Kutya-bőr - Marion Byrd meséje

2010 december 19. vasárnap este 19:50
Detroit – Otthon, édes otthon.

A figura kissé előre hajol ahogy elhangzanak szavaid. A másodpercek percekké nyúlnak, majd hallod amint felnevet. Derűvel, és hangosan. Ám ez a hang az ereidben is megfagyassza az adrenalintól száguldó véred, úgy érzed. Aztán lehiggad és hátradől. Egyk lábát a másik térdére teszi, kényelembe helyezve magát.
- Mióta lettél ilyen türelmetlen? – teszi fel a költőinek szánt kérdést majd fejet ingat
- Már mondtam hogy a türelem igen nagy erény. Nekem pedig időm mint a tenger. – majd felsóhajt hosszan szívva be a levegőt.
- A halált ki kell érdemelni. – jegyzi meg apró vállemeléssel – és te semmit nem tettél még azért hogy megkaphasd a kegyet. – ingatja meg a fejét is.
- Na de elég a fecserészésből.
- Szemmel tartottam a nem ritka kis városi kirándulásaidat, és igencsak hasznomra lehetnél. Rengeteg információhoz hozzájuthatsz. Olyanokhoz is amikhez én bajosabban.
- Nincs más dolgod csak felkeresni helyeket és nyitva tartani a kis füledet és szemedet. Csupa rutinmunka. Afféle nyomozások. – von vállat ismét
- Azt hogy mikor és hova kell kirándulnod mindig én fogom meghatározni, és mikor végeztél is velem találkozol hogy beszámolj az engem érdeklő témákról. – és nem kérdez kér, vagy felajánl. Kijelent.
- Gondolkozz el a dolgon kicsi lány, és nem bánod meg ha igent mondasz. – ás leengedve a lábát feláll. A felsője belső zsebébe nyúl és egy borítékot húz elő. Az asztalra ejti.
- Hozasd rendbe a kéglidet, és ne zárj ki legközelebb! – ingat fejet és komollyá válik a hangja
- Mástól nem kell tartanod mostantól – igéri őszintének tűnő hangon. Majd az ajtó felé indul. Onnan néz vissza.
- A zsarukhoz felesleges futnod. Semmit nem tehetnek, és csak az életeddel játszol ha felmérgelsz! – figyelmeztet végül kinyitja az ajtót és kilép rajta. A huzat lesodorja az asztalról a kilapított kutyát és a nagy papírlapot is. Az ajtó bevágódik aztán és magadra maradsz.

2010 december 19. vasárnap este 19:45
Detroit – Otthon, édes otthon.

Összerezdülök, amikor a nevem hallatszik... cseppet sem tetszik, hogy pillanatnyi, érzéseim szerint halálközeli békességemnek oda, ahogy az sem, hogy a nevemen szólít, de lázadoznom úgy érzem, felesleges lenne - sőt, veszélyes is. Megadón feltápászkodok és kifelé indulok, hogy újra az ágyra üljek. Arcom megrándul amikor csapódik a fürdőajtó... és nem láthatom Moranát, de legalább elvérezni nem fog... Fázósan karolom át magam, de úgy érzem, a hideg jelenleg a legkisebb bajom, így hamar leengedem karjaimat. A jelenleg csak sziluettként látható "Valakire" nézek.
"Figyelt. Régóta. Engem. Rohadt izgalmas egy időtöltés lehetett."

Persze nem felelek, csak amikor közli, hogy sikerült meglepnem, akkor sodródik tekintetem a kitört ablak és a levelemet széttörő szöges deszka felé, majd vitriolos mosolyféle telepszik a képemre.
"Legalább ennyi örömöm megvan, hogy elképzelhetlek, ahogy a lábad beakad a szögekbe és seggre esel... aztán pofára, amikor a levelemet olvasod."

De hamar lefagy a mosolyom. Itt van... és én meg nem vagyok épp a helyzet magaslatán, és pillanatnyilag semmi sem jut eszembe, amit mondhatnék... majd a macskára pillantok...
"Ugyanaz a macska?! Ma mindenki... házhoz jön? A pszicho, a farkasok nagyura, meg még a macska is? Temetési ünnep lesz, remek."

Majd összerándulok újra, amikor a macsek felé lendül a deszka... furcsa jószág, rossz ómen, de nem tűröm jól, ha állatokkal szemétkednek. Végül a Valaki türelmetlen morranására megpróbálom összeszedni a bátorságom. A halál torkában talán több is akad... és végül is én írtam, hogy fedje fel magát. Bár azt is, hogy kopjon le. Végül megköszörülöm a torkom, és megszólalok végre.

- És te? Tessék, sintér, te győztél. Legyen annyi tisztesség benned, hogy abbahagyod a játszadozást és megölsz. Gondolom... bármi is a... "célod", az nekem úgyis halállal végződik. A többit szeretném átugrani. Akkor... elégedett leszek.

Halkan beszélek, kissé akadozva... erőnek erejével igyekszem a tekintetem az alakon tartani és nem a padlót bámulni, miközben beszélek. Nem várok semmi jót, de legalább őszinte vagyok...

2010 december 19. vasárnap este 19:45
Detroit – Otthon, édes otthon.

- Marion?! – dörren bele a csendbe a hang s hogy felpillantasz ott áll az ajtóban. Lehet elaludtál egy pár percre?! Legalábbis nem észlelted a lépteit. Morana a földre lapulva dermed szinte moccanatlanná. Ha tudna elnyeltné magát a földdel.
- Nem most van itt a fetrengés ideje! – ingat fejet és kifelé mutat a szobába. Ha felállsz félrelép hogy kimehess a fürdő ajtót becsapja, majd visszatelepedik a székbe. Onnan néz rád bár a kapucnit továbbra sem vette le. A szobába csupán annyi fény jut ami a város felől beszüremlik. A hideg egyre fokozódik, de sem a sötét, sem a hideg nem zavarja az idegent.
- Már régóta figyellek, és ma kicsit megleptél. – veszi vissza az ölébe a szögekkel ékített deszkát. – de nem kedvelem a meglepetéseket. – ingat fejet nemtetszőn
- Azt írtad a kedvesnek egyáltalán nem nevezhető leveledben hogy fedjem fel magam. Íme itt vagyok. – tárja szét kissé a kezét
- Elégedett vagy? – kérdi s nem látható tekintetét csak érzed magadon egyfolytában. Aztán valami megzavar. Perifériás látásod mozgást érzékel az ablaknál. Aztán meglátod amint a fehér hóban fekete árny moccan meg. Dús bundája és görbülő végű, lompos farka ismerős, ahogyan a sárga tekintete is. A macska az ablakig jön és fellép a párkányra. Az idegen oda se nézve moccan és lódítja meg a deszkát az ablak irányába. A macskának egyetlen szerencséje van, hogy a deszka hosszabb mint az ablak szélessége így felakad rajta keresztben. Méltatlankodva nyivákolva iramodik el a jószág. Az idegen továbbra is feléd figyel.
- Nos?!

2010 december 19. vasárnap este 19:45
Detroit – Otthon, édes otthon.

Az idegen hallgatása és Morana sírása egyre jobban kétségbeesésbe taszít; mindig van lejjebb, mindig van rosszabb... összeszorított ajkakkal bámulom a szenvedését, és a kínos várakozás úgy érzem, megőrjít... mikor aztán megszólal a kapucnis, hogy a kutyám haláláért én vagyok a felelős, az eddigi hidegvérem maradéka is elfogy, újra kínvicsorba torzul arcom, de amikor folytatja a mondandóját... hát nem tétovázom, fürgén száguldok is a fürdőbe, és azonnal nekilátok ellátni a kutyust... lefektetem, halkan nyugtatom, lefertőtlenítem a sebet, majd gondosan bekötözöm a mancsát, ha úgy látom, hogy nagyon vészes eret ért az üvegszilánk, akkor szorítókötés is jön, majd sérült és bekötözött mancsát emelem csak fel, és mellékuporodva kabátommal igyekszem betakargatni, melegen tartani, elheverve mellé...
Bele a vérébe.
Egy ilyen alaktól a legkevésbé arra számítottam volna, hogy irtózik a vértől, de ha így van, hát iszonyodjon tőlem is. Legalább ezért - hogy engedte ellátni Moranát - "hálásnak" kéne lennem... de valahogy nem megy a dolog. Ötletem sincs, mit akarhat... nyilván nem a pénzem, nem az "értéktárgyaim" - mert egyikből sincs sok, minden más lehetőség ami átfut az agyamban pedig a "rosszabb a halálnál" kategóriába esik.
Nem trükközök, de amíg nem utasít, nem is mozdulok... még a szemem is lehunyom egy hosszabb időre, Moranához bújva, légzését hallgatva.
"Ha meg kell halnunk, akkor haljunk meg most... együtt..."

2010 december 19. vasárnap este 19:45
Detroit – Otthon, édes otthon.

A percek lassan telnek. Morana nyüszög a fürdőben. Majd az idegen szólal meg.
- Én nem nyirtam ki a kutyád. Te akarod megölni? – kérdezi
- Menj kötözd be mert zavar a vérszag. – int fejével a fürdő felé, és ahogy felemeli a fejét látod a fintort az arcán. – De csak semmi trükközés! – teszi hozzá. Félfordulatot tesz a székkel, és könnyedén kirántja az asztalba állított szöges deszkát. A két térdére fekteti keresztbe és szórakozottan kezdi el simogatni az itt-ott letompult hegyű szögeket. Ügyet sem vet rád, hogy mész-e vagy sem a kutyádhoz.

Ha bemész Moranához az farkat csóválva bújik hozzád, de alig mer megmoccanni. Kifelé igencsak ijedten tekinget. A kötszerek ott vannak a földön szétszóródva. A fürdő úgy néz ki mint a csatatér. És ott is hideg van, mivel az ablakon szabadon áramlik be a kinti cug.

2010 december 19. vasárnap este 19:40
Detroit – Otthon, édes otthon.

A kést azonnal eleresztem - egyrészt esélyem sincs használni, másrészt a kutyám élete lehet a tét, bár nem fűzök szép reményeket a túléléséhez. Aki ilyen mérhetetlenül gonosz, az aligha fogja megkímélni. Mereven ácsorgok, és hagyom, hogy leültessen az ágyra, bár újra és újra reflexből megrándulok amikor hozzámér és fogást vált - azaz szinte állandóan. Amikor eltávolodik és hátat fordít, persze megkísért a gondolat, hogy támadjak, de fájó apátiával konstatálom, hogy az esélyeim a nullánál is kevesebbek. Ha fejsze lenne a kezemben, még csak-csak, de így...

Amikor leül velem szemben, egy ideig bámulok rá - egyre üresebb tekintettel - majd Moranára siklik az a tekintet... és fájdalommal telik meg. Gondoskodó ösztönöm, kötődésem és hivatástudatom is mind azt diktálná, hogy ugorjak oda, segíteni neki, hogy kötözzem be a lábát, de jól tudom, hogyha megmoccanok, azzal többet árthatok neki... de használni legalábbis semmiképp. Újra az alak felé nézek; szememben a kiszolgáltatott, elkeseredett szitu miatt újra felizzik a gyűlölet, de végül bólintok felé... majd újra Morana irányába fordul a fejem... folyik a vére, fogy az ideje, csak reménykedem, hogy nem vérzik el...
Szólni azonban nem szólok. Mit is mondhatnék? Persze "beszélgetni" akar... hát majd beszélget, ha akar, én meg felelek, ha feltétlenül muszáj... de egyelőre nem töröm meg a viszonylagos csendet.
"Morana, kicsim... sajnálom, hogy így érünk véget... nem tudtuk egymást megvédeni."

2010 december 19. vasárnap este 19:40
Detroit – Otthon, édes otthon.

- Okos kislány – hangzik a szó ismét a füled mellett, suttogón.
- Dobd el a kést. – jön a következő utasítás. A késed hangosan koppan a szőnyegen. Az idegen lába pedig azt is a tézered mellé küldi.
- Most pedig beszélgessünk. – és a másik kezével átkarolva a mellkasod az ágyadhoz lép és leültet rá. A torkod még mindig fogja, a két kezed szabad.
- Csak semmi ostobaság! – int kezével is figyelmeztetően majd elengedi a nyakad is. Majd hátat fordít és az íróasztalodhoz lépve kihúzza a székedet és letelepedik rá veled szemben. Lábai laza terpeszben. A kapucni ugyan árnyékban tartja az arcát, de tudod hogy egyenesen rád néz.
Morana a fürdőben továbbra is halkan, szinte alig hallhatóan nyöszköl, és hogy bepillantasz a lába alatt igencsak piroslik a szőnyeg….

2010 december 19. vasárnap este 19:35
Detroit – Otthon, édes otthon.

Zihálva és vicsorogva - messze túl az idegösszeomláson - még konstatálom, hogy a lámpát lekapcsolta az idegen. Mindenesetre határozott léptekkel "rohamozok" felé, vagyis rohamoznék, ha Morana nem állna az utamba.

Egy pillanatra, amikor felvillan a fény - de az alak már sehol - már átkoznám is magam, hogy egy kísértettel próbálok úgy hadakozni, mintha hús-vér ember lenne, de a következő pillanatban a fájdalom a könyökömben, a hátracsavart karomban és a kéz a torkomon nagyon is fizikai lényre utal... és persze rátapintott a rohadék a gyenge pontomra.
"Morana..."

Így egyelőre dermedten és lefogva ácsorgok, összeszorított fogakkal, kést markoló kezem az utolsó mentsváram, de egyelőre kénytelen vagyok kivárni valami előnyösebb helyzetet - jelenleg esélyem sincs hátrafelé döfni. Nem szólok, nem mozdulok, tán még arcom se rándul - csak a szememben izzik a kínhalálra ítéltek félelme... és gyűlölete. Valahol úgy sejtem, hogy nem gyorsan akar végezni velem, mert akkor már halott lennék... nyilván valami szadista... rémség, mert ember ennyire gyors nem lehet - rám pedig bizonyára szörnyű kínok várnak, mielőtt kegyeskedne kivégezni az alak. Megpróbálok lelkiekben felkészülni mindarra, amire nem lehet - elmémbe villan az égés sokkja és a kínok a kórházi ágyon, kiszolgáltatottan heverve... de persze nyilván mindennél van rosszabb...
"Rendben, Valaki, nyertél... de ha megdöglök, hát visszatérek a sírból, hogy pokollá tegyem azt a kibaszott életed!"

2010 december 19. vasárnap este 19:35
Detroit – Otthon, édes otthon.

Morana nem igen akar engedelmeskedni, és csak azért megy el az útból, mert te az ajtóhoz állsz, de folyamatosan ugat és acsarog. Majd felfegyverkezve lenyomod a kilincset és kirugod az ajtót. Odakint kukk sötét fogad. Csupán a fürdőből beszűrődő fény teszi sejtelmessé a magas alakot aki a szobában áll.

A kutya azonnal kiront a combod mellett átfurakodva, szinte feltaszítva téged. Aztán mintha falba ütközne hirtelen torpan meg, és fülét farkát behúzva szinte vonyítva iramodik meg visszafelé, ezáltal ismét az utadba keveredve. Te vérszomjasan a tézert előre tartva támadsz neki az idegennek. Lépésről lépésre közeledsz hozzá. Mikor úgy gondolod elég közel értél hozzá hogy használd az elektromos ketyerét megnyomod annak a gombját. A kék elektromos ív misztikus fénybe vonja a helységet, s rádöbbensz az alak nincs sehol. Azaz mégis. Pontosan mögötted. A hátadnak simulva áll. Egyik kezének hatalmas mancsával a torkod ragadja meg a másikkal a tézert tartó kezed könyökére mér egy ütést alulról. A szerkezet kirepül a kezedből, s nagyot csattanva landol a padlón, az asztal alá beszánkázva. Az idegen hátracsavarja az üressé tett kezed.
*w* - Egyetlen nyikkanás és annyi az ebednek! – s bár suttogóak a szavak a fenyegetés tisztán érezhető bennük. *w*– Megértetted?
Eljut hozzád Morana halk nyüszögése valahonnan a fürdőből….

2010 december 19. vasárnap este 19:30
Detroit – Otthon, édes otthon.

A szilánk kikerült, amennyire tőlem telik, igyekszem a fürdő padlóján heverő kutyus lábát bebugyolálni... amikor ránk csapódik az ajtó. Nyugtalanul zihálok, próbálom Moranát visszafogni... de kinn a léptek, és kinn a fejszém is...

Nincs időm gondolkodni, és telefonálni sem. Mire beütném a 911-et, a Valaki kényelmesen besétálhat és kettészelhet a fejszével. Mire kiérne a rendőrség, már csak vérbe fagyott holttestünket találná meg. Morana ugatása, és hogy még több kárt tesz magában egyre jobban felőrli az idegeimet - bekötözni sincs időm, az az értékes idő már elfogyott... ha tovább gondoskodom róla, mindketten meghalunk, és ha már meg kell halni, hát ne a fürdőmben reszketve haljunk meg...

Előpattintom a tézert a bal kezembe, ujjam a gombjára helyezem, a zsebkést már kinyitva a jobbomba, és ezúttal határozottan hátraparancsolva szerencsétlen kutyusomat könyökömmel nyomom le az ajtó kilincsét és rúgva bírom nyílásra, majd kiszáguldok - ha látok bárkit, aki nem szomszédnak, vagy segítségre siető alaknak tűnik - márpedig az ilyenek előbb kiáltottak volna, mielőtt betrappolnának - akkor késlekedés nélkül rohamozom - a szart is ki akarom pörkölni belőle a sokkerrel, a kést meg a torkába vágni - tetszőleges sorrendben - még ha minden valószínűség ellenem is szól.
"KÜZDELEM!"

2010 december 19. vasárnap este 19:30
Detroit – Otthon, édes otthon.

Moranát az öledbe vagy kénytelen emelni, mert nem hagyja magát másképp. A fürdő felé indulsz vele, és könyökkel nyitod az ajtaját. Majd belépsz, és ott teszed le. A szekrényből egy mozdulattal kirántod a gyógyszerest. Ki is borul a tartalma de nem érdekel. Morana a lábát panaszos ábrázattal felemelve tartja, a vérét a fürdőszoba szőnyeg issza be. A kupacban turkálsz hogy kötszert kotorj mikor légáramlat csapja rád a fürdőszoba ajtaját nagy dörrenéssel. Morana ugatni kezd, vadul mérgesen, és hirtelen nem is törődve a fájó lábával az ajtóra felugorva kaparni kezdi azt. Mancsának véres lenyomata virít a valaha volt fehér, mára elsárgult festésű ajtón. Lépteket hallasz kintről, Morana ugatásának szüneteiben. A mobilod a zsebedben van, és a tézered. A fejszéd odakint maradt…

2010 december 19. vasárnap este 19:30
Detroit – Otthon, édes otthon.

A telefonálásig nem jutok el... Morana nyüszítése és vérének látványa észhez térít...

- Morana! A franc....

A fejszét reflexből a földre hullajtom, és kutyusomat átölelem, megpróbálom először is hátrább vonszolni, akár az ölemben, a lényeg, hogy el az ablaktól és a törmeléktől - közben nyugtatom, majd lefektetem (reményeim szerint eljutok vele a fürdőszobába) és óvatos, gyors mozdulattal kihúzom a szilánkot a mancsából. Sajnos képtelen vagyok jelenleg elég megnyugtató lenni, hogy lecsillapítsam, de muszáj segítenem rajta. Egy törölközővel megpróbálom elállítani, vagy ha kell, elszorítani a vérzést, idegesen fel-felpislantva, de nem hagyhatom magára Moranát...
A seb súlyosságának megfelelő elsősegély-cuccokat próbálom összekaparni, néha a fejszére pillantok, néha az ablakra... zavarodott vagyok, és borzalmasan félek...
"Miért, miért kellett pont most lesérülnöd, drágám?"

Csak ha Morana rendben van - legalábbis ideiglenesen - akkor veszem újra magamhoz a fejszét... majd a mobilt... de amíg szüksége van a segítségemre, nem tágítok mellőle, próbálom csitítani, nyugtatni, ahogy magamat is...

2010 december 19. vasárnap este 19:30
Detroit – Otthon, édes otthon.

Az ablakon kinézve nem látsz senkit, csak a tűzlépcső fokain látható határozottan hogy valaki járt rajta. A hó hiába esik, a letaposás látható, bár már a cipő lenyomatát – már ha az volt – betemette.

Kikiabálsz a sötét éjszakába. Galambok röppennek fel hangos szárnycsattogással zavarodottan. Senki nem felel kintről szavaidra. Morana izgatottan rohangál a szobában, az ablakhoz is odamegy, morogva. Aztán felvinnyog élesen és mellső lábát felemeli panaszos nyüsszenéssel. Vércsepp ploccsan a parkettára azonnal, és meglátod a lábába fúródott hegyes üvegszilánkot, mi jókora….

2010 december 19. vasárnap este 19:25
Detroit – Otthon, édes otthon.

Totális a zavar, az értetlenség és a káosz a fejemben. Az nem lep meg, hogy a pasast nem hatotta meg a fejszém... és felvetésére sem reagálok, legfeljebb ellenségesebbé válik a pillantásom.
"Ideje lenne megbarátkozni a lőfegyverek gondolatával... egy AK-47, az kéne..."
... Ahogy a sárgán felvillanó szemek se döbbentenek meg még jobban.
"Vagy teljesen megőrültem, vagy tényleg lidércek, démonok űznek, a parázsló szemek mindkét opcióba beleférnek..."

Viszont a vágyódással nem tudok mit kezdeni. Ébren vagyok, legalábbis úgy érzem, és nem Az, Aki Álmaimban vagyok... ebben a jelenlegi, nem csak szürreális, de egyenesen iszonyatos szituációban ez a képzelgés és sóvárgás tökéletesen idegen... nem helyénvaló. Most szűkölő, menekülő vagy támadó "állattá" kéne lennem, nem havas erdőkbe vágyódó... vadkutyává.
"Morana, Morana, ahogy a te ösztöneid téged, úgy az enyémek is elhagytak..."

Nem igazán nyugtat meg, hogy a fickó eltűnt a látómezőmből... de a totális sokk a lakás kinyitásakor és a lámpa reflexből való felkapcsolásakor tör rám. A holmik nagyját csak a földre dobom, a csizmát így persze le se vetem - az eddigi zavarodottságomat a mérhetetlen harag és gyűlölet, valamint a rettegés és az életösztön keveréke váltja fel. Az ajtót bevágom magam mögött, hogy legalább ne két oldalról legyek védtelen, majd újra a fejszével a kezemben az ablakom maradványaihoz lépek és kipillantok...

Zihálva keresem a Valakit. Nincs több menekülés. Meg akarom ölni.
"... A fickó az erdőből. Ő a Valaki?! Akkor ŐT FOGOM MEGÖLNI!"

- ELEGEM volt belőled, te ROHADÉK! Mutasd azt a kibaszott pofád!

Kiáltom most már olyan gyűlölet-teljes vehemenciával, hogy még magamat is meglepem. Várakozok szuszogva, hátam a falnak vetve... ha nem jön, ha nem lelem, ha Morana nem jelezi, akkor józan eszem maradékát összekaparva a fürdőbe húzódok, háttal a falnak, hogy védve legyek, a fejszét leengedem - épp csak hogy előkapjam a mobilomat és gépiesen ütöm le a billentyűket. 911...

Ha valaki felveszi, akkor bejelentem, hogy a rendőrséget kérem, hogy betörtek, hogy mi a címem... és végül hogy mi a nevem...

2010 december 19. vasárnap este 19:25
Detroit – Otthon, édes otthon.

A férfit cseppet sem rémíti meg hogy a fejszédet támadó, vagy inkább védekező tartásba két kézbe kapod. Csupán tekintete szikrázik fel valami furcsa sárgás (?) fénnyel. A kezed aztán kissé késve engedi el. A szemedbe néz.
- Csak óvatosan azzal a veszélyes szerszámmal! – int szinte kedvesen, majdhogynem aggodalmasan. Majd elmosolyodik, és a lépcső felé indul. Szavaidra halk kuncogás a válasz, és vigyázva kerülgeti a lépcsőn hagyott csomagjaidat. A lépcsőfordulóból még visszapillant rád, végül léptei elhalnak lassan. Benned viszont furcsa érzések kezdenek el ismét felerősödni. A képekkel együtt jelennek meg. Az erdő és a tisztás. Loholás a havas erdőben. Orrodba beszüremlik a nedves fenyő és földszag is. Vágyódásod sóvárgássá erősödik…
Morana kissé zavartan néz fel rád, legalább olyan értetlen mint te. A fenekére huppan, és szinte gondterhelten sóhajt egyet.

Felszeded a csomagjaid és átverekeded magad a két záron. Az ajtót kinyitod, és hideg csapja meg az arcod, s szinte kitépi a kezedből az ajtót. Az ajtóban állva látod, hogy a szoba szemközti ablaka betörve. Hó olvadozik a szőnyegen és a parkettán, üvegszilánkokon és elolvadt hó-tócsákon csillan meg az égők fénye. Morana morranva rohan be….Az asztalon pedig ahol a levelet és a hatogatott kutyát hagytad ott a szögekkel kidekorált deszka, méghozzá a szöges felével belevágva az asztalba, így szegezve oda a kutyát és a levelet is…. A papírt és a félig meddig szétszakadt reluxát rángatja a szél aminek szabad járása van most hogy a folyosó felől is nyitva a lakás….

2010 december 19. vasárnap délután 19:15
Detroit – Otthon, édes othon

A macska furcsán heves reakciója a kétségkívül szokatlan megjegyzésemre csak tovább borzolja az idegeimet... és egyre inkább megerősít abban a tudatban, hogy valami rémálomszerű, paranormális eseménysorozattá változott az életem, és egyre kevesebb helye marad a normálisnak - vagy a józan észnek.

....

Egyre idegesebben lépdelek a lépcsőn Morana nyomában, lassan úgy érzem, kiver a víz...
"Itt járt. Mi van, ha itt van... most?"

Próbálok lelkiekben felkészülni a legrosszabbra. Már mindenféle őrült rémképzetek keringenek az elmémben, hogy igazi döglött bagollyá változott az origami-madár, hogy valami horrorfilmből előlépett rémalak ücsörög majd a lakásomban, hogy a lakásajtóm mögött nem a lakásom vár, hanem maga a pokol, lángok helyett olvadt, forró fémmel, ördögök helyett engem gúnyoló lányokkal, halott, bomlásnak indult kutyákkal...
Aztán amikor Morana az emeletem előtt megtorpan és megfeszül, valami elpattan bennem.
"Valaki. Van. Itt. És nem egy szomszéd... Valaki... küzdelem..."

A csomagjaimat puhán a lépcsőre hullajtom, a fejszét húzom csak elő és azt marokra szorítva és felemelve - lelkiekben felkészülve, hogy lesújtsak vele bármiféle fantomra - lépek fel az emeletemre... aztán lefagyok, amikor meglátom, kicsoda áll az ajtóm mellett...
"Én most... álmodok? FEL AKAROK ÉBREDNI!!!"

Aztán amikor a kabátja zsebéből készül valamit elővenni, szinte biztosra veszem, hogy fegyvert fog előhúzni. Félig dermedt, félig halálra vált arcom vicsorba torzul, akárcsak Moranáé és szökkennék is arrább - persze nem a lépcső felé, mert nem akarok eltaknyolni - a fejszém csapásra készen tartom...
"Mint egy fahasábot, egy bunkót, mint egy... a.... gázsprém?"

Kicsit hátrálok, ahogy közeledik, vicsorgásom helyét immár tökéletes értetlenség veszi át, amint meghallom a fickó szavait... Moranára villan a tekintetem, ahogy nyüsszen, majd zavarodott értetlenségem még jobban fokozódik, amikor a kutyám minden átmenet nélkül megrettent vadból békés, kíváncsi ebbé változik. Óvatosan leengedem és egyik kezemmel eleresztem a fejszét és átvenném a gázsprét, de amikor a kezemre fog az alak, újra elönt a hideg veríték. Aztán csak bambán bólogatok a "kalandjaim" hallatán, a lépcsőmön szanaszét heverő cuccaimra nézek - egyik kezemben fejszével, másikban gázsprével, oldalamon a nyugisan - azaz jelenleg totál természetellenesen - viselkedő Moranával - és elhülve bámulok az alak után, amikor az elindul.

- Ööö... magának... is...

Buknak ki a jelen szituban totálisan bizarrul ható banális szavak a számon. Továbbra is lefagyva nézek utána, amíg el nem tűnik...
"Honnan tudja hol lakom? A gázsprém hagytam el, nem a jogsimat! És képes volt idejönni, hogy...visszaadja? Pont aznap amikor egyfolytában a kibaszott birtoka járt a fejemben. És a macska. És Morana, mi ütött beléd, Morana, kicsim? Mi történik velem?! Ki a franc ez a... remélem nem ez a valaki... az a Valaki... neeeem... nem, nem, nem..."

Borzongva szedem össze a cókmókom, nyitom ki ajtómat - két zár, így a kelleténél több tököléssel - és menekülök be a lakásba Moranát hívva magam után és ha a lakásban nincs kéretlen jelenlét, akkor be is zárkózom. Zihálva rúgom le a csizmám és járok körbe minden zugot megnézve, megvizsgálva, valahol a totális idegösszeomlás határán...

2010 december 19. vasárnap délután 19:15
Detroit – Otthon, édes othon

A macska a szelid hívogatásoddal nem foglalkozik, mégcsak a fülét sem fordítja a hangod irányába. Mosakszik lustán tovább.

Hanem mikor ő elindul és másképp szólsz hozzá, a gumiabroncs szélén megáll, majd a válla felett néz rád vissza. Tekintete felszikrázni látszik, s panaszos nyávogás hagyja el az ajkát. Aztán elfordul tőled, és pár ugrással eltűnik a szemed elől.

A kutyát követve mész fel a lépcsőn. Morana nyugatlansága fokozódik ahogy egyre feljebb mentek, s a negyedik emeletre fellépve megtorpan. Fülét lesunyja fogairól az ajkát felhúzza, vicsorogni és morogni kezd és nem hajlandó odébb menni. Ha fellépsz a folyosón meglátod amint egy ember áll az ajtód mellett a falnak támaszkodva. Az erdőben látott férfi az. Rád néz nyugodt tekintettel, majd a kezét kihúzza a kabátjából, és felemeli kissé.
- Ezt ott felejtette a birtokomon. – mutatja fel a gázsprét amit a hóba ejtettél mikor elestél. Ellöki magát a faltól, és feléd indul, lassú nyugodt léptekkel a kis flakont feléd nyújtva. Morana nyüsszent egyet. Érzed a nyugtalanságát. Majd az is feltűnik hogy a kutya egyik pillanatról a másikra mintha megnyugodna. Már csak tiszta érdeklődés az ami benne vibrál az idegennel szemben.
- Gondoltam jól jöhet még ha gyakran keveredik ilyesféle kalandokba. – szólal meg az idegen újra és a kezedre fogva a tenyeredbe teszi a flakont. Majd aprót biccent.
- További szép éjt! – s mint aki jól végezte a dolgát lefelé indul a lépcsőn.

2010 december 19. vasárnap délután 20:30
Detroit – Úton - Curtis kereskedése - Hazafelé

Komoran nézem a pernyét, amivé a naplóm lett... közben Morana füle tövét vakargatom, őt is, magamat is nyugtatva.
"Valószínűleg a Valaki már elolvasta. Bár mindig nálam volt... hogy bármikor írhassak bele... de csak a fejem lesz a naplóm már. Abból aligha olvasol ki bármit, te rohadék..."

Rutinosan csekkolom le a kocsit és persze megnyugtat, hogy minden rendben a verdával. Annyira rendben, hogy ha jól sejtem, nemsokára illene majd visszahozni, és megint marad a tömegközlekedés, dupla jegy, Moranán a szájkosár, amit nemigen szeret, na meg én is jobban örülnék ha Detroit pocsék járatain szabadon lenne impresszív fogsora. Bár így is eléggé visszariasztja a veszélyes alakokat. Mindenesetre szeretek vezetni és ő is szeret kocsikázni. Talán majd egyszer, nagy sokára, nekem is összejön egy saját tragacsra való. Végül is ha igaz, amit Cheryl mondott, lehet, hogy lesz új melóm, és jobban megfizetett állatnővérke lehetek...
"Legalább ez az álom ne törjön össze, mint annyi más...."

Moranával persze játszom is, mikor az utat takarítom, a havat kotrom és söpröm; neki persze minden ilyesmi játék, miért ne legyen nekem is az egy egész kicsit...? Aztán újra az a furcsa érzés...és Morana idegessége. Követem tekintetét, szemem a sárga szempárba fúrom.
"Ez... ugyanaz a macska? Áhh, baromság. Detroit tele van kóbor macsekokkal."

Megpróbálom elhessegetni a rossz érzéseket, kutyusom nyugtatom és teszek pár óvatos, nem fenyegető lépést a macska felé. Szemébe fúrom tekintetem és hunyorgok kissé - a barátkozás jele a macskáknál - és megpróbálok elég közel jutni, hogy lássam, nem sérült-e vagy ilyesmi. Hiába a nyugtalanság, a hivatástudat az első.

- Cicc, cicc? Gyere ide cica, gyere... ne félj...

De valami persze nagyon nem stimmel, belül az ösztöneim szinte üvöltenek, a Vadkutya fájón felvonyít... és aztán jönnek a képek.
"Mi a... basszus, nem, nem, elment az eszem, vagy... nem értek semmit! Miért?!"

A macska megfordul, de én utánaszólok - ezúttal nem úgy, mint egy állathoz, hanem mint egy... nem is tudom, ómenhez, vagy pszichopomphoz...
- Tudod mit, cicus? Majd ha a kunyhóban lakó nyomasztó fasz eltűnik, és egyedül az állatoké lesz az az erdő, majd akkor visszatérek.
"Persze Morana nélkül... szegény kicsim, érzed te is a képeket? Azért vagy ilyen ideges?"

A macska eltűnése után sebtében - tessék-lássék módon - befejezem még a környék lepucolását és gondosan le is zárok mindent, aztán irány a kocsi, irány a hazaút... sajnos továbbra is zaklatottan és feldúltan. Azok a cikázó, megfoghatatlan gondolatok, vagy érzetek, az a nyughatatlanság... az a sok rejtély, a sok félelem, ami az istennek se áll össze egy tiszta képpé; úgy érzem magam mint aki elé egy rakat, egymáshoz nem passzoló kirakó darabkáját szórták, hogy pakoljon ki belőlük értelmes képet...

Leparkolok végül a távolabbi helyen, a kocsit lezárom, a csomagjaimat magamra aggatom... a fejszés kézitáskám cipzárját nyitva hagyom, és a nyél végét kissé kidugom, hogy ha gond lenne, a cókmókom elhajítva gyorsan előszedhessem a fejszét. Persze ott van még a sokker és a zsebkés is. És Morana... aki ideges. Túl ideges - akár csak én. A lift felé csak egy sanda oldalpillantást vetek és a lépcsőn iramodok fel - persze lehetőleg inkább csendesen és figyelmesen, semmint dübörögve és gyorsan. Morana úgy tűnik, szagot fogott, én pedig követem, bár a lakásajtó lenne első célom - meglehet persze, hogy őt is odavezetik a nyomok. Idegesen, és egészen óvatosan körbenézek a lépcsőházban, majd szép lassan kinyitom mindkét zárat, a kulcsokat elsüllyesztem és elsősorban fegyvernek való cuccaimat kézközelben tudva lököm be az ajtómat...

2010 december 19. vasárnap délután 20:30
Detroit – Úton - Curtis kereskedése - Hazafelé

Begurulsz a garázsba. Kiszálltok a kocsiból. Morana körbeszaglász és a nyomodba szegődik ahogy a szemétégetőhöz mész, s közben olvadó foltot hagy a hóban maga mögött. A lángok hamar megfelelő magasak lesznek, és a naplód beledobod. A tűz rövid idő alatt felemészti, és csak egy kupac pernye marad a helyén. Lelked belefacsarodik hogy meg kell váljál tőle de nem kockáztatod meg hogy bárki olyasmiket tudjon meg rólad amik sebezhetővé tesznek. Bár a gondolat hogy Valakinek már volt alkalma elolvasni belédfészkeli magát, és nyugtalanná tesz…

A kocsit ellenőrizni visszaindulsz a garázsba. A kocsiban semmi pótólni valót nem lelsz. Mind az olaj, mind a fagyálló rendben van, a töltés mérő is a megfelelő értéket mutatja. Aztán újra kimész az udvarra és söprögetni kezdesz, Morana nagy megelégedésére, aki játéknak fogja fel a ténykedésed és körötted ugrál, virgonckodik a hóban. Félig vagy kész a járda megtisztításával, amikor nyugatlanító érzésed lesz. Mintha valaki figyelne. Morana is befejezi a mókázást, és fülét hegyezve, szimatolgatva leskel körbe. Aztán melléd, eléd áll féloldalasan és a sötétségbe bámulva szőrét felborzolva morran fel. Az egyik magas gumi rakás tetejéről villog rád a sárgás szempár. A dús hosszú, fekete szőrű macska lustán mosakszik a hó tetején… Aztán felemelt mellső lábát a levegőben megtartva rádnéz, egyenest a szemedbe. Mintha egyenest a lelkedbe látna úgy érzed. Nyomasztó szédítő érzés kerít hatalmába, és képek szürelmelnek elmédbe. A tisztás és a kis ház a havas erdőben… Aztán a kép tovatűnik és csak a macska sárgás tekintete kerül eléd újra, aki még nyalint egyet a szőrén, végül hátat fordít, és magasra emelt lompos farkával a gumirakások tetején eltűnik a szemed elől. Morana továbbra is téged védve áll, a morgást abbahagyva, de nyugtalanul.

Ha haza felé indulsz, a nyugtalanságod tovább fokozódik. Gondolatok futnak át rajtad, mikre csak odafent a laksában kaphatsz választ…
A ház elé kanyarodsz és leparkolsz az egyetlen szabad helyre ami kissé messzebb esik a kaputól. Morana veled együtt kiszáll, és farokcsóválva várakozik melletted – kissé akadályozva is – míg kipakolsz a kocsiból. A hó továbbra is esik. A ház felé indultok. Morana szaglászik, és nyugtalanná lesz. A kapun belépve orrát a földön tartva halad, idegesen. A szag a lépcsőhoz vezeti őt. A lift idelent áll, és üres…

2010 december 19. vasárnap délután 19:15
Detroit – Brendáéknál

Újabb hálás mosoly a válaszom a csomagolt elemózsiára, aztán barátságosan intek még a családnak a kocsiból, majd a havat eltávolítva a szélvédőről nekivágok a téli utaknak.
Természetesen gondosan, lassú sebességgel vezetek és ha netán a vékony hóréteg alatt jégpáncél lenne, még véletlenül sem lépek a fékre, csak finoman ellenkormányzok - kölcsön kocsi, vigyázni kell rá, és persze Moranára is... na meg magamra sem ártana. Ha más nem, a hókotrók lustaságának egy dolog miatt örülök; ha újra rám törne az a hülye ingerencia, hogy visszatérjek a farkasos placcra, legalább az útviszonyok mindenképp megakadályoznának.

Nagy nehezen kinyitom a hókupacoktól eltorlaszolt kaput és behajtok, majd a motort járatva kipattanok hogy újra bezárjam a kaput... mindezt persze a fejszével a kezemben, amit itt tartózkodásom során nem óhajtok távol tudni magamtól. Aztán elhajtok a hóbuckákkal borított használt verdák és egymásra halmozott abroncsok között, kinyitom a szerviz ajtaját is és begurulok. Egyelőre hagyom a kocsit pihizni idebenn, csak a fontosabb cuccokat (és a fejszét) hozom magammal, na meg Moranát, és a kocsit le is zárom, bár az ablakokat résnyire lehúzva hagyom.

Elsőként irány a szemétégető leghátul. Beizzítom, és megvárom, amíg a forró lángok elég magasra csapnak, majd a fejszét magam mellé helyezve a földre kuporodok és előhalászom a naplómat. Nagyot sóhajtok, egy pillanatra behunyom a szemem - rég volt már ilyen, de most tényleg a könnyeimmel kell küzdenem, hiszen valahol olyasmi ez, mint elégetni az életem, az álmaim... de a félelmeimet is, és legfőképp bármit, ami árulkodhat a Valakinek rólam. Végül puha csókot lehelek az egyszerű naplóra, aztán a tűzbe hajítom és szenvtelen arccal bámulom, ahogy a lapok lassan elsötétülnek, felkunkorodnak hogy aztán pernyévé és hamuvá legyenek...
"Én túléltem az égést. Te nem fogod... de minden szó, minden észrevétel, minden álom és a Vadkutya tovább él nélküled is. Tovább kell lépni, nem szabad tárgyakhoz kötődni többé."

Egy kicsit várakozok még, gyászolva naplóm, aztán elzárom a lángokat és egy szusszanással felállok és fejszémmel a kezemben, kutyámmal az oldalamon vissza indulok a kocsihoz. Utálok hazudni, úgyhogy felnyitom a motorháztetőt, előhalászom a töltésmérőt és tényleg lecsekkolom az akksit. Meg az olajszintet és a fagyállót is - ha akad valami javítandó vagy feltöltendő, akkor elintézem. Ha nincs túlzott fenyegető érzésem, akkor mielőtt hazaindulnék, még felkapok egy lapátot és gondosan elkotrom a kapu környékéről meg a benti útról a havat és le is sózom - Curt bácsi hadd lássa holnap hajnalban, hogy van valami hasznom, és Morana is rohangászhat még egy kicsit.

Ha minden rendben van, akkor újra kocsiba pattanok és gondosan lezárva a telepet hazafelé veszem az irányt. Idegesség kerít a hatalmába...
"Vajon benn járt a Valaki? Vajon észrevette az üzenetem?"
... De nem akarom hagyni, hogy túlságosan úrrá legyen rajtam.

2010 december 19. vasárnap délután 19:15
Detroit – Brendáéknál

Összekészülődsz, Morana melletted toporogva várja hogy induljatok.
Bácsikád elmosolyodik és bólint
- Persze Marion. – egyezik bele a látogatásodba a kereskedésben. – A te dolgod hogy rendben legyen a kocsi – kacsint rád
Aztán elköszönsz mindenkitől, de Brendáék kikisérnek a verandára is. Segítenek pakolni is, és Brenda persze nem hagyja ki, hogy kis szatyorkában ne tegyen még a csomagjaid mellé a vacsorából bedobozolt finomságokat. A kocsidban nincs senki. Morana is nyugodtnak tűnik. Bepakoltok, és beszálltok. Brendáék integetésétől kisérve végül elindultok a kereskedés felé, de persze előbb le kell ablaktörlőznöd a szélvédőt mert a hó már befedte ami azóta is folyamatosan esik. Az utakon is vastagodik a hóréteg, úgylátszik a hókotrók is hétvégi ütemben dolgoznak.

A forgalom nem túl nagy, és mindenki szinte óvatosan közlekedik az egyre latyakosabb városban. A kereskedésben ég az éjszakai világítás. A kapun bemész, bár kis gondod akad a kinyitással, mivel némi hókupacot tornyoztak fel elétek.

2010 december 19. vasárnap délután 18:30
Detroit – Brendáéknál

Igencsak éhesen, és korántsem eléggé nyugodtan ülök le az asztalhoz, de gyomrom megkordul a sok finomság láttán. Eszek mindenből, sült krumpliból is szedek magamnak - finom házikoszt van, és ideje egy kis izmot magamra szedni, hiszen erősödni akarok, nem lefogyni. A beszélgetésbe csak ritkásan csatlakozok be szokásomhoz híven, de amikor érzem, hogy Brendát zavarják a be-beálló kínos csendek, felhozok pár mókásabb sztorit az állatmenhelyről, meg persze megdicsérem a főztjét és végighallgatom a recepteket is, tudom, hogy imádja megosztani őket - persze egyik fülemen be, a másikon ki. Curtis bácsinak is mesélek a jó hírekről, hogy a kocsi egyre olajozottabban indul, nem lesz semmi gond a jelek szerint, és a kárpitba ivódott nikotinszag is múlófélben... bár persze némi kutyaszag kezdi felváltani, de attól könnyebb megválni, és megígérem, hogyha visszakerül a járgány, kisúvickolom a kárpitot, hogy feltornászhassa a verda árát kicsit.

Közben eszembe villan a macska pár pillanatra, de leginkább értetlenséggel vegyes érzéseket kelt bennem. Kifejezetten szeretem a macskákat, majdnem annyira, mint a kutyusokat - csupán Morana, na meg az álmaim miatt billen a mérleg az ebek javára. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem a nyaú a gond... valami más veszély leselkedhet odakinn. Azért igyekszek nem túl feszültnek tűnni, és ha Morana nyugisabb, az engem is megnyugtat.

Eszek a desszertből is, és maradok még ameddig az illendőség megkívánja, Brendára pedig hálásan nézek amikor tiszta ruháim pakolni kezdni. Elköszönök aztán mindenkitől - Edithnek csak újabb kézfogás, újra kesztyűben, ne hogy még kényelmetenebbül érezze magát, aztán felöltözök, felszedem a csomagjaimat - a fejszés tatyót is - és indulnék is... aztán Curtis bácsira pillantok még.

- Ugye nem gond, ha beugrok ma este a szervizbe még egy kicsit? Az akksi jónak tűnik, de azért lecsekkolnám a töltését, biztos, ami biztos. Női megérzés...

Aztán ha beleegyezik - remélhetőleg belefog, de megtiltani aligha fogja - akkor újabb puszit nyomok az arcára és Moranával együtt kifelé lendülök, hogy bepattanjak a kocsiba - pontosabban előbb ellenőrzöm - baltás táskámmal a kezemben - hogy nem lapul-e valaki odabenn, esetleg a hátsó ülésen, mint az agyonrágott városi legendában. Ha minden oké, akkor bepakolok, beeregetem Moranát, és irány Curtis bácsi használtautó-kereskedése, főleg a szerviz... persze nem az akku töltése érdekel, hanem a szemétégető, és hogy mihamarabb hamuvá változtassam az árulkodó naplómat...

2010 december 19. vasárnap délután 18:30
Detroit – Brendáéknál

Brenda kissé furán néz rád a feltartott baltát látva, de hogy magyarázatot adsz csak bólogat.
- Rendben szivem. – majd visszamegy a házba.

Morana veled tart a házba, bár hátra-hátra les a kert felé. A fekete macskát nem látod, ami nem jelenti azt hogy elment volna, hiszen tudod, roppant leleményesek rejtőzés terén.
Odabent mindent rendben találsz. A nagy ebédlőasztalon már gőzölögnek az étkek. Curtis italokat tölt, Davidék is lejöttek. A fürdőből viszatérsz, és leülsz az asztalhoz. Brenda szed neked, ha engeded, és körben mindenkinek. Majd jó étvágyat kíván mindenki és enni kezdtek. A vacsora ízletesre pácolt pirosra sült hatalmas hússzelet, aminek a tetején fokhagymás-kapros juhturó van rá-grillezve. Ehhez paradicsomos-hagymás ecetes krumplisaláta, és párolt zöldségköret választható. A fiúk miatt persze van sült krumpli is, ezt is kérhetsz.
A vacsora jó hangulatban telik el, Brendáék közömbös témákról próbálnak veled is beszélgetni. Edith roppant szótlan, David sem épp szószátyár ma.
A vacsora végére szinte mindenki elcsendesedik. Egyedül Brenda próbálja tartani a társalgást, de kevés sikerrel. Aztán leszedi a tányérokat, és almáspitét hoz be, s felvágva mindenki elé kerül egy tortaszeletnyi.

S mire megvacsoráztok a mosógépek is elkészülnek, Brenda kiszedi, és öszehajtja a megszáradt ruháidat, majd segít bepakolni a táskádba.

2010 december 19. vasárnap délután 17:40
Detroit – Brendáéknál

Brenda jól tudja, hogy elég makacs tudok lenni az ilyesmiben. Hiába rokon - már nem vérrokon, persze, de sokkal inkább annak érzem, mint anyámat vagy apámat - utálom azt az érzést, ha valakinek a terhére vagyok. Túl közel áll az érzés a kiszolgáltatottság képzetéhez, amitől pedig egyenesen iszonyodom.

A faaprítás noha kimerítő, kifejezetten jól esik, ahogy a fejsze markolatának tapintása is kellemes biztonságérzettel tölt el. Fantáziámban vagy százszor megölöm a Valakit újra és újra, képzeletem lassan egy zsé-kategóriás belezős horrort vetít elém. Aztán lassacskán alábbhagy lendületem és az utolsó aprított darabokat is a helyükre pakolom, majd elégedetten nézek végig az eredményen.

Morana hirtelen nyugtalansága persze belém is átsugárzik és továbbra is a fejszét szorongatva lépek kutyám mellé... és egy pillanatra megborzongok a szempár láttán. De csak egy múló pillanatra, aztán megkönnyebbülten el is nevetem magam.

- Nyugi-nyugi Morana kicsim. Csak egy nagy, fekete macska. Tudod, mint a cicusok menhelyen...

De én magam nem vagyok túl nyugodt - egy egyszerű macska miért idegesítené fel ennyire a kutyámat? Hiszen szinte naponta mászkál a macskák ketrecei közt, már megszokta őket. De nincs sok időm elmélkedni vagy gyanakodni - miszerint valami ("vagy Valaki!") más van itt, ami idegesíti a környék ebeit és Moranát; az ajtónyílásra megpördülök és Brendára nézek. Egy pillanattal később észbe kapok és leengedem a baltát majd mosolyt erőltetek az arcomra.

- Okés, máris megyünk. Mégis aprítottam egy kis fát, remélem nem baj. Jobb az étvágy egy kis munka után, nem igaz?

Majd a tönkhöz sétálok és a fejszét a helyére csapom, majd Moranát hívva bemegyek a házba. Az előszobában valami rongyfélével megtörölgetem a tappancsait, majd leveszem a kabátom és a csizmám, óvatosan ellenőrizve, hogy a saját fejszémet rejtő táska érintetlen-e. Aztán elsurranok a fürdőbe - elvégzem a dolgom és alaposan kezet mosok és már megyek is az ebédlőbe a csábító illatok után.

2010 december 19. vasárnap délután 17:40
Detroit – Brendáéknál

- Hagy csak szivem! – szól rá Brenda szokásához híven amikor a poharadat kezded elöblíteni. De elnézően mosolyogva aztán csak fejet csóvál, tudván te is megváltoztathatatlan vagy.

Brendát megnyugtatja a mosolyod, Curtis pedig felnevet a mókázásod hallva. Jókedvűen csillogó tekintettel néz rád, kissé elérzékenyülve talán, aztán elfordul tőletek és a bárhoz sétál, így próbálva rejteni az érzéseit.
Brenda elveszi a szennyeszsákod, és eltűnik vele a fürdőben.

Curtis néz csak utánad csendesen mosolyogva ahogy kilépsz a kertbe.

A halak közül csak egyet-kettőt pillantasz meg, amint lustán-lassan inkább lebegnek mint úsznak a vízben, de ezek is hamar eltűnnek a szemed elől. Hiába hideg van nekik is, bár némileg temperált a vízük, de akkor is telelőn vannak ilyenkor.

Moranával kijátszátok magatkat, és a környező kertek kutyái is lassan megnyugszanak. A tied is lefekszik a hóba, cseppet sem zavartatva magát hogy esik a hó, bár apró pelyhekben. Te pedig aprítani kezded a tuskókat. Alaposan átmozgatja izmaidat a fizikai munka, és ki is melegszel. Amit felhasogattál szépen felpakolod a helyére, és folytatod. Valaki arctalan fejét is odaképzeled tán a tuskók helyére, ami megkönnyíti az erőkifejtést, és a szép tiszta vágást is.

Épp végzel a következő adag felpakolásával, mikor Morana felemeli a fejét, és a kert vége felé pilant, Fülét hegyezi majd feláll. Hátán felborzolódik a szőr, és a környék összes kutyája ugatni-vonyítani kezd.
A sötétség felé kémlelsz, ugyanis arra már nagyon kevés fény jut el,

s csak egy megvillanó sárgás szempárt látsz egy pillanatra, eztán ismét újra sötét lesz. A kutyák még sokáig hallatják a hangjukat, és Morana sem épp nyugodt. Orrcimpái folyamatosan járnak és a szőrbóbitája sem simul le.

Aztán nyílik az ajtó.
- Marion, gyere édesem, kész a vacsoara! – hallod Brenda kedves hangját a hátad mögül.