Szabadesés - Lasandra Yount meséje

2010. október 1. Péntek Éjjel 1:25
Detroit – Arnett hajlékánál

Figyeli mit teszel, s hogy nem veszed igénybe felé nyújtott kezét visszahúzza azt.
- Mert nem tehetem – közli kérdésedre nagyon komolyan. Majd hozzád lép. Ismét nem kérdez. Karjába emel majdnem óvatosan, de mindenképpen figyelmesen, de nem indul meg veled.
- Ha újra kezdi mindent elront – néz a szemedbe szinte közvetlen közelről, s érzed nem fenyeget. Tényt közöl. Kivár…

2010. október 1. Péntek Éjjel 1:25
Detroit – Arnett hajlékánál

Felém lép s ösztönösen lépnék hátra de a fájdalom belém hasít. Ez az a pillanat mikor nem akarok tovább ellenkezni. Csak egy egyenes felületre vágyom ahol elnyúlhatok csendben s kivárhatom hogy enyhüljön a kín. Megrándul az arcom mikor hozzám ér de nem ütöm meg nem harcolok ellene tovább. Újra csak gondoskodó a mozdulat. S már semmit sem értek. A szemembe néz s újfent kér...Beharapom a szám szélét s finoman megrázom a fejem jelezve nem küzdök tovább.
- Már nem- nyekkenem a vélekedésére. Pontosan tudom mindent elrontottam. Mozdul és a fájdalom belehasít lebbenő bokámba. Halkan felnyüszítek. Lehunyom a szemem s csak egy valamire koncentrálok. Eltolnám magamtól a fájdalmat, de ezt az egész éjszakát is.
Nem érdekel mit akarhat még. Bevisz és kitekeri a nyakam. Ennyit bírtam ellene, nyilván nem akar tanukat, aki felrobbantat egy egész épületet az nem számol emberéletekkel. Eggyel több vagy kevesebb..
Halovány mosoly fut át az arcomon...senkinek sem fogok hiányozni! Pokolian jól választott eszközt. Ez volt az utolsó melóm. Ettől a pillanattól használhatatlan leszek. S jóesetben csak eltörte a bokám és nem roncsolta bénára. Gondolatban a pénzem számolgatom, vajh elég e a műtétre mi valamelyest használhatóvá teszi a lábam. Az elveszett tűsarkűra többé nem lesz szükségem, de másikra se......

2010. október 1. Péntek Éjjel 1:25
Detroit – Arnett hajlékánál

Elégedetten bólint hogy fejet rázol. A ház felé indulé veled. Óvatosan lép, tán nem akarja a fájó bokád a kelleténél jobban lóbáltatni. Nyekkenő szavadat nem kommentálja.

Az út végén egy kissebbecske villa. A bejárat felett falikar ad fényt.
Az ajtóhoz ér, s úgy nyúl alád, hogy egy kézzel tart meg. Kinyitja az ajtót, s belöki. Oldalt fordulva visz be. Sarkával csukja az ajtót.
Az előtér nem túl nagy. Két oszlop támasztja a boltívesen hajló plafont. Az oszlopokon falikarok gyúlnak fel, ahogy Arnett kapcsolót érint. Szemben széles lépcső vezet felfelé. A márványon szőnyeg terpeszkedik. Oldalt fogasok, s egy esernyőtartó. A ház csendes és sötét. Arnett újra két kézzel karolva visz.
Az előtér jobb oldala felé indul. Folyosó nyúlik hátra sötéten. Nem kapcsol villanyt, hogy elindul a folyosón. S te már majdnem semmit nem látsz, ő biztosan lép oda egy ajtóhoz. Ismét egykézbe vesz, s a másikakl nyit ajtót. Odabent kapcsolót érint meg ismét. Sokágú csillár ont fényt azonnal. Tágas nappaliszerű szoba kerül a szemed elé. A padló itt is márvány, szőnyeggel fedve nagyrészt.
Kényelmes kanapé, és fotelek kerítenek körbe alacsony asztalkát. Kicsit beljebb könyvespolcsor húzódik a fal mentén, s előtte egy hatalmas és magas támlás olvasófotel. Mellette rojtos búrájú régies állólámpa.
A másik sarokban sötétbarna szekreter. Szinte süt a bútorról az óság, mégis mintha újnak nézne ki, varázsosan csillog rajta a lakk. A bútor mögött kényelmes karszék.

Arnett a kanapéra ültet, úgy tesz le hogy a bokád ne verődjön a földhöz. Majd felemelkedik.
- Maradjon itt – kér szeliden, s kilép a szobából. Nem mehet meszire, ajtó nyitódást hallasz, s vízcsobogást. Szekrény mágnese csattan kétszer, majd ajtó csukódik. Végül visszatér hozzád. Kezében egy pohár víz. A másikban egy nedvesített törölközőt hoz. Becsukja maga után a szoba ajtaját, és leül melléd a kanapéra.
A törölközőt az asztalra teszi egyelőre. Állad alá nyúl finoman és a vizet tartja ajkaidhoz.
-Igyon egy keveset – kér.

2010. október 1. Péntek Éjjel 1:25
Detroit – Arnett hajlékánál

Bevisz s meglepően óvatosan tart. Minek tenné ha meg akarna ölni? Agyam lázasan dolgozik a háttérben le sem állíthatom. Nem kapaszkodom belé. Egyrészt fáj a kezem s van még valami bennem. nem akarom összemocskonli a véremmel. Finoman behajtva tartom az ujjaim s a tenyerem élén lecsordogáló cseppeket inkább hagyom magamra hullani.

A villa aranyos barátságos előtérrel fogad. S ahogy villanyt gyújt úgy nyitom ki a szemem óvatosan. Figyelem mit tesz hova visz. Egy sötét folyosóra fordul s bennem felmerül a gyermekotthon hátsó frontja a pince, mely hideg és dohos volt. Szinte az orromban érzem a szagot. Büntetőszakasznak hívták a pincét. Csúszós lépcsők hideg padló, Télen nyáron nedves penészes.
- Ne..kérem ne! - nyekkenem fellángoló rémülettel.
S hogy egy gyönyörű szobába visz be szinte kézzel foghatóvá válik a megkönnyebbülésem.
Kanapéra rak s mozdulni sem merek. Kezeim az ölemben a bokám eltartom minden érintő felülettől.
Magamra hagy s újfent csak némán bólintok.
Visszatér s a nedves törölköző az mit a bokám most annyira áhítana. Vágyódón tapasztom ráa tekintetem de nem merek szólni kérni.

Államhoz nyúl s megrettenek kissé s hogy vízzel kínál jövök csak rá hogy a pár korty tonic édes is volt meg kevés is. Lehunyt szemmel mohón szívom magamba a pohár tartalmát.
- Köszönöm.. - nézek a szemébe végre óvatosan s fürkészőn.

2010. október 1. Péntek Éjjel 1:30
Detroit – Arnett hajlékában

Leteszi a poharat, majd ismét feléd fordul.
- Nézzen rám Sandra! – kér s ha megteszed csak akkor kezd beszélni.
- Sok mondanivalóm van, s az időm véges. Kérem, ismét megkérem bízzon bennem. – bólint
Pár pillanatig hallgat, tán gondolatait rendezi. Majd mély levegőt vesz.
- Ha kérdése akad közben kérdezzen közbe, de ne heveskedjen. Ígérem mire ma éjjel befejezzük, mindent megért. – néz a szemedbe nagyon komlyan
- Eddig soha, soha nem kelett csalódnia bennem. Soha nem írtam, vagy tettem olyasmit amivel bizalmatlanságát érdemeltem volna ki. – kezdi
- S mikor elkindultunk befejezni a feladatot, csak két dolgot kértem öntől. Az egyik az volt, hogy tegye azt amit kérek, a másik pedig hogy bizzon bennem. – emlékeztet
- Ha így tett volna, most nem fájna semmije. – pillant végig rajtad, s hangjából kiérzed a nemtetszést.
- Még el kell viselnie a fájdalmat egy kis ideig. – bólint aprót.

- Biztosan hallott már csodálatos termtményekről, még ha az a gyerekkorában is történt. – vált kissé mesélősebb stílusra.
- S ameddig nem találkozik egyel is, a mesék azok maradnak.
- De ma este találkozott velem Sandra. Én nem ember vagyok – ingat fejet, s figyelme egyfolytában és teljesen rád fókuszál - Már nem.
- Ragadozó vagyok. Éjszakai vérszívó, vámpír ha úgy tetszik.- mondja - Mi saját magunkat jobb szeretjük vértestvérnek vagy káinitának hívni. – magyarázza
- S most lehet hogy bolondnak, őrültnek tart, de kérem bizzon bennem, és higyjen nekem – kér s figyeli a reakcióidat.

2010. október 1. Péntek Éjjel 1:30
Detroit – Arnett hajlékában

Követem a mozdulatot ahogy a poharat leteszi.
Kér és ránézek. Bólintok a kérésére. Bizalom és megértés..hát lássuk. Nem mozdulok. Ösztönösen lazítom ki minden izmom. Ha bántani akart volna már megtette volna. S igaza van. Ha gépiesen teszem amit kér tán otthon lehetnék s nem itt. Rögtön latolgatni kezdem a dolgot. lehet megéri a kín, hogy vele lehetek?!
De nem hallgat el így a figyelmem újfent az övé.

- Mr.A. sosem csapott be s mindig olyan volt mintha mellettem volna, mintha kísérne..de sosem érintett meg..sosem ölelt át..s sosem csókolt meg. - mondom halkan s nem nézek rá. A mellkasa közepét fixírozom.
- Olyannak képzeltem amilyennek akartam. Egy boríték melyet érintett s egy illat mely az övé, s ha megérintett azt csak szellemileg tette...- picit elhallgatok de nem emelem fel a tekintetem.
- William Arnet...- s elcsuklik a hangom, mély levegőt kell vennem - hús vér alak. Hangja van s ahangnak színe, érzései vannak. Hibázott Mr Arnett! Testet adott egy álomnak...s mostanra a kéjálom rémálommá vált! - visszapillogok egy páros könnyet.
- Hagyjon elmenni kérem! S a jövőben térjünk vissza aborítékokra! Könnyebb volt az életem s az Öné is.- mondom ki a véleményem.

Mesélni kezd s egyre inkább úgy érzem ezt már nem tudom felfogni ez már sok nekem mára. Feltörni készülő hisztimet elfojtva csak egy kínmosolyt juttatok neki válaszul.
Megcsóválom a fejem és sóhajtok.
- Megkaphatom a törölközőt? - s próbálnám felhúzni a lábam hogy érdemben komolyabb dolgokkal foglalkozzam végre.

2010. október 1. Péntek Éjjel 1:30
Detroit – Arnett hajlékában

Érzéseiddel dús szavaid komolyan de majdhogynem érzelem mentesen hallgatja.
- Nem engedem, nem engedhetem el. – ismétli a már kimondott szavakat.
- Megérti lassan miért – bólint aprót.
- Legyen türelemmel. – kér nyugodt hangon.

- Nem! – feleli s állad alá nyúlva kényszerít hogy rá nézz.
- Arra kértem rám figyeljen. – s a szeme rád villan
- Tűrjön. Saját hibájából fog tanulni mindig, ahogyan most is! – s érzed valahogy nem kellene tovább feszíteni a húrt.

2010. október 1. Péntek Éjjel 1:30
Detroit – Arnett hajlékában

Sóhajtva nézek rá.
- Életem végéig bezárva fog tartani. Sokat tudok Önről már ismerem láttam tudom hol lakik. Tudom mikre adott megbízást! Amúgy sem árulnám el...- nézek rá nyílt tekintettel.
- Bár a szó a mai világban megszeghető..megértem biztosra megy. Gondolom két választásom van. Vagy megöl vagy itt maradok. Nos alább adom a büszkeségem és inkább élnék ha lehet - fejezem be a gondolatot.

Ránézek engedelmesen s újra csak megérintenek a gyönyörű szemek. Őrült de nem érdekel, ha azt akarja mellette maradok.
- Ön egy mesebeli lény egy vámpír, de ha úgy kívánja akkor káinitának vagy vértestvérnek nevezem...- ismétlem iménti szavait engedelmesen, hátha meglágyul és megkaphatom a törölközőt végre.
A lábam óvatosan visszaengedem mert a megfeszített izmok fájdalmat okoznak.

2010. október 1. Péntek Éjjel 1:30
Detroit – Arnett hajlékában

Az élet és a halál közti vacilációd hallva felsóhajt és fejet ingat. De nem szól.

Ránézel s engedelmes szavaid hallva, melyek mögött nincs semmi, arca egészen elkomorul. Tekintete fellobban. Ajka megfeszül, s látod, érzed rajta, komoly erőfeszítésel tűrtőzteti magát.
- Nem azért nem engedhetem el, mert sokmindent tud rólam. A rendőrség mit sem kezdene velem – kezd beszélni újra
- Hanem mert még túl keveset, s így potenciális veszélyforrás, mind ránk, mind önmagára nézvést. – s nem fenyeget, ismét csak tényt közöl.
- A lényünk, mely a misztikum csodájával teremtődik, teljes egészében különleges. E misztikum lévén létezünk, ennek minden áldásával és átkával felruházva, és megátkozva.
- A vér, a vámpír vére, emberbe kerülve, megváltoztatja azt. – néz rád
- Képessé teszi mesés, embernek érthetetlen dolgokra. – s tekintete egyfolytában arcodon.
- Már ön sem ember. Legalábbis nem teljesen. – s egész lényével rád figyel, miközben magyarázni kezd.
- Birtokában van néhány olyan képességnek már melyek a vérem hozományai.
- Az egyik ilyen hogy képessé vált meggyógyítani a sérüléseket melyek érik. – mondja nagyon komolyan.
- Nézzen ide – s kezét elegánsan felemeli s a szája sarkán látható repedésre mutat.
- Koncentrálva a teste regenerálja önmagát. – s ha a repedést figyeled láthatod amint a vészivárgás előbb meglassul, majd megáll teljesen. S a seb kezd összehúzódni, végül a bőr feszessé válik. A sérülés mintha soha nem is lett volna ott.

2010. október 1. Péntek Éjjel 1:30
Detroit – Arnett hajlékában

A rendőrségi mentességet betudom a felsőtízezerbeli helyzetének. Bólintok szavaira.
S hogy kimondja már nem vagyok ember ez ledöbbent. Arcom megnyúlik majd a szemöldököm szalad aggódón össze,
- Nem ember? Akkor mi? - gondolkodom el egy pillanatra s fel nem foghatom szavai értelmét.
- Akkor mi? - s remélem vágyom a választ a megértést.

- Néhány képesség..- ismétle elképedve. S csak megcsóválom a fejem. Ezt nem hihetem el. A test nem tudja magát regenerálni. Ez csak valami utópisztikus gondolat.
Nem őrült..hiszen nem nbántott..de hogy szektatag az biztos.. ragad meg bennem a gondolat.

Megbabonázva figyelem az ujját mi a sebre irányítja a tekintetem.
Szemem láttára gyógyul be. Káprázat. lehetett valami a vízben s elkábított. Úristen hova kerültem..vág bennem végig a gondolat. Ám más valami is munkálkodik. Nem bántott..én ütöttem meg őt. S a vér igazi..érzem az illatát látom gyönyörű rubint csepjeit..ez nem játék..nem bizony.
Meredten nétek rá s bár álom vagy képrázat már nem érdekel.
Kezem lassan indul arca felé. Ujjaim érintik a puha ajkat. S bennem újra ébred a vágy. Mélyet sóhajtva fojtom el és erőt merítek önbecsülésemből.
Megsimítom ujjbeggyel a seb helyét figyelve rándul e fájdalmasan az arca. A szakálla a kezem simítja s a benne felfogott cseppek vörösre festik a négy ujjam belsó párnáit.

Visszahúzva akezem magam felé fordítom hogy lássam amit már tudok..a vér valódi.
S a jelenet újra lepereg a csók az ütés s hogy leköptem.
Szinte kimondom "Bocsánat", de mégis győz az erő s összehúzott szemmel nézek rá.
- Ha mégegyszer úgy csókol meg újra meg fogom ütni! - közlöm vele harciasággal ellensúlyozva a szokatlan bűnbánatot.
Majd ajkamhoz emelném a kezem hogy magától értetődő természetességgel nyaljam le a megszerzett vért. Tekintetem prédát féltő villanással néz a szemébe, jelezve meg ne próbálja megakadályozni s visszavenni tán.

2010. október 1. Péntek Éjjel 1:30
Detroit – Arnett hajlékában

Kérdésedre nem szakítja meg mondanivalóját, csak tekintete jelzi: Türelem!

Felé nyúlsz. Nem állítja meg kezed. Hagyja hogy megérintsd. Ajka hűvös, sokkal hűvösebb mint a te bőröd. Mikor megcsókolt is ez volt az a furcsaság, mi akkor nem tünt fel….
Aztán újjad hegye a seb hült helyére ér. S a bőr valóban fesztelen, s ott is hűvös. Arca sem rándul Tekintete téged figyel.
Újjaidon bizony ott marad a vér, ahogy a szakállban maradt cseppeket érinted. Fenyegetésedre villanó tekintettel reagál, s hogy ajkadhoz emelnéd az újjaid hogy magadévá tedd a vért, kinyúl feléd. Nem durván, nem gyorsan, de megfogja a csuklód, mielőtt az ajkadhoz érne a véres újjad.
- Ha lenyeli, a kötődés fokozódni fog. – néz a szemedbe.
- Eddig csupán egy alkalommal került a szervezetébe a véremből. Ezért nem közömbös irántam. Ha újra magához veszi a vérem, már szeretni fog, s ha harmadjára is, akkor teljes lesz a szerelme. Egyik érzés sem valódi. – magyarázza őszintén a szemedbe nézve
- Vérünk misztikuma kavarja fel irányomban. – s elengedi a kezed. Hagyja hogy tedd amit akarsz. - Így segítve a dolgomat, hogy odaadó szolgám legyen bárkiből. Még a leggyűlöltebb ellenségemből is. - teszi hozzá.

2010. október 1. Péntek Éjjel 1:30
Detroit – Arnett hajlékában

Megállítja a kezem s nem lesz bennem érintésétől ellenérzés. Hallgatom szavait értelmük tudatomig jut, s mégis egy másik vágy is haloványan felszínre ér. Ha a hűvös sőt majdnem hideg kéz a bokámra simulna mennyivel jobb lenne.
A nedvesen szétkenődött vérre nézek.
Ha másodjára belémkerül már szeretni fogom. Fájdalmasan mosolyodom el. Hiszen már szeretem. Szeretem egy ideje. Na nem őt, hanem a fekete borítékok küldőjét. A stílust a gondoskodást az őszinteséget a törődést...Nem volt teste s lám most lett. S milyen a test! Pont ahogy akartam. Ha ő is szeretne..csak egy kicsit...s elgondolkodva állítom szembe a szavait a tetteivel. Mutatja jelzi hogy csak egy eszköz vagyok, de megbecsült s igenis szeretett eszköz! Makacskodik az énem. S hogy a néháby kötés szolgává tesz, olyan szolgává aki odaadó aki hűséges aki mindent megtesz érte???
Mégsem bízna bennem? Könnyek folynak le az arcomon. Mindenem fáj fáradt vagyok és az elmém is mindjárt felmondja a szolgálatot...
Másik kezem ökölbe szorul s az égető fájdalom fellángol a kis sebek körül.
Próbálok elgondolkodni szavain. Hinni neki. Őrültségemben valónak látni mi hihetetlen...
Azt mondj a vére gyógyít hogy csak koncentrálni kell.

Bal tenyerem fáj, jobb kezem ujjain a vére. Szavak szavak szavak... lássuk!
Ha elengedte a kezem akkor a jobb kezem ujjaira tapadt vérét a bal kezem sebeibe dörgölném s próbálom hinni hogy segít.. Figyelném a sebeket s arra koncentrálnék hogy forrjanak be s legyen vége a fájdalomnak végre.
Hinni akarok neki...

2010. október 1. Péntek Éjjel 1:30
Detroit – Arnett hajlékában

Újjaid végén lévő vérét rámaszatolod a kezed fájó sebeire, nem törödve a érintés fájdalmasságával. Koncentrálsz, s vágyod, várod hogy csillapuljon a fájdalom, tűnjenek el a sebek.
Valami mozdul benned. Nem tudod mi az, csak érzed, hogy a szervzeted egy része engedelmeskedik akaratodnak. A tenyered fájdalma alábbhagy, majd elmúlik. S ahogy tovább koncentrálsz az apró szúrt és vágott sebek bezáródnak, a horzsolásokon is újra feszes a bőr. S nem csak azon a kezeden melyre rákented a vért. A másik tenyereden is begyógyúl az utolsó apró seb is.
Arnett figyel téged folyamatosan. S hogy a tenyered meggyógyult fogja a törölközőt és felveszi az asztalról. A kezedért nyúl és elkezdi törölgetni.
- Szép teljesítmény – mondja elismerően, s elmosolyodik. Majd újra komollyá válik arca, s folytatja a beszédet.
- A regeneráció folyamata a fájdalom elmúlásával kezdődik, a sebek bezásárával végződik Ha a sérülés valamilyen testi hiány formájában képződik annak újbóli kinövesztése is lehetséges. A pótlás nem megy végbe ilyen rövid idő alatt. Napok, hetek akár hónapok is kellhetnek hozzá, és rengeteg vér. Egy valamit nem lehet soha pótolni, ha a fejet elválasztják a nyaktól.
- A vér nem rákenve hat, hanem a szervezetbe kerülve, belsőleg kerül felhasználásra. – magyarázza.
- A sebek súlyosságától függ hogy egy egy eltüntetéséhez mekkora mennyiség szükséges.
- A mennyiséget a káiniták másképpen határozzák meg mint az emberek, vagy az orvosok.
- Nem deciben, vagy milliliterben. Napnyi mennyiség a mérték. – s hogy az egyik kezed már tiszta veszi a másikat, s arról is letörli nem csak a vért, de a port is mit a köveken szedtél össze.
- A káiniták éjjel aktívak. Ahogy a nap felemelkedik a horizonton, a vámpír öntudatlan tehetetlen állapotba kerül. S ahhoz hogy mikor a nap lemegy újra tudatára keljen, felébredjen fel kell áldoznia egy bizonyos mennyiségű vért, mi elégetődik a szervezetében tárolt mennyiségből. A maximálisan tárolható mennyiséget vehetjük tíz egységnek. Azaz tíz nap alatt fogyna el. Tehát a napnyi mennyiség az annyi amennyit egy nappal alatt elveszít. – vezeti le neked.
- A két tenyerén lévő sérüléshez most elhasználta azt az egy napnyit ami önben volt elraktározva. – bólint aprót.
- S mindjárt visszatérek a bokáját illető kínjához. – ígéri
- A vámpírvér egy másik tulajdonsága az hogy a szervezetet hosszú ideig pontosan ugyan olyannak örzi meg mint amikor az első csepp vámpírvér bele került. Ez azt jelenti hogy valójában mind a káinita, mind az ember, akit szolgájává tesz, örökké élhet. Valóban örökké. S mivel örökké élünk, azokat akiket kiszemelünk, s méltónak tartunk arra hogy közénk, a társadalmunba kerüljenek, azokat is – jó esetben - örökre választjuk ki.
- Ön, Sandra míg él ugyanígy fog kinézni. Nem fog sem elhízni, sem lefogyni, sem nőni, de öregedni sem. Nem csúnyúl meg nem hullanak el a fogai. – sorolja, s a törölközőt visszateszi az asztalra.
- Ez az állapot mindaddig fennáll majd, míg az a káinita aki gondoskodik önről bizonyos időközönként önbe juttat némi vért a sajátjából. Ezt nagyjából havonta meg kell tenni. Ha ez nem történik meg s a szervezetéből kiürül a káinita vére, az élet azonnal megtorolja az ellopott időt, s öregedni kezd. – magyaráz tovább
- Egy sok éve szolgaként létező embernél percek alatt lezajlik az öregedési folyamat, s a szerencsétlen ebbe belehal. Még akkor is, ha az idő csupán néhány évet állt számára.
- S itt kapcsolódik össze az imént említett vér által keltett érzelem a szolgasággal.
- Minden szolga, aki már három hónapja a gazdája mellett van, az hármas kötelékbe kerül. Végérvényesen és tulajdonképpen megváltoztathatatlanul szerelmes lesz belé. – néz a szemedbe.
- S most térjünk vissza a bokájára.
- Ahhoz hogy azt is rendbe tudja hozni, ismét adnom kell önnek a véremből. Így elkerülhetetlen, hogy holnap mikor felkel máris erősebb érzelmekkel rendelkezzen felém.

2010. október 1. Péntek Éjjel 1:30
Detroit – Arnett hajlékában

A fájdalom múlik s a sebek látványosan záródnak. Döbbenten nézem a változást s párszor behajlítom az ujjam sőt ökölbe szorítom majd kifeszítem a tenyerem.
- Ezt nem hiszem el..nem lehet...- suttogom halkan. S hogy megint csak gondoskodón nyúl hozzám újfent az érzéseit figyelem vagy annak jelét.
Mesél és hallgatom miközben loppal dörzsölgetem ujjaimmal a tenyerem bőrét vagy végig karmolom hitetlenkedve a felszínt.

Egyre érdekesebb amit mond s látom értem a logikát. Nem kérdezek nem szakítom félbe. Itt ott biccentek, jelezve figyelek és értem amit mond.

S hogy a lábamra terelődik a szó összevonom a szemöldököm s eltöprengek. Majd letámasztom a tenyerem s a fal felé kúszok kímélve a fájó bokám. Megvetem a hátam a támla és a fal közt s ügyesen felemelem a jobb lábam s a bokám a két kezem közé fogom. Orvos nem láthatja, akkor marad a házi módszer. Tenyerem s ujjaim működnek röntgenként. A fájdalom megszédít és érzem hogy belesápadok de összeszorítom a fogam mégha csikordul is. Bevérzés nincs rajta s a lábszárból is jut vér a lábfejbe tehát törés nem lehet. Ha szerencsém van akkor csak a szalagok nyúltak meg s ugrott ki a bokám. Egy fél marék fájdalomcsillapító vagy a patikában is kapható kis fájdalomcsillapító injekciósorozat és én magam is helyrerakom.
- Nem..köszönöm. Megoldom vér nélkül is. Egy hét pihenő és újra futni fogok. - ígérem neki.

2010. október 1. Péntek Éjjel 1:30
Detroit – Arnett hajlékában

Arnett felsóhajt, s látszólag még mindig akad némi türelme, bár érzed egyre kevesebb. Feláll és elveszi a törölközőt az asztalról. Kimegy a szobából, az ajtót nyitva hagyva. Ajtó nyitódik, s vízcsobogást hallasz. Majd megszűnik s ajtó csukódik be. Visszajön s becsukja ezt az ajtót is.
Letelepszik melléd. A törölközőt megintcsak az asztalra rakja.
- Nincs egy hete, hogy meggyógyuljon - szólal meg, s a bokádra pillant.
- Holnap új feladat vár önre, s ahhoz teljesen egészségesnek kell lennie Sandra.

2010. október 1. Péntek Éjjel 1:30
Detroit – Arnett hajlékában

A vér hatalmas bíborcseppeket ejt a kanapén de nem érdekel.
Ránézek és finoman megrázom a fejem.
- Nem lehet..nem tehetem. Az érzések borítják meg a lelkem elveszik a figyelmem a munkáról. Ön nem szeret. Hogy is várhattam... - sóhajtok fájón.
- Mire a bokám helyrejön az érzéseimet is visszazárom oda ahol már nem kavarnak zűrt! Nincs szüksége arra hogy a hűségemet művileg erősítse! Két éve Mr.A. -é vagyok. S nem is leszek másé soha! De ne akarjon belehajszolni valamibe amit nem tudok kezelni! Kérem! - nézek rá könyörgőn s a szívem szakad meg a tekintet az arc a termet a mozdulatok az érintések....belém égve fájnak. Tudom csak idő kell és meggyőzöm magam, pont úgy ahogy eddig is. Csalódássá teszem s az idő majd flastrom lesz a sebekre.
- Ha jól sejtem nem én vagyok az egyetlen eszköze. Tekintse úgy hogy szervízben vagyok épp....- fintorodom el fájdalmasan. Ösztönösen fognám fel a vérema tenyerembe nem szívesen mocskolom össze jobban a lakását.

2010. október 1. Péntek Éjjel 2:00
Detroit – Arnett hajlékában

Arnett szemöldöke felcsúszik szavaid hallva, de nem szakítja beléd a szavaid. S hogy befejezed kezd beszélni.
- Nem szeretem Sandra. – mondja kis fejingatással. – Valóban nem – mondja s feláll mellőled. Az íróasztal felé indul, majd mégis irányt vált, s a könyvespold elé lép. Mintha keresne valmit úgy áll meg előtte, neked háttal. S eltelik egy perc is tán. Végül nem nyúl könyvért de beszélni kezd, a könyvszekrény egyki polcának szélére fogva.
- Misztikus létünkért komoly árat fizetünk. Bújkálunk az emberek elől, nem látjuk a napot, miután megteremtettünk, - sorolgatja - aljas módon kell segítőket, szolgákat gyűjtenünk, és nincsenek emberi érzelmeink.
- Létünk egy örökös küzdelem. Önmagunkkal küzdünk önmagunkért a vadállati énünk ellenében, aki minden percben arra emlékeztet minket nem vagyunk mások mint embertelen ragadozók. – sóhajt fel.
- A telő idő homályába vész belőlünk minden mi emberként bennünk volt.
- Az érzéseink is elhalványulnak. Csak tetteken át mutatható ki mindez, mi sok esetben kevés. – fejezi be lemondóan.
Elengedi a polc szélét és visszafordul feléd. Lassan odalép hozzád, és ölébe emel. Egy kézzel tart s lenyúl a törölközőért. A kezedbe adja és kifelé indul veled a szobából….

2010. október 1. Péntek Éjjel 2:00
Detroit – Arnett hajlékában

Kimondja amit nem akarok hallani.
Elfúló lélegzettel szorítom össze mellkasomon a pólót s valamiért most legszívesebben kitépném a szívem ha lehetne. Sikoltani szeretnék hogy "Elég! Hagyja abba!"

Aztán a szavak fordulnak és szinte már kézzel fogható a fájdalom a szobában. Az övé és az enyém. Nem érez? Ez nem igaz!

Döbbenten nézek rá értetlen fúrom tekintetem a gyönyörű pillantásba.
Odajön lehajol s nem húzódom el. Szeretném ölelni vígasztalni inkább. Felemel és felrémlik bennem hogy most ugyanazon az uton amin bejöttünk kivisz és kirak az utcára. Ám most már nem engedhetem el. Túl közel engedtem és ő túl sokat mutatott meg magából.

A nyakára karolok a külső kezemmel s a belső ölem fölött tartja atörölközőt.
A nyakába bújok s a hűvös bőrt érinti ajkam lágyan.
- Szeretsz..csak a szó nem jelent semmit...nem érdekel úgyis elcsépelt már...két éve érezlek hívlak. Nekem elég amit adsz..elég a tett! Csak annyira más vagy! Annyira hihetetlenül AZ akit várok. Akinek tartogattam volna magam ha nem erőszekol meg a nevelőotthon gondnoka...- adok ki magam neki teljesen.
- Bocsáss meg Wiliam! ne dobj ki kérlek! Adj időt hogy megismerjelek, hogy megfejtsem a kódokat mi még összeköt ezzel a világgal. Tégy magadévá! Bármit is jelent ez neked! Nekem a mindent jelentené! - suttogom elszántan. S furaféle erő költözik belém.

2010. október 1. Péntek Éjjel 1:30
Detroit – Arnett hajlékában

Megtorpan mikor átöleled a nyakát, s kitágult orlikakkal szívja be a levegőt. Bent is tartja, s csak akkor engedi ki mikor elhallgatsz. Majd ismét beszívja s kezével állad alá nyúlva emeli fel a fejed.
- Nem fogom kidobni Sandra. – mondja, s visszalép a kanapéhoz. Leül, téged az ölében tartva.
- Mellettem lesz hosszú évekig, lesz ideje megismerni. Nem csak engem a világunkat is. – bólint aprót.
- Ahogy nekem is évek álltak a rendelkezésemre hogy mindent megtudjak önről. – néz a szemedbe s fura fellobbanást látsz az övében. Majd ez hamar emúlik.
Levegője fogytán ismét frisset szív be
- Ne kínozza tovább önmagát – kér szeliden – Fogadja el a vérem, hogy újra egészséges lehessen.
- Ne ijedjen meg – kér ismét.
S a hátad karoló kezével kicsit előlrébb nyúl. Hüvelykjén a semmiből lesz többcentis erős karom. A másik kezének csuklójához érinti azt és végighúzva rajta felmetszi. Arcán apró izom rándul meg.
- Ajkát illessze a seb köré és szívja meg a sebet – mondja el a módszert, és ajkad felé emeli a csuklót. Nem kényszerít, vagy le kell hajolnod, vagy fel kell emelned a kezét, hogy elérd.

2010. október 1. Péntek Éjjel 1:30
Detroit – Arnett hajlékában

Állam alá nyúl és a szemébe nézhetek újra. Szavai a megváltást jelentik. Kezem nem engedi el a nyakát.

- Évek? - döbbenek meg a kinyilatkoztatástól. Kettőnél többnek hangzik az idő mit emleget.

Immáron már csak biccentek akérésre engedelmesen. Próbálom nem érezni az érzéseket. Hozzá akarok tartozni. Egy nyelvet akarok vele beszélni. nem kellenek a szavak. Nem lesznek könnyek. Tettek ... a tettek miket megért. Mint egy másik nép tagja, mint egy idegen. Meg fogom tanulni őt, hogy kapcsolatot tarthassunk fent.

Leül s ismét csak úgy hogy a lábamra figyel. S nem köszönöm meg nincs szó az érzéseimre. Egyszerűn lesiklik a kezem a vállától a könyökéig s kedvesen nézek fel rá aprót bólintva.
Tanulom az új kommunikációt. Próbálkozom.

A törölközőt az asztalra teszem vissza hiszen onnan vette el.
S hogy kér ne ijedjek meg csak megkapaszkodom belé finoman s bár nem tudom mit akar nem mozdulok. Hirtelen szívom be a lavegőt mikor a csuklóját felmetszi. S hogy a technikát elmondja csak bólintok.
Két kézzel nyúlok a karja alá. Egyik a seb felett fog át a másik kezem a kezére fog hogy ujjaim a tenyerébe érjenek.
A seb mellett a bőrre csókolok. S csak aztán simul ajkam lágyan a metszésre. Lehunyom a szemem s megszívom a sebet. A vér nem émelyít s ez valahol meglep.
Az első korty épp csak pár csepnyi s ízlelgetem nyelvem szájpadlásom révén.
Majd megszívom újra s lenyelem a kortyot.
Lassan szakaszosan iszom. Hangjára figyelek, nem tudom mennyi az mit nekem szán.

2010. október 1. Péntek Éjjel 2:10
Detroit – Arnett hajlékában

- Évek – feleli kis bólintással s halovány mosollyal.

Bólintva mosolyogva mondasz hálát neki, szavak nélkül. Ő is mozdul picit biccent feléd, s tekintete elégedetten csillan meg.

Megcsókolod hűs bőrét forró ajkaiddal. Halk sóhajt hallasz. Aztán körbefogod a sebet s megszívod. A vér lassan érkezik ajkaid közé. Sűrű, ragacsos, és maróan erős. Íze fémes, enyhén mintha sós lenne. S valóban nem undorodsz.
Nyelni kezdesz. Nyelőcsöved is végigmarja a vér, majdnem-fájdalommal ajándékozva meg.
Arnett levegőt szív be sé beszélni kezd.
- Ha úgy érzi émelyegni kezd hagyja abba. Nem örülnék neki, ha kárba menne a vér. A pocsékolás felelőtlenség. – s a hátad mögötti kar továbbra is tart. Tenyere a derekadra fog közben.
S nyeldekled a bíbor nedűt, hosszú-hosszú percekig. Gyomrod úgy érzed már a vérrel van tele. S hogy te nem hagyod abba, végül ő szólal meg.
- Elég. – hangzik a szó nyugodt hangon.

Ha elszakadsz tőle, a seb a csuklón pillanatok alatt forr be. Mintha ott sem lett volna. Arnett kivár. Figyelmesen szemléli arcod.
- Két napnyi mennyiséget vett magához – magyaráz megint
- Ez elegendő lesz a bokája rendbehozatalára. – bólint aprót.

2010. október 1. Péntek Éjjel 2:10
Detroit – Arnett hajlékában

Fürkészőn pillantok rá. Felmerül bennem a gondolat hogy fontos vagyok neki. S már nem érdekel hány segítője van. Fontos vagyok neki. Szavai tettei mind mind ezt bizonyítják. S már holnap újra számít rám. Tekintetem megtörik egy pillanatra. Bocsánatkérően nézek rá. Ostoba libaként viselkedtem. Lesütöm a tekintetem jelezve a szelídséget a harc befejeztét.
Szeretném tudn az egész történetet szeretném tudni miért mikor hogyan? Ám tudom nincs ideje rá, érzem a feszültséget a türelmes sürgetést. Ha igaz lesz rá időnk..végtelen időnk hogy mindent megtudjak róla.

Az érzés mit vére okoz majdnem kellemetlen halkan felnyögök akaratlan is jelezve az érzést. Ám két kezem erősebben fog rá a kézre, s testem megfeszül kissé. Ezt akarja ez lesz, gondolom határozottan. Érzem hogy keze derekamra simul. Finoman mozdulva feszülök neki válaszolva az érintésre.

Furcsa érzés ahogy a vér kitölti a gyomrom de nem zavar a gondolat és az íz sem.
Jelzésére enged a szorításom ajkam is felemelkedik kissé a nyelvem finoman simítva tisztogatja le a kiserkent cseppeket. Ugyanúgy csókolom meg lágyan a seb mellett mielőtt ráhajoltam volna.
Majd felemelkedve ránézek. Elmerülök a csodaszép szempárban s összegyűjtve számban az ízt egy utolsó nyeléssel lezárom a tettet. Mennyivel másabb érzés mint odakint a kapu előtt. A lába elé köptem ajkának ízét. Mostmár szégyenként élem meg a tettet.

Közli hogy ennyit neveznek ők két napnyinak. Egy pillanatig magamra figyelve rögzítem az érzést.
Majd két kezem arcának két felére siklik s ajkam épp csak érinti a hűs ajkat.
Majd a szemébe nézek mélyen s finoman lassan biccentek felé. Nem mondom ki "Köszönöm"
Amit érzek több ennél, s csak remélhetem hogy megértett.
S hogy két kezem simítással veszem el arcáról egyik ujjam az ajkára siklik merészen.
- Hadd próbáljam meg...- kérem halkan s nem akarok irányítást. Izgat a lehetőség.

Letámasztom a bal lábam s átülnék mellé. Már nem menekülök csak úgy érzem amire készülök az kényelmetlen lenne számára.
Egy két percig szokom az érzést. Gyomrom vérrel telt s hinni akarom hogy ez a vér segíthet a lábamon.

Finoman felhúzom a jobb lábam szemügyre veszem s koncentrálni kezdek mint az előbb. Ha tenni akarok vele valamit a fájdalmat el kell tüntetnem mert azzal kísérve nem fog menni.
A vérre gondolok mi bennem van s a bokámra mi fáj. Lejuttatni odaküldeni valahogy. Ismerem az anatómiát a sejtek működését. Folyadékot szállítanak a sejtfalon ki és beeresztve azt. Hát valahogy így képzelem a vér odaszivárgását. Körbeküldeném a sérült sejteken csontokon bőrön.
A fájdalom múlik s az érzés arra ösztönöz hogy ne hagyjam abba a műveletet. S lám a duzzanat lappadni kezd s a bőr sebei is beforrnak fájdalom és nyom nélkül.
S csak pillanatokra bizonytalanodom el.
Két kézzel fogok rá a bokámra s egyetlen mozdulattal rántom helyre felkészülve a kínra, mi most elmarad. A meglepettségem határtalan. Gondolatban végigsimítom újra az inszalagokat. A telítettség érzése elmúlt s kutatón próbálom kitapasztalni van e bennem még a vérből.
A lábam leengedve óvatosan terhelném. S hogy újra arégi haloványan mosolyodom el.
- Köszönöm ..- mondom hálásan. S finoman megcsóválom a fejem. Hogyan is hihettem hogy ártana nekem készakarva. Majd valami más is eszembejut.
- Sajnálom hogy pocsékoltam a vérét.. - s valóban így is gondolom, hiszen ha nem makacskodom ha hittem volna neki akkor nem sérülök meg...
Halkan sóhajtva újra csak megcsóválom a fejem s kis fájó fintor fut át az arcomon. Hogy lehettem ennyire vak.

Felnézek rá kis mosollyal.
- Kimehetek a cipőmért? - kérnék tőle engedélyt s erősen remélem hogy senki sem járt erre azóta.

2010. október 1. Péntek Éjjel 2:10
Detroit – Arnett hajlékában

Megleped hogy arcára simítve kezeid megcsókolod lágyan. Ajka viszont nem moccan, nem csókol viszont. Most nem.
De tekintete mi a tiedbe fúródik jelzi neked érti a jelzést. Majd hűs ajkát símtod hogy elveszed arcától a kezed, még mindig nem moccan ajka.
Kérésedre csak bólint.
Hagyja hogy tedd amit akarsz. Hogy átülsz mellé, kicsit segít, a két kezével finoman, mégis erővel fog rá csípődre, s tesz le maga mellé. Kist feléd fordulva ehlyezkedik. Aztán figyel csak. Nem szól, nem irányít, de tekintete le nem siklik rólad.

A bokád sérülésére koncentrálva irányítod a szervezeted, hogy hozza helyre azt. Előb a fájdalmad hagy alább. Aztán a duzzanat kezd lelappadni, s a sebek vérzése is eláll. Végül itt is simára feszül a bőr. S végezetül a segítségeddel a bokád is helyre kerül, s az inszalagok is visszahúzódnak eredi állapotukba.

Magadra figyelsz, és érzed amit magadhoz vettél eltűnt a szervezetedből.

Ki is próbálod. Felállsz, s rálépsz. Nincs fájdalom, egy pirinyó sem. Akárha meg sem sérültél volna.

Köszönetet mondasz, és Arnett aprót biccent, komoly arcal. Ám mikor sajnálatod fejezed ki a vér pocsékolása miatt elmosolyodik és elismerő tekintettel bólint ismét.
- Tudom, hogy többször nem fog előfordulni – mondja meggyőződéssel.

A cipődért kéretőznél tőle, s akaratlan is felnevet halkan. Bólint, és feláll a kanapérol.
- Törölje le a vért, a nyomokat – kér a kezedbe adva a törölközőt. Ő maga a szekreterhez lép, s az egyik kicsiny fiókot kihúzva elővesz belőle egy faragott ládikát. Kinyitja s belnyúl. Kivesz belőle valamit, majd a ládikát visszateszi a fiókba, s betolja azt. Visszatér hozzád.
- A zöld gomb nyit, a piros zár – nyitja ki eléd a tenyerét, s egy kulcskarikán függő apró távszabályozót fekszik rajta. S a kulcskarikán még három kulcs van.
- A kulcsok nem kellenek a kapuhoz – teszi hozzá – Ha visszajön megmutatom hova illenek bele – igéri kis mosollyal.

2010. október 1. Péntek Éjjel 2:10
Detroit – Arnett hajlékában

Ahogy kéri ledörgölöm a kezemről és a lábamról a vért. Alapos munkát végzek s még mindig furcsálom a dolgot. A dörgölés is csak annyira fáj amennyire szokott egy dörzsölés.
Ujjaimmal átnyomkodom s halkan felnevetek.
- Hihetetlen..! - lehelem halkan.
- Így is marad? Vagy csak ideiglenes? - kérdezem elgondolkodva minden ellenségeskedés nélkül a dörgölés közben csak társalgási stílusban de kíváncsian pillantok utána ahogy feláll.
Majd végezve összehajtom a mocskos törölközőt s kissé zavartan tartogatom. Szívem szerint kivinném a fürdőbe. Aztán hogy a szekrényhez lép veszem a bátorságot s a másik cipőm hátrahagyva kisurrannék a fürdőt megkeresni. Ha nem bánja és megtalálom a csapot akkor a szélén hagyom hogy majd visszajőve elintézzem ezt is meg a szoba foltjait is.

Visszatérek hozzá.
Figyelek a szavaira s meghat amit tesz. A karika tartalma valószínűleg a ház pótkulcskészlete lehet.
Elveszem és mezitláb indulok a másik topánért. A fűre ügyeskedem magam a ház előtti murváról. Sötét van csak a lámpák fénye ad láthatóságot. A fűre lépve biztonsággal állok meg a lábamon s felmérem aterepet. A kapuhoz közeledem gyorsan mozogva s minden neszre figyelve. Tekintetem a kertet pásztázza. A mai robbantás az agyamra ment érzem.
A kaput meglátva már messziről megnyomom a zöld gombot hogy mire odaérek már annyira nyitva legyen hogy kisuhanhassak.
A kapu nyílik s a kerítéshez szaladok előbb s tekintetem a topánom elhagyott felét keresi.
Ha mglátom akkor kisurrannék a nyíló résen a lehető legkevesebbet tapicskolva amurván s felkapva a cipőm visszasietnék a kertbe.

2010. október 1. Péntek Éjjel 2:20
Detroit – Arnett hajlékában

Arnett halkan felnevet
- Úgy marad. – feleli lényegretörően.

Nem szól utánad hogy kilépsz a szobából. Szemben rögtön ajtót látsz. Belépsz egy aprócska fürdőbe érsz. Egy toalett, egy üvgkabinos zuhanyfülke, és egy csap a berendezés. Liliom illata szüremlik orrodba, de vázát virággal nem látsz. A csap felett tükrös szekrényke. A csap szélére helyezed a törölközőt.

Elhagyod a kulcsos karikával a szobát. Arnett nem megy utánad. A ház továbbra is csendes. Az előtér oszlopai körött égnek a falikatok, az vezényel odáig. Kilépsz a házból. Odakint az ajtó felett ég a lámpa, a következő fényforrás az utcai közvilágítás. Hűvös szél csap arcodba esőcseppeket, szinte fájó erővel szurkálva bőröd.
A murva is már nedves teljesen, akárcsak a fű. Az út mentén a vastag törzsű fák közt is puha, vastag és ápolt a pázsit. S ahogy közeledsz a kapu felé alakot látsz odakint mozogni, a kaputól balra az utácán. Sárga esőkabátjának nyakát szorítja, hogy a kapucnit ne vágja le fejéről a szél. S kicsit előrehajolva lépked kényelmesen. Észre sem veszi hogy a kapu kinyílik….