Kutya-bőr - Marion Byrd meséje

2010. december 30. csütörtök, éjjel 23:40
Bernardo birtokán

A síremlék ott áll némán és fagyosan. Bernardo nem zavar meg a búcsúdban. Hgyja hogy magadban lerendezd a dolgot, s mikor elszakadsz végül a sírtól és hozzá lépegetve megöleled lenéz rád. Baljában ő is átölel kicsit megszorítva. Köszönetedre csak bólint egyet. Majd elenged.
- Visszamegyünk. Lenyergelsz. A csutakolást most hagyd, mert már van aki megcsinálja, aki a lovakra az erdőre vigyáz míg mi nem leszünk itt. – mondja
- Összecsomagolsz a lakásban és utána indulunk. – mondja el a teendőt, majd felül a lóra és visszafelé indul lassan. Akkor kap vágtára mikor már te is utána indulsz.

Az istállóban miközben lenyergelsz egy idegen férdi kerül elő. Szó nélkül átveszi a lovakat és teszi a dolgát.

Bernardo a ház felé indul. Odabent leveszi a kabátót, majd rád néz
- A bőröndök a gardrobban. Menj és pakolj, magadnak és nekem is. – kéri s ő maga pedig a fürdőbe lép s hallod nemsokára amint zuhanyozni kezd.

2010. december 30. csütörtök, éjjel 23:20
Bernardo birtokán

A lovak nyugtalanok, hiába próbálom csitítani őket, Dariusnak csupa-csupa jó és megnyugtató érzéseket sugározni.
"Itt a Gazda, itt vagyok én, minden rendben van, nyugalom, minden rendben van..."
Megnyugtató szavakat súgok neki, magamat is szeretném megnyugtatni, de erőt kell vennem magamon, hogy ne Gazdám fürkésszem, hanem a felszerszámozással, a lóval foglalkozzak. Alapos vagyok, mégha cserébe lassú is, a koncentráció, ahogy felidézek lépésről-lépésre mindent, legalább leköti valamennyire értelmetlenül kavargó gondolat- és érzelemkötegeimet, fókuszt ad, amibe kapaszkodhatok. Megdicsérem Damient, amiért ilyen türelmes volt, majd nekiállok Dariusnak is, a zablával is megszenvedek, hiába helyes minden mozdulatom, hiába nyugtatnám, ingerült.
"Érzed, hogy Gazda elmegy... érzed, hogy szenved... kérlek, kérlek Darius, érezd, hogy szeret téged, légy jó paci..."

Elbizonytalanodva mutatom a nyerget Gazdámnak, ezúttal kihasználom a lehetőséget, hogy nézhessem, csodálhassam lényét. Darius viszont belémkap, én pedig a döbbenettől sápadva nézek rá.
Nem rémlik, hogy valaha játékon kívül belém harapott volna bármilyen állat. A múlt, az éntudat felkavarodik, én már nem én vagyok, nem az az én, csak nyolc megveszett, őrült kutya maradt, amik kétségbeesetten vonyítva, vaksötétben egyedüli Istenük felé rohannának, széttépve mindent, mi utukba áll.

Gazdám fog a feldúlt ló zablájára... Morranása türelmetlennek, ingerültnek hat, de nem szabad kapkodnom, nem szabad, muszáj megnyugtatni Dariust, muszáj jó érzéseket sugallni felé, muszáj ügyelni rá, hogy a nyeregpárna se gyűrődjön meg, hogy minden szíj a helyén legyen, ne megcsavarodva. Végre sikerül. A Gazdának nem kell a segítségem a felszálláshoz, ez elkeserít. Kegyetlen gondolat, de így hogy félkezű, legalább hasznára lehetnék... de persze nem, és már a gondolattól is mardos a bűntudat, mintha valami iszonyatos blaszfémiát követtem volna el.
Igyekszem figyelmem Damienre terelni, nem szabad idegesítenem, élveznie kell a vágtánkat. De minden olyan lassan megy, a felmászás is, cserébe kínosan ügyelek rá, hogy ne legyek durva, ne rángassam a kantárját - mert azt nem szereti.
A Gazda és a fekete, dühös szépség száguldanak, én azért a fokozatosságra ügyelek, de egyre gyorsabb és gyorsabb vágtára ösztönzöm tarka paripám.
Azok a gyönyörű fák, amiknek mind mintha saját személyisége lett volna, most komor, halott fejfákként suhannak el mellettem. A hó, aminek akárcsak Morana, élveztem hulló nagy pelyheit, ropogását talpam alatt, most a semmi, a halál fehérségévé vált. Az Erdő csodája monotonná lett, hogy elveszejtsen minket, Damient és engem, de itt a Gazda, itt van, nem tévesztem szem elől, nem téveszthetem. Minden szép és jó, minden reményteli, minden vágyálom tovatűnt a lidércnyomásos világból, és csonka, félállattá átkozott ragadozó-bálványom hordozza az összeset magában, mintha magába nyelte volna. És mint bolond moly a lángot, én is úgy követem, szédítőn - bárhová, mindenhová, kínba, megpróbáltatásokba, a halálba... akárhová.
"Rohanj Damien, száguldj, száguldj, mint még soha!"

Az ösvény sem tűnik most igazán ismerősnek, ahol Damien már lassabb tempóban jár, én is meghúzom finoman a kantárt, hogy hasonló iramban haladjanak. A tisztás viszont nagyon is valós.
És vele a síremlék. Amit Gazdám emelt.
Szuszogok kicsit, óvatosan emelve lábam leszállok Damienről, még nyugtatom, csitítom, ahogy saját szívverésem is. Aztán oldalát megpaskolva szinte kábultan indulok el, hogy a sírkő előtt letérdepeljek, hogy a márványt simítsam, hogy Morana képét nézzem...
Mintha ezer és ezer éve lett volna. Szinte szédült és tompa vagyok, ám hagyom ezt a sebet feltépődni, hagyom Barátom mardosó hiányát rám települni, azt a borzalmas űrt, amit Vadkutyák Istene tölt ki - töltene ki, ha méltó volnék rá.
"Úgy hiányzol, kislány. De te... szép helyen jársz, ugye? És vársz rám odaát, a Szigeten. Ugye úgy őriztél meg emlékeidben, ahogy utoljára láttál, mikor elbűvölt tőled az Erdő és Selene? Álmodóként, szerető barátodként. Jobb, hogy nem látsz most, félnél, félnél abba a tomboló őrjöngő káoszba nézni, félnél a megveszettektől. Magamban hordom a Poklot és sugárzik belőlem, mindenkinek szenvedést hozok, még Gazdának is... pedig ő a megváltás. Jobb neked odaát, jobb a halál, mint a kín, szabad vagy... szabad."
Dermedten bámulom a sírt, könnyek nélkül viselem a fájdalmat, a Gazda közelsége segít elereszteni mindent, ami valaha fontos volt - mert semmi és senki nem tud már elég fontos lenni. Egyedül ő. Tán az ő közelsége, gondolata, ami még búcsúmba is befurakszik, segít, hogy ne fagyjak le, hogy elszakadhassak a sírtól, hogy rezzenéstelen arccal, némán lépdeljek el tőle - Bernardohoz.

Félek, hogy eltaszít, de mégis... megölelem.
- Köszönöm.
Suttogom neki. De nem akarom rabolni az idejét - rövid az éjszaka, mindig túl rövid, csak akkor lenne elegendő, ha a Nap meghalna - és a saját időmet, amit esetleg vele tölthetek. És nem szabad visszatérni a romokhoz, nem szabad, hogy béklyóba verjen a gyász, a múlt és mindaz, ami elveszett; elengedem a síremléket és vele Moranát, és tán ő is elenged engem.
Gazdámhoz, jövőmhöz, Istenemhez, sorsomhoz.

Kicsit - talán - békésebben nyugtatom Damient, és óvatosan felmászok rá újra, hogy visszatérjünk az istállóba - A Gazdát követve, mindig csak őt.

2010. december 30. csütörtök, éjjel 23:20
Bernardo birtokán

A lovak is tán érzik a feszültséget mi köztetek, bennetek s a levegőben van. Damien is kicsit ficánkolósabb, sokat lépdel oldalra, fejét rázza meg néha, s prüszkölget is. Végül ettől függetlenül sikerül felnyergelned, méghozzá szerinted elég ügyesen, bár valóban elég lassan.
Darius is ingerültebb, s vele még nehezebb dolgod van, már a zabla felhelyezésével is megkínlódsz.
Bernardó bólint mikor rákárdezel a fekete szépség nyergére. Felemeled hogy rá is tedd a hátára, s a fekete ló fejét hátrafordítva a karod után kap, nem fájdalmasan de ijesztően erősen harap meg, a ruhán keresztül is.

Bernardo megfogja Darius zabláját, és rögzíti az állat fejét így.
- Csináld! – bólint biztatatóan.

Elkészülsz végül, s Bernardo a segítséged n élkül mászik fel szinte könnyedén a lóra. Megvárja hogy te is felmássz, s végül a lovát megsarkantyúzva kifelé indul. Odakint szinte azonnal vágtába ugratja a lovat s vészesen távolodni kezdenek….

Már nem is tuddo merre vagytok az erőben. A fák és a hó látványa olyan egyhangú, és egyforma számodra, hogy ha itthagyna valahol nem biztos hogy visszatalálnál bárhova is. Végül egy ösvényre vezeti a lovat vágtából visszafogva s it már nem mentek sokat, mior kiértek az aprócskla tisztásra. A tisztás túloldalán hóval fedetten ott van Morana sírja.
Bernardo leugrik a lóról, s a kantárt fogva áll meg.

2010. december 30. csütörtök, éjjel 22:50
Bernardo birtokán

Olyan távolian kondul Gazda hangja. Elönt a szorongás. "Hat nap kóma... hat nap, hét fivér, nyolc kutya, kilenc bugyor a pokolban, elveszett az idő... Kínok Arca... nem! Itt van Gazda, a Tíz, a Teljesség, minden rendbe jön, csak segítenem kell neki!"

Felsegítem a kabátot rá, áhítattal nézve minden rezdülését, óvatosan bújtatva csonkját a kabátujjba, hozzá-hozzásimulok olykor. Nem fáj neki, persze nem fáj, már szégyellem is magam a kérdés miatt. Már indul is, én pedig igyekszek lépést tartani vele, hátra se néz. Fagyos bálvánnyá lett a Vadkutyák Istene, mert elrontottam mindent, mindent, és helyre kell hozni mindent, új helyen tán sikerülhet. Az erdő látképét nézem, hevesen dobog a szívem, fájni fog a hiánya, ha vissza nem térhetünk többé. De ott van Bernardoban az Erdő is, magában hordozza. Így azonban hogy szótlanul, komoran halad, egyre jobban fojtogat a szorongás, a bűntudat, az öngyűlölet, hogy szörnyű, igazán szörnyű módon viselkedtem minden Ragadozók istenségével, csonkasága - bűnhődött az én vétkeimért - vadállati mártírrá, szentté avatja. De már azért is pocsékul érzem magam hogy távolságtartása miatt nyugtalankodok, nem érdemeltem ki semmit tőle, semmit.

Az istállónál felidézem a lovak emlékét, a lovaglásét, azokat a Jó Időkét, amikor a dolgok rendben voltak. Szeretettelin simítom végig a bokszokból kikukucskáló fejeket, igyekszek nem odafagyni a látványhoz, amikor Dariust szeretgeti Gazdám. Én Damient eresztem ki, oldalát paskolva, bátorítva. Bernardo hangja... türelmetlen.
Sietnem kell.
Emlékeznem kell mindenre, tökéletesen - ez megy, a felszerszámozás emléke nincs odazárva a lidércnyomások börtönébe.
De óvatosnak is kell lennem, a lovakkal kíméletesnek, tudom, hogy nem leszek elég gyors.

A paripákat becézve, nyugtatva szerszámozom fel őket, mindent szép sorjában, ahogy tanultam, óvatosan, nehogy egy szíj megcsavarodjon, hogy túl szoros vagy túl laza legyen, érzéseikbe kapaszkodom, és a Gazda jelenlétébe.
Fájó látni, hogy Dariustól búcsút kell vennie egy időre, még annál is jobban, hogy nekem Damientől, érzi az állatok minden rezdülését, nálam is jobban, de nem akarok keserű búcsút. Szeretném, ha Damien jól érezné magát velem. Dariusnál a zablázás után a nyerget megemelve kérdőn nézek Bernardora, feltegyem-e rá, vagy szőrmentén ülné-e meg. "Félkezű! De akkor is, mire nem képes? Mindenre képes..."
- Nyereggel? - Hangom bizonytalan, nem tudhatom, nem szóltam-e rosszat, ostobát. Tudnom kéne, mit érez, mit óhajt a Gazda. Éreznem.

Ha elkészültem, ellenőrzök minden szíjat, a nyerget, minden rendben van-e... "Túl lomha vagy, lassú, lassú...! De a lovak, a lovakra ügyelni kell, muszáj mindent ellenőrizni! Ne őrlődj, idióta, jó érzések, jó érzéseket sugározz nekik, mint amilyen a Gazda... "
Még csonkán is kinézném belőle, hogy gond nélkül ugrik fel a lóra, de szívesen felsegítem.
Igazából örülnék, ha felsegíthetném...
Ha minden rendben, akkor a kis lépcső segítségével óvatosan felmászok Damienre, nyugtatva, dédelgetve, figyelve lábam emelésére... és készen állok kilovagolni, búcsúzni az erdőtől, a sírtól.

2010. december 30. csütörtök, éjjel 22:50
Bernardo birtokán

Bernardo bólint
- Igen hat napig kómáztál, aludtál. – mondja részvéttelen hangon, inkább tényként.

Odalépsz hozzá, hogy segíts neki felvenni a kabátját. A csonkot is gond nélkül bújtatja a kabát újjába. Kérdezel és rádnéz
- Nem, most nem fáj. – közli szárazon s kifelé indul. Nem néz vissza követed-e.
A házat megkerülve a keskeny sétányra lép, s szó nélkül indul meg az istálló felé.

Az istállóban odabent van minden ló. A fekete szépség karámjához megy oda és engedi ki. Az fejét hozzá dörgölve áll meg mellette. Bernardo megsimogatja, meglapogatja a hatalmas jószágot.
- Nyergeld fel őket. – utasít komoly hangon, s kissé sürgetően.

2010. december 30. éjjel 22:45
Bernardo birtokán

Zavarodott vagyok az idővel kapcsolatban... körbenézek és a telefonért nyúlok, bár igyekszem nem eltávolodni nagyon a Gazdától. 22:45...
"Alig telt el idő? Vagy eltelt egy nap...?"
Aztán a dátumot is meglátom, és elkerekedik a szemem...
"Dec 30... nem lehet harmincadika... 24-e volt, igen, emlékszem... nem telhetett el annyi idő, nem..."
Dermedten bámulom a mobil kijelzőjét, aztán a Gazdára pillantok, a készüléket nem eresztve továbbra sem.
- Hat nap... eltűnt hat... nap...?
Nyomasztónak érzem ezt a gyökértelen, időtlen érzetet, azt a sötétséget, a hosszú álmot, ami alatt fogalmam sincs, mi történt... mindenesetre a szondát és a pelenkát megmagyarázza, de akkor is iszonyattal tölt el.

a Gazda Hangja térít magamhoz - szilárdabb, mint az idő lehetne, stabil pont. Egy megcsonkított bálvány, egy szörny-istenség a múlt ködéből. Aki szenvedett... miattam. Felállok, mikor feláll, bólintok szavaira, a kabátom felkapom, a mobilt zsebre vágom, aztán amikor látom, hogy akadozik a Gazda a kabátfelvétellel, odaügetek hozzá és felsegítem rá a kabátját, bár mikor csonkja közelébe érek, kissé megdermedek...
- Nagyon... fáj...?
"Hülye kérdés, idióta! Naná, hogy fáj! Ragadozó... tud gyógyulni, de... végtagot visszanöveszteni aligha... vagy..."
Eddig csonka bal kezemre siklik tekintetem, összerezdülök... s inkább a Gazdának segítek - ha hagyja... valahogy muszáj segítenem neki.

2010. december 30. csütörtök, éjjel 22:45
Bernardo birtokán

Órát nem látsz a nappaliban sehol, s ahogy így körbenézel az is feltűnik hogy itt szinte minden ott van ahol szokott. A falon a kép, a függönyök az ablakon, minden….
A kisasztalon viszont meglátod azt a telefont amit Bernardoval vettetek, és mellette egy kupacban az iratokat, kártyákat. Ha a telefonért nyúlsz, a kijelzőn a dátum december 30.-a és az óra 22:45-öt mutat.

Bólint ahogy felsorolod mitől akarsz búcsúzni, s arra is mikor a vezetéssel kapcsolatosan megnyugtatóan szólsz. Újra levegőt vesz és kezd beszélni mikor befejezed.
- Menjünk akkor, fel a sírhoz. – mondja – Fellovaglunk – jelzi neked és felállva kifelé indul. A kabátját veszi le a fogasról, és kezdi el felvenni kissé esetlen mód…

2010. decemberben valamikor
Bernardo birtokán

Megbabonázva nézem Gazdának - vagy Istenemnek - tekintetét, a kavargó indulatait, amik viszonzásul bennem is indulatokat szülnek; tisztelet, félelem, imádat, mérhetetlen szégyen, öngyűlölet, bánat és kétségbeesett tenniakarás... figyelmesen hallgatom, amikor megszólal, iszom minden szavát, mint a sivatagban szomjazó egy oázis vizét.
"Elköltözünk? Az jó... vagyis... az Erdő... Morana sírja... de elköltözünk, akkor... Te meg én? Nem kell... kivégezned? Gazda, Gazda, ez jó hír!"
De nem vágok a szavába, figyelmesen hallgatom. Cantont hirtelen nem biztos, hogy tudom hová tenni, bár elgondolkozok rajta, merre lehet. Aztán eltöprengek kiktől akarok elbúcsúzni... Yule-ra sodródik tekintetem, nyugtalanul, eszembe jutnak a paripák, a farkasok, Selene...
... De emberek nem. Életem azon része bizonytalan homályba veszett - s örökre lezárult. Mikor a napkeltét említi, körbenézek, hátha elkapok egy órát, de máris megszületik bennem az elhatározás, hogy sietnem kell, hogy nem szabad rabolnom a Gazda idejét. Végül némi megnyugvás telepszik rám, mikor azt mondja, a kisfarkas legalább velünk jöhet - szükségem van Yule-ra, és neki is rám...
Ezúttal nem telepszik hosszú csend közénk, miután befejezi a mondandóját - összekaparom gondolataim egész hamar és kissé remegő hangon - félig az áhítattól, félig a félelemtől - de magamhoz képest egész gördülékenyen felelek is.
- Az Erdőtől búcsúznék... a sírtól... és az állatoktól, akik nem jöhetnek velünk... - Igyekszek kicsit megkeményíteni a hangom, erősnek kell lennem.
- De nem akarom húzni az időd, Gazda, és nem is fogom. A vezetéssel nem lesz gond. Én... - Kicsit elakadok, nehéz folytatni...
- Idegenekkel van... baj, emberekkel meg... hát, az Idegenekkel... de ha kocsin kívül vannak, akkor nem. Járművekkel nem. "Ne rabold az idejét fecsegéssel!"
- Szólj, mikor, és összepakolok mindent. Neked is, ami kell. Nem húzom az időd... nem. "És minél több időt Veled, Gazda, hamar jön a nappal, hamar, hamar, sietni kell... csak előre, előre, hátra se nézni..."
Nyomaszt persze hogy mi történt vele, hogy ki volt az az Ellenség aki ezt tette vele - s amint ez felködlik bennem, gyilkos indulat kél a gondolat nyomán. De nem kérdezek rá, most nem... most... sietni kell.

2010. decemberben valamikor
Bernardo birtokán

A pár perc mit az öltözéssel töltesz is keservesen hosszúnak telik, s főleg úgy hogy közben az önvád szinte letaglózón tör elő belőled, könnyeidnek is utat nyitva. Lemaszatolod őket a pulcsiddal, majd a kabátot felkapva máris robogsz lefelé, vissza Hozzá.

Leülsz mellé, a jobb oldalára. Az ing újja a farmerjének zsebébe tűrve a jobb karján. Rád néz, kissé feléd is fordulva helyezkedik a kanapén. Arca komoly, és nyugodtnak tűnik, de tekintete mélyén ott kavarog az indulat, a düh, a szomorúság is.

Mélyen szívja be a levegőt és beszélni kezd.
- Elköltözünk Marion. – mondja
- Nem megyünk túl messzire, csupán az egyik külvárosba, Cantonba.
- Ha akarsz még ma éjjel elbúcsúzhatsz azoktól akik fontosak neked. Többet nem lesz alkalmad találkozni velük. – int nemet fejével
- Legalábbis egy jó ideig biztos nem.
- A ház már készen vár ránk odaát. Itt már csak a ruháidat kell összepakolni, és elvinni.
- Mire felkel a nap, el kell hagyni a birtokot. – mondja
- Te fogsz vezetni, mert most én nem tudok.
- Ha úgy érzed nem megy, akkor kénytelnek leszünk taxival menni. – ad neked lehetőséget.
- Yule is jön velünk. A lovak egyelőre nem. – mondja még, és tekinetete egyfojtában arcod pásztázza.

2010. decemberben valamikor
Bernardo birtokán

Az a kéz nélküli üres ingujj pokolian fáj - nyilván Bernardonak még jobban, de szinte a saját kínomnak érzem. Bűntudatom mérhetetlen öngyűlöletbe csap át, szeretnék valamit tenni, szeretném valahogy jóvá tenni, mindennél jobban, de képtelen vagyok rá - és merengeni sincs időm; a Gazda felránt. Rettegve, s egyben furcsa csodálattal telve nézek rá, s amint rám förmed, rohanvást indulok a szobám felé, közben indulataim lassan széttépnek belülről.
"Gazda, Gazda, Gazda! Segítenem kell, segítenem...! Gazda, kérlek, Gazda... ne taszíts el, kérlek, ne, ne, soha, soha..."

De a parancs az parancs, odafönn a fürdőköntöst ledobva magamról felkapkodom ruháimat - bugyi, melltartó, meleg zokni, nadrág, csizma, póló, kapucnis pulcsi és biztos, ami biztos, még kabátot is felmarkolok, bár egyelőre nem veszem fel. A ruhákat sebtében kapkodom magamra, épp csak annyira figyelve, hogy ne fordítva vegyem fel őket, különösebben el se rendezgetem őket, úgy sietek, mintha Minden Jó És Szép sorsa múlna rajta, közben könnyek mossák arcomat megállíthatatlanul, holott nem szokásom sírni. Idegesen pulcsiujjamba törlöm képem, a Gazda nem nyüszítő-síró valamit akar... a Gazda fogalmam sincs mit akar, csak azt tudom, hogy azt kell tennem, amit szeretne, azzá kell válnom, amit szeretne. Még a tán egy percnél is rövidebb öltözködésem is mardosó hiányérzettel, félelemmel, szomorúsággal és kínnal önt el.
A Gazda nem egyszerűen Gazda, bár fel sem fogom...
... Valami más, valami sokkal fontosabb.
Minden Vadkutyák Istene...

Lerobogok, valószínűleg vöröses szemekkel, de könnyeim lemaszatolva magamról, s megállok aztán - Yulera pillantok, aki gondtalan és játékos, amilyen én sosem lehetek, de még ő sem tud örömet hozni nekem most. Amíg nem szól Bernardo, dermedten állok; amint maga mellé utasít, mint akit íjból lőttek ki, úgy trappolok mellé; egy pillanatig olyan furcsa bizonytalanság tölt el, hogy a földre üljek-e a lábához, vagy a kanapéra, de aztán fejem megrázva mellé telepszem, egész közel hozzá - a bal oldalára ülnék, nehogy fájdalmat okozzak neki véletlenül, de ott nincs elég hely, így a jobbjára ülök. Behúzott nyakkal, éberen, iszonyattal és csodálattal telve fürkészem, mintha egy ősi bálvány elevenedett volna meg előttem, figyelem minden rezdülését - szeretnék egész közel kerülni hozzá, ráborulni vállára, de csak annyira telepszek közel, amennyire érzem, hogy engedi, és hogy ne súrlódjak a csonkjának.
"Hogy tehetném jóvá, hogy tehetném jóvá? Mi legyek Gazda? Meg kell... ölnöd? Nem akarok... nem akarok meghalni... nem akarlak elveszíteni, nem, nem, nem...."
- Figyelek...
Szólok aztán bizonytalanul, és máris összébb rándulok, nem szóltam-e rosszat...

2010. decemberben valamikor
Bernardo birtokán

Bernadro utánad megy a nappaliba, és érted nyúl. Felállít a padlóról, és nem is enged el.
- Menj fel a szobádba és öltözz fel. Nincs idő mélázásra! – mondja továbbra is szigorúan. Majd elenged és int fejével kifelé a lépcső felé.
- Igyekezz! Iparkodj vissza! – s csak egy leheletnyit lesz enyhültebb a hangja.

Odafent a szobádban rend van. Ruhákat is találsz, amik ismerősek, és kedveltek általad.

Ha vissza lemész Bernardo a kanapén ül. Maga mellé int.
- Gyere ülj ide. - mondja és tekintete követ, végignéz rajtad.
Yule még mindig az asztal alatt csámcsog.

2010. decemberben valamikor
Bernardo birtokán - a pinceszobában

Óvatosan babrálok a tükör előtt a szondával, miközben folyamatosan őrli idegeimet az az idegenszerű arc - a Szép Bőr, ami jó lenne, ha nem fonódott volna össze tökéletesen a kínok kínjának érzeteivel s nem akarna folyton borzalmas emléklidérceket rám zúdítani. Öklendezésem nem könnyíti meg a műveletet, de a gyors rántás hamar megoldja a problémát. A vízben ledörgölöm a ragtapasz helyét meg az egyebeket, amik távoztak a tüsszentéssel. A fülbevalókat is kiszedem - nyomasztanak - és a mosdókagyló szélén hagyom őket.

Megtorpanok, mikor a Gazda rámförmed; pillanatnyi derűm eloszlik, görnyedve húzom össze magam és hátrálok vissza a házba... a Kellemes Hang most félelmetessé lett, persze eszembe juttatva hogy elég sok bajt okoztam, de hirtelen támadt riadalmam még a bűntudat veszett kutyáját is hátraparancsolja. Amikor aztán lehullik Bernardo kabátja és észreveszem, hogy valami nem stimmel a jobb kezével s aztán el is ér hozzám, hogy mi - hogy nincs jobb alkarja - a döbbenet és a rettenet szinte megbénít. A nappaliba visszaérve a falnak vetem hátam s lecsorgok a fal mentén; a kedves kis Yule most el se jut tudatomig, tekintetem odafagy a Gazda jobb keze helyére, pontosabban annak irányába...
"Mi... történt? Miért nincs keze?! A Gazda... a Gazdával hogy történhet bármi is? Felelősségrevonás... megcsonkították?! Miattam, miattam, miattam..."

Szólásra nyitnám szám, de csak némán tátogok, nincs semmi, amit mondhatnék, nincs semmi, amivel jóvá tehetném, ami történt vele... még csak meg se merem kérdezni, mi történt, csak a fal mellett gubbasztva bámulom riadtan...

2010. decemberben valamikor
Bernardo birtokán - a pinceszobában

Rájössz hogy szonda van benned, de kissé zavart vagy és hirtelen nem is jössz rá magadból hogyan kellene kiszedni, így kénytelen vagy továbbra is kellemetlen tüsszögés, és köhögés ingerekkel megküzdeni, míg a fürdőbe érsz.

A peneka sem kelt benned kellemes élzéseket, emlékeket, de tartod magad, hiszen „otthon” vagy.

A fürdőben a sorrendet a szükség adja, így leszedve magadról a pelust, dogod végzed legelőszőr. Majd a tükörbe nézel. Arcod szép, bár kissé sápatag és nyúzott, szeemd alatt halovány sötét sávot is látsz. A füledben halovány kék fülbevaló…
És ahogy meglátod a szondát rájössz hogyan kell kihúzni. A ragtapaszt amivel a vége az arcodra rögzül letéped, és ezt a végét kezded el húzni, mire a szádból előkígyózó rász kezd el rövidülni, hányingert is okozva már. Végül észbe kapsz és egyetlen határozott mozdulattal szinte kirántod magadból, s mindjárt meg is önynebbülsz egy nagy tüsszentéssel zárva a kellemetlenséget…

Kilépsz a hóba. Lábad azonnal fájón jelzi ez igencsak hideg számára, s alig teszel meg két lépést, mikor Bernardo meg is fordul feléd.
- Marion! – szól rád szigorúan – így ne gyere ki! – s ahogy ránézel, - alakját megvilágítja a ház homlokzatának lámpája, - a kabátot csupán vállára vetve viseli. Feléd lép és bal kezével a karodért nyúl és azonnal terelne is vissza a házba. A mozdulattol viszont lecsúszik a válláról a kabát. Másik kezével kapna utána, ám az ingjének újja üresen libben meg könyék alatt. Fogai közt szűrt szavai indulatról árulkodnak és elengedve téged a bal kezével veszi fel a leesett kabátot.
- Menj be! – mondja ellentmondást nem tűrően és lép utánad.
A kabátot a fogasra akasztja, és a nyitott ajtóban állva szól ki a kölyöknek.
- Yule, gyere be! - és a kisfarkas a szájába véve a húscafatot rohanvást iramodik meg befele. A nappaliba trappol és bújik be zsákmányával a kisasztal alá.

2010. decemberben valamikor
Bernardo birtokán - a pinceszobában

Egyre jobban frusztrál az irritáló dolog, a garatomat is piszkálja... lassan leesik, hogy egy szondát műtött valaki a képembe. Megpróbálom felidézni, hogy is kell kiműteni - emberekből, kutyákból, macskákból gyerekjáték, de saját magam esetében, zavarodottan bizony össze kell kaparnom magam hozzá. Ha nem megy, akkor egyelőre tűröm, amíg fel nem jutok a fürdőbe.

A pelenka látványa se dob fel - sőt, kifejezetten kínos emlékekkel önt el. Amikor utoljára ilyet viseltem... finoman szólva nem voltam jó állapotban.
"Szobatiszta vagyok, hé!"
De a lényeg, hogy a hely stimmel...

...

Rögtönzött "tógámban" felvonszolom magam, s a fürdőben nekiállok leszedni magamról a pelenkát, hogy mihamarabb a wc-deszkára települjek végre, eszem ágában sincs a pelusba csorgatni. Még a nyomasztó érzetek nem értek utol teljesen, de a méltóságom maradékát meg akarom őrizni. Ha odalenn nem sikerült kihúzni a szondát, akkor kénytelen leszek itt... a tükör előtt. Akkor nagyon, nagyon óvatosan nézek a tükörbe, igyekezve nem rángani, mikor megpillantom arcom - és bőröm. Végre rohadt orvosi segédeszközöktől szabadon veszem fel a fürdőköntöst, alaposan összekötve elől magamon, a pelenkát meg összegyűrve kidobnám kifelé menet egy kukába.

Szólítgatásomra nem felel a Gazda, és egyre inkább elönt az aggodalom...
"Mi van, ha csak látszat? Csak újabb fejezet a Pokolban... nem, nem, a Gazda itt van valahol... ez az ő háza..."
Aztán meglátva a bejárati ajtót résnyire nyitva arrafelé lopakodok... szívem a torkomban dobog.
"Veszély? Veszély?"

De Bernardo van odakinn és Yule. Megkönnyebbülés, már-már derű önt el.
- Gazda...?
Szólítom meg újra és ki is lépdelek mellé, lehajolva a kisfarkashoz, megdögönyözve, játszogatva vele, tanuljon meg kicsit küzdeni a húsért, játékból még persze... de az idillből lassan visszatérnek a nyugtalanító gondolatok is; bár már nem annyira nyugtalanítóak. Fel se nézek a Gazdára, csak a kisfarkasra fókuszálok, még a meztelen talpaimra települő hideg se érdekel, s megszólalok újra.
- Meg kell ölnöd, Gazda?
Furcsamód nem is olyan nehéz kiejteni. Szomorú érzet, de az alvás előtti zűrzavarok, a sok-sok Idegen után most - itt és most - nem félek a válaszától. Azt tudom, hogy gyászosan rossz lesz, ha igennel felel, de akkor legalább... akkor legalább Ő vet véget mindennek, Ő lesz az utolsó, akit látok... Szomorú vereség, de Jó Halál.

2010. decemberben valamikor
Bernardo birtokán - a pinceszobában

Tüszentesz nem is egyet hanem egy egész sorozatot hevesen, és a kellemetlenség fokozódik. Valami dolog a torkodra kerül ezáltal, mintha szívószál tekeredne a szád garatod hátsó felében, bár annál hajékonyabb és puhább, és aztán már a nyelveden érzed s az utolsó tüsszentésnél már kilóg a szádból is, de nem akar teljesen kijönni. Ellenben az orrodnál meghúzódik valami..belül és kívül a ragacsnál is ami újra csak tüsszögésre ingerel, félő nem is marad abba…

….

Kibújsz a takaró alól és meglátod mi van rajtad. Felnőtt méretű pelenka, amilyeneket a kórházban is ráadnak – főként az idősebb – magatehetetlen betegekre.

…

A lepedőt nagy nehezen lebontod az ágyról és magad köré tekered, és felfelé indulsz, azonnal a wc-t ejtve útba. Dolgod végzed, rendbe hozod magad, majd törölközöt keresnél, ami nem elég nagy, ellenben viszont találsz egy puha hálóköntöst…
…

A fürdőből kilépve Bernardot keresed, szólongatva. A nappali üres, viszont a bejárati ajtó résnyire nyitva van hagyva….

S ha kinyitod és kinézel odakint meglátod Bernardot. Háttal áll neked, kabátban. S előtte-mellette Yule fekszik a hóban s épp valami nagyobb húscafatttal(?) bírkózik, rágva-rázva.

2010. decemberben valamikor
Bernardo birtokán - a pinceszobában

Újra felemészt a Kín, a leírhatatlan, Kimondhatatlan fajta, ami maradt még azon túl, azzal a tudatszilánkkal arra fókuszálnék, hogy ne tegyek semmit, összekoccanó fogaim nyomán eszembe ködlik, hogy nem szabad vicsorogni, hogy a Gazdára vigyázni kell, és úgy lehet, hogyha nem teszek semmi feltűnőt, de mikor a fájdalomszínek és a vöröses-fekete gomolygás elnyelik a látómezőm, abba a szélsebesen közelítő és rám települő tompaságba hullok... a Kín - tudatommal együtt - kialszik, mint az elolvadt viaszú gyertya utolsó, fájdalmasan nagyra nyúló bolond lángja.

...

Többször mintha érzetek jutnának el hozzám odakintről. Valami megnyugtató, Jó Illat... újra a röpke, illat-érzet keltette törékeny békességbe kapaszkodom, akár valami meleg dunyhába, ami elrejt a világ elől... s újra az áldott feketeség. Másodikként rázkódást érzek, ám újabb jó érzet - a Dallam - vesz körbe, s andalító melódiái körbefonnak; pillám se rezdül, s újra az Illat. Mintha vinnének valahová, de hogy ki vagyok én, ki az, aki visz, és hová, már nem számít. Csak a nyugalom számít. S újra az eszméletvesztés.
Amikor aztán távoli, kivehetetlen s értelmetlen hangok rántanának ki a mélyből, úgy érzem, vetkőztetnek - ami valami határozottan nyugtalanító és kiszolgáltatott, de messze-messze az ébrenlét kútjának felszíne, a tudat megbicsaklik káváján, s harmadjára is a mélybe hullok...
... Békességbe.

...

Végül aztán újra ébredés. Egy ideig nem értem, mi történt, ki vagyok, hol vagyok, csak hogy takaró ölel körbe, valami furcsa nadrágféleséget hordok, a Jó Illat megszűnt, helyette valami irritálót érzek, tüsszentek is tán. És valami ragacsos van arcomon. Mikor ráeszmélek, hol vagyok, kissé bizonytalanul emelkedek föl... Jó Helyen, Biztonságban, a Gazda vackában. Lassan jut el hozzám a többi, de nem is sietek összegezni a történteket. Kezemmel odanyúlok, ahol az a ragacs lehet rajtam, főként, hogy elmázoljam, s kibújva a takaró alól megnézném, mi is van rajtam - milyen nadrágféle.
Az ingerek - elsősorban hólyagomé - viszont távozásra sarkallanak, azonnal. Azért miközben feltápászkodok, keresnék valami ruhafélét - ha nem akad, akkor lepedő is megteszi, hogy magam köré csavarhassam, mint egy törölközőt, elfedve magam... majd elindulok a lépcsőn fölfelé.
"Hotel... valami, valami... történt. Elájultam. Kínok Arca? Ne! Mi történt?! Nem számít, akármi is, már vége van... a Gazda hazahozott. Talán... gyors halál? Vagy jó hírek? Akárhogy is, budi kéne..."
S el is cikkannék a fürdőbe, a Gazda Háza megnyugtat, hogy jó helyen vagyok. Feszítő hólyagom terhétől megválok a wc-ülőkére települve... majd ha végeztem, mohó kortyokban vizet iszok a csapból; azt a ragacsot is lemosom, arcomat... "Idegen Bőr" - ha a tükör nincs letakarva, akkor... ezúttal se takarom le, de nem akarok belenézni. Ha nem leltem ruhát és lepedőbe jöttem fel, azt most nagy törölközőre cserélném, amit magam köré csavarhatok - ha van olyan nagy.
Aztán kilépve, egyelőre mardosó éhségemnek ellenállva keresni kezdem Bernardot, elindulva a házban, Őt szólítgatva...
- Gazda... Gazda...?

2010. decemberben valamikor
Bernardo birtokán - a pinceszobában

Meglátod a férfit aki kínjaid forrása volt néhány napos, de neked egy örökkévalóságnak tűnő fogságod alatt. A jelen eltávolodik tőled, és elméd akaratlan idézi fel a gyötrelmeid. Fantomfájdalmak reszkettetnek meg. Állkapcsod koccan össze a hirtelen feltámadó remegéstől. Érzed amint a szived hevesen, egyre hevesebben ver. Füledben kapaácsdöndüléshez hasonlatosan dübörög a véred. Érzed ahogy elsápadsz, és lever a hideg veríték. Majd feketésbordós foltok takarják ki egyre jobban a beszélgetésbe merülő alakokat. Izmaid elernyednek, és dőlni, majd zuhanni kezdesz. A jótékony feketeség mindent elfedőn fogad magába…..
….

Messzeségben érzed magad, mintha nem is te lennél. Érzed amint meglódulsz. Emelnek, visznek, ütemes ringatással. Illat szüremlik orrodba, s az illat valami jó érzest hint szét benend, amitől megnyugszol, s végül nem merülsz fel a jelen éles valójjába, hanem visszasűlyedsz az érzés és fájdalom nálküli békés sötétségbe...
…

Újra eszmélsz. Finom duruzsolást hallasz, s egyenletesen rázkódsz. Megnyugtatóan halk és könnyed dallam ölel körbe, és az illat mi derüs békébe burkol megint. Azt is érzed hogy valaki ölel fél kézzel, s talán felső tested mellkasnak, vállnak dől, alattad puha öl.
….

Újra ringatnak, bár nem sokáig, s végül elfektetnek. Hangokat hallasz, de értelmet nem nyernek elmédben. Aztán érzed amint ruháidtól megfosztatnak, s meleg, puha anyaggal burkolnak körbe, kényelmesen eligazgatva tagjaid. Majd újra feketeség….
…

Szinte pihentnek érzed magad. Tagjaid zsibbadtak kissé. Puha szivacson fekszel, fejed alatt nem túl keményre tömött párna. Testeden öl tájon furcsa nadrágfélét érzel, ezen kívül csupán vastag takaró fed, mi nyakadig ér. Orrodban valami furcsát érzel, ami facsarni kezdi és tüsszögésre ingerel, orrod mellett a bőrödet valami ragacsos anyag húzza, úgy érzed. Szemed kinyitva – bár a kilátást valmi megzavarja ami közvetlen a szemed előtt van – látod hogy ismerős szobában fekszel, Bernardo fészkének pincéjében, annak francia ágyán. Egyedül vagy. Az éjjeli szekrényen apró lámpa ad derendő fényt, s valahonna máshonnan széles sávban további fénypászma vetül a messzebbi fal mentén a padlóra. Rájössz a pincelejárat lehet az….
Éhes vagy, és szomjas is, s megérzed hogy hólyagod is feszít…

2010. december 24. este 21:49
A városban - Úton az Audienciára

Fontosnak érzem ezt az emlékekbe kapaszkodást... hogy könnyűen távozzak a világból, az életből, ha távozni kell... hogy az utolsó, ami átfut az agyamon ne egy örökkévalóságba nyúló rémálom-pillanat legyen, hanem egy csipetnyi... béke.
"... de ha megteremted a lelki békéd, az ördögök angyallá változnak, megszabadítanak a világ szenvedéseitől..."

Nem sok emlékem van, ami szép és jó, de elmerülök bennük, időtlenül, már-már nyugodtan. A léptek hangja is egészen békés, tompa állapotban talál meg. A jelenlét viszont kiránt a belső képekből, s örökkön figyelmesen - még most is, amikor nem akarok látni, hallani - sodródik tekintetem...
... Kínok Arcára.

Részeges kártyavár-békességem hamarabb hullik szét, mint hogy teljességében felfoghatnám, mit is látok. Halványkék szemembe kiül sötétségem, iszonyatom, vak haragom s a Leírhatatlan és a Megnevezhetetlen fekete gomolygása elnyeli szemeim, ahogy elnyeli lelkem s tán a tudatom is. A hangok - Prestoné, ahogy köszön "Mr. Stapleton"-nak, üresen, visszhangtalanul koppannak valahol a messzeségben, túl időn, túl téren. A Gazda közel, épp csak az Ajtón túl, de mégis távol... mert a Gazda nem tehet semmit. "A Jó emberek segíteni akarnak, de nem tudnak. A rossz emberek segíthetnének, de nem fognak."
Én sem tehetek semmit. Ha támadnék, gyors halálom lenne, de a Gazdának valami Rossz, Felelősségrevonás... s a Gazdára vigyáznom kell. Sokkal tartozom neki. Még így is, a kínon s a Poklon túl Ő még megmaradt nekem. Ő, és az ígérete. A tehetetlenség csak fokozza a Leírhatatlant, a Megnevezhetetlent, a napok alatt is évezrednyi hosszúra nyúlt s soha véget nem ért és a maga teljességében újra rámzúdult tortúrát.
Talán belehullok a feketeségbe, s talán tudatommal együtt testem is lehullik a székről; áldásos lenne. Talán ott maradok ülve, mozdulatlanul, sóbálvánnyá válva, mint Lót felesége, mikor a Pusztításba nézett.
Némán. A saját Poklomba zárva, ahonnan, ahogy sejtettem mindvégig, sosem szabadultam ki. Újra... egy örökkévalóságig.

2010. december 24. este 21:49
A városban - Úton az Audienciára

Bernardo csak egy sajnálkozó pillantást vet rád odasúgott szavaidra. Aztán eltűnik az ajtó mögött. Te pedig gondolataidba, emlékeidbe mélyedve üldögélsz, ki tudja meddig. Aztán lépteket hallasz a lift felől. Azt sem vetted észre hogy a lift feljött és ajtajai kinyíltak, annyira lefoglaltak az emlékeid, amiket megpróbáltál felidézni. S ahogy felpillantasz magas vékony, fekete hosszú hajú, sápatag arcú férfi közeledik, aki nem más mint a kínzód. Hosszú kabátja majd térdig ér, csizmájának bőrén megcsillan a lámpák fénye. Fekete nadrágja élére vasalt. Léptei mellett, kezében fogott sétapálcája is kopog a márványon. Fején cilinder.

Preston mellett áll meg, aki udvarisan köszön neki.
- Jó estét Mr. Stapleton. – kezet nem fognak. Kínzód kimérten biccent csupán. A tekintete rád siklik, és elgondololkozva méreget. A percek tovább telnek lassan….

2010. december 24. este 22:00
A városban - Úton az Audienciára

Látszólag a Ragadozó (?) sofőr nem figyel rám. Látszólag, de a látszat mit sem számít. Mondandóm befejeztével egyre inkább nyomaszt amit kimondtam. A pincemélyi gomolygásból előtör a baljós érzetekkel körbevett tény, hogy valamikor, valahol, amikor kiáltottam volna, hangom vették... s most, hogy szeretnék örök csendbe burkolózni, nem kapaszkodhatok a némaságba.
A Gazda elboruló tekintete is csak fokozza a rossz érzést. Bűntudatot szít bennem és a félelem kígyói is lassan elérnek szívemig.
"El fogom veszteni... megölnek s vége a jövőnek. Vége a szenvedésnek, de a küzdelemnek is, dicstelenül, vesztesként... Gazda nélkül, Bosszú nélkül. Ne gyűlölj, Gazda, Gazda, kérlek... csak azt tettem, amit tennem kellett!"
Fejem lehajtom, mikor fejét ingatja és bizonygatja, hogy a nő ártatlan volt, legalább is nem közülük való. Magam is egyre jobban elbizonytalanodok, ám tagadhatatlanul jó érzés volt végre tenni valamit. Végre kiadni egy szeletkét abból a szörnyűségből mélyen odabenn. Ha nem okoztam volna anyi nehézséget s megfőképp csalódást a Gazdának, ha nem egy rohadt nyilvános helyen történt volna, ha el tudtam volna magam simítani... akkor nem is bánnám, de annyi átkozott "mi lett volna ha" van, miközben az idő, most hogy szomjaznám, szélsebesen robog, megállíthatatlanul.
Aztán az ismerős szöveg... hogy a bocsánatkérés nem teszi jóvá a gondokat, amiket okoztam. Tisztában vagyok vele, de valahogy ki kellett mondanom, hogy sajnálom.
- Jóvá tenném, ha tudnám... én... mondtam, hogy egy Drive-in... jobb lett volna...- szólok sóhaja nyomán, majd görnyedten, összehúzva ülve szemlélem az elsuhanó városképeket...
"Idő, idő, rohanás... ketyeg az óra... Gazda, Gazda, hisz időm se volt, időm se volt gyógyulni, és te berángattál mindenféle... helyekre... Én Moranát nem... bár tudom, te is kényszerből, de a kényszer nem segít, annyit sem, mint egy bocsánatkérés valami jóvátehetetlen után."

Furcsán távoli, filmszerű emlékképek kúsznak be kutyámról, mikor a vesztőhelyévé lett a menhely... lett volna, ha nem adok neki esélyt, időt... reményt. Én is sóhajtok, szeretném, ha valahogy - szavak nélkül - el tudnám Bernardonak mondani, hogy megkínzott, árnyékától is rettegő, megvadult kutyából nem lesz kezesjószág ha időt se hagyva neki idegenek - emberek vagy kutyák - közé vetik, hogy "küzdjön". Szeretném, ha értené, hogy én se vagyok más... de ha mernék is remélni, nem remélek többé. Főként, mikor a hotel - a Palota - ismerős, kivilágított alakja feltűnik.

Megszabadulok béklyóimtól, de nem érzem magam szabadabbnak. Némán követem a Gazdát és Prestont a már ismerős puccos helyre. Szorongásom s félelmem helyét egyre inkább gyász veszi át; puccos palota, dekadens, barokkosan dicsekvő gazdagság ide vagy oda, úgy érzem nincs már miért aggódni vagy szorongani... remélhetem, hogy a Gazda megússza a Felelősségrevonást, de én magam ezt a küzdelmet elvesztettem - főként ha elvesztettem a Gazda bizalmát. Mikor felérünk s elindul az ismerős ajtó felé, azért halkan odaszólok neki...
- Emlékezz az ígéretedre... kérlek.
Bólintok aztán utasítására, s leülök ugyanarra a székre, a rendőrfélére se nézve. Küzdök, még most is, küzdök, hogy a véget ne sötétségben elveszve töltsem. Próbálom összeszedni morzsánként a szép emlékeimet; azt a keveset, amim maradt a Gazdán kívül s a Gazdáról - mert tudom jól, benne, s egyedül benne bízhatok; a gyors halál gyors lesz, búcsúra se lesz tán idő. Az idő azonban itt és most lényegtelenné vált; nem rohan, s nem is vánszorog kínos lomhasággal, csak feloldódik az egykor volt, szomorú-mód szépek és jók homályában. Zsibbadtnak érzem magam kívül-belül, csak bánatom ködében is kapaszkodnék... abba a kevés szépbe és jóba.

2010. december 24. este 22:00
A városban - Úton az Audienciára

Preston pillantását néha elkapod a tükörben, de nem szentel neked különösebb figyelmet, látszólag legalábbis jobban leköti a vezetés, és az útirány.
Nagy nehezen kivakarod magad a gondolataid kusza szövevényéből, és beszélni kezdesz. Bernardo gondterheltt arccal, de figyelemsen hallgat, s utolsó szavaidra ha lehet méginkább elborul a tekintete.
- A vesztedre tört volna? Én nem láttam nála fegyvert, de bármi mást sem. Kétlem azt hogy közülünk való lett volna. – ingat fejet. – Biztos hogy nem – mondja aztán bizonyossággal szavaiban. Aztán ismét csak fejet csóvál.
- Egy bocsánatkéréssel nincs elrendezve ez Marion. – mondja majd felsóhajt

A kocsi aztán a szállóhoz ér, és bekanyarodik alá a parkolóba, és Preston leállítja a motort.
- Vedd le róla a bilincset – kéri Bernardo, mire Preston kiszáll, kinyitja a felőled eső ajtót, és lehajolva hozzád leoldja a bilincset. Bernardo is kiszáll, majd kisegít. Az alkarodra fogva indul veled a lift felé. Felmentek a már ismerős emeltre, és az ismerős ajtó előtti székeknél enged csak el.
- Ülj le. – mondja. Preston a falnak támaszkodva álldogál.

Az ajtó aztán kinyílik és egy öltönyös alak lép ki rajta.
- Mr.Mayfield, fáradjanak be. - szól Bernardohoz, mire Ő Prestonhoz fordul.
- Vigyázz rá, előbb négyszemközt beszélnék a Herceggel.
Pereston bólint, és Gazdád a vállad szorítja meg kicsit.
- Maradj itt, ülve, és ne csinálj semmit! – kérése utasító és komoly.
Majd belép az ajtón, ami becsukódik utána, és Prestonnal kettesben maradtok a folyosón.

2010. december 24. este 21:51
A városban - Úton az Audienciára

Mikor a Gazda homlokráncolva közli, hogy a zsaru közülük való, feszültebbé és nyugtalanabbá válok, tekintetem a sofőr felé sodródik, már ha látom arcát a visszapillantóból onnan, ahol ülök... nem nyugtat meg a tény.
"Közületek való. Ragadozó? Zsaru... de nem miküzülünk való, Gazda! Az Te meg én! Meg a Barátaid! Ennyi!"
Aztán a magyarázat is érkezik. A Rendőr...vámpír...takarító.
"A problémamegoldó. És én vagyok a probléma. Baj van. Baj van... nem fogják megérteni... Oké, azt nyilván leszarják, hogy Ellenséget öltem... 'azt a nőt', így hogy az konkrétan nem... 'Érinthetetlen', de hogy melót adtam nekik... azt garantáltan nem! És nem fogják megérteni! Még a Gazda sem! Mi van, ha a tükörben azt csak... képzeltem? Lényegtelen, mi van, az a lényeg, mi lett volna, ha NEM ölöm meg! Jel volt!"
Immár ölembe hullajtott ujjaimmal idegesen babrálom a csuklómon feszülő fémet, Bernardo tekintete megriaszt... sajnos anatómiai képtelenség lenne még jobban összehúzni magam ültömben. A Gazda meg valami rongydarabbal törölgeti a kabátom - lassan leesik, hogy véres vagyok. "Igen, igen, látom, VÉR! Na és? A kurva életbe, VÁMPÍROK vagytok, nehogymár egy kis vérből is ügy legyen! Különben is, ha ez zavaró, akkor a csizmám vajon milyen?!" Hagyom, hadd maszatolja le rólam, valószínűleg jobban észreveszi a sötét anyagon, mint én... és engem baromira nem érdekel, ez legyen a legnagyobb gondom.
Végül igyekezvén összekaparni gondolataimat és valami értékelhető választ adni - mert a teljes verzió baromira hülyén hangzana kimondva, de még végiggondolva is - megszólalok, halkan és kissé hadarva...
- Mögöttem sunnyogott... megijesztett... Ellenség. Úgy... én... úgy hiszem, a vesztemre... tört... volna...
"Ehhez képest elég... könnyen meghalt. Kémbogárkának használta Shaffer.... biztosan! Vagy... vagy rossz helyen volt, rossz időben? Mi látomás és mi képzelgés? Mi jel és mi tévút? Honnan tudjam?! Egyszerű világot akarok, egyszerűt!"
Újabb nagy levegő...
- Te mondtad, hogy legyek erős, hogy... küzdjek, hogy ne adjam fel... - Idegesen rebben tekintetem a visszapillantó felé.
- Hát én... fenyegetést... éreztem, és küzdöttem, és... ööö... legyőztem. Én... - Elakadok, és idegességemtől ingerültebben folytatom
- ... én így küzdök, nem... kibaszott... beszélgetéssel! - Aztán észbe kapva újra lehalkítom hangom és hátrább is húzódok...
- Haa... téves riasztás lett volna... esetleg... akkor... hát... több nem lesz. Elnézést, hogy... bonyodalmakat... okoztam.
Zárom le végül az egyre borzalmasabbnak hangzó védőbeszédem.
"Hát nem, garantáltan nem lesz több ilyen. Ha hibának tartanak a rendszerükben... akkor a Gazda ígérete... gyors halál... és elúszik minden lehetőség. Küzdeni kell, küzdeni, de hogy küzdjek így?! FOLYTON BESZÉLGETNI! Sose tudtam BESZÉLGETNI!!! Nem vagytok emberek, na és, leszarom, nem kell megérteni, nem kell emberként kezelni se, egy kibaszott haszonállat se lesz barátságos, de hasznos se többé, ha szörnyű dolgokat tettek vele, és mindenhol veszedelem veszi körbe!!! Az állatokhoz csak értesz, nem olyan nagy művészet!!! Kérlek Gazda, kérlek, érts meg!!!"

2010. december 24. este 21:51
A városban - Úton az Audienciára

Bernardo ráncolt homlokkal figyeli a jelzéseid és fejet ingat.
- Marion. Preston közülünk való. – mondja
- Ő a felelős a városban azért hogy az ilyen balesetek nyomait megfelelően eltűntesse. – magyarázza.
- Tehát? Mi történt odabent amiért meg kellett halnia annak a nőnek? – teszi fel újra a kérdést, és tekintete jelzi neked már így is feszes az a bizonyos húr. – Próbáld meg összeszedni magad és elmondani mi történt. – s közben téged vesz szemügyre alaposabban. A zsebéből egy zsebkendőt vesz elő, méghozzá nem papírból lévőt, és a kabátodat próbálja letörölgetni. A kintről beszűrődő lámpa fényben neked is feltűnik, hogy bizony a nőnek a vére itt-ott foltot hagyott a kabáton.

2010. december 24. este 21:50
A városban - Úton az audienciára

Lesápadok amikor rám förmed a Gazda, és értetlenül pislogok arra is, miért szólít egyáltalán a nevemen... ha nem akarja megölni a Sok Idegent és Ellenséget. Össze vagyok zavarodva és borzalmasan nyomaszt minden...
"Gazda, nem értelek, nem értelek! Ennek semmi értelme!"
De csendben maradok és összehúzom magam, fejem is leszegem, szám is összeszorítom, csak fogaim csikorognak...

Kint aztán várakozunk - nem tudom mire, nyilván a rendőrök jönnek, és fogalmam sincs, miért akarja megvárni, amikor a rendőrök... jelen esetben... Veszélyesek. Nagyon. Rámmorran újra, mikor fülébe súgom szavaim... Indulata megriaszt, és haragot is szül bennem - árulás érzetét... mintha leforráztak volna. Szemem elkerekedik. Menekülnék, de nincs hová. És egyedül... Gazdátlanul... már nincs is értelme. Nyugtalanul fészkelődök, elmondanám neki, de nem tudom... aztán a kék villogó fényére kiver a hideg veríték. Még inkább behúzom a nyakam... és mikor a megkönnyebbülés-féleség átfut Bernardo arcán, újra keserű, mardosó harag tölt el.
"NEM! Nem árulhatsz el! Marion nem árulta el Moranát! És ez... MÁS! Ellenség volt, láttam, LÁTTAM!"

Felállít Bernardo és vonni kezd, meghallom a tagbaszakadt szavait is. 'Megölte'.
"Ellenség volt! ÉS TE IS AZ VAGY! Hogy mertél ÍGY beszélni a Gazdával?!"
Tekintetem szemébe fúrom, s bár annyi gyűlölet képtelen kiülni a szemembe, mint amikor Bosszúm ikonjának szemébe meredtem, így is jut bőséggel.
"Csak engedne a Gazda és te lennél a következő, rohadék! Meg az egyenruhások! MIND!"
De a Gazdám még ahhoz is asszisztál, hogy megbilincselhessen a fakabát. Görnyedten, vak haragtól összeszorított fogakkal hagyom, hogy rángassanak. Az árulás érzete piszkosul fáj. Tudtam, hogy szenvedés lesz, minden csak szenvedés, tovább, tovább, de nem számítottam erre a Gazdától.
"NEM HAGYHATOD! Börtönbe küldenél? Akkor elszakítanak egymástól minket! Az ígéreted! Emlékezz az ígéretedre!"
De persze nem szólok. Túl sok a bámuló tekintet, szédítően, émelyítően sok, és túl sok a figyelő fül. A Gazda viszont kinn beül mellém a zsarumobilba... ami azt hiszem, nem megszokott. Fogaim csikorgatom némán, kissé zavarodottá válik elárult, megsebzett tekintetem... majd amikor meghallom a beszélgetést a rendőr és a Gazda közt... lassan leesik, hogy a zsaruk benne vannak - már a "Ragadozók" témáiban. És ismerik a Gazdát. Falaznak neki... de ez nem nyugtat meg. A Gazda ideges - rám - így nincs semmi, ami megnyugtathatna.

A villogás megáll - de mi itt maradunk. Az átokverte bilincs is marad... és Bernardo felém fordul. Még mindig haraggal a hangjában... amitől lassan a szégyenérzet is kezd előbukkanni belőlem, bár fogalmam sincs, miért szégyelljem magam. Ellenség - harc - küzdelem - túlélés. Ez a lényeg. Ezt tettem. Úgy sejtem, nem érti. Szusszanok egyet és fejemmel az elől ülő zsaru felé biccentek majd összebilincselt kezeimet felhúzom államhoz s mutatóujjam szám elé helyezem, jelzésértékűen, és óvatosan megrázom a fejem.
"IDEGENEK előtt NEM. Zsarukocsiban, ahol MINDENT lehallgatnak, még a rádiójuk is, NEM. Ennyire nem lehetünk óvatlanok!"

A rettegés és kín viperái egyelőre még bokámat mardossák - de nemsoká eljutnak szívemhez; egyelőre még haragom és gyászos, dacos diadalérzetem eltiporják őket - egyelőre.

2010. december 24. este 21:50
A városban - Úton az audienciára

A telefonálók felé lendülnél vicsorogva, ám Bernardo résen van és elkap. Hátat fordít nekik, téged maga elé húzva és lehajol hozzád.
- Nyughass Marion! Ne tetézd a bajt! – és szigorú tekintete komoran villan rád.
…

Odakint is vicsorogsz és Bernardo egyre gondterheltebbe néz rád, s néha idegesen az órájára is. Aztán hozzá hajolva a fülébe súgsz, és felsóhajt, szinte felnyög. Fejet csóvál és feléd fordul.
- Elég! Szedd össze magad! – szisszen rád halkan mégis indulattal szólva. – Azt mondtad erős leszel! Hát vedd elő a maradék épp eszed végre! – s nem is érted miért rád dühös.
Aztán valami felkelti a figyelmét az üvegen túl és szinte megkönnyebbülten sóhajt fel. Kék villogó festi arcát furcsa színűre.

Az ajtó nyílik és bejön néhány rendőr. A tagbaszakadt megfigyelőtök odalép a legelsőhöz és néhány mondatban felvázolja neki a dolgokat. Bernardo is feláll, téged az alkarodnál húzva maga után. A férfi vádlón néz rád.
- Megölte. – érnek el hozzád a szavak. Bernardo összenéz a rendőrrel és csak bólint.
Az elől álló rendőr int a többieknek, akik közül kettő elindul a tagbaszakadt figura után aki mutatja az utat a mosdó felé.
Aztán bilincs kerül elő, és Bernardo tartja a kezed hogy rád kerüljön.
- Menjünk – hangzik a rendőr szava, aki valamiféle felettes lehet tán. Bernardo továbbra is fog, és kifelé terelget. A „főrendőr” utasításokat oszt a többinek akik maradnak. Végül ő is csatlakozik hozzátok odakint. Az egyik rendőrautóba ültetnek be, Bernardo melléd ül, a rendőr pedig előre.
Aztán a két férfi kezet fog.
- Üdv Preston! Még időben.- mondja Bernardo hálás hangon.
- Üdv Mayfield! Ne aggódj, elrendezünk mindent. – mondja.
- Köszönöm – hangzik Gazdád válasza.
- Akkor menjünk – sóhajt egyet és a rendőr máris indít, és gázt ad, a kék villogót csak egy utcával odébb állítja le.
Bernardo pedig feléd fordul.
- Halljam Marion mi volt ez? – kérdezi szigorúan, és a bilincs nem kerül le rólad.