Báb - Színház - Kenzo Daishi meséje.

2010. December 18. Szombat este 18:50.
Detroit – Úton


Gondolataid későn villannak beléd, és sem időd sem merszed nincs visszamenni, hogy helyretedd a dolgokat. Igaz is minek? Hiszen előbb utóbb úgyis mind megkapja a magáét.

A szemerkélő hó, lassan pelyhezős szálingózássá alakul. A fölre érve latyakká olvadnak a fagyott vízcseppek. Lassan mindenhol nedvessé válik a járda, az úttest is. Eléred a buszmegálló utcáját és befordulsz rajta. A kocsisor szinte állni látszik, s a megállóból, ami tőled úgy negyven méterre lehet, most készül kikanyarodni a busz, és a következő csak húsz perc múlva érkezik, legalábbis a legutóbbi menetrenden még ez szerepelt. A stabil autósor, persze nem akarja nagyon beengedni az indexelő tömegszállító járművet…

2010. December 18. Szombat este 18:40.
Detroit – Úton

Szálldosnak, egyre csak szálldosnak a hópelyhek a téli éjszakában, mint a cseresznyefa virágainak szirmai... Aztán az első, majdnem nekem jövő és minden különösebb ok, vagy cél nélkül rám néző amerikai kutya - mert mint azt mindenki tudja, én magam csak papíron vagyok az - gyorsan kijózanít az álmodozásból. Hja. Vissza a valóságba. Sapka híján valamelyest fázom, de ez csak segít nem ellankadni és elkényelmesedni! Találkám van "tiszteletreméltó" szüleimmel. Remek. De akármennyire is untatnak a vissza-visszatérő témák - osztályzatok, üzlet, nősülés -, nem szabad, hogy ezt előttük is kimutassam. Mégiscsak a szüleimről van szó. Az órármra pillantva azonban visszatér a klasszikus dilemma: pontosság, vagy megjelenés? Én személy szerint az előbbi híve vagyok, ráadásul időt is spórolnék a kibernetika felkészüléssel, de hiába, nagyrabecsült őseim fölöttébb kényesek a ruházatomra. Mindig is azok voltak...
Haladok tovább.

"Pff, micsoda söpredék. Iszogatni, meg mulatozni; arra bezzeg van idejük! Disznó egy nemzet. De megkapják még a magukét... vissza fog ütni a nemtörődömsé-!..."

Na ez meg mit képzel?! Grr! Nem látja, hogy sietek?! Egy lehelletnyit elfintorodom, bár a tekintetem fennakad a furcsa hajkoronáján. Divatlotyó, minden bizonnyal.

- Elnézést...

Nagy nehezen kikerülöm. Aztán öt-hat lépés múlva belém hasít a felismerés.

"Mi a fészkes francnak kértem én bocsánatot? Le kéne szoknom róla... túl udvarias vagyok. Hiába, a vér kötelez..."

2010. December 18. Szombat este 18:40.
Detroit – Úton

Forr az agyad. Kezd lassan érni egy alapos stresszkiadós futás. Ha hazakeveredsz végre, lehet meg is ejted, bár kétséges mikor érsz ma haza. Nem elég, hogy hétfőre készülnöd kell az utolsó ZH-ra az idén, de még apád is felhívott délután, s ahogy szokta szűkszavúan közölte hogy ugyan ejtsd szerét egy esti vacsorának náluk, mivel be akar mutatni az egyik kedves kollégájának. Persze már századszor mióta a fejébe vette hogy mostmár ideje lenne megnősülnöd. De persze az ember nem mond nemet a szüleinek, az apjának pedig pláne.

Így mivel a hívása a könyvtárban ért, ahol még a hiányzó anyagok után kutattál, s néztél át ajánlott irodalmat, hogy eléggé felkészülten mehess be hétfőn, innen haza kell menned, hogy a szüleidhez illendő öltözetbe állíthass be. Elkélne már egy jogsi és egy kocsi. Főleg ebbe a télbe. A macimintás napozód is tele a tömegközlekedéssel is. A buszok ritkán járnak és tele vannak bűzlő fekákkal, alkesz fehérekkel, és simlis tekintetű hispánokkal. Hányadékokat kel kerülgetni, szemétkupacok púposkodnak az ülések alatt, és ragad a kapaszkodó is. Legszívesebben mindegyiket kifektetnéd.

A könyvtárat elhagyva hajadba belekap a hideg szél, s apró csipkedős-szurkálós érzésekkel arcodon döbbensz rá, hogy szemerkélni kezd a hó. Sietősre veszed a figurát, és a buszmegálló felé veszed az irányt ami még négy utcányira van. Az egyetemváros ezen területe tele van kávézókkal, éttermekkel, bárokkal, ahol nagyrészt a tehetősebb diákok múlatják az időt, akiknek nem kell a suli mellett munkát vállani. A már karácsonyi dekorációkkal diszített, és villogó, szivárványszín izósorokkal kivilágított portálokon belátva most is teltházakat látsz.

Az első sarkot elhagyva azon kezdesz el izgulni máris el ne menjen a busz. A menetrendet folyton variálják is, így képtelenség megjegyezni, vagy ahhoz idomulni. Az órádra pillantasz, miközben egy Lolita bár pincelejárója előtt haladsz el. Mindjárt háromnegyed hét. Nyolcra vár az apád, úgy tűnik taxival kell majd hozzájuk menned. Aztán döccenősen ütközöl össze valakivel. Felnézve egy lány áll előtted. Két kezét álla alá húzva kissé riadtan néz rád, s bőrén mi hófehérnek tűnik az utcai lámpák fénykörében libabőrcsipkéket fedezel fel.
- Bocsánat – szólal meg s tekintetét le is süti. Majd próbáljátok kikerülni egymást aminek a a következménye néhány azonos irányban meglépett tánclépés. A lány felemeli a fejét és bocsánatkérő félszeg mosolyra húzódik ajka. S csak áll, s várja hogy te kerüld ki őt….

Bunraku
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A bunraku egy japán bábművészeti színház megnevezése. A bunraku szót egyúttal a bábokra is használják. A legnevezetesebb színháza Japánban Iidában van. A Suwa szentély területén található a színház épülete. Az itteni együttes 1688 óta létezik és dolgozik, folyamatosan.

A bunraku bábok

A bunraku bábok igen nagy méretűek, elérhetik az másfél méteres nagyságot is, általában azonban inkább méteresek. Gazdag öltözetük hosszú ideig, gondos munkával készül. A vázat fából, a ruhákat pedig természetes ruhaanyagokból formálják. A bunraku bábokat három ember mozgatja. A fő játékos az, aki a fejet (az arcot), és a jobb kezet irányítja, míg a bal kezet is, és a lábakat is egy-egy társa mozgatja. Igen fontos az, hogy a bábokat mozgató színészek összehangoltan dolgozzanak. Japánban azt tartják, hogy az igazán élethű mozgatáshoz 10 évet is el kell tölteni egy-egy mozgató szerepkörben.