Kutya-bőr - Marion Byrd meséje

2010. december 24. este 21:45
A városban

A Kegyetlenség Vadkutyájának szeme örök, veszett fájdalmában kínlódva is elégedetten villan fel tekintetemben, mikor reccsenés hallatszik - mikor elér hozzám, hogy az Ellenség döglődik.
"Így kell ezt. ÍGY JÁR MINDEN FEHÉRKÖPENYES, így jár minden csicskájuk, kémjük, így jár minden ELLENSÉG!"
Még vigyorféle is kiülne rám, miközben a rángatózó testet nézem - mint egy kemotoxszal lefújt bogár végső rángásai. Szörnyű hang és látvány - de nem belőlem jön, én tettem, egy Ellenséggel. Ami jó. Győztem. A megannyi Küzdelmek sorában egy csatát megnyertem.
"NEM BÁNTOTOK, SOHA, SOHA TÖBBÉ!"

...

A Gazda nem tűnik elégedettnek. Nem értem, miért - harcoltam, győztem. De... túl sokan jönnek. Kiabálnak. Mint Az, Aki Álmaimban Voltam, De Megveszett, magam is rettenve ám acsarogva húzódnék el az Idegen, Rossz, sőt, Ellenséges Hangok elől. A Gazda itt van, és nem hagy menni, nem akar elmenni...
"Megöljük MIND, ugye? Ugye? Ne hagyd őket telefonálni!"
A telefont tartók felé lendülnék vicsorogva, bár ha a Gazda nem hagy, akkor nyugtalanul... nos, engedelmeskedek és lemosom azokat a Szép Kezeket, Amik csupacsupa fájdalomszín, harag és bosszú. Vizet is iszok a csapból, pár kortyot, és a képemre is löttyintek egy keveset.
Aztán valamelyik otromba hangú otromba és fenyegető dolgokat mond Rólunk, a Gazdának. Odafordulok, és bár Bernardo takar, vicsorba torzul arcom... pusztítani akarok. Még. Mindet. Az összes Ellenséget, az összes Idegent, de legfőként, aki fenyegetni merészeli a Gazdát.
"TÉPJÜK SZÉT, TÉPJÜK SZÉT, GAZDA! Nem Érinthetetlen! TÉPJÜK SZÉT!"
S én lendülnék is, hogy tépjek, de a Gazda maga mögé húz, és... beszél. Vicsorom lejjebb fagy, zavaros tekintetemben értetlenség.
"Nem hagyhatod! Nem hagyhatod, ezek itt... rendőrség! És... FENYEGETETT! Megöljük mindet, nem, nem várhatunk, idő van, szorít az idő!"
De szólni nem szólok. Azt asztalhoz ültet Bernardo, miközben annyian, de annyian... bámulnak.
"NE BÁMULJATOK!" Újabb vicsor feléjük, a Szép Kezek erőszakosan ökölbe szorulnak, körmöm nyomán tán vér is serken. A Gazdára kapkodom nyugtalan tekintetem. Ha tudok szólni hozzá, hogy más meg ne hallja, füléhez hajolva súgom neki hadarva...
- Öljük meg mind, Gazda, Gazda, Veszély! Nem hagyhatjuk, hogy így beszéljenek veled! Meg kellett volna ölni, mind! Ellenségek!
Azt már nem teszem hozzá, hogy a maradásunk még több Ellenséget fog idevonzani. Valakinek telefonált ő is, ez feldereng... de itt és most várakozni a lehető legrosszabb. Közel a Gazdához, elbújva mögötte a Bámulók elől némán acsargok... és felkészülök a következő harcra.
"Kés... kell egy kés..."

2010. december 24. este 21:45
A városban

A földre került nőt arcon rugod, majd egyetlen és iszonytató erejű dühödt taposó mozdulattal lépsz a nyakára. Csont és porc reccsen. A nő arcára iszonyat ül ki, szemei mintha ép kifordulni akarnának szemgödreikből. Lélegzete inkább nyikorgó csukláshoz válik hasonlatossá és a hangja is elhal. Ajkai közül viszont borzasztó mennyiségű vér bugyog elő, miközben a feje oldalra csuklik és nem mozdul többet, csak némi rángatózás, rángás fut végig a testén többször is….
…

Ekkor érkezik valaki és emel el-fel, és cipel távolabb a hullától.
- Marion?! – hangzik Bernardo hangja, és mások is megjelennek a mosdóban. A vértócsában fekvőt veszik szemügyre.
- Marion mit tettél?!?! – kérdezi Bernardo komor, ráncolt homlokú arccal. Tekintete elborul és felsóhajt.
Valaki mentőt, rendőrt hív. „…megölte!” „… eszelős némber” „ ….. ne engedjétek lelépni!” érnek el hozzád a szavak a bámészkodók felől. Valaki egy abroszt hoz és letakarja a nőt.
Bernardo a csap felé int
- Mosakodj meg – mondja majd a többiek felé fordul, kissé fenyegetően, de közben telefont vesz elő, és halkan és gyorsan intézkedik valamit. Majd a készüléket elrakja és az alkarodra fogva kifelé indulna veled a helységből, ám az egyik tagbaszakadt ember elé áll.
- Nehogy azt hidd megpucolsz a kis kurvádal! – Bernardo megáll, magamögé húzva téged és a férfi arcába nézve szólal meg komolyan.
- Nem megyünk sehova, csak vissza az asztalunkhoz. Megvárjuk a rendőrséget. – bólint is nyomatékot adva szavainak. A férfi körbenéz a többieken, majd végül kienged titeket, de a nyomotokba lép és követ is az asztalig. Bernardo leültet, és most melléd ül. A fickó pedig a bárhoz áll, titeket szemmel tartva.

2010. december 24. este 21:45
A városban

Sűrű bólogatással jelzem Bernardonak, hogy megértettem a választ, egyelőre nem bolygatom tovább, hogy nos, mikor "kajált" utoljára. Pláne látva meglepett tekintetét. "Rosszat mondtam? Csak... tudnom kellett... nem akarok kaja lenni..."

...

Akármilyen is a budipapír, a semmilyennél jobb. A vízzubogásba küldöm a többi után - legalább lehúzó is működik, sebtében kapkodom magamra vissza a kosztümnacit, bíbelődve be nem járatott gombjaival... de az idő szorít.


Támad vagy menekül. És most a támadás ideje van... időt nyerendő a meneküléshez. Csattanás és sikoly, már-már meglep, de nem szabad bedőlni a látszatnak, és minden csak látszat. Amikor a földre kerül - valahol feldereng hogy nőnemű és sír - további ütlegek helyett új csizmám orrával küldeném arcba, hogy a megfelelő pózba kerüljön és hogy aztán torkára léphessek végül. Tekintetemben a Kegyetlenség Veszett Kutyája. És a Bosszúé. És semmi más.
"NEM versz át, rohadék!!!"
Hogy sikerül-e szétroppantanom a gégéjét, vagy sem, az már homályban marad. Valaki hátulról elkap - reflexből rúgnék hátra is...
"TRÜKKÖZTÖK, FEHÉRKÖPENYEK?! Nem adom fel! Harcolok! HARCOLOK!"

De a Gazda az. A Jó Gazda. Nincs többé vész... Hangja a cselekedetek talajáról elránt, újfajta Veszett Kuytáknak is utat engedve tekintetembe. A... "nő" felé bökök, közel hajolva a Gazdám füléhez.
- Ellenség! - Súgom. - Nem az... aminek látszik! KÉM! Láttam...
De Idegenek jönnek. Még több. Talán Ellenségek, talán csak Idegenek - most mindenképp veszélyesek. Elhallgatok. Ők nem tudják milyen erők állnak az Ellenség mögött. Nem számítanak. Csak el innen, el. Gazda nyomán kotródnék szó nélkül a mosdóból, és meglehet, a büféből is igen gyorsan.
"Azt csináltam, amire kértél Gazda. Nem adom fel, látod? NEM ADOM FEL! KÜZDELEM! BOSSZÚ!"

2010. december 24. este 21:45
A városban

Kérdésed felteszed és Bernardo kissé meglepve néz rád, majd elmosolyodik.
- Attól függ mennyit vagyok kénytelen felhasználni – magyarázza, csak számodra hallható halkan.
- De két három naponta mindenképpen. – teszi még hozzá apró bólintással.

A fali tartóban van wc-papír. Igaz hogy a legolcsóbb barnás, és vékony, ami könnyen szakad, és valahogy mégis „nedvtaszító” is – ezt tudod már máshol tapasztaltak alapján – de van, és ez a lényeg…

Megpördülsz, Bernardo vérét hívva segítségül és nekitámadsz felkiáltva az alaknak. Az felsikolt, és lendületedtől és vehemenciádtól a túlsó falon csattantok. Te pedig minden erődet beleadva ököllel csépeled az alakot, aki lassan zokogva nyűszítve csúszik le a fal mentén, és összegörnyedve, gömbölyödve próbálja meg védeni magát, elkerülni a rá záporozó ütéseket. Aztán valaki felkap, hátulról ölel át, és ránt el az áldozatodtól.
- Marion?! – hallod meg Bernardó ideges hangját, a földön fekvő pedig egy nő, mint látod. A kapucnija lecsúszott a fejéről, arca feldagadt, és orrából, ajkai közül dől a vér.
- Mi történt? – kérdezi Gazdád maga felé fordítva a vállad erősen markolva. A pincérnő és egy magas, tagbaszakadt alak is benyomakodik a wc-be. Majd mások is jönnek kiváncsiskodni.
A sérült nőt kezdik el néhányan pátyolgatni, aki sírva hajtogatja
- Csak úgy nekem támadt, csak úgy!
Valaki mentőt hív, Bernardo pedig kicsit odébb lép veled, álladra fogva von újra kérdőre
- Mi történt???

2010. december 24. este 21:30
A városban

Kissé feszélyezetté válok amikor a kocsi "kajaszagosításáról" beszél... és már eleve feszélyezett vagyok. De bólintok.
"Végül is... vért iszik, vajon... hány éve? Csak vért."
És bár nyugtalan vagyok, végül kibukik belőlem az óvatos kérdés - merthogy az én vacsorámról van szó, nem az övéről...
- Ühmm... megkérdezhetem hogy te milyen gyakran... és mennyit... - Keresem a jó kifejezést....
- ... táplálkozol? - Hadaró és kissé motyogó kérdésemben nem kevés aggodalom is lapul. A Gazda a Gazdám, de határozottan nem akarok kaja lenni. Egyrészt, mert legyengít, és nem szabad gyengének lennem, soha, soha többé. Másrészt, mert... amennyi rémlik az elmúlt végtelen idők lidércnyomásai előttről, az alapján elképesztően morbid és beteges módon... zavarbaejtő. Kiváltképp számomra. Még ha nem egy élőholt, állatember fickóról lenne szó, akkor is az lenne.

...

Mikor Bernardo szól, hogy elkísérjen-e, furcsamód halvány megkönnyebbülés érzet fog meg. Az Ellenség akárhol ott lehet. A mosdóban is... bólintok, s vele együtt indulok a mellékhelyiség felé.
Beveszem magam a fülkébe, és a deszka felett 'lebegve' lebonyolítom, amit inkább itt, semmint valami Őfelsége Pokolherceg előtt kellene. Csak remélni tudom, hogy van papír, mert sanszosan nem járt grátisz zsepi ezekhez a kényelmetlenül nem Marionos ruhákhoz.

Akárhogy is, végül kikecmergek, fejem a csap felé szegezve mosom a kezeim - amikre szintén próbálnék nem nézni - és a csapból is innék egy... maréknyit, bármennyire is idegenkedek a kezektől. De aztán a tükör...
Valaki van a tükörben. A Valaki van... a tükörben... mögöttem.

Néma sikolyba torul arcom... ám hogy utána üvöltök-e vagy csak gondolatban, azt nem tudom. Azonnal a Vér Hatalmát hívom magamhoz. Gyorsnak kell lennem és erősnek. Nagyon. Olyan fürgén pördülök meg, amennyire csak tudok s ököllel csapnék az Ellenség torkának, aki mögöttem acsarog... a Gazda valahol a közelben, ki kell tartanom, túl kell élnem, amíg ideér, muszáj, muszáj...
"DÖGÖLJ MEG, DÖGÖLJ MEG, DÖGÖLJ MEG VÉGRE!!!!"

2010. december 24. este 21:30
A városban

Bernardo rádnéz
- Annyira nem sietünk. – mondja – És jobb ha nem szagosítod be a kocsit. – teszi hozzá.
- Tudod nekem nem kellemes túlzottan a kajaszag. – s szinte súgva magyarázza.
- Elviselem odabent inkább arra a negyed órára, mint a kocsi kárpitjában. – és terel befele.

Belépve körbenézel, csak néhány embert látsz, álmos tekintetük jelzi tána pihenőben álltak meg. A pincérnő bólint és már tölti is a pohárba a kávét. Bernardo nemet int fejével.
- Köszönöm én majd még kitalálom – erre a nő a pulthoz lépve étlapot vesz el, és teszi le Bernardo elé. Majd otthagy titeket.
Gazdád bólint ahogy a mosdóba mennél.
- Elkisérjelek? –kérdezi kedvesen…

Feláll és utánad indul.
A tábla nyomán megtaláljátok merre van a mosdó. Bernardo a női ajtajáig kisér. Te belépsz a nem túl ksozos, de nem is patyolat helységbe. Három tükör, és csap, a hozzájuk tartozó szappanadagolókkal helyezkedik el itt az előtérben. A belső helységből nyílik négy fülke….

Kilépsz, aztán hogy kezet moss a csaphoz mész. A csapból csak hideg víz folyik, és a szappanadagoló is éppen hogy valamit a tenyeredbe spriccel. És bár kerülöd a tükörrel való pilantásváltást valmi mozgásra leszel figyelmes benne. S ha feltekintesz Shaffer arcát látod magad mögött, amint véres fogsorral közelít feléd…

2010. december 24. este 21:25
A városban


A"nem nagy" baj nem nyugtat meg. A nem nagy baj mibenléte pláne idegessé tesz; na nem mintha négy órával később nem lenne totál szívás ez az egész "hercegi audencia". Idegesen bámulom a kocsi óráját... ilyenkor bezzeg fel tud gyorsulni az idő. Megvárja, amíg igazán ROSSZ lesz, akkor lassul le.
Az is némileg elképeszt hogy így ketteskén is "őfensége" jellegű szavakat használ Bernardo, meg ott van "Berwick" vezetéknéven szólítása...
"Őfensége a főgeci. Lehallgatnak minket, ugye Gazda? Poloska a kocsiban? Vettem a lapot, igen! Franc, franc, én mondtam hogy nem jó beszélni, hogy nagyon nem jó..."
Bólogatok aztán, de nem szólok semmit, csak körbehordozom pillantásom a műszerfalon... jelzésértékűen, hogy megérettem, le vagyunk hallgatva.
'A bank megvár utána is', ez nagyon optimistán hangzik - én is próbálok abba kapaszkodni, hogy lesz olyan, hogy 'utána'... és enni, nos, gyorsan kell. Ezért is lep meg, mikor felfogom, hogy nem Drive-Inbe megyünk... szutyokabb a kaja, de legalább lehet a kocsiban enni és nem kell leállni. Kiszállok én is, kissé értetlenül nézek a Gazdára, majd pillantásom a büfére sodródik.
- Ha sietünk...
"Vigyázz hogyan fogalmazol! Vajon itt is lehallgatnak?"
- Egy sima Drive-in gyorsabb lett volna...
"És igen, sietünk..."

De nem fogok kézzel-lábbal tiltakozni, pláne, hogy legalább lesz esélyem elsuhanni a mosdóba. Paranoidan hordozom végig tekintetem a bokszokon, potenciális Veszélyforrások és Ellenségek után kutat szemem, de mikor Bernardo egy asztalhoz terel, leülök - tekintetem továbbra is vészfürkésző. A pincérnőre pillantok aztán - megnézem mi van a névkártyáján, nem mintha bármit is számítana... aztán anélkül, hogy menüvel tökölnék, kinyögök gyorsan valamit... szalad az idő.
- Kávét és szendvicset, sonkásat. Köszönöm.
Aztán ha eltávolodik a nő, felállnék, hogy megkeressem a mosdót...
- Egy... pillanat és jövök...
Súgom a Gazdának, majd kióvakodnék, elintézni folyó ügyeimet...

2010. december 24. este 21:25
A városban

Gregor rádnéz
- Igen. – felel apró bólintással.
…

A kocsiban ülve nekiszegezed a kérdésed Bernardonak, aki rádpillant, de aztán visszafordul a szélvédő felé.
- Nem, nem nagy. – feleli, majd fejét megbillenti oldalra.
- Csak a Herceg előbb vár minket, nem hajnal kettőkor. Odalent nem volt térerő, és csak egy üzenet jött a rendszertől hogy Berwick keresett. Visszahívtam és őfensége a kiállítás előtt akar látni. Tízre oda kell érni. Így most előbb eszel, és utána megyünk a palotába. A bank megvár utána is. – mondja el neked a dolgot, s közben gyakran rád-rád pillant.
Nem is hajt túl messzire egy benzinkúthoz kanyarodik be, és áll meg a parkolójában. Kiszáll, és miközben megkerüli a kocsit körbenéz. Téged is kisegít majd a büfé felé terelget. Belépve szemben van a pult, s jobbra a portál mellett sorrra a hosszúkás, négyszemélyes asztalok, az egyik rövid oldallal az ablaknak támasztva, s box-okkal elválasztva egymástól. Mindegyiken csinos teríték. Az egyik asztalhoz lép, és megvárja míg leülsz. Veled szemben foglal helyet. Egy fáradt arcú nő jön hozzátok, kezében kávés kancsóval.
- Jó estét. Kávét? Szendvicset?– kérdezi udvariasan, inkább mint kedvesen. Bernardo rád néz kérdőn.

2010. december 24. este 21:15
A városban

Némileg megnyugtat, hogy legalább a vacsorám egyszerű lesz, lehetőség szerint minimális találkozással bárki mással. Jól esne valami rendes kaja, de igazából jelenleg teljesen mindegy, csak kerüljek tűrhető állapotba. A Gazda mobiljának zizegésére összerezzenek, és Bernadro arckifejezése sem nyugtat meg amikor a kijelzőre néz.
"Baj van? Valami baj van."
Aggodalmasan, sötét tekintettel bólintok felé, mikor közli, hogy elmegy, és amint kettesben maradok az öreggel, máris sokkal nyugtalanabbá válok; Idegen Kezeimet tördelem, minden apró zajra vagy hangosabb dologra a rádióból odakapom a fejem, anélkül, hogy a műsorból túl sokat felfognék, egyik lábamról a másikra ácsingózva toporgok. A monitorról inkább elveszem a tekintetem, mikor arcom megjelenik rajta. Nemigen érdekel hogy nézek ki, vagy az iratok hogy fognak kinézni. Végtelen hosszúnak tűnik az idő, amíg a Gazda nincs itt.
Aztán Gregor szól hozzám, fejem odakapom, és felé lépek, mikor int, bár tartom a távolságot. Az adataimat kérdi... újabb egyszerű, már-már mechanikus feladat... bár bizonytalan vagyok kissé.
- Az... igaziakat? - Kérdem, mert már nem vagyok biztos semmiben. Amennyiben igenlő választ kapok, gépiesen sorolni kezdem az adataimat.
- Marion Lindsay Byrd. Anya Ruth Elizabeth Perkins. '82 Szeptember 9. Grand Rapids, MI.
Hallgatom aztán a monoton kopogást a billentyűzeten, fejem olykor a kijárat felé fordítva... de a Gazdának még mindig semmi nyoma.
"Nyugalom, nem lesz baj, megoldja, megoldja, bízz benne, megoldja..."
Anélkül, hogy tudnám, ki hívta Bernardot, máris gyűlölöm és félem az illetőt. Újra Gregor felé kapom zavaros pillantásom, mikor felém lép, aztán átveszem tőle a kártyákat.
- Nagyon szépen köszönöm.
Igyekszem nem túl hadarva szólni, de így is valószínűleg valami közeli szerkentyűnek címzem a szavaim. Nem értem könnyed kacagását, jókedvét. Egyáltalán nem... ami azt illeti, nyugtalanít, noha a figura tényleg ártalmatlannak tűnik és ez a helyiség a sok kütyüvel, az agg figurával és a rádióval mind vészesen álomszerű.
"Semmi sem az, aminek tűnik."

Szerencsére mielőtt végképp elveszíteném a valóság talaját, Bernardo visszatér, én pedig egy icipicit megkönnyebbülök, a kártyákat még mindig a kezemben szorongatva, lassan elfehéredő ujjakkal.
"Baj volt? Ki telefonált? Mi a baj? Mi a baj? Nincs baj, ugye?"
Aztán elteszem a kártyákat az új kabát zsebébe, jobb híján, majd megrázom Gregor kezét, és elbúcsúzom, bár ettől a sok felesleges formalitás lassan az agyamra megy, és a régimódi bevált cinizmus helyett baljósabb szikrák ülnek ki merev pillantásomba.
- Köszönöm, önnek is, viszlát.
Majd a Gazda nyomában lépkedve, gyorsan kaptatva a kanyargós lépcsőn hátam mögött hagyom az egyre inkább fojtogatóvá váló földalatti placcot, és sebtében ülök be a kocsiba, elvackolva magam az anyósülésen, szinte belesüppedve a kárpitba. Irány a bank. Tekintetem a Gazdán pihentetem, valamennyi megnyugvással, hogy akármi is volta telefonos baj, a terv ettől még változatlan. Arcát fürkészen, próbálva rájönni, mennyire nagy a gond. A látómezőmbe bekúszó karácsonyfák most kútba hajigált kavicsok. A világ ahogy szörnyűségessé, úgy egyúttal egyszerűbb hellyé is változott. Veszélyes, jó, rossz, Ellenségek - és minden más súlytalanná, díszletszerűvé vált. Végül kinyögöm, ami böki a csőröm...
- Nagy a... baj?

2010. december 24. este 21:15
A városban

Bernardo bólint
- Nekem mindegy, de enned mindenképpen kell. – mondja
Aztán felzizeg a mobilja. Előveszi és ráncolt homlokkal húzza el a száját.
- Felmegyek telefonálni. – mondja – Maradj itt. – kér és el is indul felfelé.
…
Gregor teljesen belemerül a gépekkel való bíbelődésbe. A rádió híreket mond közben és időjárást. Majd kívánságműsor kezdődik, jórészt szerelmes érzelmes melódiák hangzanak fel, majd el bár van amit elnyom a masinák zümmögése. Gregor néha feláll és egyik vagy másik géphez megy oda, majd ül vissza a számítógéphez. A monitoron a te fényképed látszik néha, hol kicsiben, hol nagyban, így alaposan megnézheted a sebtelenné formált orcádat….
Aztán feléd fordul
- Szükségem lenne az adataidra. – mondja a szemüvege felett rád nézve, és int magához.
- A teljes nevedre, a születési helyre és időre – sorolja – Édesanyád nevére. – teszi még hozzá, és a monitoron megjelenik a kért adatok rubrikája. Gregor a billentyűre teszi a kezét és kivár…

Végül három kártyával a kezében lép oda hozzád Gregor.
- Tessék – és feléd nyújtja a plasztik kártyákat.
- Jobbak mint az eredetiek – mókázik göcögő nevetéssel, jókedvtől csillogó, jámbor tekintettel

A kártyák miondegyikéről az új arcod néz vissza, és látszólag semmi különbség nincs valóban egy eredeti és ezek közt.
Bernardo ér vissza fentről.
- Kész is? – kérdezi elégedetten meglátva a kártyákat. A belső zsbébe nyúl, és pént vesz elő.
- Köszönöm Gregor – nyújt néhány bankót az öreg felé, aki elveszi és számolás nélkül gyűri zsebre.
- Bármikor ha kellek, tudod hol találsz – mondja kedvesen
Kezet fognak aztán
- Viszlát – köszön Bernardo
Az öreg neked is kezet nyújt
- Minden jót Marion – mosolyog rád kedvesen.

Bernardo felfelé terelget, majd odakint kocsiba ültet.
- Irány a bank. – mondja és besorol a forgalomba ami továbbra is elenyészőnek mondható. Az ablakok mögött szinte mindenhol látsz karácsonyba öltöztetett fenyőket díszelegni, ahogy a lakásokban úgy az üzletek, irodaházak, és szórakozó helyek ablakaiban, portáljai mögött is.

2010. december 24. este 20: 55
A városban

Igyekszem nem túl hamar lecsukni a szemem, mikor vaku villan, így egy ideig hunyorogva próbálom elkergetni a szemem előtt táncoló fényköröket. Nem állok fel, mikor azt mondja Gregor, várni kell. Inkább mikor már rendesen látok, a Gazdát kémlelem némán. Mikor elhangzik, hogy "jó lesz", fel is állok és odalépkedek Bernardo mögé vagy mellé - amelyik sikerül - onnan figyelve a szerkezeteket, de nem túl sokáig. Bár veszélyt épp most, épp itt nem érzek, nyugtalanságom marad, de igyekszem türelmesnek lenni, igyekszem kőszobor lenni. Bólintok, amikor elmagyarázza, hogy "iratpótló" az öreg... egyedül az útlevél említésére tágul kissé nagyobbra a szemem - még sosem volt útlevelem, mivel sosem hagytam el az Államokat.
"Külföldre megyünk?"
De nem kérdezek... az Erdő hiányozna, viszont Detroitnál pocsékabb és szemetebb egy placcot aligha lehetne találni, pláne hogy túl sok fájdalom is kötődik hozzá. De a fájdalmakon túl a Bosszúm is...
"Majd. Majd. Minden.... majd. Most nem számít. Most csak a most számít."
Aztán hallgatom a terveket, hogy bank és... vacsora... újabbat bólintok és bár az időérzékem szétesett, van egy olyan érzésem hogy a vacsorázni vinni téma is csak a Gazda idejét rabolná - ugyanakkor kezdek éhes lenni.
- Egy Drive-in... akármi... az jó lesz. - szólok halkan.
"Más nem is hinném, hogy nyitva van. Remélem nem akar beülni valahová, valami nyilvános helyre. Ugye nem, Gazda?"
De a nyilvános helyek gondolatától is enyhe émelygés akar rám törni... így inkább nem gondolok rájuk.

2010. december 24. este 20: 55
A városban

Leülsz, és a kisöreg a gép mögé állva állítgat az állványon. Majd belenéz a gépbe. Vaku villan, és a masina kiköp egy szürkés képet. Az öreg leveszi majd legyezgetni kezdi.
- Mindjár kész és meglátjuk jó-e -mondja. Pár perc telik csak el és a kép lassan em,gjelenik. A férfi megnézi és elégedetten biccent.
- Jó is lesz. –bólint majd a képpel az egyik masinához lép. Beleteszi a képet, majd bekapcsolja. Odébb lép, és még néhány gépbe életet lehet. Bernardo magához int.
- Gregor minden iratot szinte azonnal pótol – kezd el halkan beszélni neked.
- Mire végzünk itt, lesz személyid, jogosítványod és útleveled is. – sorolja. Az öreg teljesen belefeledkezik az „alkotásba” az egyik igencsak ósdinak kinéző számítógép elé lehuppanva.
- Inne elmegyünk a bankomba, aztán elviszlek vacsorázni. – mondja és téged figyel.

2010. december 24. este 20: 45
A városban

Végre a Gazda úgy tűnik, megért... vagy legalább is békén hagyja a "problémáimat". A sebeknek nincs esélye gyógyulni ha folyton feltépkedik, piszkálják őket - akkor gennyes fekélyekké válnak. Remélem, ezt megérti... de nem akarom rázúdítani a hasonlatot. Elszántságom és haragom szítja pillantásában a gyűlölet - közös gyűlöletünk az Ellenség iránt. És a közös dolgaink nem is állnak meg itt. Ő megért, ebben biztos vagyok, csak a szavak mindent összekuszálnak...
Aztán egész lelkesítően szól, szívemre bök, azt mondja, az erőt hordozom...
"Akaraterő. Volt... van még. Lesz! Igen, kell! Túlélünk kínt, fájdalmat, túléljük az Ellenségeket, te meg én!"
Újra megszorítja a kezem és hosszan szemlél... tekintetemben ugyanaz a csöndes, de annál szívósabb, noha megtépázott és kaotikussá lett, megveszett konokság. Próbálom visszazárni a feltépett ajtókat, próbálom a nyomasztó gomolygást füstté tenni hogy elbódítsa a felbolydult gyilkos méheket, próbálom maszkká és fáslivá tenni bőröm, hogy sebeim elfedje. Most a Gazda jelenléte sokat segít. Nagyon sokat.

Bólintással konstatálom, hogy bárhová is tartunk, együtt megyünk, és kiszállok a kocsiból, mikor ő is, még kisegíteni se kell - bár ha rámfog aztán, nem zavar - többé már nem. Egy jó ideje nem, nem tudom mióta, nem tudom miért, és nem is érdekel. A bérháztömb kapuja nyitva, előreenged, én meg jelenlétéből erőt merítve lépek be. A bűz se késztet fintorgásra, álomkergetésem általában büdös helyekre vitt. Ha a bűz forrása ember, a Gazda elintézi, úgy érzem nincs félnivaló. Amikor aztán meglátom, hogy valahová lefelé tartunk, arcom megrándul...
"Le, le a Mélybe... a Föld Alá...? Ugye nem... nem! Miért vinne ODA a Gazda? Nem oda... nem oda..."
A legkevésbé sincs ínyemre baljós, omlatag földalatti helyeken bolyongani, de itt a Gazda, és azt mondja, ne féljek - akkor nincs okom félni. Nagy levegő. Elindulok a kanyargós lépcsősoron.
"Még mindig jobb, mint holmi palota-hotelek ahol pisszenni se szabad, de ha azt mondják, beszélni muszáj. Ne gondolj rá... még nem vagyunk ott, még nem..."

Leérve aztán fejemet forgatva szemlélem a megannyi gépezetet és furcsa szerkezetet, próbálom kivenni, mi a szösz lehet az a dolog az esernyővel és vetítővászonnal. Furcsa hely, nagyon furcsa, de nem nyomasztó. Inkább érdekes. Ahogy a figura is, aki felbukkan a csoszogó léptek nyomán. A kopaszodó öreg ahogy a Gazdát szólítja, és ahogy a Gazda szól hozzá, arra enged következtetni, hogy ő is "Jóbarát", de legalább is nem Ellenség. Nem is tűnik olyannak.
"Gregor. Furcsa. Mint Kafka... Gregorja. Ne, ilyenre ne gondolj!"
A kinyújtott kezet gépiesen megfogom és megrázom, még azt is rezzenéstelen arccal tűröm, hogy ráfogjon másik mancsával a kezemre.
Mindig is utáltam ezt a kézfogósdit, de ez legyen most a legnagyobb problémám. Gregor arcát nézem, meg a gépeket, meg a Gazdát. Csak a kezemet nem.
"Rendel? FEHÉRKÖPENYES?! Iratok... akkor... nem. Akkor valami... hamisító? Na igen, irataim nincsenek. Nem hiányoznak, azok nem."
Sztoikus szoborarccal és némileg görnyedten indulok meg a jelzett szék felé, egy ideig szemezek vele meg a vásznakkal, aztán leülök. Bizalmatlanul méregetem a polaroid gépet...
"Iratok. Fotó... ilyen... régimódi?"
Majd kicsit kijjebb húzom magam, ahogy ilyenkor kell, és a kameralencsébe bámulok. Mint az emberek majdnem 100%-ának, nekem is mindig borzalmasan festenek a "hivatalos" fotóim (nem hivatalosak meg régóta nincsenek), de jelen pillanatban a legkevésbé sem érdekel, ha az eredmény esetleg egy börtönfotóra emlékeztet egy öreg csöves heroinfüggőről végfázisban. Csak az számít, hogy most még nincs vész, hogy most nem kell szólni sem, hogy a Gazda itt van, hogy erős legyek, hogy ne gondoljak, csak cselekedjek, amit kell - és más semmi.

2010. december 24. este 20: 45
A városban

Fejed rázva hangosan, sőt kiáltva ellenkezel vele, a felvázolt lehetőséggel.
- Jól van, jól van. – mondja megnyugtatásnak szánva a szavait és értőn bólint.
- Ez az Marion! Ez vagy te! Az erő benned van! – érinti meg a mellkasod.
- Ha nem megy úgy, akkor menjen másképp, de harcolj! – és mégegyszer rászorít a kezedre. Végül elenged, és néhány perxcig cssk csendben elgondolkozva szemlél. Majd felsóhajt.
- Menjünk – és kiszáll. Megekerülve a kocsit kisegít, majd a bérház kapujához megy. Nincs zárva, így csak belöki azt. Előre enged majd utánad lép. Kukák bomló szaga keveredik ürülék szagával, de Bernardot láthatóan nem ez zavarja. A ház belső udvaros, és erre felé terelgetne. Hátul a jobboldali sarokban innen nyíló üvegezett ajtó, mely mögött halovány fény. Kinyitja. Lefelé vezető lépcsőt látsz, kopott lépcsőfokokkal, és pergő festékű korláttal, mi a falat követve kanyart ír le, így nem, látható a vége.
- Ne félj – mondja és engedne előre.

A fal repedezett festéke mügül néhol téglák villanank elő. A poros izzók búra nélküli foglalatban állnak ki meghatározott távolságra egymástól a falból, és világítják be az egész lépcsősort mi tulajdonképpen mire leértek teljes háromszáz hatvan fokot ír le. Rövid és nem túl széles folyosóra értek, amin egyetlen ajtó van. Ez is nyitva, és odabentről halk zeneszó hallatszik ki, s rájössz rádió lehet.
Bernardo veled együtt lép be. A helység nem túl nagy, és hűvös, dohos pára üli meg. A falak mentén mindenféle gépek, elektromos és műszaki ezközök. Az egyik sarokban egy rolós vetítővászonféleség(?), felette egy esernyő(?). Ezek előtt egy kerek, támla nélküli szék. A falon ugyanitt néhány reflektorféle. A túloldalon ajtó, ami újabb helységbe vezet, inne jön a zeneszó, és motozást is hallasz.
- Haló! – szólal meg Bernardo de nem lép a másik helység felé.
- Jövök! – hallasz egy idősebb férfihangot, és lassú, csoszogó lépteket. Hajlott hátú szemüveges és hófehér szerzetes frizurát viselő ráncos arcú öregúr jelenik meg. Veled egy magasságú, zömök testalkatú. Hosszú barna vászon köpeny van rajta, mint régen a pedellusokon. Kicsit lehajtja a fejét, és szemüvege felett néz rátok.
- Bernardo! – nevet fel aztán öregesen
- Mi szél hozott erre? – kérdezi és kedvesen vállon veregeti a Gazdádat.
- És a kislány? – pillant rád aféle nagypapa pillantással, kedvesen.
- Ő Marion – szólal meg Bernardo.
- Ő pedig Gregor. – eszközli a bemutatást, és a kisöreg kezet fogna veled.
- Jó estét Marion - és kedvesen meg is veregeti másik kezével is a megfogott kezed.
- Örülök, hogy még rendelsz! – folytatja aztán Bernardo.
- Szükségem lenne egy teljes sor iratra. Marionnak, és lehetőleg hamar. Azaz most.
Az öreg felnevet.
- Mit nem mondasz?! – és elnézően fejet csóvál.
Az öreg a vetitővásznas sarok felé int.
- Hát akkor lássunk hozzá. – mondja és felkapcsolja a két refelktort. Az egyik polcról egy polaroid gépet vesz le, és állványt állít fel hozzá.
- Ülj a székre Marion – kér aztán

2010. december 24. este 20: 35
A városban

Fejemmel amolyan legyintés-szerű mozdulatot teszek, mikor a Gazda közli, hogy nem olvasta a kissé tán eltúlzott..."hasonlatomat". Nem számít, nem számít, csak azt számít, hogy végre tovább lépjünk. Várnám, hogy eleresszen, hogy kiszálljon, hogy menjen a dolgára, de a sok gyötrelem-hordalék és szorongás mellett még az is pluszban felemészt, hogy a jelek szerint a Gazda egyáltalán nem ért meg. Fejemet ingatom, mikor felszólító jelleggel kér, hogy beszéljek. Nagy levegő... "Valahogy meg kell fogalmaznom mi a baj a kérésével..."... tekintetem türelmetlenül újra a bérháztömbre cikázik, ha a műszerfalon van óra, valószínűleg arra is.
- Ez... nem így működik... hogy az ember elmondja... és akkor jobb lesz! Nálam nem. Pont... a fordítottja! - Nyögöm ki végül egyre idegesebben, az őrület-téma meg a legkevésbé sem érdekel, gőzöm sincs régen normális voltam-e, hogy egyáltalán mi számít őrültségnek és mi nem - elvégre a Gazdámmal, egy állatember vámpírral beszélgetek... - Nincsenek olyan szavak és ha vannak, nem akarom ismerni őket! Kiadni? Tettekkel! Szavakkal nem lehet!
"Értsd meg, kérlek! NEM AKAROK BESZÉLNI! Sose tudtam, sose akartam, ez biztos, ez fix, ez valami, ami mindig is én voltam, vagyok, leszek!"
És nyugtalanságom csak fokozza amikor "emlékek átírásáról" beszél - nem elég, hogy felbolygatja a gyilkos méhkast, de még a paranoiám vonyító árnyait is csak még jobban feléleszti. "MI? Gazda! Nem agymosathatsz! Elég, elég, hallani se akarom!"
- Nem! Nem, nem nyúlkálhat SENKI az agyamba, NEM! - Szokatlan tőlem az ilyen fokú határozottság, de ez is egyike azoknak a szilárd pontoknak, amik megmaradtak tört cserepeimből. Visszaveszek aztán a hangerőből, kissé hátrább húzódnék...
"Ne haragudj, Gazda, csak azt akarom, hogy érts meg, hogy érts meg!!! Kérlek!"
Kezem megszorítja, küzdelemre sarkall... hogy ne adjam fel - ez már nagyságrendekkel megnyugtatóbb, ez már közelebb áll hozzám, és hozzá is - úgy sejtem. Bár egyre ingerültebbé és őrület-közelibbé taszított eddig, ezek a szavak már sokkal jobbak. A Hang is... jobb. Fejrázásom - amihez vagy társult vicsor, vagy nem - abbamarad majd bólogatásba vált. Igyekszem... összeszedni magam... újra.
- Küzdeni fogok. Ígérem. Harcolok. Érted. Moranáért. Bosszúért. - Komolyan is gondolom, teljesen fanatikus módon...
- De nem... szavakkal és nem... emlékekkel.

2010. december 24. este 20: 35
A városban

Bernrdo türelmesen néz és hallgat, kezeid fogva bátorítóan. Aprókat bólint nyugtázva a hallottakat. Majd hogy a novellára utalva kérdezel elgondolkozón fejet ráz.
- Nem, nem olvastam. – mondja sajnálkozó tekintettel.

Aztán befejezed és felsóhajt.
- Sajnálom amiken kersztülmentél Marion. Igazán sajnálom, de nem tudom meg nem történtté tenni. Így a legtöbb amit tehetek, hogy megpróbálok neked segíteni, hogy túl tudd tenni magad rajta. Ehhez pedig az kell, hogy elmond mi történt, hogy kiadd magadból a szorongást, a gyűlöletet. Hogy ne ezen járjon folyton az agyad, mert megőrülsz. – a hangja bár szelíd, de mégis valahogy határozott és felszólító.
- Megtehetném, hogy felkérek egy hozzáértőt hogy írja át az emlékeidet, hogy ne emlékezz semmire abból amit átéltél. De ez lennne az egyszerűbb megoldás, és ennél te erősebb vagy Marion!
- Nem futamodhatsz meg, nem adhatod fel. – szorít rá a kezedre.
- Küzdj Marion! Ha másért nem hát hogy a bosszúd beteljesedhessen! – lángol fel elemi gyűlölet a szemeiben.

2010. december 24. este 20: 25
A városban

A Gazda marad és néz rám, én meg egyre jobban szorongok, szinte szédülök... "Rövid az éjszaka, nem akarlak feltartani, menj, menj... jól...leszek" - de Bernardo nem száll ki. Ahogy államat fogja, a szemébe nézek - szeretnék a szeme mögé nézni, az állatszemekbe, és egyszerre le is sütni tekintetem, de hallgatom szavait... és igyekszem továbbra is tartani a fapofát, bár a kétségbeesés és a káosz újra kiül a tekintetembe.
"Adjam ki... magamból... vesztesek, Te és én... nem, nem, nem... miattam, minden miattam..."
Kinyitom a szám, aztán becsukom, mielőtt valami artikulálatlan... dolog törne ki. Kínosnak érzem a csendet, akármeddig is tart, mikor elengedi állam, és kezemet fogja, igyekszem továbbra is a szemébe nézni, és véletlenül sem a kezeimre gondolni.
Soha életemben nem tárulkoztam ki senkinek. Az állatok szavak nélkül is megértettek, az emberek mindig idegenek voltak... még azok is, akik a legközelebb álltak hozzám. Kényszeredetten szeretnék segíteni neki, nekünk, engedelmeskedni, de fogalmam sincs mit mondhatnék...
- Ami zajlik... bennem... - Kezdek neki nehézkesen... lehetőleg anélkül, hogy olyan ajtókat nyitnék föl, amikből Szörnyű Dolgok jönnének elő. De baromi nehéz mindezt úgy, hogy gondolkodjak, méghozzá saját magamról.
- Azt nem lehet szavakkal... leírni... - Folytatom, szeretném fejem lehajtani, szeretnék idegesen hajamba túrni, de Gazda szeme rabul ejti tekintetem, keze pedig kezeim. Egyiket megpróbálom kihalászni óvatosan ha nem szorít nagyon, hogy halántékomra bökjek...
- Veszett dolgok. Pusztítás. Pusztulás... Kín... Félelem... Gyűlölet... Pokol. - Megrázom a fejem kicsit, lecsukom a szemem. Újabb csend, újabb nagy levegő...
- Van egy... sci-fi novella. 'Szája sincsen, úgy üvölt'. Harlan Ellison, régi... olvastad? - Újra görcsös borzongás akar végigfutni rajtam, nagyon nehéz úrrá lenni rajta - minél inkább beszélni próbálok, annál rosszabb.
- Valami olyan vagyok mint a főszereplő... vagy 'OK', a gép... vagy mindkettő... és mint Morana volt... előttem, csak... rosszabb... - Legszívesebben vicsorognék, őszintén remélem, hogy olvasta, mert baromira nem akarom elmesélni, minél többet mondok, annál szörnyűbb, annál inkább marnak a fájdalomkígyók és szédítenek a fájdalomszínek. Koncentrálok, hogy ne katyvasz hagyja el a számat.
- Nem tudom... szavakkal... Én... próbálom, de annál rosszabb... csak nem jó... Marionnak lenni. - Nyugtalanul a sofőr felőli ajtó, majd a bérháztömb felé pillantok, szeretném, ha nem kéne többet beszélni, ha nem kéne gondolkozni, és legfőképp ha nem kéne kinyitni azt az átkozott Pinceajtót, még véletlenül sem...

2010. december 24. este 20: 25
A városban

Ismételgeted a szavait, bár bensődben továbbra is zavarosak a gondolatok. Még az sem segít hogy érzed hogy Bernardo is azt akarja hogy minden rendbe jöjjön, nem mersz reménykedni. Aztán befejezi a mondandóját és csak bólogatsz néhányat, gyászosan. Nem akarod a Gazdád feltartani, de ő nem száll ki végül még mindig. Feléd nyúl és álladra fogva maga felé fordítja arcod.
- Mond el Marion. Ha nem akarsz elmeértővel beszélni, legalább nekem mond el mi zajlik benned. Add ki magadból, mert ha a dolgok felőrölnek, azzal mindeketten csak vesztesek leszünk. – néz a szemedbe kérőn, és várakozón. Álladról elvezi a kezét, de tekintete fogva tart. Kezedért nyúl és fogja meg azt, bárorítóan megszorítva.

2010. december 24. este 20: 20
A városban

Tekintetemmel követem a mobilosdoboz útját, és csak kifakad belőlem a kérdés... és a Gazda bizonytalan... az hogy nem "hiszi" hogy szólnom kéne, nem elég...
"Nem jó jel, nem jó jel... legutóbb is úgy volt hogy nekem csak... állnom kell, és semmi, a nullánál is kevesebb, nem érdekes, és semmi motivációs kérdés és mégis... nem, nem, nem akarom!"
És még inkább elkomorulok amikor szóba hozza hogy törvényszegésért elő fogják venni. Idegesen a kezére fogok, a fejemet rázom...
"Ne hagyd, ne hagyd, tépd szét őket!"
... És inkább nem kérdezek ilyesmikről hogy a "nagykutyák" táján miféle büntetések vannak, de egyre görcsösebbé válok.
- Okos... összeszedett... hangos...
Ismétlem a kulcsszavakat, azaz mindent, ami teljes mértékig nem vagyok, és ami nem tudok lenni. Annak a régi Marionnak olyan jól ment, mindent rezzenéstelenül tűrni - oké, a hangos, összeszedett beszéd nemigen - de a régi Marion halott, és ami maradt a helyén, az az én... az összezavar. Még az arcsimításból is nehéz erőt meríteni. Remélni meg, hogy a dolgok majd megoldódnak, hogy a Gazda mindent megold, nem merek... de érzem, hogy ő remél.
"Utóddá tenni. Olyanná, mint... ő. Igen, az... jó lenne... azt hiszem. Nem félni... erősnek lenni... Érinthetetlen lenni... kérlek, Gazda, ne hagyd, hogy elcsesszem!"
Aztán a palotát is elmagyarázza, hogy az a hotel - nem kifejezetten dob fel az információ. Az Elysium szóra totálisan értetlenül nézek...
"Az olyan... Mennyország téma... még jó hogy van humoruk a démonoknak. Nekem nincs! Nincs... vér, nincs fenyegetés, agresszió, tettlegesség... még egy vicsor se... a franc, a franc... miért vicsorgok?!"
Veszek pár nagy levegőt, és valahogy igyekszek "semmilyen" arcot vágni, "semmilyen" tekintettel... ami egykor reflex volt, most túlságosan nehéz. Ahogy nyugodtan és hidegen gondolkozni is...
Bólintok - kissé gyászosabban a kelleténél - aztán hagyom Gazdát kiszállni.

2010. december 24. este 20: 20
A városban

Bernardo odaadja a dobozt és csak figyel mit csinálsz. Nem szól, tekintetét érzed magadon. Aztán mikor végzel elveszi és visszarakja a tasakba. Majd újra előrefordul. Keze az ajtónyitóra siklik, de e megszólsz és kérdezel. Mozdulatlanná válik egy percre is tán, majd elengedi az ajtót és feléd fordul. Elgondolkozó arccal néz rád.
- Nem tudom Marion. – ingat fejet ráncolt homlokkal.
- Elsősorban beszámolok a Hercegnek a részletekről, és mivel törvényt szegtem engem biztosan elővesznek emaitt.
- Te jelenleg csak mint tulajdon szerepelsz a társadamunkban. Nem hiszem hogy bármiért is megkérdeznének, bármiről. – néz a szemedbe.
- Ha mégis, próbálj meg okosan, összeszedetten és hangosan felelni. Ne lássák rajtad hogy meggyötört vagy, bármenynire is így van. – kéri komolyan
- Tudom Marion hogy nagyon nehéz, tudom. De azt szeretném ha minden rendbejönne, és – felsóhajt és arcodat megsimítja – és utódommá tehetnélek. – fejezi be
Aztán visszahúzza a kezét.
- A palota, ahol már voltál, a Hotel. Mivel az a Hercegi birtokok egyike, egyúttal elysium is. Az azt jelenti, hogy mindenféle agresszió, fenyegetés, vagy tetleg cselekedet tilos! – magyaráz – És a vér hatalmát sem hívhatja senki segítségül. Csak kevés kivétellel – teszi hozzá de nem részletezi
- Érzem felőled a bizonytalan indulatkitöréseket Marion, de nagyon oda kell figyelned hogy semmit, igazán semmi ilyesmit ne tégy, mert ott helyben megölnek. Még egy vicsorgást sem. Érted? – kérdezi aggódón.

2010. december 24. este 19: 20
A városban

Amíg a Vért kortyolom, egy pillanatra veszélyesnek érzem magam, legalább is részben... Mikor elengedem a Gazdát végre, felködlik bennem, hogy beszélt olyan... vérszolgákról, akik... Ragadozókat ölnek - vagy próbálnak - a vérükért. Kínosan érzem magam. A narkósok és mindenféle függők iránti ellenszenvem is felpislákol, de csak egy pillanatra, hogy feledésbe hulljon, és érezzem-irnyítsam a mágikus, mámorító Hatalmat.
Némi nyugalommal veszem tudomásul hogy még maradt bennem egy kevés... egy kevés a Gazdából...


...


A kocsiból még oldalra pislantok az áruház felé - Rebit képtelen vagyok hová tenni. Pont úgy néz ki, mint azok a széphölgyek, akiket már-már arra programoztak hogy utálják a magamfajtát, de mégsem éreztem utálatot, hamisságot felőle.
"Talán a Gazda is ezért kedveli... hülye... meg nyilván azért mert egy szép nő, a Gazda meg férfi... volt, amíg élt."
De túl sok a megválaszolatlan kérdés, túl sok dolgot nem értek, és összességében véve nem nagyon akarok érteni semmit. A Gazda megdicsér, én nemigen tudom,hogy reagáljak erre, bár jól esik. Kicsit talán neki is dőlök - nemigen veszem észre. Az kevésbé esik jól, hogy az "értelmes beszéd"-tartalékaim, pláne ha nem a Gazda "Jóbarátairól" van szó, vészesen fogyóban.
Hosszúnak tűnik az út, de amíg véget nem ér - amíg el nem jön a Lejjebb és a Rosszabb - addig csak a Gazda és én vagyunk, meg a motor zúgása, a nagyobbrészt szemét-város kihaltsága... még tart a törékeny béke, mégha olykor furcsa zajok is keverednek belé mélyről, tudatom morzsolt szilánkjaiból.

Tekintetemet végül, mikor felfogom, hogy megálltunk, a szélvédőn túli bérháztömbre emelem...
"Palota? Ez biztos nem Palota. Ugye, Gazda, ugye nem... nem olyan... teendők... még... előtte..."

Aztán átveszem a mobilt, és bólintok, mikor közli, hogy az enyém.
- Köszönöm...
"Újabb egyszerű feladat. Nyugalom, béke..."
Ahogy megcsörren a készülék majd kijelzi a kijelző a számjegyeket, igyekszem eszembe vésni őket, magamban mantrázva a számsort újra meg újra, miközben elmentem a számot... a "név" résznél kicsit megakadok... majd végül egy "Bernardo" címke kerül mellé nemes egyszerűséggel. Úgy érzem felesleges az óvatosság és a virágnyelv - ha ez a mobil más - azaz Ellenség - kezébe kerül, akkor már úgyis mindegy.
Kis gondolkozás után a dobozt is átveszem, ha hagyja a Gazda, majd bepötyögöm a saját számomat is - bár kötve hiszem hogy bárkinek meg kéne adnom - és elmentem "Én" címszó alatt.
... És ennyi. Az állatoknak nincs száma. Ennyim maradt. A Gazda, és valami "én". ami nemigen tudom már, micsoda vagy kicsoda, azon túl, hogy Marion névre hallgat. De nem is akarom összerakni azt az "én"-t. A túl sok gondolat szörnyeket szülne. Jobb nem gondolni.
De mégis, nyomaszt az a bizonytalan, ami előttünk áll még és majd, főleg a Herceg és a Palota.
A Gazdára nézek és kérdőn oldalra biccentem a fejem, miközben a mobilt zsebre vágom.
- Ugye... nem kell majd... beszélnem?
Kérdésem inkább gyászosnak hangzik. Rossz érzések gyötörnek, hogy ha kell majd... akkor nincs tovább, nincs küzdelem, nincs esély sem.

2010. december 24. este 20: 20
A városban

A vért megérezve ajkaid között mámoros hála száll meg, és élvezettel kortyolod a rubinvörös nedűt. Mikor szól valamiféle eszeveszett belső késztetés lesz urrá rajtad egy pillanatra, és kevesellve amit ad fellázad a tilalom ellen de a józan eszedre hallgatva végül elengeded a sebet.
…

A füled sebéhez irányítod a vér hatalmát, és a fájdalmad múlik szinte azonnal. De nem fecsérelsz rá sok időt, sem vért. Magadba mélyedve kutakodsz maradék után, és érzed még van mihez nyúlnod, ha úgy adódna.
..

Rebi kedvesen néz rád, ahogy köszönetet mondasz, és bólint egy aprót
- Nagyon szivesen Marion! – mondja nem fals kedveskedésből.
…
- Jó éjt! – szorít rá kezedre a nő, majd elenged.
…

Bernardo rádnéz már a kocsiban ülve.
- Ügyesen viselkedtél. – mondja kis mosollyal, majd a karodat lapogatja meg.
Aztán indít és a forgalomba sorol a kocsival. Nem mentek sokat, bár mivel nem szólal meg, hosszúnak tűnik az út a gondolataidba mélyedve.

Egy magas bérház előtt áll meg aztán, de nem száll ki. Hátrafordulva a csomagokból előszedi a telefont és a dobozát is. A telefont feléd nyújtja.
- Ez a tied. – mosolyog rád.
Majd az ővét előkapva a dobozon lévős zámsort pittyegi bele, s felcsicsereg amit neked adott. Egy szám villog a kijelzőn.
- Mentsd el. Ez az én számom. – bólint aprót és figyeli mit teszel.

2010. december 24. este 20:15
A városban

A Gazda szemébe révedek - ami most valahogy furcsán hamisnak tűnik; hiába mondta, hogy ez az igazi arca, a másik, a macskaszemekkel valahogy igazibb. Minden és mindenki ami és aki eddig fájdalmat, megaláztatást okozott, emberek képét viselte - az a torz állatarc így valahogy megnyugtatóbb, bár gyanítom Rebi nem így vélné.
"Jeladó? Ha baleset érne...? Nem fog! Nem szabad! De... megnyugtató. Tényleg fontos vagyok neked, Gazda... sokba kerülhetek neked, és nem csak pénz terén..."
De szavak helyett bólintok csak. Aztán "végső megoldást" emleget - nem tudom azt érti-e alatta, hogy elpusztítja Bosszú Arcát és Kínok Arcát, vagy hogy "utód" lennék, vagy valami egyebet, de ha átvészeljük, ha túlélem azt ami ma jön - bár ennyire optimista nem merek lenni - gyanítom, valami súlyos megoldás kelleni fog. Tudom, hogy az Ellenség nem adja fel, soha... soha, soha. És azt is sejtem, hogy kiihatnám a Gazda vérének felét, szerezhetnék uzit, baltát, késgyűjteményt folyton magamnál tartva, az Ellenség erősebb. Még a Csicska is...
Ilyesféle nyomasztó, sehová sem vezető gondolatfoszlányok gomolyognak bennem, mikor a fülkébe behúz a Gazda, tekintetem a függönyre szegezném, vagy a fülke falára inkább. Lassan leesik, hogy nem megy a fülbevaló-bepakolás - amire számítottam is.
"Talán mondanom kellett volna..." Kissé nyugtalan leszek megérezve Bernardo türelmetlenségét. Épp ajánlkoznék, hogy nyugodtan döfje át a fülem, nem oszt, nem szoroz, de mire kinyitnám a számat, már fel is ajánlja, ami most... mindennél jobban esne.
A vérét...
Az immár behúzott függönyre sandítok és nem hezitálok - már az undor és viszolygás leghalványabb jele nélkül tapadok a sebre, szemem lehunyva kortyolom, elveszek a furcsa Hatalom borzongató, jóleső érzeteiben, sőt, menekülök is belé...
Az "Elég" szóra egy futó pillanatra újra valami Veszett Kutya feje - tán a Kegyetlenségéből sarjadt, talán nem - ül ki szemembe...
"NEM ELÉG!!!"
... De a Gazdáról van szó. Akinek engedelmeskedni kell, akinek fontos vagyok, aki az egyedüli, amim maradt, és akit eszem ágában sincs bántani, soha. Eleresztem a sebet, de most nem tökölök arctörölgetéssel. Újra bólintok.
A fájdalom figyelmeztetésére meg se rezdülök - ez aligha nevezhető igazán fájdalomnak - ahogy arra se rezdülök, mikor keresztüldöfi a fülem. Melegségérzet fut fülcimpáimba, de semmi olyasmi, amire pazarolnám a Vért... de a Gazda megkért rá, így megteszem. A Bűvös Erőhöz nyúlok, felidézem azt, amikor felmetélte a kezem hogy gyógyítsam meg... szövetekre nem szívesen gondolok ezúttal, de a fülemre, a gyógyulásra igen, igyekszem odaparancsolni azt a bűvös Hatalmat - szeretném, hogy összébb forrjon az új seb, de nem viszem túlzásba. Másnapra ha begyullad, hát begyullad, ez legyen a legnagyobb bajom a világon. Már ha lesz másnap...

Még egy ideig bódultan kapaszkodnék a Vér erejébe, tapogatózva betegessé és erőszakossá vált ösztöneim nyomán, van-e még...
Aztán megállok és hagyom, hogy a Gazda szemügyre vegyen.
"Illik a szemeimhez. Halványkék. Mint... a Sintérnek. Nem! Nem olyan, nem olyan, egyáltalán nem olyan..."
De mielőtt újabb fájdalomkígyók marnának belém, a Gazda átölel, hajamba csókol, én meg vállának döntöm fejem bávatagon. Valahogy a Régi Marion távolságtartása - tőle - elpárolgott a Régi Marionnal együtt.
Bólintok aztán újra, mikor elenged és teendőkről beszél - kiejtve azt a kínos 'audencia' szót, ami nálam valahogy egy polcon szerepel a kivégzéssel, kínosan közel a kettő egymáshoz. Még egy futó pillantást megkockáztatok a tükör felé, némileg elhúzva a számat, aztán felkapva a ruhakupacom - és egyúttal felfogva hogy még mindig a hajkefét szorongatom - kilépek.
A gazdag, unott és állatokhoz egyáltalán nem értő idióta divatluvnyák és középkorú gyerekkomplexusos némberek fertelmesen felcicomázott, ruhácskákba és ékszerekbe meg masnikba bújtatott ölebei jutnak eszembe. Csak épp egy rühes, elvadult és veszett kutyát - aminek pofáját tajték veri, és aminek bordái szinte átfúrják a bőrét - díszítettek ki mint egy pacsuli-szagú pudlit. A groteszk gondolatképre már-már elfintorodok, de eszembe jut, hogy ne vágjak pofákat.

Némileg Bernardo mögött maradva megállok, a ruhákat lepakolom, aztán körbepásztázom a helyet, van-e valami kukaféle, és nekiállok a kitépett csomókat kiműteni a hajkeféből... így gáz lenne visszaadni, valami azt súgja. Hálát adok az égnek, hogy nem kell hallanom mennyibe fáj Gazdának a karácsonytájéki esti nyitvatartás és a sokminden. Felmarkolom a táskát a régi, szimpatikusabb ruháimmal. Majd mikor megköszöni Bernardo és vállamhoz ér, észbe kapok én is.
- Köszönök mindent, Rebi.
Valószínűleg nem hallatszik ki hangomból, de valóban hálás vagyok neki. Segít a Gazdának, segít nekünk, nyilván nem ingyen.
A kijárat közelében újra megfogom a felém nyújtott kezet, ezúttal jóval kevesebb üres - és vélhetően kevéssé nyomasztó - bámulással, és szavai nyomán én is megszólalok.
- Én is. Jó éjt, Rebi.

De mire a kocsihoz érek és befészkelem magam az anyósra, már úgy érzem, kezdek kifogyni a "normálisnak látszani" tartalékaimból. Egyúttal a sötétbe és a vakító vonatfénybe vesző sínek is közelebb húzódnak, szinte hallani vélem a csikorgást, zúgást és gyomromban érzem a dübörgést...
"Küzdj, küzdj, küzdj... a Gazdáért... a Gazdáért... ki onnan, el onnan, ne bénulj meg..."
Majd újra Bernardora nézek, mikor beszáll ő is. Fogalmam sincs miket kell elintézni, de nem is kérdezek rá.
Úgyis tudom, hogy a béke illúzió szigetei csak állomások a kínok és "még lejjebbek" tengerei közt, és hogy ezekre úgysem vagyok képes előre felkészülni.
"Küzdj, küzd, azzal a Sötéttel, azzal a Zúgással, azokkal az Emlékekkel. Elérjük a Szigetet... ha van Sziget egyáltalán..."

2010. december 24. este 20:15
A városban

A fülbevalót meglátva értetlenséged szavakba öntve fejezed ki, végül engedelmes szavaid is kibukkannak ajkaidon. Bernardo elég lép és felemeli a fejed az állad alá nyúlva.
- Nem ezen múlik Marion. – mondja mélyen a szemedbe nézve.
- Ez a fülbevaló egy jeladó is egyben. Mostmár ha bármilyen baleset adódna, hiába is egy chip, megtalálllak. – mondja halkan.
- De ez csak néhány napig kell. Ennél jobb megoldás lesz a végső. – és érzed most nem fogja elmondani mi is lesz az.
Majd odébb húz a próbafülkébe, ahol a lámpa lefelé fordítva megfelelő fényt ad, és a fejed kicsit oldalra fordítva és billentve az egyik fülbevalót megpróbálja beletenni a füledbe. Ám az nem megy igazán.
- Ez összeforrhatott. – mondja Gazdád kis türelmetlenséggel hangjában. El is enged, s elgondolkozik. Majd behúzza a függönyt, és felmetszi a csuklóját.
- Igyál, hogy meg tudd gyógyítani magad – mondja és várja hogy ajkad körbefonja a sebet. Mikor ez megtörténik szádba ömlik a sürü, zamatos vére minek ízét már egészen elfeledted, de ami istentelenül hiányzott, és ez egészen eddig fel sem tűnt.

- Elég – szól aztán, s mire ajkad elereszti őt, a seb is eltúnik.
- Így. Most pedig kicsit fájdalmas lesz, de berakom a fülbevalót – mondja és ismét oldalra billenti a fejed. Apró fájdalom ér el nemsokára.
- Keringesd a vért, és gyógyíts. – mondja és a másik fülednél is megismétli a fájdalmas műveletet, újra felszóltva a gyógyításra.

Végül véginéz rajtad és elmosolyodik.
- Illik a szemedhez is. – mondja és magához húzva megölel. Ajka hajadba csókol, majd kis sóhajjal elenged.
- Menjünk, még van mit elintézni az audiencia előtt. – mondja és kilép a fülkéből.
- Hozd a ruháidat – kér Gazdád a levetettek felé intve.
Rebi a telefonos pultnál várakozik, mosolyogva figyeli amint odasétáltok.
- Betennéd ezt egy tasakba? – kéri a nőt a ruhákra mutatva.
- Hát persze – mondja és elvéve tőled a ruhákat, pillanatok alatt összehajtja és egy papírtasakba kerülnek, Azt nyújtja feléd. A telefon és a doboza egy másikba kerül, amit Bernardo vesz el.
- Mennyivel tartozom? – kérdezi Bernardo és Rebi elmosolyodik.
- Majd négyszemközt elrendezzük. – szólal meg búgó hangon csábosan.
- Rendben. – mondja a férfi kis bólintással.
- Köszönjük – és a válladra fogva indul Rebi után felfelé.
A bejáratig kisér titeket a nő.
- Remélem még találkozunk Marion – nyújtja feléd a kezét.

Bernardotól öleléssel búcsúzik, és kiléptek a hópelyhes éjszakába. Gazdád a kocsiba ültet, majd ő is beül.

2010. december 24. este 19: 40
A városban

Bólogatok Rebinek gépiesen ámde kissé megkönnyebbülten, amikor lapos sarkú csizmát varázsol elő.
- Köszönöm, remek.
Közlöm fásultan, újra mint valami tompa félzombi alvajáró, anélkül, hogy alaposabban szemügyre venném a csizmát. Igazából csak azt nézem a ruhákon, mennyire "hordhatóak" általam - a többi nemigen érdekel. Fontos részlet, de a divathoz nagyjából annyira értek, hogy a nanotechnológia már-már egyszerű, átlátható és érthető nekem ahhoz képest. A Gazda bízik Rebeccában - azt mondta, Jóbarát - így bízok benne én is, hogy ezek a göncök megfelelőek. Az árukat inkább nem is akarom látni, de van egy olyan érzésem, hogy sokba fog ez fájni a Gazdának - merthogy a felvett egész szép summám immár a Sintér karmai közé került. Újra megrezzenek, ahogy eszembe akar furakodni a tény mellett az emlék is, de visszazárom.
"Nem mutatni semmit. Nem lenni semmilyen. Nem lenni feltűnő. Uralni a... testet..."

A fülkében végre "elegánsan" konstatálom, hogy valószínűleg nincs az a személyre szabott divattervezős hollywoodi sekélyes luvnyáknak szánt ruhaköltemény, amiben ne emlékeztetnék egy csövesre - vagy így jobban megnézve szinte egy döglődő, beteg narkós csövesre.
Egy... vérfüggőre mégpedig, zavarbaejtően hegek nélkül az idegenszerű arcán. "Vér... azt nem adsz, Gazda? Jól jöhet... jól jöhet... hiányzik..."
Mindenesetre továbbra is tartva a hidegvér látszatát, kisétálok, tőlem telhetően vigyázzba vágva magam, egyúttal furcsán szögteles, természetellenes mozdulatokkal.

Kőszoborként ácsorogva nézem ahogy a Gazdára csak felműt a... Jóbarát egy nyakkendőt, valamint némi bátortalan értetlenséggel szemlélem a mosolyukat. Bernardo szavai megkönnyebbüléssel töltenek el.
"Ezután nem, Gazda, csak ússzuk meg... így vagy úgy, de vagy a jó öreg... sportos göncök, vagy... amibe elföldelsz... ha kudarcot vallok. Nem akarok kudarcot vallani. Jó leszek. Erős leszek. Küzdeni fogok... csak tudnám... kivel... vagy mivel."
Átcikázik elmémen Rowf aki az észak-angliai kőkör egy monolitjára néz, mikor Snitter közli, hogy nincs senki, akivel harcolni lehetne... de megrázom a fejem röpkén, bár a kép végre nem zavaró, csak nem akarom, hogy túlságosan bezavarjon. Akármi is a 'Palota', Pestiskutyáknak nincs helye benne, az biztos.
- Ez jó hír.
Szólok végül a Gazdának, aztán Rebire nézek, és fejem ingatom visszafogottan, de tiltakozón kontrázására, ami vagy gúny, vagy nem, de nem számít. Most már túl kevés dolog számít, de azok égetően.
"Csinos. Csúf. Egyre megy, mindkettő feltűnő. Láthatatlan... láthatatlan akarok lenni... de csinos... semmiképpen. KÍN. Roncsolás. Szépítés. Gyötrelem..."

A 'néhány simítás' alig jut el tudatomig, újra küzdenem kell, hogy visszatoloncoljam a Rossz Dolgokat oda, ahová valók. Mélyre, nagyon mélyre. A hajkefét is némileg enerváltan bámulom, aztán átveszem. Valóban borzalmasan fest a hajam, és ez személy szerint a legkevésbé sem érdekel; sose voltam csinoskodó vagy akár fenemód igényes, de amióta Moranával halt a lelkem, és ami maradt, az is felőrlődött, alapjáraton egyáltalán nem érdekel kócos, rongyos, koszos vagyok-e - de most muszáj kivételt tennem. A tükör felé sem nézve állok neki kifésülni a hajam, különösebben fel sem tűnik, ha a kócok csomókban tépődnek ki és ragadnak a hajkefe fogai közé. A Gazda legalább elégedettnek tűnik és itt van. Amíg itt van és nem érzem haragját, addig nincs baj. Most nincs baj. És legalább vállamra fogott, és elfordított a... tükörtől.
Aztán valami dobozka kerül Bernardohoz, én meg ugyanolyan üres kavargással a tekintetemben - bár némileg békésebben a Gazda jelenlététől - közönyösen szemlélem, amíg ki nem nyílik.
"Fülbevaló? Miért? Kérlek, ne legyél olyan, mint anyám... muszáj ezt?"
- Tényleg... ilyeneken múlik... a....
Kicsit idegesen sandítok Rebi felé, nem akarok olyat mondani, amit nem kéne.
- Ami.. lesz?
Mindenesetre lesúnyom a fejem, és akármit is akar művelni, hagyom. Kiskölyök korom óta rég benőtt már a fülbevaló helye, amihez anyám méltóztatott ragaszkodni, de az ilyesfajta fájdalom meg se kottyan - tán meg sem érzi ez az Idegen Test.
- Ahogy akarod. "... Gazda... még mindig jobb, mint a chip. Sokkal jobb. Igazából... nem számít. Nem érdekel. Csak vészeljük át, ami jön, és ha nem megy... ölj meg gyorsan. Akkor... hiányozni fogsz... de talán akkor már nem lesz gondolat, se érzés, csak Üresség. Vagy a Sziget, Moranával. Vagy... kísértetjárás... Bosszú... ne feledd, Bosszú. Kegyetlen. Nagyon, nagyon kegyetlen...."