés, hosszú szenvedés. Erre születtünk..."

Bólintok újra, amikor az utasításokat kiadja, az "ebem" kifejezésre megrándul az arcom, de szó nélkül zárom be az ajtót. A lépcsőn vánszorgok, engem is idegesít a lassú tempóm, de tűröm. Bármit és mindent el kell viselni. Csak addig, amíg nem sikerül... az a bizonyos Bosszú. A kocsiban kis gondolkodás után az anyósülésre ülök be, úgy érzem, ha a becsomagolt Morana mellett ülnék, menthetetlenül elbőgném magam, és próbálom tartani magam. Kapaszkodni az ürességbe. Az egyedüli jövőképbe, ami számít.
"Égj, égj, égj, és szenvedj, te nyomorult. Ezerszer annyit, mint Morana és én együtt véve, ezerszer annyit, mint a világ összes meggyötört kutyája együtt... szenvedj... kínlódj..."

Tekintetembe lassan visszaköltözik az az elborult, sötét űr, nem szólok az úton, még csak az útvonalat se nézem. Csak az a kapucnis rohadék van a fejemben, akit ezer és ezer módon látok magam előtt elpusztulni...
"Az ember a legkegyetlenebb állat. Túlteszek minden emberen is. Csak jöjjön el az időm."

Lassan jut el tudatomig az érkezés, és várok továbbra is... majd kikászálódok, és az ásót felmarkolva - ha kell, akár támaszomnak használva indulok Bernardo nyomában, most már a tájat is fürkészem fájón. Még most is szívbemarkolóan gyönyörű az erdő... ami újra előhozza fájdalmamat, és álmomat is eszembe juttatja.
"Rohanás az erdőben, egyedül, érte, mert nem maradt nekem már senki más, és az a valaki... nem Morana. Az a valaki... az a BOSSZÚM."

- Igen. Köszönöm szépen.

Szólalok meg, majd - amint elveszi az ásót, hogy felteszem gödröt ásson - nekiállok kicsomagolni Moranát, hogy még utoljára végigsimíthassak bundáján, hogy még utoljára vele legyek, még ha már nincs is itt teljesen... csak reménykedni tudok, hogy akárhol is van most, boldog, és hogy nem fél, hogy nem érez több fájdalmat, hogy nem emlékszik a magányos, elhagyatott végre, hogy nem érzi magát egyedül... elárulva.

Ha a gödör valóban elkészül - persze ha nekem kell kiásni, hát kiásom magam is - finoman próbálom beleengedni a testet, és ráteszem a papírkutyát... majd egy földgöröngyöt vetek rá.

- "Kutyaként mind szenvedni születtünk. Rossz világ ez az állatoknak."
Idézem halkan 'Rowf' szavait Richard Adams regényéből.
- De remélem te végül eléred a Szigetet, kislány. Viszlát, Morana... remélem... találkozunk Odaát...
Majd elhúzódok a sírtól, el a fickótól, el mindentől... és hagyom, hogy könnyeim áztassák arcomat, hogy a hideg téli szél ráfagyassza őket...

2010 december 20. kedd éjjel 2:00 - 2:40
Detroit – Otthon, édes otthon. - A birtok felé - Az erdőben

A férfi inkább komoran, és némileg nemtetszőn néz rád, ahogy gúnyolódsz.
- Jobb ha ilyen hangnemet nem engedsz meg magadnak vele szemben – tanácsolja
- Inkább leplezd el az érzéseid, már amennyire tudod.. előle…is.. – ingat fejet és zárja a témát részéről.

Bólint és tekintetében felfedezed a kiváncsiságot, ahogy a miértet felhozod.
..
Moranát kegyelettel bugyolálod be, és bár tartod magad erőnek erejével, a kikívánkozó keserű könyek legördülnek arcodon iközben gépeisen rendet teszel. A féfi nem kerül elő míg végzel, ami bár sietsz mégsem csak néhány perc. Az origami kutyust megtalálod a hálódban a párnádon, amin világosan látszik – s persze az ágyadon is – hogy valaki feküdt benne, s abban is biztos vagy nem a kutya volt…
Előkaparod a levelet és a szöges deszkát is, és kisérőd bejön az erkélyről, kissé havas cipőben. A hó azonnal olvadni kezd s vizes nyomokat hagy a szőnyegen….

- Szép kis csecsebecse – emeli fel a csapdás fadarabot, majd vissza leteszi
A levelet is átolvassa, majd fejet csóvál.
- Rossz kezdetnek, rossz a folytatása is. – jegyzi meg
- A kamerát azonnal kiszúrta volna. Ahogy én is. Nem tehetjük meg hogy ilyen figyelmetlenség miatt bármiféle nyomunk maradjon – magyarázza
- Majd megtanulod mit lehet és mit nem. – pillant rád letéve a gyűrött papírost is.

Megvárja hogy elpakolj és melléd lép.
- Te zárj be, én viszem az ebedet. – mondja és felemeli a földről – fura óvatossággal - Morana testét.
Kilép a lakásból és megvárja hogy bezárd és a te tempódban melletted megy le a lépcsőn. Ő sem akar liftbe szállni.
Odakint továbbra is hideg van. A város felett a telihold baljós páragyűrűvel ölelten világít. Néhány felhőfoszlány is látszik, de mintha állnának, ahogyan a levegő is. Lépteitek alatt kopog, csikorog a lefagyott olvadt hó. Marion teste a hátsó ülésre kerül, s Bernardo rádbízza hova ülsz be a kocsiba.n
A volán mögé ül, és amerre jöttetek ugyanarra megy vissza a birtokra. Út közben feltűnően hallgatag... ha hátra ültél, a tükrön keresztül érzed azért hogy figyel, ha mellé ülsz oldalra pillantgatva néz rád, elgondolkozva gyakrabban.

A sorompón áthajtva a házhoz hajt.
- Várj meg itt. – mondja és kiszállva a házba megy. Alig pár perc múlva már újra ki is lép belőle egy ásóval a kezében. Az ásót a csomagtartóba dobja, majd beül. Visazafelé indul el a domb teteje felé. Egy leágazáson a fák közé hajt majd megáll.
- Innen séta van – mondja és kiszállva kiveszi Moranát a kocsiból.
- Az ásót te hozod! – mondja
- Erre – int fejével aztán és el is indul a hóban gázolva.

Itt sürűbbek a fák, és a bokrok is, alig engednek szabad belátást az erdőbe, első látásra úgy tűnik mintha áthatolhatatlan lenne a sürü, de mégsem. Ő céltudatosan halad, arra ügyelve hogy ne maradj le.
Egy helyen megáll egy fa mellett, mit bokrok vesznek körbe mintha oltalmazni akarnák. A fának egy gyökérből eredve két szára magasodik fel az ég felé.
Leteszi a kutyád, és elveszi tőled az ásót.
- Itt jó lesz? – kérdezi nyugodt s türelmes hangon.

2010 december 20. kedd éjjel 1:45
Detroit – Otthon, édes otthon.

- Emiatt pécézett ki. Ő is...? Csak nem... magányos a drága... netán... rokonlélek...? Akkor már... értem...
Mardosóan gúnyos, vitriolos szavaim végén helyzethez tökéletesen nem illően röhögöm el magam, van valami menthetetlenül beteges a hangomban, de alább is hagy a dolog.

- Majd... megmutatom... hogy miért fog... visszatérni. És köszönöm.
Nyögöm ki végül felajánlására. És indulok is... Moranát egy szép, tiszta fehér törölközőbe, majd egy pokrócba bugyolálom, félrehúzom - kínosan igyekszek nem gondolni a csomag tartalmára, esetleg kicsorduló könnyeimre, a fájdalomra, csak gépiesen tenni a dolgom. Felmosom a véres padlót, a csempét, bőséggel locsolok rá fertőtlenítőt, hogy a szaga se érződjön. A véres gönceimet levetem és a rongyokkal együtt egy műanyag zsákba gyömöszölöm, megmosom kezem, arcom, új ruhákat öltök - most még friss is akad, bőven. Roncs állapotomhoz mérten egész gyors vagyok, hamar elkészülök, amíg telefonálgat, és az origami kutyust is elteszem, ha megvan még... végül a tegnapi gatyám zsebéből előkotrom a rongyossá gyűrt levelet, amit elsuvasztottam, amikor a házmester jött... kiteregetem, és Bernardo elé pakolom, és a deszkát is előkaparom, csak... megmutatni.

- Belelépett. Kár, hogy nem szereztem be rejtett kamerát. Amíg várni kell... legalább lenne min röhögni.

Aztán visszacsomagolom a cuccot persze biztonságba, és a pókróc-csomagnál várakozok - lassan újra teljesen kiüresedő arccal és tekintettel, indulásra készen.

2010 december 20. kedd éjjel 1:45
Detroit – Otthon, édes otthon.

Bernardo szájat húz
- Ez miatt pécézett ki magának biztos. – szól közbe a torzságot boncolgató szavaidra.

Arcodat fürkészi komoly szavaidat figyelve hogy az ajtófélfának támaszkodsz. Ajka vonallá keskenyül, majd megszólal
- Ha visszatér lehetőleg ne hergeld fel. Tedd amit kér, vagy mond. Ez is egy lehetőség hogy megismerd, és megkaphasd a bosszúd. – néz a szemedbe komolyan
- Amint lehet megoldom, hogy békén hagyjon. – igéri - De ez is némi időbe fog tellni. Légy türelmes, csak erre kérlek. – lágyul meg a hangja kissé

Hangod elcsuklik kissé, és kell pár pillanat hogy újra meg tudj szólalni az előtörni készülő sírástól. Végül elmondod mit szeretnél.
A férfi ráncolt homlokkal az órájára néz, majd felsóhajt.
- Rendben. Akkor visszamegyünk a birtokra és eltemetjük. – egyezik bele.
- Tedd bele valami pokrócba. Ne legyen ilyen feltünő mit viszünk le. – kéri
- És öltözz is át. – néz végig vérmaszatos ruhádon.
- Én elintézek néhány telefont. – mondja és előveszi a készüléket. Aztán a nappaliba lép és hallod amint nyílik az erkélyajtó, és kilépve be is csukja azt.
A lábad izmai még mindig fájdalmasak és duzzadtak, de talán a stesszhelyzet, talán az elszánt lelkiállapotod teszi, már nem akar minden lépésnél összecsuklani alattad. Így lassacskán és támaszkodva de szinte emberien tudsz közlekedni…