sutniribalröküT - Stacy Westford meséje

2010. Szeptember 30. Csütörtök. Délután 17:00. – 18:00
Detroit – Úton haza – Somerset

Kiköpöm a számban maradt savat, és hátrasimítom a hajam. Szerencsére nem lett olyan... elfelejtettem megfogni. Zihálok, és a még mindig görcsös hasamra szorítom a kezem.

- Zsebkendőt - sikerül kinyögnöm. - köszönöm szépen!

Újra köpök, letörlöm a szám és lehúzom a wc-t.

- Nem kell orvos!

Mindjárt jobban leszek! Csak le kell pihennem egy kicsit.

2010. Szeptember 30. Csütörtök. Délután 17:00. – 18:00
Detroit – Úton haza – Somerset

- Nincs mit kedveském – hallod a kedves hangot. S hogy elutasítod az orvost továbbra is kedvesen szól.
- Rendben aranyom, csak aggódtam – mondja a nő sajnálkozón, vigasztalóan.

S mire kijössz a fülkékből, már a csapnál áll. A haját igazgatja, picit nedves kézzel, mely a rasszhoz mérten csigásan gönrödő, erősz szálú, az időtől inkább szürke már mint fekete. A tükrön át pillog feléd aggodalmas arccal. Akárha egy kedves nagymama lenne.

2010. Szeptember 30. Csütörtök. Délután 17:00. – 18:00
Detroit – Úton haza – Somerset

Még mindig émelyegve a csaphoz sétálok és rendbe szedem magam, kiöblítem a szám, megmosom az arcom. Fogalmam sincs, mitől tört rám a rosszullét, alig emlékszem valamire azelőttről, hogy futásnak eredtem.

Vissza kéne mennem... megvenni azt a bugyit Gertrude-nak... de nem abban a boltban... A gondolattól elgyengültem. Nem, talán mégsem ma teszem meg. Jobb lesz, ha hazamegyek és lepihenek. Papírkendőt tépek a tartóból, megtörlöm a kezem és az arcom, aztán távozom. Igyekszem nem a segítőkész hölgyre nézni. Szégyenlem, hogy ilyen állapotban kellett látnia... Ez egyáltalán nem méltó egy lányhoz.

2010. Szeptember 30. Csütörtök. Délután 17:00. – 18:00
Detroit – Úton haza

Elhatározásra jutsz, hogy a bugyivételt elhalasztod. Kilépsz a mosdóból, miután rendbe hoztad magad. Végigmész a folyosókon, és távzol az épületből. Odakint már majdnem besötétedett. A buszmegállóhoz sétálsz. Nem is várakozol sokat, a játat begördül a megállóba és megáll. Az ajtók kinyilnak. Egy kisebb csoport utas száll le. Veled egyívásu suhancok. Fiúk-lányok, vegyesen. Hangoskodnak. Stílusuk, akárcsak a ruhájuk és a hajviseletük kirívó, és harsány. Leszállnak, és a felszállni készülő utasokat kezdik zaklatni. Egy öregúr kalapját löki le a fejéről az egyikük. Egy másik srác egy szerelmespárra veti magát, és csúfolódva inzultálja őket. Társa is akad ebben egy lány lép oda a fiúhoz, aki ölelve tartja kedvesét, és szemérmetlenül akaszkodik rá. Egyik karját a nyakába karolja, s egyik lábát felemelve ölét dörgöli annak lényegéhez, majd leengedve a lábát, kezével fog a nadrág közepére, s rámarkol. Nem követheted mi történik velük ez után, valaki a vválladra fogva durván pördít meg, maga felé. A szédülésed kiújúl hirtelen. A srác nem átall a szoknyád alá nyúlni, és a combodra markolni. Egy másik hátulról lép hozzád, és két kézzel emeli fel a szoknyád. Mindenki belát alá egy pillanatra. Közrefognak, szendvicsként simul hozzád a két test, és veled együtt pörögnek körbe. Alkohol és mosdatlanság szaga kavarja fel a gyomrod.
A buszra felsietnek az emberek. Megszólal az ajtó csukódását jelző csengő…

2010. Szeptember 30. Csütörtök. Délután 17:00. – 18:00
Detroit – Úton haza

Amint kinyílik az ajtó, félreállok, hogy leszállhasson, aki le akar... Amikor az első suhanc felbukkan, minden erőmet latba kéne vetnem, hogy ne fintorodjak el - egy tisztességes lány csak ne vessen Első Követ másokra! -, de ma már nem megy... Sok volt ez a nap. Erőtlenül bámulom, hogy zaklatják a jóravaló embereket. Undorító züllöttségüktől megint elakad a lélegzetem.

- Légzés! - szólok magamra suttogva.

Nézem, hogy karol bele a lány a fiúba, hogy dörgölőzik ölének... Szoknyámba markolok, és a számba harapok. Szörnyeteg! - gondolom, de nem bírok elfordulni, amíg...

Megperdítenek. Látóterem egy pillanatra kitölti az arc... az az arc, amitől már most undorodom... pedig talán sokan szeretnék az osztályból... Aztán jön az érintés, és a világ elvész előlem. Nem látok, csak érzem az ujjak érdességét, az izzadt tenyér tapadását a combomon. Kihagy a lélegzetem, menekülnék, de ekkor mögém lép a másik. Épp mellkasának ütközöm, mintha csak nekitámaszkodnék, míg ő felrántja a szoknyámat. Vergődök, hogy eresszenek, próbálok szabadulni, férfibűzük betölti az orromat, és szédülök, ahogy forognak, és a tapintás, és a szag, és a forgás...

- Ne! - nyögöm erőtlenül.

A tapintásuk éget. Lángol alatta a bőröm, és mintha a lángokból apró villámocskák szikráznak szerteszét a testemben. Vergődök, és ettől hozzájuk dörgölőzök... még több szikra... még több parázs a hasamban, és a világ undorító csodák káoszává omlik.