Báb - Színház - Kenzo Daishi meséje.

2010. December 18. Szombat este valamikor
Detroit – Otthon, édes otthon

Ahogy betuszkoltatok atyám által, és megkapom a várható lehordást, elbotlok, s kabátom alól kibukik a - nem kicsit véres - shin gunto. Ez alighanem választ ad erre-arra, mindenesetre, ahogy az idegen elküldi(?!) őket, jogosnak érzem még feltápászkodtomban, kardot megigazítva hozzátenni:

- Nem feledtem... semmit. És nem hoztam rátok... szégyent sem.

Ironikus módon most rajtam lenne a sor, hogy ezer kérdést tegyek fel, de a körülmények az ellenkezőjét diktálják.
Néma csöndben ölelem át a szüleimet. Igyekezve nem összevérezni őket.

- A viszont-látásra...

Miután távoznak, némileg értetlenül fordulok az - egyébként meglehetősen szemrevaló - jövevény felé; aki csak úgy rendre utasított és elküldött két aggódó és dühös szülőt. Vajon miről beszélt? Vajon ki ő? Talán köze van ahhoz a villámként mozgó nősténydémonhoz?
Akárhogyis, felé fordulok és jobb híján megvárom, mit akar mondani. Mert hogy valami fontos fogja elhagyni a száját hamarosan, arra fegyvermérget vennék...

2010. December 18. Szombat este valamikor
Detroit – Otthon, édes otthon

Bekopogsz és hallod a lépteket amik az ajtó felé közelednek. Kinyitod az ajtót és édesapád tekintélyt parancsoló alakja magasodik föléd. Meghajolsz és ő nem udvariaskodik. A ruhádra-válladra fogva bependerít a lakásba. Szidalmait rád zúdítja, miközben az ajtó hangosan csapódik mögöttetek
- Mégis hogyan képzeled ezt magadról, hogy ellentmondasz nekem és szégyenben hagysz?! – rivall rád és közeledik feléd. – Látom elfelejtetted a nevelést, a tiszteletet! Nem szégyelled magad?!?! – s lökdös beljebb a szobába nem törődve azzal hogy az egyensúlyod is elveszted és hanyatt esel elterülve mint a béka. Édesanyád kezeit tördelve sajnálkozón pillog felétek, de persze megszólalni nem igen mer.
S még valaki van odabent. Egy nő áll háttal nektek az ablakon néz éppen kifelé, a háta mögött összekulcsolt kezekkel. Fekete elgáns ruhában van, fényes fekete haja a vállára omlik.
Lassan felétek fordul.
- Hagyd! – legyint édesapádnak, aki meghajol a nő felé, s elhallgat
- Elget bajlódtatok vele. Megtettétek amit kértem tőletek. Innentől a szárnyaim alá veszem. – bólint
- Elbúcsúzhattok tőle, és menjetek! – fordul vissza az ablak felé szenvtelen arccal.

Édesanyád melléd lép és könnyes szemmel ölel át.
- Légy jó! – s ennyi telik csupán tőle, majd elenged és kifelé indul, ajka elé fogva egy fehér kendőt. Válla rázkódásából látod hogy sír. Édesapád csalódott tekintetében még mindig ott a düh. Csak áll és néz rád merőn, ráncbahúzott homlokkal
- Vigyázz magadra fiam! – szólal meg végül halkan s tétován közelebb lépve végül ő is átölel. Majd lassan elenged és meghajol majd kifelé indul…

2010. December 18. Szombat este valamikor
Detroit – Otthon, édes otthon

Ez rossz.
Ez nagyon rossz.
Reméltem elkerülni a kellemetlenségeket, de nincs mese, szembe kell néznem, ha mással nem, hát a családommal. Micsoda időzítés...
Felmegyek hát, büszkén, emelt fejjel, kivéve persze, ha kint van a rendőrség. Ezeknek a piócáknak általában látni a jelenlétét már odalentről is. Végezetül, ha felérkezvén az ajtó mögül sem hallok erre utaló nyomokat, bekopogok, majd szertartásosan meghajolok, ha nyílik az ajtó.

"Na most legyen szerencsém... még egyszer, utoljára."

2010. December 18. Szombat este valamikor
Detroit – Otthon, édes otthon

A tetthelyől nem túl messze letakarítod magadról a nagyon feltűnő foltkokat, s a hóban is eltünteted a nyomaid.
Majd kellő távolságra elsétálsz, s egy nyilvános helyhez taxit hívsz. Nem is kell sokat várnod a járműre. Beszállsz. A címet bemondva útnak indul veled a kocsi. A sofőr nem túl beszéldes, tán már befáradt lehet kicsit, vagy épp kiégett. Az utakon a fogalom már nem túl nagy, így szinte folyamatos haladással, viszonylag elfogadható időn belül a kocsi a lakásod rejtő ház elé kanyarodik.
Kifizeted az út költségét majd kiszállsz. Épp csak megszokásból pillantasz fel az ablakokra ami a lakásodéi. A sárga lámpafény nem hagy kétséget felőle hogy valaki van a lakásban. Aztán meglátod amint egy alak elmegy az ablak előtt. Sziluettjét ezer közül is felismernéd. Fogalmad sincs hogy Apád – s feltehetően anyád – hogyan juthattak be….

2010. December 18. Szombat este valamikor
Detroit – Menekülőben

Kiviharzok, lüktető szívvel. A legkevésbé sem zavar, amit tettem, szó sincs róla, annál inkább a végeredmény, valamint az igazságtalanság-szolgáltatás általi "felelősségre" vonás gondolata. Aligha van sok esélyem, de ez nem akadályoz meg abban, hogy megfeszített akarattal a lehető legtöbbet tegyek meg a menekülésem érdekében.
Már látok is egy csatornafedelet...
...amikor a szirénázás alábbhagy. Uhh. Leképlik előttem, amire igazán gondolhattam volna.
Nem értem jöttek.
Ez kibaszott Detroit. Ezek az állatok minden órában lelőnek, megkéselnek, péppé vernek valakit. Ugyan kit érdekel egy csavargó, tolvaj fehér ribanc, aki magának kereste a bajt?
Zihálva leguggolok a sikátorban, kifújom magam. Még a falnak dőlni sem merek, nehogy vérnyomokat hagyjak. Aztán végül becélzom a környék legsötétebb sarkát és a hóba markolva elkezdem magamra pakolni a fehér áldást, alaposan lemosva a még valószínűleg meg nem száradt vért. Átázni nem fogok, hála a ruhám anyagának. Miután végeztem, szépen elrúgdosom a sötét foltokat, lábbal rájuk pakolva egy enyhe hóréteget. Mire bárki bármit is észrevesz, én már hetedhét országon túl járok.
A cél kellően messze kerülni gyalog, majd egy taxit hívni egy olyan helyre, ahova, nos, szokás taxit hívni, éjjel is. Szórakozóhely, pláza, szálloda, motel, miegyéb. Ezúttal egy másik társaságot választok.
Hazaérve alaposan bezárkózom, majd meghajolok a szentélyem előtt, mielőtt visszahelyezném a shin guntot. Alapos tisztálkodás következik, egy mosással egybekötve, a legutolsó vérfoltot is el kell távolítanom magamról, a ruháimról, majd a kard hüvelyéről és pengéjéről egyaránt. Ha minden jól sikerült, akkor végül mégis csak sikerült bosszút állni és megúszni ép bőrrel, hiába az a furcsa nő. Még mindig nem fér a fejembe, mi is történt egészen pontosan, de mire mindennel végzek, már olyan fáradt vagyok, hogy nem is nagyon marad időm ezen agyalni.
Bedőlök az ágyba, meghagyva a holnapnak a holnap gondjait...

2010. December 18. Szombat este valamikor
Detroit – Menekülőben

Eszmélsz és szerencsére hamar „józanodsz”. Eszedre hallgatva felkapod a pénztárcád, elkrakod a kardot, majd leosonsz az emeletről, és egy nem utcafronti ablakon át meglógsz. Mivel az épület nincs bekerítve, nem kell kerítést sem másznod. A területen keresztül egy kisebb sikátor féle felé indulsz árnyékról árnyékra osonva. A szirénázás aztán távolodni kezd, és végül elhal.

A sikátor végén lámpafény aszfaltozott utcát világít meg, autót vagy járókelőt nem látsz rajta. A házak nagy része itt is sötét, csendes, alszanak a benne lakók, vagy elhagyatottak lehetnek, nem tudod. Akad persze még fel sem épült fékész épület is nem egy. Úgy tűnik a város ezen részét elkezdték szanálni, és rendbe rakni. A hó továbbra is esik, lépteid alatt ropog az aszfalton felgyűlt néhány centi is. Távolról kutyaugatást sodor feléd a szél.

A sikátorban is és az utcán is akad csatornafedél…

2010. December 18. Szombat este valamikor
Detroit – Erskine 114

Gyűlölet. Harag. Düh. Adrenalin. Frusztráció. Szégyen. Mámor? Sötétség...
Egy pillanatra elgondolkozom, eszméletem visszanyerése után, hogy nem csak álmodtam-e ezt az egészet. Vacsora a szülőkkel, kirabolnak, kigúnyolnak, s még elégtételt sem sikerül (teljesen) vennem. Sok-sok dolog, amelytől titkon, vagy kevésbé titkon, de fölöttébb eltölt a szorongás. Aztán meg ez a furcsa kéj a végén, mint egy rossz, piros gőzzel teli tinédzserkori álomban.
Ápropó piros...
A tény, hogy vérben fürdök, gyorsan kizökkent a töprengésből, bár szerencsére ez nem az én vérem. Szirénák? Te jó ég! Arcul csap ez a hang. Azonnal felpattanok, s bár elsőre döbbent megkönnyebbüléssel konstatálom, hogy a tolvaj kivérzett holttestét valaki már elcipelte, ez rajtam most nem sokat segít. Bárki is tette ezt velem, nyilván kihívta rám a zsarukat. Detroit börtöne... nos, az egy olyan hely, ahová én nem fogok kerülni. Villámló sebességgel elteszek kardot, pénztárcát, majd éppen csak annyira tisztogatom meg a ruhámat, hogy ne folyjon rólam a vér. A kesztyűt továbbra sem veszem le, a fejkendőmet annál inkább, kétszer is megbizonyosodom róla, hogy nem maradt itt semmilyen személyes tárgyam, majd kereket oldok.
Szerencsére elég jól sikerült tanulmányozni az épületet idefelé jövet, irány tehát az utcával (vagy onnan, ahonnan a fogdmegek jönnek) átellenes oldal, aholis egy alacsonyabb ablakon át távoznék, becélozva a legelső nyitható csatornalejáratot, vagy jobb híján sikátort, kapualjat, vagy nyomortanyát. Csak hideg fejjel.
Ha csak a közelébe is kerülnék annak, hogy elfogjanak... készen kell állnom rá.

2010. December 18. Szombat este valamikor
Detroit – Erskine 114

Felemeled a kardod, és rohammal indulsz hogy mihamarabb legázold ezt a „beképzelt” nőt is. A pengék összeszikráznak ahogy kivédi a támadásod, méghzozzá igencsak gyakorlott mozdulattal. Majd azonnal ellencsapást mér rád, és csak alig tudod te megakadályozni hogy ne téged érjen az éle a kardnak. Rájössz hamar, hogy a nő nem csak „úgy látszik” mint aki érti a harc művészetét, hanem valóban műveli is, méghozzá nem kezdő fokon. A körötte burjánzó fekete „füst” alakjával együtt mozog szinte, végül elenyészik.

Tovább küzdötök, és benned egyre inkább nő a harag és valamiféle szégyenérzet is belédfészkeli magát mivel a nő egyelőre legyőzhetetlennek tűnik. Aztán egy ütésváltást követően a nő mögéd kerül,és könyöke súlyt le a könyöködre. A kardod kirepül a kezedből, fémes csendüléssel éri el a padlót. Aztán a térdahajlatodba térdel és te pedig térdre hullsz. Utánad nyúl, arcodra fogva furcsa erővel hajtja félre a fejed. Apró fájdalom a nyakadon, majd soha nem érzett gyönyör kerít hatalmába. Mámorod minden izmod megfeszíti, ajkaid közül kéjes nyögés tör elő. Végül tudatod elszakad a jelentől.

Fémes íz az ajkaid között, és émelyítően édeskés szag csap orrodba. S ahogy eszmélsz látod hogy egy vértócsa kellős közepében hasalsz, arcod is ebben ázik. Kissé kótyagos vagy, és az átélt mámor még mindig tagjaidban zsibong. A teremben továbbra is égnek a neonok. A kardod tőled jónéhány méterre hever. A pódiumon ott a pénztárcád, véres az is jócskán. Egyedül vagy, és valahonnan messziről szirénák hangja ér el hozzád….

2010. December 18. Szombat este 21:45
Detroit – Erskine 114

Mi. A. Pokol.
Miután sikerült megtartanom az egyensúlyomat, természetesen azonnal megpördülök, megtorolandó egy újabb arculcsapást. Amit látok, az már annál hihetetlenebb, de a "harc" hevében minden bizonnyal a szemem káprázott. Akárhogyis, íme a valódi ellenfél. Tehát nem a kis ringyó csalt engem kelepcébe; ő a csali volt csupán. Alighanem elmebeteg is szerencsétlen, a halál megváltás lesz a számára, egy percen belül elvérzik. Sandán végigmérem a támadómat, miközben az a falba vágja a shin guntot.

"Itt valaki túl sok Kill Billt nézett..."

Ostoba fehér szajhák. Mégis mit képzelnek ezek?! Teljesen elvette az eszüket a feminizmus?! Ugyanakkor ekörül a másik körül bizony van valami fölöttébb nyugtalanító dolog... de ahelyett, hogy az árnyékokat bámulnám, inkább kirántom a pengét, felveszek egy offenzív támadóállást a markolatot magasra, a fülem szintjére húzva, majd izzó szemekkel újra támadásba lendülök. Igyekezve oda lépni, ahol még nem áll tócsában a gaijin vér, s igyekezve egy rohammal elsöpörni ezt a bolond nőstényt, aki azt képzeli, felérhet kardpárbajban a szamurájok utódjával.

2010. December 18. Szombat este 21:45
Detroit – Erskine 114

A nő után lépsz, aki a földön iszkol előled, sikoltozva, nyűszítve. Alig csúszol meg csupán a kiömlött véren. Felemeled a kardod a fejed fölé hogy lesújts. Ám a lefelé irányuló mozdulatot már a kard nélkül teszi meg kezed, és egy pillanatig elbozonytalanodsz, értetlenséged a benned munkáló gyűlölettel vetekszik. Az egyensúlyod ismét elveszíted, és csak a jól kimunkált reflexeidnek hála hogy nem esel rá a tovamászó lányra.
Hátraforulsz ösztönödre hallgatva, és tőled úgy négy-öt méterre valmiféle árnyékból – pedig itt a fénycsövek adnak elég fényt hogy ne lehessenek árnyékok - egy nő alakja bontakozik ki. Nyakáig felzippzározott bőrkabát, és bőrnadrág van rajta. Csizmája emel csinos alakján, ami így magasabb is mint te. Kezében ott a kardod, és egy másik is. Fehérnek tűnő szőke haján megcsillan a lámpák fénye, ahogy hideg zöldeskék tekintetében is. A Kardod felemeli és hosszában nyalja le a pengéről a vért. Majd megmoccan, ám a mozdulata szemeidnek követhetetlen. A kardod melletted áll a falba, vagy harminc centi mélyre. Markolata remeg fel és le.
A nő aztán felemeli az másik kardot és kihúzza a tokjából.
- Lássuk mit kezdesz egy magadhoz illő ellenféllel! – szólal meg búgó hangon, kihívóan és gúnyosan. A körötte lévő árnyék mintha valami fekete füst ölelné alakját kavarogni látszik….

2010. December 18. Szombat este 21:45
Detroit – Erskine 114

Némiképp furcsa kontrasztot mutat a gúnyos magabiztossága azzal a nagyon is várható reakcióval, amit a tolvajnak kijáró (egyébként civilizáltabb helyeken a mai napig alkalmazott) karlevágás okozott. Ugyancsak furcsa ez a temérdek mennyiségű vér és ez a sikoly... de nem érdekel. Ha már elkezdesz valamit, hát csináld jól.

"Banzaaaaai!"

Fej fölé kapott karddal és egy dühös hörgéssel egyetemben megrohamozom a csúszó-mászó fehér szajhát, lesújtva rá egy erőteljes keresztvágással, válltól végig a háton, mielőtt keresztüldöföm, remélhetőleg a szívén át bukkantva ki a pengét. Talán túl gyors halál, de azért mégsem terveztem rajta Nankingot játszani.
Ha minden jól megy, egy végső mozdulattal lenyakazom. Aztán visszaveszem a pénztárcámat.

2010. December 18. Szombat este 21:45
Detroit – Erskine 114

Belépsz az épületbe és haladsz a kivilágított, szinte kijelölt úton. Semelyik sarok mögül nem lép elő senki, úgy tűnik mintha te lennél az egyedüli ember a házban.

A helységbe lépve a nőt egyből felismered. Szavai csak fokozzák a benned dúló vihart, dühöd az egekig csap.
Közeledvén kendőt kötsz a homlokodra, s aztán megállsz a nő előtt a megfelelő távolságra. Felszívod magad, és a kabátod kioldva a kardod uán nyúlsz. A nő kissé félrebillent fejjel néz rád mikor előhúzod, ajka mosolyra húzódik, fel is kuncog másik kezét ajka elé kapva, mint egy kislány.
Aztán mozdulsz, és megsuhintod a kardod. A penge szinte hangtalan hasítja a levegőt, s téged hidegen hagy hogy egy élő emberre súlytasz le éppen. A kard aztán mintha vajba szaladna bele, vágja át a kart a könyökizületnél. A nő felsikolt. Vére azonnal beterít, tetőtől talpig, még ajkaid közé is jut belőle, és szemhéjadról is az csöpög le. A pénztárcád a csonkolt kézben maradva ér földet azzal együtt. A nő is a földre esik, ép kezével a könyökére fogva sikolt szinte egyhuzamban, mintha nem is lenne szüksége légvételre. Lábaival próbálja magát tőled minél messzebbre tolni, majd végre megfordul és „háromlábon” próbál obébb mászni, vaskos vértócsát hagyva maga után minden egyes megmozdulásával.

2010. December 18. Szombat este 20:10- 21:30.
Detroit – Úton

Lassan, óvatosan beállítok az épületbe. Minden lépésemre figyelek, minden sarkot megnézek magamnak, ahogy haladok előre a megvilágított mézesmadzagon. Mert biztosan nem hívott volna ide ez a némber, ha nem lenne valamilyen trükk a dologban. Nem lenne olyan ostoba; még akkor sem, ha csupán egy amerikai kutya lennék.

"Akárhány fekete gorillát hozol is, te lotyó, ma éjjel csontozva leszel, mint a tonhal..."

Lépcsőn fel, folyosón jobbra, ajtón be. Körülnéz. Felismer. Ennyi? Egyedül? Látszólag. Kihúzom magam, fejemet büszkén felszegem és határozott, lassú és méltóságteljes léptekkel elindulok befelé. Kezdjük hát. HAJIME!

"Ideje megtanítani ezt a tolvaj szukát a célpontjai megválogatására... a túlvilágon!"



Menet közben a zsebembe nyúlva előveszem a hachimakit, s szertartásos mozdulatokkal a fejemre kötöm. Megállok a nő előtt épp a kellő távolságban. Az edzőpartnerekkel ellentétben neki nem jár meghajlás. Sőt, szóra sem méltatom. Tekintetemből sugárzik az undor, a megvetés, a gyűlölet, a visszafojtott harag. A hangneme természetesen olaj a tűzre.
Csípőre tett kézzel kihúzom magam.
Egy fejmozdulattal hátrasöpröm a kendőm oldalszárát.
Kioldom a kabátomat.
Kardot rántok.
És egy jól begyakorolt, villámgyors mozdulattal lesújtok a kitartott karjára. Az, hogy ez egy élő ember karja, meg sem fordul most bennem. Már elhatároztam magam. És nincs visszaút.

2010. December 18. Szombat este 20:10- 21:30.
Detroit – Úton

Felírod a rendszámot, majd felvéve a kesztyűidet belépsz a kapun. Valmiféle előtérbe érsz. A falon aprócska falikarok némelyike ég, a padlót fekete-fehét kockás járólap borítja. Körbenézve több ajtót is látsz, és szemben hátrébb egy lépcsőt mi lefelé, és felfelé is elhagyja a földszintet. A lefelé induló rész sötétbe vész, a falikarok csak a feléfelé ágat világítják meg.

Odafent folyosó, mely jobbra és balra is vezet. A baloldali ág sötét, jobbfelé égnek a falikarok. Ajtók nyilnak mindkét oldalon, de csak egy van résnyire nyitva, tőled a negyedik, a folyosó jobb oldalán.

Ha benyitsz, valamiféle előadótermet látsz, legalábbis a széksorok erre engednek következtetni, amik neked háttal állnak mind. A menyezeti neonok közül csak néhány ég az is a terem elején. Elől egy pódiumféle emelvény, amin egy aprócska asztal van. Az asztal mellett pedig egyetlen szék, szemben az üres széksorokkal, s azon ül a lány akivel a lolíta-bár előtt koccantál össze. Arca sápadt, tekintete kicsit kótyagosnak tűnik.
S mikor meglát feláll a székről és feléd lép, de az emelvényen marad. Kezét nyújtja feléd amiben a tárcád van.
- Ezt keresed? – kérdezi és a hangsúlya mintha kissé gúnyos lenne…

2010. December 18. Szombat este 20:10- 21:30.
Detroit – Úton

Örömmel konstatálom a környék lerobbant jellegét - nem mintha a város 90%-a nem lenne már egy jó ideje szánalmas romhalmaz -, itt aztán térfigyelő kameráktól garantáltan nem kell majd tartanom. Ennek ellenére leszegett fejjel közlekedek, s alaposan megfigyelek minden apró részletet. A célállomás előtti autó rendszámát a ház oldalának dőlve, mintegy mellékesen felfirkantom, még jól jöhet a későbbiekben. Fegyverem csendes mivolta tovább növeli az esélyeit annak, hogy megússzam a felelősségre vonást, bár ennek az eshetőségét most igyekszem kizárni a tudatomból.

"A test semmi. A lélek minden..."

Miután a rendszámot felírtam, gondosan visszahúzom a kesztyűmet, lelassítom a lélegzetvételemet és határozott léptekkel belesétálok a csapdába. Jöjjön, aminek jönnie kell. Elégtétel.

2010. December 18. Szombat este 20:10- 21:30.
Detroit – Úton


A taxis kicsit késve tapos a fékbe, és nem is túl hirtelen. Te előre hajolsz és közlöd a változást.
A sofőr csak bólint és már fordul is vissza, mindenesetre kicsit idegesen és gyakran pislog a tökörbe téged fixírozva.

Az sms-t megírod, elküldöd, és ki is kapcsolod a telefont.

A taxi a ház elé kanyarodik és a sofőr megkönnyebbülten veszi át tőled az utazásaid árát. Te kiszállsz és felviharzol a lakásba. Nem sokat tökölsz. Magadhoz veszed a tokjába rejtett kardot, ráhúzod a kabátod, majd némi likőrrel megerősítve az elhatározást egy szentély felé intézett meghajlással máris útra kelsz újra.

A cím busszal is megközelíthető, bár át kell szállnod, így beletelik majd negyven percedbe hogy odaérj. A hó makacsul esik, bár mivel nincs igazán hideg, csak hófoltok maradnak a repedezett járdákon. Leszállsz aztán a buszról a szinte alig lakott környéken. Az utcák csendesek, a közvilágítás viszonlyag tűrhető. Sok az üres telek, a lebontásra váró épület, és legalább ugyanennyi a még nem befejezett ház is. Látsz néhány nagyobb épületet is, de ezek is sötétek, csendesek, s rájössz ezek mindegyike valamilyen iroda, vagy telephely, cég, vgy üzlet. A címhez közeledve az egyik oldalon egy félig kész ház áll, a másik oldalon üres terület. Mivel saroképületről van szó mindkét oldalon van bejárat a házon, ami kétszintes, és a tetőtérben is látsz ablakokat, nyilván ott is akad néhány helység. Az ablakok majd mindegyike vagy elfüggönyzött, vagy sötét. Egyedül az Erskine-re nyíló bejárat felett ég egy lámpa, és közeledve meglátod, hogy a kapu résnyire nyitva is van…. Nem messze ettől a kaputól autó parkol.

2010. December 18. Szombat este 20:06 - 20:10.
Detroit – Úton

Ereimben meghűl a vér. Agyamban forrni kezd. Némán, egy szó nélkül hallgatom az alávaló tolvaj mondandóját. A megadott címet az emlékezetembe égetem, majd miután letette, azonnal le is jegyzem. Az ezt követő pillanatban előreszólok.

- Állj.

A nyomaték kedvéért a rácsig előrehajolva folytatom.

- Változott a menetrend. Kérem, vigyen vissza. Aztán fizetek.

Most, hogy ezt letudtam, visszadőlök az ülésbe, és mint a villám, nekilátok szöveges üzenetet gépelni az apám számára. Imigyen szól:

"Tisztelt Atyám,

A legmélyebb sajnálattal kell tudatnom, hogy nem lehetek ma jelen a megbeszélt vacsorán. Egy igen egyedi és igen kellemetlen dolog jött közbe, amelyet feltétlenül és haladéktalanul el kell intéznem. Ha a sors is úgy akarja, hamarosan beszámolhatok majd róla személyesen is. Kérlek, ne aggódj miattam, s add át üdvözletemet tiszteletreméltó anyámnak, s munkatársadnak is.

Kenzo"

Ezután kikapcsolom a telefonomat.

- Parancsoljon.

Nyújtom át a menetdíjat hazaérkezéskor, majd kiviharzok a kocsiból és felmegyek a lakásba. Meglehet, őrültség amit csinálok, de kötelességem megvédeni a becsületemet. Ebből nem engedek. Nem engedhetek. Még mindig dühös vagyok, azonban most már inkább dolgozik bennem az elszántság, hogy nem csak szavak és szimbólumok, de tettek révén is a bushido ösvényére léphetek. Ledobom a kabátomat, benne a telefonnal, és a shin gunto állványához lépek.



Hidegen hagy, hogy "csak" egy szukáról van szó. Ha elég férfi volt egy ilyen mesteri lopáshoz, majd a kifosztásomhoz, elég férfi lesz ahhoz is, hogy vérezzen. Leemelem a fegyvert az állványáról, majd felhelyezem a különleges, vállra szerelhető hüvelyre és ráhúzom a hosszabb kabátomat. Végül a zsebébe teszem a hachimaki fejkendőmet, felhajtok egy fél pohárka likőrt, meghajolok a házi szentélyem előtt és távozok. Kellően motiváló zenével a lejátszómon.
Innen busszal megyek a megadott helyre. Időm most van bőven. És veszek jegyet.

2010. December 18. Szombat este 20:06 - 20:10.
Detroit – Úton


A vonal végén egy női hang
- Jó estét. Mr. Daishihez van szerencsém? – kérdezi vissza s ha igenlő választ adsz folytatja
- Akad néhány dolog ami a vak szerencse folytán hozzám került, és feltételezem az önéi. Iratok, bakkártyák, némi készpénz, egyéb dolgok.
- Szíves örömest visszaszolgáltatnám Önnek. – s szinte kedvesen sajnálkozó a hang.
- Erskine 114. –ben. A John R utca sarkán áll az épület. – adja meg a helyet.
- Este tízig várok magára. – mondja még.
- További szép estét, Mr. Daishi. – és bontja is a vonalat.

A taxi aztán a hotel elé ér, és a sofőr a járda mellé kanyarodik.
- Negyvenkettő, tizenhárom. – fordul hátra a sofőr, az óra által kiadott aprócska cédulát nyújtva a köztes nyíláson, ami a fizetésre is szolgál.

A Hyatt a maga egyszerű külsőségeivel, a város egyik legjobban felkapott szállodája. A szobáit előszeretettel veszik igénybe a városba üzleti ügyben érkezők, mert megfizethetősége mégis magas színvonallal párosul. Az ajtón belépve a szokásos kép fogad. A talpad alá fényes parketta simul, a falakon elegáns tapéta. A plafonról csillárok ontják fényüket. Az oszlopok is márványból faragottnak tűnnek. A pultnál, mi márványtetejű, csinos faragott fa, elegánsba öltözött urak és hölgyek, a liftek mellett londíner, de látsz pogyászokat cipelőket is, érkező, vagy épp távozó vendégek után lépegetve.

2010. December 18. Szombat este 20:05.
Detroit – Úton

Nagyon rég nem töltött már el ennyi nyers gyűlölet, mint most, ami elég nagy szó. Aki ezt tette, valamikor, valahogyan, de keservesen meg fog még fizetni ezért. És még csak nem is a pénzről van itt szó elsősorban, sokkal inkább az arculcsapásról. A menetzajnak hála a sofőr aligha hallja a fogaim csikorgatását, grimaszoló arcomat pedig kifelé fordítom. Bámulva a hányadék időt ebben a hányadék városban.

"És még kések is. A legkitűnőbb terveim ellenére is. Ó, te gaijin-szajha..."

Csörren a telefon. Igen-igen, nyilván az atyá-... és nem. Vagy csak a hotel egyik telefonját használja. Tökmindegy. Veszek egy mély levegőt és felkészülök a magyarázkodásra.
Felveszem.

- Tessék...

2010. December 18. Szombat este 20:05.
Detroit – Úton


Hangosan szaladnak ki szádon a szitkok, ahogy rájössz a bajra. Magad sem érted hogyan tűnhetett el, és csak is arra tudsz gondolni, hogy az a nő, aki neked ütközött a belvároban vehette el tőled. A szégyened annál nagyobb, mikor ez a gondolat lecseng benned. A telefont felkapod, és tárcsázod a bankot, és tiltatod le a kártyád. A művelet kicsit körülményes, mivel azonosítanod is kell magad, de végül az ügyintéző biztosít hogy nem férnek többé hozzá a kátyával a számládhoz. A kocsihoz aztán sietősen mész vissza, kézpént magadhoz véve. A sofőr egykedvűen bólint az új címet meghallva, és máris indít. Te pedig a telefonodra tapadva vonod kérdőre a netbankos hozzáférésed, hogy vajon van-e valami a számládon. Néhány perc után megjelenik a kijelzőn a bankszámlád egyenlege: 0, 00 dollár.

A kocsi nyugodt tempóban kavarog a forgalomban, a viszonylagos csendet az ablaktörlő, üvegen végiszántó csikorgása töri meg ütemesen. Odakint a hó továbbra is esik, locspoccsá olvadva az aszfalton. A forgalom még mindig akadozik, főleg ahogy a város elitebb belső részéhez közeledtek, ahol a hotelek sorakoznak. Már biztos hogy késni fogsz, a kérdés csak az hogy mennyit.

A telefonod váratlanul kezd el csicseregni, s rosszat sejtve kaparod elő, tán a apád az, aki nem tűrheti a neki nem tetsző dolgokat, és hangot is szokott ennek adni, méghozzá szinte mindig azonnal. Ám a kijelzőn egy ismeretlen szám villog…

2010. December 18. Szombat este 19:30
Detroit – Úton

"..."

- Az a piszkos, rohadt szajha! De hogyan? HOGYAN?! Kszáá...

Hamar észbe kapok, tajtékzó dühömet és szégyenemet végül egy sziszegésben vezetem le. Azonnal felkapom a telefont (ez legalább még megvan) és letilttatom a bankkártyámat; minden bizonnyal már túl későn. De most nincs idő másra. Felmarkolok egy kellő adag készpénzt - épp az ilyen alkalmakra tartva itthon - és leviharzok a taxihoz, az ajtó összes zárát maximumra csattintva.

"Bassza meg... dehát a belső kabátzsebemben volt, mint mindig... induláskor is... onnan kiesni sem tud... csak az a nő lehetett..."

Visszaszállok az autóba és ezúttal még mogorvábban morgom be az új címet. Az élet nem állhat meg. Az időpontokat be kell tartani. Mindazonáltal az utazás idejét kihasználom, hogy az internetbankon át leellenőrizzem, mibe került nekem ez a hallatlan figyelmetlenség. Nem fűzök sok reményt hozzá, hogy a lotyó bármit is hagyott a számlámon (a biztonsági intézkedések ellenére). A flancos haját minden bizonnyal sokba kerülhet fenntartani...

2010. December 18. Szombat este 19:30
Detroit – Úton


Az órád negyed nyolcat mutat. Beszállsz és szűkszavúan tudatod a célod címét. A sofőr udvariasan nyugtáz és megérzeve hogy nicns kedved társalogni, nem is kezdeményez. Óvatosan és körültekintően vezet. Alig tíz perc telik el, s a kocsi lefékez a csendes mellékutcában a ház előtt melyben a szüleid által bérelt lakásban laksz. Megkéred hogy várjon meg, s ő csak bólint. Kiszállsz és sietősen vágtázol fel a negyedikre. A lakásba lépve ledobálod a cuccaid, és sietősen felveszed az öltönyt amivel szalonképessé lehetsz a találkozón a szüleiddel. Nem akarsz csalódást okozni nekik, ha már vették a fáradtságot és ideutaztak az ünnepekre. És persze mivel vélhetően idegenek is lesznek a vacsorán rájuk vetne rossz fényt ha illetlenül jelennél meg.
Összeszeded magad hát, és magadhoz veszel egy esernyőt. A zsebeidből elkezdesz átpakolni. Az elmaradhatatlan paprikasprét sem hagyod otthon. Aztán a tárcádért nyúlsz, ám az nincs a zsebedben….

2010. December 18. Szombat este 19:15.
Detroit – Úton

Mikor a taxi többé-kevésbé időben megérkezik, csendesen konstatálom, hogy legalább a tőlük elvárható formulát sikerült hozniuk. Remek. Újra az órámra nézek. Az időhatékonyságomnak és a megfelelően végrehajtott programtervemnek hála sikerült a visszájára fordítanom ezt a családi katasztrófával fenyegető helyzetet.
Beszállok.

- Jó estét.

Minden további szócséplés nélkül bemondom a pontos címet és innentől kezdve több beszélgetést nem tartok szükségesnek. Feszülten egy helyben ülve várom, hogy megérkezzék, kifelé nézve az ablakon. A terv következő lépése szerint megkérem majd, hogy várjon meg, villámgyorsan átöltözöm, és már van is egy költséges, de a lehetőségekhez mérten gyors fuvarom a tiszteletreméltó szüleimhez.
Mivel úgy rajonganak érte, és mivel ezt tartják "szalonképesnek", felhúzom a kedvükért az öltönyömet, nyakkendővel. Egy csipetnyi dezodor, egy felkapott esernyő, illetve az irataim és a MACE átpakolása az új zsebeimbe, és már mehetek is. Az idő ilyenkor szó szerint pénz.

2010. December 18. Szombat este 19:15.
Detroit – Úton


Futni kezdesz, és mivel rendszeresen sportolsz, így ez még ebben a hidegben, és így felöltözve sem okoz különösebb megterhelést. Az emberek kerülgetnek, utat adnak, bár akad néhány aki figyelmetlen, és ott neked kell résen lenned, ne ütközz nekik. Jópár sarkot lefutsz, mire úgy ítéled meg, hogy megrendelheted a taxit. A diszpécser röviden éls udvariasan felveszi a rendelésed, és biztosít róla hogy az autó nyolc perc múlva megérkezik.

Majd innentől visszaveszel a tempóból, és végül még így is te érsz előbb a sarokra mint a taxi. A sárga fekete autó végül lefékez melletted, s te beülsz hátra a ráccsal elválasztott utasülésre. A sofőr hárafordul.
- Jó estét. – köszön barátásgosan.

2010. December 18. Szombat este 18:50.
Detroit – Úton

Dühödten sziszegve konstatálom, hogy ez is a szemem láttára ment el. Mivel nincsenek jelenleg legális eszközeim a megállítására, könyörögni pedig nem fogok, hagyom, hadd szenvedjen a dugóban.

"Itt az ideje a hatékony cselekvésnek."

Kifújom a levegőt. Szépen lassan, elnyújtottan, teljesen. Kiürítem a tüdőmet. Aztán újra beszívom, egy jó mély korttyal ismét teletöltve azt. Végül újfent kilélegzek, s megigazítom az oldaltáskám szíját. Futva indulok hazafelé, a járdán ugyanis nem kell buszra várni, nincs dugó, de ha van is, hát feloszlatom. Ezúttal nem kéregetek bocsánatot, legyen elég nekik, hogy kikerülöm őket. Nem haladok túl gyorsan, nem szeretnék elcsúszni, vagy idő előtt kifulladni, bár a bakancsom talpa meglehetősen ideális, tapadás szempontjából.
Amint elérkeztem egy olyan részre, ahol már elviselhetőbb a forgalom, kifújom magam, közben pedig előveszem a telefont és feltárcsázom a "kedvenc", azaz a legelviselhetőbb taxitársaságomat. Már amennyi valódi különbség van ezek között...

- Üdv. Szeretnék kérni egy autót a 83. és a 27. utcák kereszteződésére. Gyorsan. Köszönöm.

Természetesen egy még előrébb lévő helyet adtam meg, hogy addig is haladhassak tovább, amíg a transzport kiérkezik. Ott kell időt spórolni, ahol csak lehet! Nem bízva a gyors kiérkezésben, immáron csak erőltetett menetben folytatom az utamat. Bele fog kerülni pár dollárba, de ez akár majd vihet is tovább a szállodához a későbbiekben...