Kutya-bőr - Marion Byrd meséje

2010 december 20. kedd este 22:20
Detroit – A birtokon.

Bernardo elkomolyodik
- Már eddig is a vér hatásait és a szervezetbe jutásának következményeit soroltam. – mondja
- És még akad belőle számtalan. – teszi hozzá
- Ami pedig az átverést illeti – fogalmaz árnyaltabban mint te
- Mire rájössz, már úgyis késő lesz. – közli könnyedén.

Majd lassan komótosan leveti a pulóverjét.
- Minden szolga, bizonyos mennyiségű vámpírvért képes tárolni a szervezetében – folytatja a tanítást.
- Ennek a mennyisége a korától, azaz a vámípr szolgálatában eltöltöt évektől függ. A tárolt vért – teszi le a pulcsit maga mellé, és kezdi el feltűrni a bal karján az inget, lassan komótosan. – a szolga felhasználhatja néhány dologra, ami a segítségére lehet, mind neki, mind a gazdájának.
- Te csupán egy csekélyke mennyiséget raktározhatsz el, de ezzel is előnyre tehetsz szert.
Elhallgat, és a jobb kezének hüvelykújjának karmával – ami a szemed előtt nőtt hatalmassá – csuklótájt egy mély vágást ejt magán apró arcrándulással. Aztán rád néz
- Kortyolj a véremből, mindaddig míg nem szólok. – nyújtja feléd a csuklóját, amiből szinte csak szivárog a vér, de nagyon gyengén, alig észrevehetően...

2010 december 20. kedd este 22:22
Detroit – A birtokon.

A történtek nem dobnak fel túlzottan, nem szeretem, ha ennyire kiesik a kontroll a kezemből. Nyelvemet végigfuttatom szám belsején és ajkaimat is beharapom, mintegy ösztönösen ellenőrizve, van-e seb a számban, persze teljesen irracionális a dolog, hiszen aligha épp a kismullió vér útján terjedő betegségtől kell félnem.
"Nem beteg. Halott. Élőhalott. Csodavérrel..."
Aztán visszakérdez, én meg sóhajtok, kissé idegesen megvakarom a fejemet...
- Ehm... az átbaszásra. Gyógyír a... vér. Nincs... mellékhatás? Semmi?
Hitetlenkedően nézek rá kissé... pontosan tisztában vagyok vele, hogy hiába az Éjszaka Hatalmas ragadozói, már rég vámpírokat... "tenyésztene" valaki kozmetikai meg gyógyászati célokból, ha ez ilyen egyszerű lenne.

2010 december 20. kedd este 22:22
Detroit – A birtokon.

Kérdezel és Bernardo lassan bólint
- Igen.
- Miután megízleltem a véredet, néhány cseppet a szádba engedtem az enyémből. – mondja el a történteket.

Aztán az apróbetűre kérdezel és felnevet halkan
- Miféle apróbetűre gondolsz? – dobja vissza a labdát felvont szemöldökkel.

2010 december 20. kedd este 22:20
Detroit – A birtokon.

Csak az a szokásos merev, komor ábrázat a válaszom arra, hogy sokra megy a sajnálatommal. Vagy épp velem. Aztán megindulok a kocsi felé, felhordani a meglehetősen szegényes, de lényegében az itt időzésemhez bőven elegendő holmimat - már a kisebbik csomagot. Egy rövidke ideig ácsorgok új szobámban...
"Legalább szoba és nem... ól. Mindent értékelni kell."
De végül - csaknem a 'Tulaj' nyomában - lemászok, úgy vélem felesleges átöltöznöm - csak kora este öltöztem fel vadiúj holmikba. Lenn leülök és figyelem, mi a terve Shaffer elkapására... de mégsem ez a téma, hanem a vér.
"Alattvaló. Szolga. Követő. Na, itt a paktumod, Marion. Csak nem alá kell írni vele a nevecskéd vagy a számod, hanem... megízlelni. Mármint... a rossebb, ez baromira undorító lesz. Mindegy...."
Aztán a tegnap éjjelre totális értetlenséggel bámulok rá. Volt egy 'filmszakadásom', de akkor...
"Vért ittam volna? Már... én?"
Aztán hallgatom, ahogy úgy beszél a "cuccról", mint valami csodaszerről, ami öregedésgátló, immunerősítő és mellesleg fogamzásgátló is. Utóbbi témánál majdnem elröhögöm magam, de természetesen csak gondolatban - amúgy visszafogom.
"Na, attól nem kell félteni."
A beálló szünetet a kérdésre bátorító tekintettel ki is használom...
- Tegnap éjjel. Én... ittam volna... a... véredből?
"Vajon még mi a francot csináltam? Te jó isten..."
- Igazán... érdekes... tulajdonságok, csak az a kérdés... csak hogy felkészüljek mert...
"Mert én sem szeretem a meglepetéseket. Ahogy a Valaki sem..."
- ... Mert mindenre fel akarok készülni. Szóval a kérdés... az apróbetű.

2010 december 20. kedd este 22:20
Detroit – A birtokon.

- Sajnálod – ismétli fejet ingatva – sokra megyek vele. – fúj egy nagyot. Majd feláll
- A cuccaid a kocsiban. – indul kifelé.
A kocsit kinyitja és a nagyobbik táskát kiveszi, a kissebbet a kezedbe adja.
Viszamentek a házba fel, az emeletre. A kanapéra teszi le a táskádat a számodra kinevezett szobában. Majd feléd fordul.
- Ha akarsz öltözz át, ha nem akkor lefelé. – vezényel.

A nappaliban találod meg, épp a rendetlen szemétkupacot szedi össze és vágja a kukába. Majd vissza leül az asztalra.
- Csüccs. – mondja s ha leültél kezd beszélni.
- Mi vámpírok különleges lények vagyunk. A vér áldása amivel teremtődünk is tesz minket csodálatossá. Segítségével létezhet holt testünk. A vérünk eszenciája hordozza a hatalmat. Ez a vér, minden más lényre is hatással van. Amint egy halandó megízleli egy vámpír vérét onnantól kezdve annak a vámpírnak az alattvalója, szolgája, követője lesz. Ezáltal kiszakad az idő kerekének kényszerítő hatása alól, testében különleges folyamatok indulnak el. – magyaráz türelmesen
- Tegnap éjjel megízlelted a vérem, így mára már befejeződött ez az átalakulás, legalábbis részben.
- Ennek a lényege hogy mindaddig míg rendszeresen elfogadod a vérem többet nem öregszel, nem változol. Mindörökre olyan fiatal maradsz mint most vagy. Ezen kívül sokkal erősebb lesz a szervezeted. Ellenállóbbá válsz a betegségekkel szemben, hamarabb gyógyul minden kínod, bajod.
- Az is együttjár ezzel hogy halandótól képtelen leszel megfoganni, és gyermeket szülni. – tart apró szünetet, hogy megemészhesd amit eddig mondott, de érzed lesz még folytatás is. Tekintete bátorító ha kérdezni akarnál.

2010 december 20. kedd este 22:10
Detroit – A birtokon.

Elveszem a tekintetem végül a "tulajomról", a mobilról, mindenről.
"Sejtettem, hogy nem lesz könnyű, csak nem voltak felkészülve rá, hogy így lesz bonyolult. És persze, hogy nincs visszaút. És nem én kerestem a kibaszott bajt, az talált meg engem... de persze nem rólam szól ez a világ - ezzel nem mondtál túl sok újdonságot."
Újra felnézek rá. Bólintok komoran.
- Figyelek. És köszönöm. És... sajnálom.
Húzom el a szám némileg a sajnálomnál, ahogy eszembe jut a szerencsétlenkedésem, aminek valószínűleg köszönhettem is ezt a helyes kis Nagy Testvért a bőröm alatt.
"Igen, nem kell az orrom alá dörgölni, hogy te teszel szívességet. TUDOM. De hadd ne pitizzek, a rohadt életbe..."

2010 december 20. kedd este 22:10
Detroit – A birtokon.

Bernardo elteszi a mobilt, majd újra rádnéz.
- Én megmondtam hogy nem lesz könnyű. De most már nincs vissza út. – mondja
- Ahogy azt is elmondtam, ez a világ nem rólad szól Marion. De ha létezni akarsz benne, megvan a módja hogy a dolgokból kihozd a legjobbat ami az érdekeiddel is egyezik. – komorodik el
- Ha befejezted az önsajnálatot, akkor talán munkához is láthatnánk, hogy minél hamarabb megkapd amit akarsz, ha már biztosítom a lehetőséget neked. – néz a szemedbe, fellángoló tekintettel.

2010 december 20. kedd este 22:10
Detroit – A birtokon.

A felszólításra hátat fordítok a fickónak, majd a pittyegést hallgatom. És még baszakodik is. Eszembe jut, hogy az a 'Dr Moreau' téma, ami felmerült a fejemben az állatember-hibrid hasonlatnál, és eszembe jut vajon az azonosításon kívül mennyi mindent lehetne még egy chippel csinálni, elméletben.
"Franc tudja hol tart a tudomány. Egy gombnyomás és lebénítani? Fájdalom? Átvenni a motoros funkciókat? Oké, akkor hosszabb procedúra lett volna... de akkor is, basszák meg, basszák meg a chipjeiket!"

Magamra maradok. Kihasználom az alkalmat, és elsurranok kétbetűs kitérőre, ha szükségét érzem, majd visszaülök és várakozok, tekintetemben ugyanazzal a sötét, haragos gyűlölettel. Bernardora bámulok aztán, mikor visszatér és csendben bámul. Az az irracionális "kutyaérzés" ide vagy oda, ezt baromira túlzásnak tartom. A hotelban dühösnek tűnt, vagy komornak; a kocsiban még morgott - most meg csak bámul.
"Kurvára örülök, hogy ennek az orwelli, szarrábürokratizált 'vámpírtársadalomnak' a része lettem, remek, tényleg több lett volna az esélyem ha baltával megyek Valakit vadászni."

Csendben hallgatom a magyarázatot...
"Újfajta szabályok.Alkalmazkodni és kénytelenek vagyunk, de rossz minekünk. Hülyének nézel? A biztonságom érdekében, hát hogyne. Kontroll. Na, erről van szó. Töketlen vámpírok lehetnek, ha ilyen kontrollra szorulnak. Mi van, fél a hercegatyaúristen hogy egy egyszeri Marion Byrd nekiáll vámpírvadászosat játszani?! Sajnálja. Tényleg sajnálja. Én is sajnálom. Csak én JOBBAN."
A mobilkijelzőre bámulok.
- 454305.
Szólalok meg végül, számjegyenként kiolvasva és most már képemre is kiül a harag.
"Aranyos számocska. A nyakörvembe el ne felejtsék belegravírozni a faszfej "Érinthetetlen" haverjaid."

Aztán Shafferre tereli a témát, mintha azzal oldaná az eddigieket. Ohh, és persze "tulajdon".
"... Ezredszerre is... mi a búbánatos rossebbet vártál, Marion???!!! Miért kellett ez neked?! Shaffer elvetemült és bármire képes. Ja. Tudom. És mint szolga, meg is ölhet büntetlenül, vagy annál rosszabb. És mint bechipezett dögöt, meg is talál, ha tényleg olyan húde bárhová eljut típus."
- Nem fog leszállni.
Vonok vállat.
- Megálmodtam. És a szarabbik álmaim többnyire valóra válnak.

2010 december 20. kedd este 22:10
Detroit – A birtokon.

A férfi visszatér a fürdőből, majd elővesz a zsebéből egy telefont – vagy legalábbis egy ahhoz hasonló készüléket. Leül melléd.
- Fordítsa ide a hátát – kér és ha megteszed, hallod amint a készülék jónéhányszor pittyeg. Jópár percig elszöszmötöl, miközben a pittyegés még néhányszor felhangzik. Bernardo mellé lép és a kezébe adja a zsebéből elővett készüléket. Masfajta pittyegéseket is hallasz. A fekete ruhás feláll zsebretéve a készüléket, és a gazdádnak is visszaadja az övét.
- Rendben vagyunk – mondja Bernardonak. Az csak bólint.
Majd kifelé indulnak mindketten. Odakintről hallod a motozást, majd csapódik az ajtó. Egyedül maradsz.

Odakintről felhangzik aztán a kocsi motorja, majd elhalkulva elhal.

Az ajtó nyílik és Bernardo visszajön.
Leül veled szemben az asztalra, az otthagyott szemétkupac mellé.
Egy darabig csak csendben szemlél, végül megszólal
- Újfajta szabályokat állít fel folyton az Uralkodó. Kénytelenek vagyunk alkalmazkodni Marion. – fintorodik el.
- Mondhatnám hogy a saját biztonságod érdekében sem árt egy eféle eszköz, de azt hiszem tudod hogy messze nem ez az igazság. Egyszerűen arról van szó, hogy így kontrolálhatóak a szolgák, a városlakók, a társadalmunkkal érintkezők. – mondja
- Feltétel volt az engedélyért cserébe. – teszi még hozzá.
- Sajnálom. – és igazi a sajnálkozás a hangjában, mind a tekintetében is.
- De ettől nem lesz semmi bajod, semmi hátrányod. Az viszont igaz, hogy ha valami történik veled megtalállak - nyúl a zsebébe és veszi elő a mobilját. Megérinti néhányszor a kijelzőt és eléd mutatja, amin Detroit térképet látod, legalábbis annak egy kis szeletkéjét, s ezen egy pulzáló piros foltocskát látsz, felette: 454305 számsor.
- Fogalmam sincs Shaffer mit tesz majd ha megtudja hogy hivatalosan az én tulajdonom lettél. - mondja
- Amilyen elvetemült, bármire képes.

2010 december 20. kedd este 22:00
Detroit – A birtokon.

Ha mindent, hát mindent, bár kínosan ügyelek, hogy a lehető legkevesebb látszódjon belőlem. A hátam legalább majdnem teljesen okés... de az a kiszolgáltatott, megalázó érzés, hogy magatehetetlenül hagyjam amint ki tudja, miféle orvosi cumót végeznek rajtam, az nagyon megtépázza az idegeimet. Az utasítás hallatán kinyújtom karjaim a testem mellett, és felkészülnék, ha tudnám mire kell, azon kívül, hogy ne ugráljak. Az utasítást hallva kőszoborrá dermedek. A ne ugráljak és Berdardo szorítása a vállamon arra enged következtetni, hogy fájni fog, hát felkészülök a fájdalomra...
"MI A SZENT SZAR? Gerincvelőt csapol???!"

De csak gondolataim cikáznak és izzanak fájdalomszínekben, testem mozdulatlan marad, ahogy arcomon is csak az összeszorított fogak és a zavar szülte harag okozta fintorszerűség ül. Végre vége... volt már rosszabb is. Sokkal rosszabb is. És viseltem már jobban azokat a rosszabbakat is - talán mert legalább tudtam, mit csinálnak velem, elmondták előre.

Igyekszek nekik háttal ülni fel és kapkodni magamra a gönceimet, meglehetősen sietősen, aztán feléjük nézek... és az eszköz felé.
"... chip. Egy... kibaszott... kutyachipet ültettek belém?!"

Felnézek Bernardora, aki valahogy 'elégedettnek' tűnik, velem ellentétben.
"A grabancomnál fogva vitt ki. Belémültettek egy rohadt kutyachipet. A Vadkutyának tényleg annyi... mi a szarnak? Mintha nem lennék eléggé paranoiás enélkül is... hogy a francba fogom én ezt kiszedni?!"

Ülök szótlanul tovább a kanapén, sötét, gyűlöletteli pillantással bámulva a fürdőajtót, hogy aztán a fejem elfordítsam és leszegjem, amikor az újra nyílik. Még nincs vége a jelek szerint.
"Mi jön most, mégis, oltási könyv, nyakörv, póráz?! Mi a fenének ez az egész!?"

2010 december 20. kedd este 22:00
Detroit – A birtokon.

Tétovaságod látva Bernardo megszólal
- Mindent. – közli kurtán.

Roppant pocsékul érzed magad, de megteszed amire kér, és meztelen felsőtesttel lehasalsz a kanapéra. Bernardo a fejedhez lép.
- Nyújtsd ki a két karod a tested mellett – hangzik az újab utasítás, és ha megteszed a válladra fog.
A másik férfi is feléd fordul az asztaltól, ám nem nagyon látod mit csinál, csak hogy szöszmékel, csörög-zörög.
Pisszegő hang kiséretében hideg éri el a hátadat, a lapockáid közöt a gerincednél. Majd érzed amint letörölnek. Aztán újra permeteznek, és ismét letörölnek.
A fekete ruhás kesztyűt húz. Ismét némi – celofános-papíros – zörgés, zaj, majd megint föléd hajol.
- Lehetőleg ne ugráljon Ms. Byrd. – kér.
Bernardo keze erősebben szorul a válladra.
Aztán elér a fájdalom, élesen, és néhány másodpercen keresztül el is húzódik. Mint mikor megszúrnak valamivel, ami nem épp varrótű vastagságú, hanem annál vaskosabb lehet. Majd a fájdalom alábbhagy, de nem múlik el teljesen csak sajgássá lesz.
- Készen is vagyunk – szól újra a nevesincs, és felegyenesedik. Bernardo elengedi a vállad.
- Felöltözhetsz. – mondja. A másik leveti a kesztyűt és az asztalon lévő kupacra dobja. S mikor felülsz meglátod a roppant ismerős eszközt amit a kutyák csippezésénél nap-mint nap láthattál. A fekete eltűnik a mosdóben ismét. Bernardo elégedetten pillant rád.
- Még ne menj sehova – kér és a kanapé felé int fejével.

2010 december 20. kedd este 21:30
Detroit – Úton a birtok felé. - A Birtokon

A domb közeledtével komor nyugalmam amolyan végső 'nézzünk szét a szép helyen' érzetekbe csapna... amikor az idegen kocsi fényszórója felfénylik a tükörben. Egyre nyugtalanabbul pislogok rá, majd immár Bernardora is, mikor mellénk parkol a járgány...
"Hé, kíséretről nem volt szó! Legalább ne nagyközönség előtt!!!"

De mielőtt kinyöghetnék bármit is, megszólal, hogy maradjak kussban. Aggodalmam újra gyarapszik, ez valami zavaros dolog lesz, ha mások is kellenek hozzá... majd azt mondja, ha, végeztünk, majd mindent elmond...
"Eeee, végezni? Hogy mondod el a kihült és véletlenül sem élőhalott hullámnak?! Vagy nem... akkor... mi?! Valami baj van, valami baj, de valami másfajta baj, valami rosszabb a halálnál-fajta... bajban vagyunk, ugye? Bajban! Hogy lehetnénk még nagyobb bajban?!"
Görcsös idegességgel vonulok a házba, csak pár sanda pillantást vetek a fekete ruhás fazonra... aztán Bernardora...
"Mi? Vetkőzni?! Affene... megaláztam eléggé magam, minek kell még megalázni?!"
A kabátot, a pulcsit ledobom, trikóra vetkőzök, kérdőn pillantok 'Gazdámra', miközben igyekszem takarni magam valamennyire - elég elvetélt próbálkozás, oldalra biccent fejjel nézek rá... ha nem elég, akkor úgy is jelezni fog - és akkor bizony kényszerűen az A-kosaras melltartó fogja csak eltakarni a kifejezetten pocsék látványként szolgáló égett-heges felsőtestem.
Őszintén remélem, hogy ezt nem kell levetni, de ha muszáj... és csak akkor, ha muszáj...
... Akkor le fogom - inkább, minthogy más szedje le rólam, de próbálom a sajnos nem elég öles és vastag karjaimmal takarni magam és természetesen elfordulni, miközben a kanapéra hasalok...

Aztán géz és fecskendő...
"Altatás... altatás... nem, akkor hogy magyarázná el... utána? Minek hazudna? Mi a franc folyik itt?!"

Valami maradék önérzet-rész szeretne feltámadni bennem és tiltakozni, felkapni valami fegyvert és a fekete ruhás szemébe szúrni, lehetőleg egészen az agyáig, de Bernardo... még nagyobb szarba kerülne. Úgyhogy marad az összeszorított fogakkal elviselés... akármit kell elviselni.

2010 december 20. kedd este 21:30
Detroit – Úton a birtok felé. - A Birtokon

Csendet nem töri meg Bernardo, sem. Felfelé indultok a szerpentinen, a „dombra”. Az egyik kanyart alig elhagyva meglátod a felőled eső tükörben hogy egy dupla fénypászma vág utánatok. Autó közeledik mögöttetek. Bernardo felmorran, szinte mély torokhangon melletted. A kocsi tempósann közeledik, majd beér titeket. De nem előz le, hanem szépen beáll mögétek és veletek azonos tempóban követ titeket. Bernardo áthatjt a sorompón, ahogy a másik kocsi is. Végül egészen „hazáig” kisér a jármű. Mellétek parkol le.
Bernardo nem száll ki a kocsiból, hanem feléd fordul. Arca továbbra is komor.
- Ne kérdezz semmit, csak tedd amit mondok. – utasít
- Ha végeztünk, mindent elmondok majd. – igéri, - Bemegyünk - és kiszáll aztán a kocsiból.
A másik autó ajtaja is kinyílik és a hotelban látott férfi száll ki belőle, aki felkisért a Herceg elé. Bernardo a házhoz megy, ajtót nyit, és belép, nyitva hagyva azt. Felkapcsolja a világítást. Leveszi a kabátját, és a nappaliba megy. A fekete férfi is hasonlóképpen tesz, de mielőtt beljebb lép egy tömött tasakot vesz ki a kabátjából. A nappaliba megy, majd onnan a fürdőben tűnik el.

A nappaliban Bernardo rád néz.
- Vetkőzz le felülről, és hasalj a kanapéra.
A másik férfi visszaér, és a tasakhoz lép, mi a kisasztalon van. Kivesz belől egy steril gumikesztyű csomagot, és egy másik becsomagolt valamit is. A tasakból bontatlan csomag gézlap, és fertőtlenitő falkonja is előkerül.

2010 december 20. kedd este 21:30
Detroit – Hotel Atheneum – Úton a birtok felé.

Az a komor arc még odabenn nem ígért semmi jót. Semmi sem ígért semmi jót. A széken lassan hátradőlök, a szemem is lehunyom, fejem is oldalra billen talán - gyanítom, most már mindegy. Felesleges a stressz. Megvolt a vizsga, valószínűleg elbuktam, innentől nem az én terhem, nem az én felelősségem, nincs beleszólásom a sorsomba. Szomjas vagyok, átkozottul szomjas, a szám kiszáradt, és még mindig baromi gyenge vagyok, de gyanítom, már nem leszek erősebb ennél.
Végül nyílik az ajtó, próbálok valahogy normálisabban elhelyezkedni, aztán mikor a sápadt Bernardo kilép dosszié meg nuku...
"Sápadt, milyen legyen? Halott. Nagyjából... de eddig ennyire... ehh, elbasztad Marion."

És int felém, én persze elindulok utána. Aztán a tarkómra fog és úgy vezet...
"Nagyszerű, póráz nem kéne? Igen, elbasztam... de tudok menni egyedül is a vágóhídra."
Piszkosul szarul esik, ez valami új; tényleg mint a grabancánál fogva hurcolt, kidobni való állatokat, úgy 'visz' - de nem tiltakozok. Most már túlságosan elértem a 'minden mindegy' állapotba, még az átkozott fájdalom ellenére is. A kocsiban aztán végre iszok pár újabb kortyot, aztán a 'Gazda' mozdulatait követve én is bekötöm az övet, bár úgy sejtem, jelenleg ez a világ legfeleslegesebb szabálya.
"Sajnálom. Tényleg sajnálom. Olyan... jó lett volna még... nem tudom... létezni kicsit. A Birtokodon. Veled, meg a vadakkal... Még ha szenvedés is... de legalább téged megkímélnek."
Hallgatom a kuka csendet, bámulom a város fényeit és igyekszem kiélvezni, hogy a - sajnos csak majdnem - totális nihilizmus szülte, természetellenesnek mondható higgadtságom visszatér. Leesik aztán, hogy a birtoka felé visz.
"De hát, Bernie fiú nem tarthatta meg a rühes, buta kutyust, aki pacsit se bír adni. De az ő 'mocska', neki kell eltakarítania nyilván. A rohadt életbe... Morana, kicsim, mégis találkozunk rövidesen. De a Bosszú... majd kísértetként, talán. De igazán rendes alak volt ez a Bernardo. Nem tudom miért csípem, de nagyon csípem. Talán rövid lesz a Nagy Alváshoz vezető út. Már annyira rövid, amennyire feldühíthette a bénázásom. Sajnálom... sajnálom... sajnálom..."
Nem szólok a hátralevő úton, túlzottan nem is nézek a 'Gazda', vagy leendő 'ex-Gazda' felé. Az elsuhanó tájat kémlelem, a romhalmazt ami felváltja a belvárost, majd a kültelkei havas gazost, majd az erdei utat. Dacolni próbálok a fájdalommal, ami csak elő akar bukkanni és belerondítani az űrbe...

2010 december 20. kedd este 21:30
Detroit – Hotel Atheneum – Úton a birtok felé.

Bernardo nem néz rád, mikor felé pislogsz. A Herceget figyeli, arca szinte komorrá vált az elmúlt percben.

Meghajolsz és kimész kissé szédülve. A stressz amit a kihallgatás okozott nem tett jót. Lábad és kezed remegőssé lesz mire kiérsz. A falnak támaszkodsz és lecsúszol a tövébe. Néhány perc alatt úgy érzed már nem fogsz elájulni talán, és felülsz a székre. A percek ismét iszonyú lassúsággal telnek, és túl hosszú ideje ülsz már itt, úgy véled. Aztán végül nyílik az ajtó és Bernardo lép ki rajta, egy pöttyet sápadtan, a dossziéd nélkül. Fejével int feléd, és ha csatlakozol mellé, kezét felemelve hátulról a nyakadra fog. Így vezet a liftig és ott sem ereszt el. Érintése bár kissé határozott, nem okoz igazán fájdalmat. Egész a kocsiig vezet, majd ajtót nyit neked, és csak akor enged el. Rádcsukja az ajtót és beül. Nem szól egy szót sem csak övet kapcsol és kihajt a parkolóból. Arca komoly továbbra is, ajkát feszesre húzza. Tekintete egyszer sem fordul feléd. Egy ideig kanyarog a városban, s rájössz hazafelé indul veled, a birtokára.

2010 december 20. kedd este 21:15
Detroit – Hotel Atheneum

Túl hosszú a csönd. Iszonyatosan hosszú, pedig eddig azt hittem, ha valakinek, hát nekem megfelelő elképzeléseim vannak arról, milyen borzalmasan, rettenetesen hosszú tud lenni az idő szubjektíven, de mindig van... hát, ha nem is rosszabb, de máshogy rossz.
"Rossz válasz. Rossz válasz. Az állatai... nem tud az állatairól? És a... basszus, a feje... állat-ember... átok... ez így... szörnyen veszi ki magát... szörnyen, szörnyen pocsékul..."
Megkockáztatok egy vizslató pillantást Bernardo felé, miközben próbálok nem összeesni... aztán levegőt vesz a fejes. Aztán megszólal...
"... Oké... ez... lehet... bármi... odakinn... végre odakinn lesz... bármi..."

Meghajolok, ezúttal még mélyebben, mint belépéskor, lehetőleg azért annyira nem mélyen, hogy lefejeljem a szőnyeget, majd továbbra is egyenes tartással vonulok kifelé... hogy valahol a folyosón aztán a falnak dőljek és lecsorogjak rajta...
"Remélem nem ölik meg miattam. Basszus... basszus... basszus... vajon milyen halálnem vár rám? Égés. Nyilván. Lassú, lassú égés. Máglyára a boszorkányokkal..."
Majd eljut a tudatomig, hogy szék is van, így inkább átpozicionálom magam oda... az lehet a kirendelt 'vádlottak padja' most...

2010 december 20. kedd este 21:15
Detroit – Hotel Atheneum

A csend kissé hosszúra nyúlik mikor befeejzed az előadást. A tekintete egyre zavaróbb számodra, de nem menekülhetsz előle, tudod. Aztán a végtelennek tűnő percek után végül a Herceg megmozdul. Levegőt szív be, hogy szavakká szabdalva fújja ki.
- Odakint várakozzon Ms. Byrd - koppannak a szavak

2010 december 20. kedd este 21:10
Detroit – Hotel Atheneum

Az elégedetlen, de gúnyos megjegyzés fogalmam sincs, hogy jó, vagy rossz pont-e, inkább rossz, mindenesetre valami... 'illendő'.
"Hát... meg... a fenébe is, a Vadkutya is szelídíthető - ha a megfelelő személy próbálkozik..."
Megkockáztatok egy oldalpillantást Bernardo felé, majd természetesen visszaszögezem végletekig meghunyászkodott tekintetem a Herceg felnyársalóan kék szemei felé. Újabb kérdés.
"Értékek. Emberi értékek. Ajha... a terapeuta pszichológusom nagyon győzködött, hogy vannak, a fenébe is, hát biztosan vannak... szedd össze magad, gondolkozz!!!"
Szeretnék nagyon Bernardora bámulni inkább, vagy lehetőleg szépen csendesen elsüllyedni a szőnyegbolyhok közt, és hogy még fokozódjon az érzés, újabb kérdések is zuhannak rám - borzalmas, borzalmas kérdések. Próbálok mindazonáltal így a halál torkában inkább az önérzetem illúziószerű maradványába kapaszkodva erőt meríteni, és értelmes, összetett, nyelvtenilag nem totálkáros mondatokat kinyögni, továbbra is valahogy úgy, ahogy Cézár egyik légiós katonájától elképzeltem a latin mondás olvasásakor, bár garantáltan nem úgy fog hangzani.
- Viszonylag jó megfigyelő vagyok, Uram, az átlag emberhez képest, azt hiszem! És...
"Az állatok!"
- ... Született tehetségem van az állatokhoz, a mások által menthetetlennek és veszélyesnek ítélt példányokat is képes vagyok jól kezelni, Uram! Hiszem, hogy ez emberi érték.
"... És az álmok... kuss, nem untatni, nem untatni, ne menj bele, borzalmas, katasztrofális, nyomorult holdkóros..."
Újabb pillantást szeretnék vetni Bernardora, de ezúttal megállom, hogy mankóként használjam - pont, amikor igazán mankókra lenne szükségem. Továbbra is kihúzva magam, továbbra is őszinte alázattal és 'igen, tudom és felfogom, hogy bármikor meghalhatok borzalmas módokon' jellegű, bár szokás szerint túl merev tekintetem a Hercegen tartva megpróbálok áttérni a következő kérdésre.
- És úgy hiszem, Uram, ez a válasz a kérdésére, hogy mit nyújthatnék Mr. Mayfield számára, és... miért viszonzás már az is, ha egyszerűen a... birtokán lehetek, Uram.
"Remélem tud Bernardo miniállatkertjéről... affene..."
- Állatok, Uram. Házi-, és vadállatok. Az... egyszerű... halandók... közül igen kevesen értenek úgy hozzájuk, mint én, és gyanítom... kevesen kedvelik annyira társaságukat, mint... én. Uram.
"Rohanás, álmok, hiúz, farkas, vadkutya, paripák... sírkövek... a te sírköved, Marion..."

2010 december 20. kedd este 21:10
Detroit – Hotel Atheneum

Bernardo lepillant rád, a Herceg kérése után. Aprót bólint, és bátorítóan pislant is egyet.
S hiába próbálod elhitetni magaddal, hogy nem, biztosan nem neked kellene megszólalni a helyzet egyre inkább mégis ezt véglegesíti számodra.
Mély levegőt veszel, majd viszonylag nyugodt hangon, és elég érthetően elmondod az egy mondatod. A Herceg átható pillantása továbbra is rajtad függ.
- Látom máris megtanították illendően udvarolni a hatalomnak. – szólal meg, hangyányi elégedetlenséggel a hangjában, és Bernardo is kap egy gunyoros pillantást. Majd a kéklő szempár újra téged vesz figyelmébe
- Felsorolná az értékeit? – emel szemöldököt a Herceg – Az emberi értékeit. – pontosítja
- Arra is kiváncsi volnék, hogy miféle segítséget adhat Ön Mr. Mayfieldnek, s miféle viszonzást remél mindezért? - faggat tovább. A Trón mögött álló férfi arcán megrándul egy izom, s tekintete kicsit elborul.

2010 december 20. kedd este 21:05
Detroit – Hotel Atheneum

Konstatálom, hogy a meghajlás nem hozott tragikus eredményt, vagy legalább is nem rossz pont. A dossziéra siklik tekintetem, miközben gondolataim továbbra is zűrzavaros álomképeket és álomszimbólumokat mantráznak megállíthatatlanul, illetőleg a helyes testtartásra és nyugodt légzésre vonatkozó emlékeztetőket. A fotók láttán egy árnyalatnyit talán még sápadok, a szemem alatti sötét karikákat még inkább kihangsúlyozva akaratlanul.
"A családom... minden... Morana! Morana, szegény drága Morana..."

Küzdeni próbálok a gyászos érzéssel, a beszéd hangjai alig jutnak el hozzám, és kissé késve...
"Morituri te salutant... büszkeség, Marion... méltósággal! Mi? Szálak. Elvarrni. Család. Halál. Marion-halál. Marion-temetés. Kutyatemetés. Megfontoltabb választás... ajjaj. Folyamodvány? Bernardo... milyen tiszteletteljesen beszél... viselkedj udvariasan... ótejóég, még a házmesterrel is időbe telt, míg normális hangerővel beszélni tudtam, nemhogy nemesi... protokoll... vagy mi..."

Elér újra az a borzalmas tekintet, amitől még kisebb hangyának érzem magam, mint eddig.
"A nullánál is kevesebb... semmi... a nullánál is kevesebb... döglött Vadkutya...."
És felfogom lassan, amit nem szeretnék felfogni, hogy a kérdés hozzám szólt. Hogy mesélnem kéne magamról. Néhány szót. Nyilván valamit, ami nincs a mappában...
"Morituri te salutant... ne haragudj, 'Gazda', ha a társalgási képességeimen múlik itt bármi, akkor... baromira köszönt a halálba menő..."
Bernardora siklik a tekintetem...
"Telefonos segítség, haló!!!"
Persze egyáltalán nem biztos még, hogy nekem kéne pár szót ejteni magamról, végül is bonyolult etikett, meg minden, és gőzöm sincs, hogy hol a határ a 'meg ne szólalj' és a 'nyögj ki valamit' között... de ha hallgatás a válasz és a Herceg tekintete továbbra is rám szegeződik, akkor egyre inkább elúszik a remény, hogy tapétamintaként megúszom a dolgot. Végül is ilyen drága és szép tapétába lehetetlen beleolvadni.
"Mit mondjak????! Bármit, ami nincs benn abban a mappában, bár gőzöm sincs mi van benne, ami nem hangzik totál hülyén és ami szent igaz és lehetőleg emellett érdekes, édes istenem, sose voltam jó az improvizációban..."
Ha az a halálosan nyugodt pillantás és Bernardo felőli érzetek vagy gesztusok is azt sugallják, hogy énnekem mindenképpen muszáj megszólalnom, akkor végül nagy levegőt veszek, ha lehet, még jobban kihúzom magam, és megpróbálok megszólalni, lehetőleg olyan hangerővel, hogy ne csak a helyiségben nyilván véletlenül sem jelenlevő poratkák hallják, amit beszélek.
- Uram, én csupán egy... csendes... Álmodó vagyok, semmi több. Sorsom, hogy az maradok-e, leszek-e több, vagy még ennyi sem, kizárólag az ön kezében van, Uram!
Úgy érzem borzalmasan pocsék válasz, de a lehető legőszintébb, és sikerül viszonylag magabiztosan kimondanom... bár utólag rá is jövök, hogy totálisan felesleges volt az utóbbit megemlíteni, mert nyilván tökéletesen tisztában van vele...
"Halott Vadkutya. Döglött Vadkutya..."

2010 december 20. kedd este 21:05
Detroit – Hotel Atheneum

Mindhárom szempár rád szegeződik ahogy beljebb lépdelsz és elfoglalod helyed Berardo mögött-mellett. Meghajlásfélét eszközölsz, és a szőke férfi alig látható mozdulattal biccent feléd. Majd a tekintete lesiklik rólad, és Bernardora emelkedik. Előtte az asztalon nyitva egy dosszié, mely feltűnően hasonlít ahhoz amit Bernardonál láttál. A dossziéban rendben lefűzött papírosok, és a lapok tetején fényképek. Az egyik téged ábrázol, a másikon Brendáékat látod, de akad Brendáék gyerekeiről, és anyádról és legújjab családjáról is néhány kép. Sőt egyiken Moranát is megpillantod a kupacban.
- Ha távolabbi tervei lennének Ms. Byrd-el – szólal meg a szőke férfi kellemes bariton hangon - ne feledje a szálakat elvarrni.
- Úgy lesz Uram! – válaszol udvariasan és tisztelettel Bernardo
- Bár ha ilyesféle ötlete merülne fel, ahhoz ennél jóval megfontoltabb választás lenne ildomos. - jegyzi meg a Herceg - és persze egy új folyamodvány is szükségessé válik majd.
- Természetesen Mr. Northman! - felel ismét Gazdád
Majd a Herceg visszafordul feléd.
- Megtenné Ms. Byrd hogy ejtene néhány szót saját magáról? – kér kedvesen, és hangjában érdeklődést vélsz felfedezni. Arca továbbra is komoly, de nem komor, tekintete fénylő kék, mi nyugalmat áraszt feléd. Halálos, halálos nyugalmat…

2010 december 20. kedd este 21:00
Detroit – Hotel Atheneum

Egyelőre relaxációmba süppedve nemigen jutnak el hozzám a külvilág zajai, sem az öltönykék - amíg a fejem mellett a kocsi üvegén a kopogtatás nem hoz rám kisebbfajta spontán szívrohamot. Egy pillanatba beletelik, míg leesik, hogy hol is vagyok... és nem esik jól a realizáció. Nem tudom mire vélni a dolgot, így letekerem az ablakot... de közben belémvág az a kínos lehetőség, hogy esetleg... hívatnak. Engem.
"Ne, ne, ne, ne..."
- Igen?
Szólok ki, lehetőség szerint kevésbé agyonparázott hangon, mint amilyen odabenn vagyok, de magabiztosságnak nyoma sincs bennem.
- Ééértem. Máris. Uram.
"Ne, ne, ne szólj, bólogass...."
Kikecmergek a kocsiból és követem az ipsét, akinek első blikkre a mandzsettagombja többet érhet, mint az én lakásom. Hullasápadt vagyok, a ruhám összevissza áll, ahogy fésületlen hajam is, ráadásul most a kapucnit se veszem fel, mert gyanítom, a pofavizit nem azért pofavizit, mert egy kapucnis nőalakot akar látni a... vámpíratyaúristen. Mert egész biztos vagyok benne, hogy erről van szó. Már szinte látom magam előtt, ahogy a nagy szarvas-patás személyesen csapja rá az "elutasítva" feliratú pecsétet a mappámra, majd erősen kelet-európai akcentussal elrendeli, hogy a fejemet húzzák karóba. Sajnos az átfutó gondolatkép a legkevésbé sem vicces.
Leszegett fejjel, magamat egész picire összehúzva lépek be a liftbe, majd lépek ki belőle.
"Nyugalom. Nyugalom. Gondolj... szép dolgokra."

Megpróbálok az Erdőre gondolni, meg farkasokra, meg lovakra, meg fejemben sorra venni az összes Nagy Tavak környékén többnyire őshonos állatfaj nevét, ami eszembe jut, de csak nem akar jönni az a nyugalom. A fényűző pompa aztán, amikor követem Mr. Nemmutatkozottbét, csak még inkább feszélyez. Mintha egy frissen a konténerből előhúzott csöves lennék valami európai királyi palotában, szinte hallom a szőnyegfodrok undorodó, megvető sistergését, ahogy ingatagan sétálok a szőnyegen végig.

Aztán a Nagy Ajtó. Nem akarom, hogy kinyíljon a Nagy Ajtó, voltaképp egyáltalán nem vagyok kíváncsi, mi van a túlfelén, de csak kinyitja az ürge, aki után kiskutyaként loholok. Próbálom valamennyire összefésülni a gondolataimat, miközben belépek, eszembe jut, hogy persze, húzzam ki magam, meg minden, hát kihúzom magam teljes életnagyságban, miközben a fejemben luxustapétaminták, városfények és karóba húzott fejek járnak keringőt erdei tájakkal, alpesi hóeséssel és teliholdas farkasrohammal.

A trónra nézek...
"Trón... persze... trón..."
Majd a fickóra, aki benne ül...
"Atyaég... és BÁMUL.... Marion, el ne ájulj, nem szédül, nem szédül és legfőképp nem taccsol ki...!!! Ajjjj... Téglafal! Erdő, Damien, Canis Lupus, kunyhó, hét fivér, nyolc kutya, jó ember, jó ember..."
Majd a kísérőmre, aki a trón mögé lép és végül Bernardora... mosolygó arca láttán egy icipicit megnyugszom annyira, hogy lehetőleg ne úgy kelljen felmosni a padlóról, még arra is telik, hogy mögé - majdnem mellé, de lényegében mögé - lépkedjek, ezúttal a fura érzelmeknek és kötődésnek teret engedve egészen közel hozzá. Erőnek erejével koncentrálok, hogy egyenes tartással, emelt fővel álljak, a Nagyfőnök, aki nyilván a "Herceg" szemébe nézzek, de persze semmiképp se túl mereven vagy hosszan. Valami meghajlásféle mozdulatot próbálok tenni, egyenes háttal, teljesen őszinte tisztelettel, de egyre cefetebbül érzem magam. Természetesen amíg határozott felszólítás nem érkezik, nem kívánok megszólalni, csak próbálok valahogy kevésbé...
... Szánalmasnak tűnni.

2010 december 20. kedd este 21:00
Detroit – Hotel Atheneum

Bernardo elégedetten bólint hogy ellenvetés nélkül fogadod az utasításait.

A kártyáról leveszel ezer dollárt, ami elég tetemes összegnek számít, tekintve hogy az összes megtakarításod mindösszesen a háromezer dollárt éri el nagyjából. Ezt apróra elosztogatva elpakolod a táskáid különböző zsebeibe, Bernardo csodálkozó tekintetének kereszttüzében….

Magadra maradsz a csendes parkolóban. A lift nemsokára visszaér, és az öltönyke elfoglalja az iménti helyét kívül a fülke mellett. Hátradöntöd a fejed, és relaxálni próbálsz.
Kellemetlen zajra riadsz. Az autó mellett egy férfi áll elegáns fekete ingben és fekete öltönyben, nyakkendő nélkül, és néz rád. Ha leengeded az ablakot vagy kinyitod a kocsit szólal meg.

- Kövessen Ms. Byrd – szól kurtán és a lift felé indul meg sem bizonyosodva róla hogy követed-e.
Belép, és ha te is beszállsz az egyik öltönyke – akivel Bernardo is felment – lép be veletek, és nyomja meg a vezérlő panelt. A lift emelkedni kezd miután az ajtaja becsukódott.

Hang nélkül áll meg a lift, és nyilik ki az ajtaja. A feketeruhás kilép.
- Erre Ms. Byrd. – indul meg előre. A terem ahova értek éles ellentétben áll a szálloda külsejéről feltételezhető modernséggel. Inkább valami századeleji palota belsejében lehettek ilyesféle szalonok. A falak drapériával és lambériával fedettek, a csillár ezerágúnak rémlik. Az ajtók pedig rozettás faberakással díszitettek. Szinte mindegyik kétszárnyú, akad amelyik előtt ajtónállót is látsz, elegáns öltönyben. Néhány ajtó mellett kényelmes karszékek álldogálnak, tán a várakozók kényelmét szolgálandó. A fényes parketta felett szőnyeg simul puhán talpad alá. Az ablakok hosszúkásak, és szinte földig leérnek. Az éjszakai város szinorgiás világítása csak úgy fénylik odakint, a függönyökön túl.

A lifttel szembenihez ajtóhoz megy kisérőd, és benyit rajta, majd megvárja hogy belépj, és be is csukja azt.
Ez a helység valamivel kisebb mint a kinti, de a fényűzés ugyanolyan. A szőnyeg itt is elnyeli a léptek zaját, a falak vörösbe húzottak. Falikarok adnak kellő világosságot. A falak mentén vitrinek sorakoznak és üvegtárlók, melyekben elefántcsont faragványok, apró szobrocskák, szelencék, és egyéb csecsebecsék sorakoznak, mind portalanul csillogóan.

Jobbra egy hosszúkás tárgyalóasztal áll, körötte nyolc kényelmes szinte modern gurulós székkel. Ezzel szemben a másik falon, tőled balra egy kanapé, és két fotel fog közre egy üveg kávézóasztalt. S a bejárattal szemben a helység hátsó részén hatalmas, gyönyörú faragásokkal ékített ébenfa íróasztal áll, mögötte magas hátú, szintén faragványokkal teli akár trónnak is nevezhető ülőalkalmatosság, mi prémmel bélelten is kényelmesnek tűnik. A kisérőd a „trón” mögé lép és attól jobbra áll meg feléd fordulva vissza. Az asztal előtt Bernardo áll. Hátrafordul, és halvány mosollyal néz rád. Tekintete biztatóan fénylik fel, s apró mozdulattal hív maga mellé – mögé (?)

S hogy Bernardo kissé elfordult látod meg a férfit aki a trónon foglal helyet. Tekintete egyenesen rád szegeződik…

2010 december 20. kedd este 19:50 - 20:30
Detroit – Otthon, édes otthon - Hotel Atheneum

Nem akarok túl sokáig szemezni Brendáék kajájával. Nem akarok Curtis bácsiékra gondolni. Fognak hiányozni, ez tuti, ahogy a melóim is, ahogy pár dolog az életemből - de az életemnek annyi, Morana nélkül már semmi nem lesz ugyanaz.
Bágyadtan nézek fel Bernardo kérdésére... nem igazán akar leesni, mi a fenére céloz. Aztán közli, hogy a cipekedésre. Hagyom, hogy átvegye a nehezebb cumót, bár gőzöm sincs hogy erősödhetnék meg így...
- Fogok. Tudom.
Szólok halkan, majd bezárom az ajtót és hátrahagyom vadiúj és egyben régi otthonom...

Az automatás kitérőre is bólintok, aztán a kútnál kikászálódok, megkeresem az ATM-et, ezúttal hátrahagyom a szokásos gyanús alakokat sunnyogva méregetős paranoiámat és felveszek valami nagyobb összeget - nagyjából lepucolom vele a kártyám vagy egyharmadát legalább, már azt a részét, amit bankautomatánál le lehet, majd táskám mélyére temetem a pénzt, illetőleg a kocsiban még a cuccom közé, kis "rejtekhelyekre", mint egy idióta mókus a télire valót... akármilyen szánalmasan is festhet a szitu.
- Rendben. A kocsit majd valahogy úgy viszem vissza, hogy ne kelljen találkoznom vele.
"A nagybátyám. Nem mondtam, hogy a nagybátyámé, csak hogy nem az enyém. Persze. Mindent tud. Utánam nézetett..."
- A bankszámlát is elintézem.
Az már csak késve jut el az agyamhoz, hogy megérkezünk lassan valami épülethez - hotel - a puccos belvárosban ami pont úgy fest a sok éjszakai neonnal, mintha a város többi része nem lenne egy óriási, kihalt és egyre poszt-apokaliptikusabb küllemű szemétdomb.

Öltönyke benéz a kocsiba, én meg ugyanazzal a sápadt faarccal bámulok magam elé, aztán leállunk a garázsparkolóban valahol. Bernardora nézek, bólintok komoly képpel - naná, hogy nem akarok semmi ostobaságot csinálni. A mappát viszont nem tudom nem észrevenni...
"Gyönyörű darab lehet. Inkább az életrajzomat olvasgassa Főakárki, semmint személyesen akarjon megvizslatni..."
Sóhajtva dőlök hátra az anyósülésben, mikor a... 'Gazdám' - vagy nem tudom, hogy is kellene gondolnom rá - eltűnik a liftben. Előhalászom az üveget, iszok újra, csak pár kortyot... és lehunyom a szemem, megpróbálok... megnyugodni.
Üres lenni...

2010 december 20. kedd este 19:50 - 20:30
Detroit – Otthon, édes otthon - Hotel Atheneum

A lift működik, így kivételesen azzal mész fel.

Bernardo elégedettnek tűnik. A pénzt elveszi és elrakja. Utánad baktat a konyhába. A hűtőben meglátod a Brendáék által hozott elemózsiás dobozokat…

Felkapod a két táskát. Bernardo félrebillenti a fejét.
- Szereted saját magad kínozni? – kérdezi
- Azzal hogy elfogadod más segítségét nem leszel kevesebb, viszont ha nem teszed, felesleges gyötrelmeket okozol saját magadnak. – jegyzi meg és a nagyobbik táskát elevszi tőled.
- Fogsz még eleget szenvedni Marion. – teszi hozzá és kifelé indul a lakásból.

Lementek és bepakoltok a kocsiba.
- Most ejtünk útba egy automatát, mert még van annyi időnk. – mondja beülve, és a forgalomba sorol.
A legközelbbi kúthoz hajt, ami néhány saroknyira van csak. Leparkol
- Menj – int fejével

Mikor visszatérsz feléd fordul.
- Holnap visszaviszed a kocsit a nagybátyádnak, és megszünteted a bankszámládat. – mondja komoly hangon.
Aztán beinidítja a kocsit, és visszasorol ismét a forgalomba. Nem mentek túl sokat, a belváros nívósabb negyedébe értek. A kocsi egy hotel előtt húz el, majd bekanyarodik alá. Az utat sorompó állja, mit egy öltönyös férfi nyit fel miután benézett a kocsiba.
Bernardo begurul és leparkol nem messze a lifttől.
- Csak semmi ostobaság. – kéri a szemedbe nézve.

Aztán a kesztyűtartóba nyúl, és egy vaskosabb dossziét vesz elő, s még a félhomályban is kiveszed a nevet mi nagy betűkkel van rajta: Marion Byrd. Kiszáll a kocsiból, és a lift felé indul, ami előtt két ember áll. Az egyik belép vele a liftbe és becsukódik annak ajtaja.