Kutya-bőr - Marion Byrd meséje

2010 december 18. Este 21:30
Detroit – a város feletti dombon

Már másodjára zuhanok el a hóban az este - és még ki is röhög a fazon. Annyi baj legyen, már megszoktam, hogy az élet közmondásos bonbonosdobozából folyton csupa fájdalmat és pofára esést sikerül kihúznom. A kigúnyolásra is érzéketlenné váltam már rég. Ocsmány és kegyetlen dolog, de még mindig őszintébb, mint az álságos, tettetett szánakozás. A kutyám a jelek szerint rendben van - ez megnyugtat. Semmi más nem számít.
Némán tűröm a hátamra vetődő farkas morranó fegyelmezését is... ha már ennyire elmeroggyant voltam, hogy idejöttem, legalább viseljem a következményeit. Röhögjenek ki, tapostassanak meg farkasokkal, Morana meg én elleszünk kettecskén. Ketten az egész világ ellen, ha kell.

Amikor a fickó újra megfog és talpra rángat, azért megrándul az arcom - épp csak egy pillanatra, de komor tekintetem fagyos és üres marad. Mikor a feljelentésről beszél - hát persze, hogy feljelenthetne, és ha megtenné, az sem érdekelne - csak némán bólintok; szemem Moranán tartom. Megkönnyebbülés áraszt el, amikor látom, hogy fel tud állni, és természetesen az is csillapítja zilált idegeim zizegését, hogy a fickó, már szavaiból ítélve, hagyni fog minket elmenni. Utasítására újabb merev tekintetű bólintás a válasz, majd nagy nehezen egy halk köszönöm-öt is kipréselek magamból, majd erőtartalékaim maradékát összekaparva lendülök - immár óvatosabban - a roti-németjuhász keverék felé, akárcsak ő felém, mintha egymás tükörképei volnánk. Mikor végigtapogattam, megvizsgáltam és meggyőződtem róla, hogy nincs sérülés, térdre rogyok mellette a hóban és szeretettelien ölelem át, magamhoz szorítva, nyugtatva szavak nélkül...
"Kicsim, kicsim, ne félj, nem lesz többé baj. Elmentek a farkasok, elmegyünk mi is és soha többé nem sodorlak veszélybe, ígérem..."

Míg csendesen várjuk, hogy a tulaj visszatérjen, már arra is van időm és kellő higgadtságom, hogy végiggondoljam és értelmezzem a történteket. A farkasok eltűntek. Engedelmeskednek a fazonnak, aki nyilván a gazdájuk... és aki a jelek szerint piszkosul jól érthet a vadállatokhoz, hogy a pillanat törtrésze alatt képes volt szavak nélkül irányítani őket. Ami azt illeti, hasonló 'tehetségről' még nem hallottam és pláne nem futottam össze ilyesmivel - még önnön adottságomon is messze túltesz. Ami az ordasokat illeti, a gazda ténye meg is magyarázza a szokatlan bátorságukat és viselkedésüket. Ahogy agyamba villannak a vadállatok tartására vonatkozó jogszabályok Michigan államon belül, azért eltöprengek, hogy még ha a papírjai, a végzettsége és a kellő méretű birtoka meg is van a farkasok, vagy félvér farkaskutyák tartásához, mégis hogy a fenébe kaphatott engedélyt, hogy ilyen közel a városhoz, kerítés nélkül tarthassa őket... de persze eszem ágában sincs kérdéseket feltenni.

Mikor újra felbukkan a tulaj és megérzem, hogy tőle retteg Morana, reflexből ráfogok kutyám nyakörvére - a póráz a kocsiban maradt - és nyugtatni, csitítani próbálom, na meg persze szorosan magam mellett tartani.
"Cssst, kicsim, szerintem is nyomasztó, de kérlek, bírd ki még egy kicsit... mindjárt elmegyünk.."

A kutyát határozottan, magabiztosan tartva, ha kell, már-már vonszolva magam mellett elindulok visszafelé, a mutatott irányba. Idegesít, hogy miért fél Morana ennyire tőle. A farkasoktól való rettegését így utólag már megértem, de emberek ilyen fokú félelmet sosem váltottak még ki belőle. Magabiztos, bátorító kisugárzásom továbbra is közvetítem felé, annak ellenére, hogy lassan leesik, hogy megveszekedett iszonyodásának két oka lehet.
Az egyik, hogy a fickó benne volt a kutyaviadal-bizniszben, ahonnan kimenekítették barátomat.
A másik, hogy az alak... életveszélyes.

2010 december 18. Este 21:30
Detroit – a város feletti dombon

A férfi nem ereszt hiába rángatod a karod. S valóban hiába kutatsz memóriádban a sorompón nem láttál táblát. Egy erdőben amibe út vezet viszont nem véletlen szokás sorompót elhelyezni, erre azért zaklatott idegállapotod mellett is rádöbbensz. A kérdésre végre motyogó, ideges válasz hangzik el ajkaid közül. Magyarázkodásod hallatán a férfi gonoszmód felkuncog.
- Semmi baja nincs, azon kívül hogy megijedt. – mondja a hóban fekvő ebedre pillantva s ezzel együtt el is enged. Mivel benned a rángatás lendülete a hirtelen szabadság fokozza ezt, s a hóba zuhansz. Nincs időd feltápászkodni. Két mancsot érzel meg a hátadon szinte azon nyomban, nyakadon hideg orr, füled mellett morranó hang vegyül lihhentésbe.

Morana nyüsszenése hallatszik s fellesve látod amint a farkas leszáll róla. Ám a kutya továbbra is mozdulatlan. Aztán rólad is leszállnak, s az erős kéz a hónod alá nyúlva emel fel álló helyzetbe.
- Birtokháborításért feljelenthetném – mondja morózusan a férfi. Morgana is megmoccan. Fülét félősen csapja le, s a farkát továbbra is maga alá húzva leskel tanácstalan. Érzed a félelmét, bár nem tudod vajon mitől fél mert észreveszed hogy a farkasok mind egy szálig eltűntek….
- Fogja meg a kutyáját. – utasít komoran – Visszakisérem a sorompóhoz magukat – mondja – csak felkapok egy kabátot. – fordít hátat és bemegy a házba.
Morana csak ekkor ugrik oda hozzád. Nem látsz rajta semmiféle sérülést, kezed sem lesz véres ahogy áttapogatod.
Egy perc sem telik el, mikor újra nyílik az ajtó, és a marcona alak immár vastag kabátban, zsebrevágott kézzel jön elő. Az ajtót nem zárja be. Moranán ismét úrrá lesz a félelem ahogy az alak felétek közeledik, s nyüszítve menekülne....
A férfi ezzen nem törődve fejével int a fák közé.
- Arra – mondja s várja hogy elindulj.

2010 december 18. Este 21:15
Detroit – a város feletti dombon


Sürget az idő, a fene essen a gázspraybe - rohamom töretlen, azaz töretlen lenne, ha a nyugtalanító fickó nem vágna be elém. Rettegés nyilall belém, de hideg kék szemem továbbra is Moranát keresi az ordasok közt. A férfi viszont akadály. Düh és félelem elegye kavarog bennem de az emberek közt szinte örökké rezzenéstelen maszkként viselt arcomra nem ül ki semmi, csak összébb húzom magam ösztönösen.
A finoman szólva nem túl bizalomgerjesztő alak első kérdésére nem felelek, csak némán tátogok, mint a hal...
"Morana..."
És fejemet ingatva nemet intek, majd vinne is tovább a lendület, hogy megkerüljem a szokatlanul szellősen öltözött férfit és a farkaskupac felé rontsak... hogy aztán félelmem és haragom megsokszorozódjon, amikor az Idegen megragadja karom.
"A terület tulaja? Most mi a fenét csináljak?!"

Ahogy emlékezetemben gyorsan végigpörgetem érkezésem, nem rémlik, hogy láttam volna 'TILOS AZ ÁTJÁRÁS' vagy 'MAGÁNTERÜLET' táblát a lezárt sorompónál... de persze ez nem jelenti azt, hogy nem volt ott ilyesmi, hisz a fekete ordasra figyeltem és egyébként is egyre kevésbé bízok - valaha kiemelkedően élesnek tartott - memóriámban. Mikor idehajtottam, meg sem fordult a fejemben, hogy szabályt szegnék és esetleg valaki magántulajdonára trappolnék be... csak rabul ejtett a szép álmok kergetése, a játék a Farkasokkal...

Erőt veszek magamon és idegesen próbálom kirángatni kezem a szorításból; próbálnék barátom segítségére rohanni tovább, de hamar belátom, hogy nem sok esélyem van.
"Rohadék... mocskos rohadt féreg, eressz!!!"

Továbbra is a farkasok gyűrűjét figyelem konokul és ahogy tekintetem találkozik végre megtépázott barátoméval és meghallom nyüsszenését, egy kicsit - egy egészen kicsit - megnyugszom: van még remény! A farkasok szokatlan higgadtsága és ez a nyomasztó alak is elgondolkodásra késztetne, de csak kitűzött célom lebeg a szemem előtt; kimenekíteni Moranát. A második, indulatosabb kérdést hallva az adrenalintól hajtva úgy próbálom kitépni magam a szorításból - az ordasuk és áldozatuk irányába húzva magam - akár a pórul járt róka a csapdából, aki saját lábát is lerágná, hogy szabaduljon. Tudatosul közben persze, hogy többre mennék, ha meg mernék végre nyikkanni, így nagy nehezen erőt veszek magamon és továbbra is a bundásokon tartva szemem végül kinyögöm ziháló, halk válaszom.

- A kutyám... csak kiviszem a kutyám és már itt sem vagyunk...

Majd megkockáztatok egy óvatos pillantást az Idegenre és félig motyogva, félig hadarva folytatom...

- Kérem... hadd menjünk! Segítenem kell neki... Én... én nem tudtam, hogy ez magánterület...

De persze sem örökkön komor cinizmusom, sem a barátságtalan figura nem vetít elém túl rózsás reményeket. Ha nem ereszt a fickó, az egyedüli esélyem talán az lenne, ha sikerülne előkotornom a mini-sokkeremet... amihez sokkalta összeszedettebbnek kellene lennem, mint amilyen jelenleg vagyok.

2010 december 18. Este 21:15
Detroit – a város feletti dombon

Felállsz s a gázsprét keresed körbepillogva, ám annak nincs fénye ami megmutassa neked hova repült a zuhanásod következtében. Így – mivel Morana sorsa jobban izgat – nem töltöd az időt a keresgéléssel. Mélyebben belegondolva – ami nálad tán csak egy kósza és épp villanásnyi gondolat - esélytelen is lenne ekkora hóban nekilátni. Majd talán tavasszal a hóolvadáskor…

Kirobbansz szinte a sürűből. Szótlanul, de annál eltökélteben iramodsz a négylábúak felé. Ám a férfi észrevesz. Feléd fordul, teljes testével.

Hosszú vállig érő dús barna haj keretezi nem épp barátságos arcát. Tekintete komoly, kérdő, szinte számonkérő. Jobb fülében fülbevalón csillan meg a fény. Ajka szóra nyílik miközben feléd lép.
- Segíthetek? – kérdi s nem elégszik meg szavakkal. Érted nyúl s a karodra fogva állít meg. A pólón és a lenge kabátkán kívül farmer, s sportcipő a ruházata. Nem épp a hóeséshez öltözött.
S ahogy kissé odébb lép meglátod a farkasféléket, s Moranát is. Kutyád mozdulatlanul hever az oldalán-hátán. Megadó pozicióba. Ajka elnyílva, nyelve oldalra lóg. S felette ül, vagy inkább fekszik az egyik farkas. Szinte rajta Morana mellkasán, a havas földre szorítva őt. Ám a farkas arca felétek néz, pontosabban a férfit figyeli. Morana halk nyűsszenése elér hozzád, s tekintete a tiedet keresi tán. A másik két farkas is ott van, ám szinte nyugodtan ülnek.
A férfi töri meg a csendet.
- Mit keresnek itt!? – faggat komor hangon, azonnalra várva a választ. A felkarod továbbra sem ereszti hatalmas kezével.

2010 december 18. Este 21:10
Detroit – a város feletti dombon

Amint felhangzik Morana fájdalmas visítása, valahol mélyen odabenn valami cserepekre törik bennem. De nem szabad a legrosszabbra gondolni, nem szabad feladni a reményt - rohanni kell, ahogy bírom. Magamban kétségbeesett, néma mantraként mormolom barátom nevét; a világképem jelenleg menthetetlenül beszűkült és csak őt látom magam előtt. A hófödte téli erdő, a rohanás a vadállatoktól kísérve álomszép paradicsomból nyomasztó pokollá lett, de nem adhatom fel. A nyomokba és önnön megérzéseimbe kapaszkodva keresem, hol lehet.
A kutyámat meg kell menteni.
Semmi más nem számít.

Már-már vak rohamom persze megbosszulja önmagát. Hisz nem vagyok a vadon gyermeke, nem vagyok büszke vad, mint a köröttem loholó ordasok, csak egy szerencsétlen, hibbant nőszemély. Mint egy megnyomorított elvadult kutya, ki a természettől és az emberek világától éppúgy elszakadt s hiába vágyja az előbbit és rettegi utóbbit - éppúgy én sem tartozom sehová. Elakadó lábam és zuhanásom a hóba hideg zuhanyként ébreszt rá esendőségemre. De mit sem törődve az esetleges fájdalommal vagy sérülésekkel - ha vannak is, az adrenalinfröccs aligha engedi érezni őket - makacsul újra feltápászkodom, lábam kirántva a gyökér csapdájából. Pisla fényű lámpámat előkotrom a hóréteg alól, amit árulkodómód túlvilágian áttetszővé varázsolt. Körbefuttatom a fénypászmát - a gázsprayre szükségem lesz...
"Gyerünk már Marion, te szerencsétlen, béna barom, rohan az idő... hol van, hol van?!"

És persze újabb figyelmem elterelő mozzanat. Tisztás az erdőben. Kunyhó. Meleg fény. Férfi.
"Hét fivér. Nyolc Kutya. A Jó Ember. A Hívás... Méghogy "jó ember"! Nietzsche mondta jól: az ember a legkegyetlenebb állat. És én sem vagyok kivétel, hogy álmaim kergetve ilyen felelőtlen rohadék voltam, hogy Moranát magammal hoztam..."

- Morana...

Formázza szám a kutyám nevét, de hang már nem szakad ki torkomon. Vakmerőn rontok akár farkasok közé is, ám emberek közt félénk, szégyenébe burkolózó rút tapéta-lány vagyok s arcom - anélkül, hogy tudatosulna - újra üres maszkká válik. A ház fénye talán rásegít, hogy időben megleljem a gázsprayt és markomba szorítsam. Igyekszem úrrá lenni félelmemen és akárcsak a férfi, én is a farkasok kis kupaca felé rontok; ha gázspray nélkül, akkor anélkül, de mindenképp sziklaszilárd eltökéltséggel.
Senki és semmi nem állhat utamba.
"Még van tán remény. Morana nem halhat meg! Morana, Morana!"

Persze még a férfinél is nagyobb félelmem, hogy mit találok az ordasok gyűrűjében... hogy túlélte-e Morana... elmém tudja, hogy mint minden épelméjűnek, nekem is segítséget kéne kérnem az Idegentől, de ahogy máskor is, úgy most is képtelen vagyok rá. Marad a veszett iram... tán az utolsó.
"Segíts magadon, Isten is megsegít... A Vadkutyák Istene..."

2010 december 18. Este 21:10
Detroit – a város feletti dombon

A fekete „vezér” nem moccan hiába utánozod acsargásuk. Tekintete továbbra is elszánt, s vad. A kiáltásod sem rémiszti meg, sem őt sem a többieket. Sőt mintha még tüzelné is őket. Fel-fel morrannak. Ám nem lépnek feléd. Távolabbról felhangzik Morana fájdalommal és félelemmel teli sikítása, mi acsarkodás hangjába keveredik….

Nekiiramodsz a kutyád után, s bár az elemlámpád fényét a leesett szűzfehér hó megsokszorozza, olyan egyformának látszik minden körötted. Csupán az út szeli ketté a tájat. A szemed előtt örvénylő hópelyhek sem segítenek, ám végre rálelsz a nyomra mit az üldözött s üldözői hagytak.

A fekete s csapata utánad veti magát, ám távolságot tartanak tőled. Nem űznek, s bár morognak inkább kisérnek, terelnek. A verekedés zajai és a nyomok útba igazítanak, s úgy érzed közeledsz, és jó irányba tartasz. Aztán egy a hó alatt megbúvó gyökér kerül utadba, s a lábad beleakad. A lendületed továbbvisz s a levegőre fekszel. Csalódnod kell, nem tart meg a lég, s a fehér tömeg közeledik feléd. Porfelleget kavarva terülsz bele a hideg hóba. Az elemlámpád és a gázspréd kiesik a kezedből. A kapucni jótékonyan a fejedre hullik. Felnézel s a hó alatt meglátod a lámpácskád fényét.

Még valami más is magára vonja a figyelmed. Csend lett körötted. Mélységes, baljós csend. S tőled nem messze a fák mögött mintha megritkult volna az erdő. Tisztás félét látsz, s fényt. Igen határozottan. S hamar rájössz hogy egy ház ablakaiből szűrődik ki a meleg, barátságos sárga fény. S a ház ajataja kinyílik s egy alak jön ki rajta. Magas férfias forma, kétlábon járó lény.

Megáll és körbepillant, majd valami felkelti a figyelmét, s arrafelé indul el. S te is meglátod a négylábúakat egy kisebb „kupacban”….

2010 december 18. Este 21:00
Detroit – a város feletti dombon

A fekete bundás barátságossága felbátorít, ahogy örömöm, a varázslat megragadó ereje és pillanatnyi felszabadultságom érzése is tart még. Zseblámpámmal a kezemben, amit igyekszek a hó felé irányítani hogy az megsokszorozza halovány pászmáját továbbra is higgadtan, elbűvölten lépdelek a varázsos hangulatú domb felé a hóval lepett földúton s olykor az elfedett avarszőnyegen. Szemem a sötét ordas tekintetébe fúrom, élvezve a különös közösséget amit összekapcsolódó pillantásunk teremt. s kíváncsian billentem oldalra fejem, mikor a fülem számára nem érzékelhető hangokat fürkészi... majd amikor felhangzik a vonyítások kórusa...
"Farkasok! Vagy különösen farkasként viselkedő vad farkaskutyák? Egy egész falka!"

Immár lelkesen loholok előre, magamba szívva a már-már szürreálisnak ható táj látványát, a friss hó ropogását, a tél friss, kissé ónos illatát, a homályban úszó mesés vadont, ezt az igazi kincset a haldokló remények és magányosan enyésző ipari romok városának határvidékén. Kissé korholom is magam, hogy vajon miért nem derítettem fel eleddig, de örülök, hogy így alakult - a mai mágikus éjszakára maradt a felfedezés öröme.
"Bárcsak te is élveznéd, Morana... ne félj, kedvesem, nem lesz semmi gond... Morana?"

Barátom rettegése lassan - sajnos túlságosan is lassan - visszazökkent a valóság talajára. Kissé elképedve bámulom a falkát, ami körbevesz minket, hiábavalóan próbálva magam mögé utasítani barátom, egyre határozottabban.
- Morana! Mögém!
S mikor a fenyegető morgások felhangzanak és a fekete bestia elővillantja agyarait, már átkozom a pillanatot, amikor úgy döntöttem, mégsem hagyom a kocsiban a kutyámat. Farkasok... új teremtmények számára, új, veszedelmes helyzet s én hiába próbálok kitartóan közösséget teremteni közöttük - mindannyiunk között - egyre biztosabbá válik, hogy próbálkozásom kudarcra van ítélve. Nincs visszaút... legalább próbálom magam mellett tudni Moranát. Ketten vagyunk, s lassacskán engem is megfertőző félelménél is erősebb a mardósó bűntudat, hogy én hoztam ide... ám félelmembe harag és tehetetlenség elegye vegyül, mikor kiront a provokáció hatására és én túl gyenge, túl lassú vagyok, hogy visszatartsam - hogy megmenthessem.
"Botok Ötös. Küzdelem..."

- Morana! Vissza! Hozzám! Azonnal!

Próbálnék reflexből utána iramodni, de nem mutatkozhatom gyengének a fenyegető, nyilván engem tesztelő farkasok körében. Nem hagyhatom, hogy préda legyek de legfőképp nem szabad hagynom, hogy Morana azzá váljék. Tudom - érzem - hogy különös a helyzet, hogy továbbra is minden álomszerű. Hisz elmém tudja, a farkasok félnek az embertől, a kutyákkal ellentétben még zsákmányukat is hátrahagyják, ha emberszagot fog orruk. Persze vannak magányos, kiéhezett, falkájukból kidobott ordasok, akik a szépséges vadállatok rossz hírnevéért felelősek... de itt nem ez a helyzet. Az ébrenlét és az álom határai egybemosódtak s szépséges, mesés álmom immár lidércnyomásba váltott. A fekete rém - nyilván a vezér - szemébe fúrom egyre dühösebb, dacos, jéghideg tekintetem és hozzá hasonlóan én is ádázul vicsorgok; részben csalódottságom, részben félelmem, részben aggodalmam Moranáért, de legfőképp gyűlöletem eresztem szabadjára; gyűlöletem, ami nem rá, nem is falkájára irányul - hisz állatokra egyszerűen képtelen vagyok haragudni - hanem önmagamra. amiért ilyen ostoba, hibbant tyúk voltam. Amiért halálos veszedelembe sodortam barátom... aki vakon bízott bennem, mindvégig bízott...

- Hagyjátok őt békén!

Üvöltöm az acsarkodó vezérnek, félig-meddig ösztönösen jelezve neki, hogy az őrült rohanás, amire készülök, nem menekülés - és közben szabad kezemmel a gázspayt markolom, majd makacs határozottsággal eliramodok arrafelé, amerre a kutyám tűnt el. Hiába diktálja azt mind az egészséges életösztön, mind a józan ész, hogy ne keverjem magam még ennél is nagyobb bajba, már-már megszállottként rontok a sűrűbe hogy megmentsem Moranát.
"Küzdelem..."

Csak szilárd eltökéltségemben bízhatok, ami tán visszarettentheti a kutyámat támadó farkasokat... na meg a gázsprayben, ha valamelyik netán belém akarna harapni. Félelemérzetem mostanra elpárolgott - egyedüli vesztenivalóm, ahogy jelenleg érzem, a Barátom. Megmarnak? Csúfabb aligha leszek s ha mégis, az sem számít már. Fájdalom? Nincs az a fogsor, ami akkora kínt tudna okozni, mint a tégelyéből kiszabaduló olvadt fém. Kegyetlenség? Nincs még egy olyan kegyetlen, gonosz lény, mint az ember... a rengeteg ember, akik közt élni és némán szenvedni kényszerülök nap mint nap. Halál? A kutyám kész meghalni értem - miért lennék én másként vele, miért árulnám el egyedüli barátom? Nem számít most semmi, csak Morana.

- MORANA!

2010 december 18. Este 21:00
Detroit – a város feletti dombon

Moranával a nyomodban beljebb lépdelsz a fekete lény felé. Az ismét megbillenti a farkát, tán barátságosságát kimutatandó. Majd még beljebb szökell, de csak azért hogy aztán megint megálljon hogy visszanézen, rád. Egyenesen a szemedbe. Úgy érzed mintha csak ti lennétek, a természet lényei, beleértve saját magadat is. S hogy lekuporodsz kifejező mozdulatokkal a fekete bundás feléd fordul. Tekintetében mintha kiváncsiság csillanna. Majd üvölteni, mitöbb vonyítani kezdesz. Füleit ha lehet mégjobban hegyezni kezdi kissé félrefordítva a fejét. Ám hátra is megbillenti őket, pásztázva a környék hangjait, mik a te füled számára nem hallhatóak. Valahonnan a sűrűből ismét felhangzik a farkas üvöltése, ám már nincs egyedül. Másikak felelgetnek neki. Vagy neked?!

Beljebb lépdeltek ismét. A lépteid alatt ropog a hó, s továbbra is nagy pelyhekben esik. Elfedi az utat, s lassan mind vastagabb réteget alkot a hullott avaron is. A kevéske fény ami ide eljut tán a városból, csupán azért teszi lehetővé hogy észleld a környezeted, mert a hóról visszaverődve megsokszorozódik. A fekete jószág bár engedi hogy kövessétek, a távolságot tőletek betartja. Ám arra is ügyel, ne tévesszen titeket szem elől, s hogy ti is lássátok őt. A kocsiút lassan elkanyarodik, s ő nem távolodik el túlságosan ettől. Bár be-be ugrál a fák közé folyton visszatér az útra is, hogy aztán a szemközti oldalon folytassa a bokrok és fák kerülgetését. A kanyar után az út egy darabon egyenesen folytatódik.

A fekete lény aztán megiramodik. Beleveti magát a hóba s futva tesz meg pár lépést, majd gyors irányváltásokkal futkározni kezd, a fákat, hóbuckákat kerülgetve, élvezetteli arccal. Moranának nem tetszik ez. Hangos, mostmár folyamatos morgással adja tudtodra, s hiába utasítottad magad mögé, most eléd szökken. Már nem csak marján de egész gerince vonalában tarajossá vált a bundája. Farka magasra csapva, s füle lesunyva. Tudod a feszültsége az egekben, s érzed ahogy az ösztön felülírja mindazokat a tanult viselkedési formákat, miket beleneveltél. A fekete rohangáló lényről le nem veszi a szemét.

Ahogy te is követed tekintetetted a nyargalászó, játszani látszó farkasfélét megakad a szemed egy másik lényen. Aztán egy harmadikon,


és egy negyediken is. Körbefordulva rájössz egy kisebb falka figyel titeket. Aztán a fekete lelassítja a lépteit s lassan mögétek sétál. A többi bundás lassan félkörbe rendeződik a visszafelé vezető utat elzárva. Morana morgása egyre vadabbá válik, s csahol is néhányat dühösen. Ám érzed felőle a félelmet, mi remegéssé erősödik.

S a fekete jószág megáll. Egyenesen rád néz, s arckifejezése megváltozik.


Tekintetébe ádázság költözik, s ínyéről lassan felhúzza ajkait. Hatalmas agyarain megcsillan a hóról visszaverődő gyenge fény. S a többi farkasféle is vicsorogni kezd. Lassan aprókat lépve indulnak meg felétek, kétséget nem hagyva szándékuk felől…..

Morana viszont abbahagyja a morgást. Lábadnak dől, szinte maga mögé nyomna, tolna hátrébb és hátrébb, s szűkölni kezd egyre hangosabban. Elemi félelme lassan rád is rádragad. Az egyik oldalsó farkas nagyra nyitja a pofáját, s morranón felvonyít. Moranának ez már túl sok. Kitőr mellőled leküzdve rettegését, s nekiugrik a csapatnak. Ám az első harapás mi fájdalmasan érinti rádöbbenti tán reménytelen helyzetére, s farkát maga elá húzva hátat fordítva eliramodik, hátrahagyva téged, s alakja egyre távolodik a sorompóval ellentétes itányba. Három megtermett jószág utána veti magát, ám a többi továbbra is téged figyelve vicsorog, a fekete "vezetésével"...

2010 december 18. Este 20:40
Detroit – a városban

A kocsiban minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy magabiztosság-érzeteket sugározzak reszkető barátom felé és mikor kiszállunk és látom, hogy egy pillanatra felengedni látszik, örömérzetek futnak át rajtam de mikor megérzem Morana félelmét, hamar kapcsolok és újra nyugtatóan tarkójára teszem kezem - pillanatnyilag még a hideg sem érdekel - miközben a fekete bundást kémlelem.
Itt, ahogy a Város lassacskán egybefolyik a Vadonnal, az a különös, képlékeny határvonal köztem és Közte, Aki Álmaimban vagyok is egyre bizonytalanabb.
Nem érzem a Valakit. Nincsenek emberek - legalább is jelenleg biztos vagyok benne. Nincs félnivalóm, és veszedelmes sem vagyok, és - csak éles orrú, a szagok és a pillanat világában élő bundások számára érezhető - szagom és ösztönös mozdulataim is mind erről mesélnek. Moranát csitítom szavak nélkül, de hagyom, hogy gondolataim és simogató mozdulataim érzetek formájában elméjébe kússzanak.
"Nincs veszély. A Városban te vigyázol rám. Most én vigyázok rád és vezetlek. Maradj mögöttem és bízd rám magad."

Az ösztön-beszéd hatására jócskán hátraszorult logikus gondolataim valahol mélyen kiabálnak - ha Morana fél, akkor okunk van félni - de a racionális elme kiáltásai nem jutnak el hozzám. Elindulok hát feledve a farkasordító hideget, a hanyagul hátrahullott kapucnim által hamar hótól nyirkossá váló hajamat, még a kocsit is elfelejtem bezárni - bár a fényszórókat még leoltottam, hogy fénypászmáik helyét elemlámpám haloványabb fénye vegye át.
Curtis bácsi, akármennyire is szeretem, az ígéretem, amit nem szokásom megszegni most mind nagyon messze vannak. Lenyűgöz a farkaskutya.
"Elvadultnak túl szép, egészséges és jól tartott, mégsem hinném, hogy lenne gazdája, még nyakörve sincs. Miféle jószág lehet? Hányadrészt farkas vajon? Az államban szigorúan szabályozzák, hány százalék farkasvér is engedélyezett... De kit érdekel? Felőlem akár az Erdő Szelleme is lehet. Az még csodásabb lenne... és játszani akar. Hívni? A Hívás!"

- Rendben, te Erdei Szellem, játszunk! De Moranát nem bántod. Első számú szabály.

Majd ügyelve rá hogy Barátom mögöttem maradjon és érezze, hogy biztonságban van, nekiindulok a sorompót megkerülve, immár élvezve a hóban való már-már játékos, fesztelen szökkenéseimet, amik tökéletes kontrasztot alkotnak az emberszemmel továbbra is kissé kifejezéstelen arcommal. Az állatok azonban érezhetik játékosságom, fesztelenségem, nyugalmam és egyben izgatottságom szagát. Ahogy közelebb érek a fekete vadhoz, kissé lekuporodok - domináns, de nem agresszív kisugárzással, akárcsak ő, vele ellentétben viszont kifejezetten barátságosan.
Amint a szél elül és csend borul a tárja, majd felhangzik a farkasvonyítás, már-már úgy érzem, egyfajta spirituális élmény részese vagyok; őszinte mosoly ül ki arcomra, szememben elvarázsoltság és örömteli lelkesedés villan és az ég felé emelem fejem hagyva, hogy a puha hópelyhek a szemembe hulljanak; hogy a hófehér hidegség hűsítőn elfedje egykor - és jelenlegi állapotomban nagyon réginek tűnik az az egykor - pokoli kínnal égő sebeim csúf, heges helyét. Válaszolok a messzi, tán dombtetői ordasnak. Vonyítok, torkom szakadtából, átadom magam Neki, Aki Álmaimban Vagyok.
Tudatom mélyén persze emlékszem a rengeteg olvasmányra és hangoskönyvre, hogy melyik vonyítás mit is jelent, de elegendő ösztöneimre hagyatkoznom ahhoz, amit imitálni próbálok...

"A Határokon járok! Nem Rivális! Társ! Üdvözöllek!"

És noha tudom jól elmém mélyére száműzött józan eszemmel, hogy a farkasok csak ritkán tűrnek meg és még ritkábban fogadnak be idegent... tán még az én tehetségemmel megáldottat sem, ez most mégsem jut el a felszínre. Ahogy az sem tudatosul a maga teljességében, hogy voltaképp most ébren vagyok, hogy Marion vagyok, nem pedig Ő, aki Álmaimban.
A határvonalak összemosódtak.

Bármely más szituációban komplett idiótának tűnnék, szégyenérzet és szorongás fogna el még a puszta gondolatra is, hogy a város romos végében egy nyugtalan Morana, egy nagyon különösen viselkedő farkaskutya és egy távolabbi farkas - mert őt farkasnak gondolom, mégha igencsak meglepő is volna ilyen közel Detroithoz - társaságában vonyítok, de az évtizedek alatt felhalmozódott csendes, engedelmes visszafogottságba kényszerített indulataim most szabadjára engedem - legalábbis egy röpke időre.

Egy rövidke pillanatra - és nem is tudom már, mikor éreztem hasonlót utoljára - boldognak érzem magam.

Újabb lassú, de magabiztos lépéseket teszek a farkaskutya felé - egyértelműen érdeklődően és kíváncsian. Szeretném kifürkészni ő mit érezhet, és ki akarom tapasztalni, mennyire enged közel magához.
Még furcsa lelkesedésemben - ami minden bizonnyal meglepi kissé Barátomat - sem feledkezem meg Moranáról. Mögöttem kell, hogy legyen. Nem szabad, hogy bántódása essék.

2010 december 18. Este 20:40
Detroit – a városban

Megszólalsz s Morana feléd eső fülét megbillenti, de a tekintetét le nem veszi a kint látott négylábúról. Megérinted s érzed a bőre alatt az enyhe remegést. Az izgatottság remegését. Látod azt is hogy az orrcimpája jár, ahogy próbálná kiszimatolni vajon ki az odakint. S hogy pakolni kezdesz rádpillant, fülét hátracsapja, s alig hallhatóan felnyüszít, kissé türelmetlenül.

Kiszállsz s a kocsiajtóban állva szólsz újra az ebedhez. Ő szinte nevetősre húzza a száját, egy pillanatra rózsás nyelve is előtűnik, s virgonc mozdulattal ugrik ki melléd a hóba a kocsiból. A farkát felcsapja s a marján is megemelkedik a szőr szinte bóbitát alkotva ahogy a sárgaszemű idegen felé fordul, kissé eléd beállva féloldalasan. A szél érzed felétek fúj. Morgana ismét szimatol, majd morogni kezd újra, ám ez a morgás már nem magabiztos, fenyegető, sokkal inkább félelemmel teli.

A fekete bundás jószág egyet előre lép, ám tekintete rajtatok. Aztán feljebb pillant, s ahogy a tekintetetek találkozik az aprót moccant a fején, mintegy félrebillentve azt. Újabb lépést tesz, s immár teljes terjedelmében láthatóvá válik. A testén tömött a bunda mint a farkasoké, ám testalkata sokkal kecsesebb, kutyásabb. Jóltartott jószágnak néz ki. A szőre fényes, fülei tiszták, tekintete csillogó. Ahogy az agyarai is amiket kivillant egy pillanatra, morranás kiséretében. Végül hirtelen mozdulatot tesz. Toppant a hóban egyet, két mellső lábával mellkasát kissé lejjebb engedve, akárha játékra hívna téged. Majd hátat fordít s odébb szökdécsel befelé a fák közé, a sorompón túlra. De nem megy messzire. Megáll s kihívó tekintettel fordul vissza s a farkát is megbillenti. Várakozástelin néz rád…

A hóesés mit sem változik. Sürü nagy pelyhekben hullik továbbra is, viszont a szél mintha leállna. Már csak épp hogy lengedez valamennyire. Aztán hirtelen lesz csend. A szél teljesen leáll. S ekkor hallod meg a farkasüvöltést valahol a távolban, de mindenképpen a domb teteje felől…..

2010 december 18. Este 20:35
Detroit – a városban

A menekülés ösztönétől hajtva - akárcsak Ő, Aki Álmaimban Vagyok - a szokásosnál sokkal kapkodósabban és figyelmetlenebbül vágódok ki a lepukkant garzonból, tán még az ajtó is fájdalmasan megreccsen, ahogy bevágom magam után, amint megbizonyosodtam, hogy Morana már kinn a lépcsőházban vár. Sebtében fordítom el a kulcsot a zárban és csak odakinn, a fagyos szelek süvöltése ébreszt rá ostobaságomra.
"Tényleg elment az eszem? De az origami darvam... talán én pakoltam át valamikor és megfeledkeztem róla? Reflex mozdulatsor, mint amikor a fürdő villanykapcsolóját akkor is makacsul nyomkodja kezed, amikor az eszed tudja, hogy a villanykörte kiégett?"

A friss hó látványa valamelyest megnyugtat - nem akarom, hogy felfaljanak a szorongások és A Valakitől való félelem.
Dolgom van. Feladatom. Nekem, és Annak, Aki Álmaimban Vagyok.
Amíg a parkolóhoz érünk hagyom, hogy legjobb (és egyedüli) barátom kiélvezze a hancúrozást a még szép, szűzi fehér hóban; tudom jól, hogy a szmogtól és üzemek (égő hús szaga) füstjétől bűzös város ünnepi tömegnyomorában nemsoká szürke, olajos latyakká válik.
"...Akár a szép remények."

Fázósan húzom össze magamon a kabátot és rángatom fel zsebeimből előhalászott kesztyűimet torz kezemre, csendben átkozva magam, amiért nem hagytam elég időt a bekrémezésére. A téli hidegben túl könnyen kiszáradnak ezek a kéznek csúfolt mancs-roncsok. Arcom üres, kifejezéstelen maszk csupán, csak Morana érezheti a hideg halványkék tekintet mögé rejtett mosolyom amit egyedül neki szánok. Valahol azt kívánom, bárcsak én is hempereghetnék önfeledten, mint egy gyerek... vagy mint egy boldog kutya.

A kocsit gyorsan ellenőrzöm indulás előtt, majd ajtót nyitok Moranának és bepattanok én is. Az ablakokat lehúzom - végül is a kárpitba ivódott nikotinszag kiszellőztetése lenne az egyik, kevésbé jelentékeny cél, de a lényeg, hogy megjárassam a járgányt. Velem ellentétben a lustulni hagyott akksik nem szeretik a telet. A GPS-t előkotrom és tartójával együtt szélvédőre tapasztom, majd türelmesen várom, hogy a köhögő motor végül megadja magát kitartó próbálkozásaimnak, és végre magabiztosan felberregjen. hogy elindulhassak felderítőutamra.
A forgalom idegesít, de hagyom, hogy az ablakon besüvítő jeges menetszél kifújja a szorongást az agyamból - ennek ellenére a fáradt piszkos sárgára színeződött dobozmonitoron trónoló origami madár képe újra és újra elmémbe villan.
"Madár. Szárnyak a négy keresztbe tett pálca előtti Hermész-pálcán. Botok Ötös. Küzdelem."

A kapkodó, mániákus vásárlók tömege hűvös megvetéssel tölt el. Nem értem, miért kell olyan nagy felhajtást csinálni az egészből, vagy miért nem képesek mások időben beszerezni az ajándékokat, amikor mindenki tudja, hogy ilyenkorra már nagykabátok alá fülledt verejték és olcsó puncs szagának émelyítő egyvelegétől bűzlő heringkonzervvé változnak a bevásárlóközpontok. A leárazások miatt talán, amik a mázas felszín nem többek mint hatalmas, csicsás táblák és trükkös marketingfogások. Én már hó elején megvettem jelképes kis ajándékaimat és nekiálltam papírállatkákat hajtogatni melléjük mindenkinek, akit meg akarok ajándékozni. Nem telt túl sok időbe a dolog...

Ahogy fényszóróm pászmái egyre sötétebb és elhagyatottabb utakat világítanak meg, ahogy a zsúfolt forgalom zajai egyre inkább csendesülnek mögöttem - egyre jobban hallhatóvá téve ablaktörlők lapátjainak nyikorgását, Morana szuszogását - az izgatottság, az eltökéltség és a nyugalom különös elegye száll meg. Hiába tudom jól, hogy veszélyes környékeken hajtok át, hiába nyilall belém a félelem ha a fegyveres bandák, a nyomasztó csövesek és narkósok esetleges közelségére gondolok, mégis jobb szeretem a távolságot a nyüzsitől. Az embertömeg lelketlen gépezetében érzem magam igazán magányosnak, és pont a kihalt vidékek, a magukra hagyott, szomorúan enyésző épületek közt bolyongva érzem leginkább azt a hívogató közelséget, ami álmaimban hajt. Vagy hajtja Őt, Aki Álmaimban Vagyok. A határvonal kettőnk közt egyre elmosottabb...
"Hol végződik a Vadkutya, és hol kezdődök én?"
...ami egyszerre megijeszt és mégis egyfajta reménnyel tölt el. Na meg persze Morana is itt van és neki itt vagyok én. Ketteskén, egymásnak. Így, hogy senki ember nem lát, egy halvány félmosolyt is megengedek magamnak az elvadult kertté vált udvarok és a romokon kúszó borostyán láttán, s egy kicsit szélesebbet, amikor a babakocsi takarásából előcikkanó macskát megpillantom. A Halál évszakában, a Halál vidékein járunk - én, aki majdnem a Halálé lett és barátom, kit a Halál egy istennőjéről neveztem el - s mégis virágzik körülöttünk az élet. Az ablakot azonban ideje felhúzni, ahogy a nemrég felkapcsolt fűtés is jól esik már-már zsibbadt tagjaimnak. Kutyusom jó hangulata rám is átragad, ahogy fürkészőn pásztázom a koszos ablakokon túli sötétséget.
"Bevásárlókocsi. 88E. DCH. Botok Ötös. Egy erdő széle! Bárcsak álmaimban is megtalálnám... talán meg fogom... Morana..."

- Mi a baj, kicsim?

Kérdezem gondolatmenetem megtörve, mikor barátom morogni kezd. Aztán magam is meglátom a villanó sárga szempárt és figyelő tulajdonosát...
"Fakas? Farkaskutya? Elvadult kutya... Vadkutyák. Hét fivér, nyolc kutya. A Hívás...!"

Morana nyugtalansága - és saját borzongásom - azonban kissé elbizonytalanít. Barátom jól szokta tűrni az idegen kutyákat, a menhelyen kénytelen volt megszokni őket. A sorompó előtt kissé a szegély felé húzódva leállítom a motort, óvatosan lehúzom és zsebre vágom kesztyűmet majd a kutyusom bundájába túrok szeretetteli, nyugtató mozdulattal. Jobban szereti csúf bőröm érintését, mint a kesztyű tapintását és én is hálás vagyok a sorsnak, amiért újra érezhetek, tapinthatok az egykor érzéketlen, petyhüdt húsként lüktető kezeimmel.
Végül rászánom magam az indulásra. A GPS-t kikapcsolom és táskámba pakolom - nem mintha errefelé tartanom kéne tőle, hogy bárki feltöri érte a tragacsot, de jobb a biztonság - majd a zseblámpát kezem ügyébe készítem és kiszállok. Kérdőn nézek Moranára...

- Jössz, kicsim? Vagy inkább a kocsiban maradnál? Mi a baj? Ne félj. Nem fog megtámadni.

... Majd újra a fa felé. Eltökéltem, hogy odamegyek az elvadult farkaskutyához - vagy farkashoz - ha még ott van, vagy legalább is megkeresem, ha már nincs. Magabiztosság és határozottság sugárzik belőlem. Sosem támadott meg még a legelvetemültebb, megkínzott harci kutya vagy a bunkó vadbarmok által bevadított agresszív eb sem. Tisztában vagyok különös adottságommal. Moranát azonban féltem kissé, bár van gyakorlatom az egymásra támadó kutyák szétszedésében és lenyugtatásában.
Mindenesetre barátomra és saját ösztöneimre hagyom a döntést; ha túlságosan fél, akkor a kocsiban hagyom - természetesen lehúzott ablakkal, de jobban örülnék, ha velem tartana felfedezni a Figyelőt.
Akire - ha itt van még a közelben - lassan megpróbálok ráhangolódni; érezni, amit ő érez...

2010 december 18. Este 20:35
Detroit – a városban

Sietősen hagyod el a lakást, s bár nem akarsz gondolni rá, libabőrös leszel attól hogy szerinted Valaki megint nálad járt. Hiszen nincs jobb bizonyíték rá, minthogy a magad hajtogatott madarad nem a szekrény tetején van, ahol reggel még volt, hanem a monitorod tetején. Az már csak az utcán jut eszedbe, hogy Morana egy cseppet sem lett ideges mikor hazaértetek. Pedig neki aztán éreznie kellene ha idegen járna a lakásban. Hiszen idegenekkel szemben amúgy sem túl barátságos. Igaz nem is vad, vagy támadékony, de távolságtartó és bizalmatlan. Ám mindez egy pillanat alatt elsikkad mikor rájössz esni kezdett a hó. Az emberek fázósan húzzák össze magukon a kabátot. Te is elgondolkozol elég melegen öltöztél-e hiszen ki tudja meddig fog tartani a ma éjszakai kirándulásod…

Márpedig menned kell. Nem csak az álmod miatt. A tragacsot is meg kell járatni. Na persze ilyenkor mikor kutatni mész jól jön a nagybácsid megbizatása. Hiszen soha nem tudhatja az ember hova is vezet a kutakodásod, és persze az ösztönöd, s nem árt ha nem gyalog kell nekiiramodni, ha olyasmibe futsz bele ami nem épp tündérálom. A veszélye mindig fennáll hogy csövikkel, vagy kószáló bandatagokkal összefuthatsz. Ezért is hordasz magaddal sprét, és a mini villámot. Eddig azért soha nem kellett egyiket sem használnod. Na és persze Morana is veled van, így már szinte teljes biztonságban érzed magad.

A kocsiba pattansz. Morana elfoglalja az anyósülést, és elégedett pofával mered ki a hóesésbe. Tudod hogy imádja a havat, és igazi gyermeki bohémmé válik mikor belefetrenghet a frissen hullott hó pamacspuhaságú tengerébe. Ám itt a városban nem marad meg sokáig sosem. A kcosi kissé nehezen indul, aztán végül beadja a derekát, s zökkenőmentesen az útrakanyarodsz vele. A forgalom még elég nagy. A karácsonyi nagybevásárlások nagyüzemben zajlanak. Az ember úgy érzi mindenki mindig az utolsó pillantra hagyja az ajándékok beszerzését, s ilyenkor is tömöttek a plázák, akárcsak az utcák. A boltok persze kaszálnka, s hosszított nyitvatartással próbálják meg rávenni a népeket, hogy mégtöbb pénzt költsenek.

Az ösztönödre hagyatkozva tekeregsz a városban egy ideig, egyre kijjebb és kijjebb haladva. Nem kell térkép hogy tudd, vagy érezd valamilyen formán hogy most biztosan jó felé indultál, s a mai éjszaka csakis sikerrel végződhet. Talán közelebb kerülsz a végnélküli álmaid megfejtéséhez. A városkép egyre változik ahogy haladsz. Először csak lepukkantabb a környezet. A lakások és házak jó része még lakkott, bár már észrevehetőek a szegénység jelei. Roncs járgányok hevernek elhagyottan a kocsifelhajtókon. A kertecskék egyre gazosabbak, s lassan már csak lakókocsikat látsz hagyagul leállítva a töredezett aszfalttal terített úttestek mellett. Aztán azok is elmaradnak, s végül romok közé érsz. A város ezen része szinte teljesen kihalt. Legalábbis úgy tűnik.

A házak ablakai vakon ásítanak, már a deszkákat is lelopták róluk. Az ajtók lefittyedve csüngenek a zsenérokon. A kerteket felverte a méter magas gaz. Néhol már a házat is birtokba vette a természet. Borosnyánok próbálják eltakarni az enyészet látványát, kevés sikerrel. Egy oldalára dőlt játék-babakocsi hever az úttest mellett. Macska fut ki mellőle ahogy a fényszóród rávetül. A hóesés egyre sürüsödik, s látod amint a szél is feltámadt odakint. Az ablaktörlőlapátok hányják a havat az ablakról kétoldalra. A kocsid fűtését is feltekered, mert fázol. Csak Morana elégedett a helyzettel úgy ltászik.

Aztán egy sötétebb utcába kanyarodsz be. Úgy tűnik itt már a közvilágítási lámpákat is leszerelték. Az út két oldalán már valóban csak romházak állnak. Az enyészet itt az úr, ez tisztán látszik. A betonutat földút váltja fel, s apró ligetfélébe hajtasz egyre beljebb. Biztos vagy benne hogy jó irányba jössz. Érzed. Lassítasz a kocsival. Erre még nem jártál sosem. A GPS-re pillantsz s csak zöldet jelez körötted. Valmiféle erdőség lehet előtted talán. S ahogy belegondolsz hogy merre jöttél rájössz a város feletti dombocskán vagy. Odakint a reflektorod fényét sokszorozza a hó. Hópelyhek kavarognak a kocsid körül. Akárha táncot lejtő téltündérek örömködnének érkezésteknek. Aztán Morana is felfigyel valamire. Abbahagyja a lihegést, és becsukja a száját. A fülét kezdi el hegyezni s kifelé bámul a sötétbe. A nyakán és a marján felmerednek a szőrszálak. Aztán felmorran halkan de annál fenyegetőbben. S a tekintetét követve te is meglátod amit ő…




Az egyik fa mögül egy sárga szempár ragyog rád. Egyenesen a szemedbe néz. Mintha a szívedbe látna vele, összeborzongsz.
Az utat sorompó zárja el, amin nagy és igencsak rozsdás lakat is lóg...

Kutyabőr
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából


A kutyabőr a címeres levél régies, köznyelvi elnevezése. Később néha kutyabőrnek hívták az egyetemi és a doktori oklevelet, valamint más ünnepélyes okleveleket is.

A nemesi oklevelek pergamenje simára kidolgozott állatbőr volt, leggyakrabban juh- vagy kecske és borjúbőr, néha esetleg kutyabőr. Gyakran úgy vélték, hogy a kutyabőr a pergamen és a nemesi levél „tréfás” megnevezése (mely idővel pejoratív értelmet is nyert), noha az elnevezés valószínűleg éppen a kutyabőr-pergamen ritkasága és kiváló minősége miatt került kiemelésre.