Kutya-bőr - Marion Byrd meséje

2010. december 24. este 19: 40
A városban

A csizmára utalva másikat kérnél és Rebi megáll Lenéz a lábaidra, amin egy sima hótaposó van. Felsóhajt és elmosolyodik.
- Ha a laposabb jó, akkor nézünk egy olyat. – teszi vissza a kiválasztott modellt, és nem sokat keresgél. Egy ugyancsak velúrbőr, lapossarkú, és térdig érőt vesz le.
- Ez jó lesz? – kérdezi, nem megjátszott kedvességgel.

A fülkében a függönnyel szemben egyetlen nagy, teljesalakos tükör foglalja el a hátsó falat. A fülke két oldalán aprócska vizszintes felület, ülőkének és pakolónak is használható. Feljebb fogasok mindkét oldalon kettő-kettő.
Kínosan figyelve hogy mögötted maradjon a tükör levetközől kapkodó mozdulatokkal, majd ugyanilyenekkel fel is öltözöl, a látóteredbe minduntalan betolakodó idegennek vélt testrészeidtől egyre frusztráltabban, vicsorogva szinte. Végezve a tükör felé fordítod a tekinteted, és véginézel magadon. A hajad kócos, és valóban ráférne már egy mosás is. Arcod sápadt, a szokásosnál jobban beesett, biztosra veszed hogy nem csak az átéltek, hanem súlyveszteség okán is. Szemeid aláárkoltak, tekinteted sötét, borongós, és eszelős. Ajkad cserepes, néhány helyen repedt is. A ruha, minek nagy részét eltakarja a kabát, úgy áll rajtad ahogy vártad, azaz inkább sehogysem, minthogy elegánsan. Végül megelégedve a tökörképed látványát magadhoz mérten szinte kihúzott és egyenes tartásban kilépsz a függöny mögül.
Bernardo és Rebi néhány méterrel távolabb áll egymással szemben és Rebi épp Bernardo nyakkendőjének megkötését fejezi be. Majd mindketten szinte egyszerre fordulnak feléd. Bernardo kicsit félrebillenti a fejét, és halovány mosollyal feléd indul. Rebi is elmosolyodik és követi a Gazdádat.
Bernardo meléd lép és lenéz rád.
- Nyugodj meg, nem kell ezek után mindig ilyesmiben lenned – simítja meg arcod kedvesen
- Pedig egy kis gyakorlással igazán csinos hölgy-é válhatna! – kontráz Rebi, és nem tudod honnan egy hajkefét varázsol elő és feléd nyújtja
- Már csak néhány simitás kell. – biztat a tükör felé intve fejével. Ám Bernardo a válladra teszi a kezét, és kicsit lehajolva alaposan szemügyre veszi az arcod két oldalát. Majd elégedettnek tűnve elenged.
Rebi felé forful.
- Jöhet – mondja és Rebi a polcsorok közt eltűnik valmerre. Néhány perc múlva visszetér, kezében egy aprócska doboz. Átadja a férfinak, aki kinyitva azt kivesz belőle valami apró és csillogó dolgot. A dobozt zsebre tesz, majd feléd fordul.
- Ezt a füledbe rakom – mutatja a tenyerén az aprócska fülbevalót.

2010. december 24. este 19: 30
A városban

Mikor Rebi furcsán néz rám, már túl késő, kimondtam a szavakat...
"Hülye, hülye, hülye! De hát... temetési... élőholtakhoz... félhalottként... agyhalottként... találó..."
De mikor követem a nő tekintetét és az enyém is Gazdán állapodik meg, komoran fej-ingatása jelzi, baromságot mondtam.
"Sajnálom gazda. De puccosan vizsgára és temetésre öltözik ki a magamfajta... és ha nekem vizsga lesz itt, akkor a temetés se várat magára... sajnálom... nem fog menni... de... muszáj! Küzdj, küzdj, küzdj! Gazdáért! Bosszúért! Az Erdő a föld fölött szép, a Gazda is ott van, Yule is, és ígéretet tettél... és hat láb mélyen... nem biztos hogy visszajöhetsz kísérteni..."
Szinte fejemben hallom már a közeledő vonat kürtjét, újra meg kell ráznom a fejem kissé, aztán kicsit... választékosabban, félig egy gép, félig egy alvajáró hangján korrigálom a szavaimat.
Csak nézem követgetve a nőt - annak ellenére, hogy garantáltan flúgosnak tart, de ez most tényleg nem számít, és legalább ki nem röhögött hangosan - és a gyűlő ruhakupacot. Némileg közönyösen szemlélem a harisnyát, melltartót, bugyit, bólogatok mikor azt mondja, csinos lesz...
"Egy próbabábun az lenne. Döglődő-vonagló veszett Vadkutyákon aligha... de a részletekre ügyelni kell, tudom, Gazda..."
Majd a másik sorban a felemelt csizmát méregetem, ami még így is kissé túl magas - teljesen lapos sarkú dolgokhoz vagyok szokva és szinte már előre fáj a szó szerinti pofára esés.
- Laposabb esetleg... nincs? Már egészen... lapos...
Sokmindennel volt és pláne van problémám a porhüvelyemet illetően, de hogy milyen magasra nyúltam az anyaföldtől, nem tartom problémásnak és pláne korrigálandónak. Újra oldalra biccentem a fejem kérdőn, remélve, valami rendesen lapos-lapost kapok, mert gőzöm sincs mi elegáns, de abban szinte biztos vagyok hogy magasabbról nagyobbat lehet esni. Saját, leginkább terepmászkáláshoz alkalmas csizmámra pillantok - egyúttal kissé kótyagosan véve tudomásul, hogy voltaképp milyen lábbeli is takar.
Akár ajánl megfelelően laposat, akár ehhez ragaszkodik - utóbbi esetben némileg szorongva - a kabátokhoz követem, és a mutatott példány megfelelően konzervatív-féle és... kapucnis.

Mikor fülembe súgja hogy így már okés - a nagykutyák előtt - igyekszek valami hálás bólintásfélét vagy egy mosolyt produkálni - nem tudom mifélének hathat kívülről nézve, bár úgy érzem a "nagykutyák" előtt hiába puccos a placc, aligha ez lenne a döntő, ha a Szép Ruhákba bújtatott... "vérszolga"... használhatatlan.
Ez utóbbi szó valamiért mantraként szeretne monoton-mód ismétlődni a fejemben, de hálásan Rebecca szavai megtörik a gondolat-megakadást. Bólogatva nézek a fülkére...
"Tükrök... nem összetörni, nem összetörni..."
Majd tekintetem kínosan a függönyre szegezve levetkőzök és nekilátok magamra kapkodni az új göncöket. A perifériás látásomba bekúszó Idegen Bőr, Idegen Kéz szeletkék így is kattogva csapódnak az agyamnak, mint egy bogár az ablaknak, újra és újra és újra, szinte már felrepesztve az ablaküveget. Most már vicsoroghatok kedvemre, senki se lát, de így se könnyebb. Csak mikor minden eltakarva, minden felvéve, akkor kockáztatok meg egy oldalpillantást, végignézve magamon.
A ruhákat magamra hajigáltam - mindent a megfelelő oldalról, de valahogy sose tudtam viselni őket, és az elegancia vakítóan éles kontrasztban áll görnyedt tartásommal, fene tudja hány napja fésületlen-mosatlan hajammal, viaszfehér arcommal és a sötét karikákkal a világoskék, ámde mégis sötéten, még számomra is ijesztően gomolygó, szörnyű szempár alatt. Mindenesetre fújok egyet, igyekszem kihúzni magam és kilépdelni a fülkéből. Kicsit zavar, hogy nem tudom miről beszéltek, de talán nem is számít...
"Talán arról, hogy használhatatlan vagy...."

2010. december 24. este 19: 30
A városban

Szinte kétségbeesve és riadtan nézel hátra Bernardora, de ő bátorítóan félmosollyal csak bólint, bár lassan utánaot képeget, mégis tartja a távolságot.

Első szavaidra Rebi felszisszen és kérdőn fordul feléd, majd tekintete tovasiklik Bernardora, aki csak fejet ingat bár komorrá váló arccal. Aztán a nő ájra neked szenteli a figyelmét, és hagyja hogy válogass kedvedre. Megleled a nadrágkosztümöt, és kérdős azavidra Rebecca le is veszi az állványról. Kicsit odébb egy fekete harisnáyt, és egy fehér fehérneműt is magához vesz.
- Ez csinos lesz! – mondja kedvesen, és a karodba karolva máris tova von magával. A szomszéd sorba húz be, és ott egy nem túl magassarkú csizmát emel le a polcról. Végül még egy sorral odébb menterk és egy csinos kabátot is a karjára emel. Majd újra téged karol és a próbafülkékhez terelgetne.
- Így már megjelenhetsz a nagykutyák előtt. – súgja neked összeesküvő mód halkan. A cuccokat aztán fellógatja és lepakolja a fülkében és téged finoman betolva szólal meg.
- Öltözz fel, lássuk jó-e a méret. – mondja és össze is húzza a függönyt.

A léptei kicsit eltávolodnak, s hallod amint odakint halk – számodra nem érthető, csak hallható – beszélgetésbe elegyednek Bernardoval.

A ruhák méretével semmi gond nincs, mindegyik megfelelő, még a csizma is passzol rád.

2010. december 24. este 19: 20
A városban

Továbbra is mérsékelten tűrhető üres nyugalommal ácsorgok, illetve követem a Gazdát amikor az elkezd terelgetni valahová az áruházba. A pillanat nyugalmába feledkezek, alig nézek körül, tekintetem zömmel a semmibe réved. Küzdök továbbra is, hogy uraljam a gesztusaim, a mimikámat, hogy újabb vaskos láncokkal és hevederekkel zárjam le a Pinceajtót. Csak sodródok, mintha nem is lennék teljesen itt - nem is vagyok benne, hogy itt vagyok, csak a Gazda Hangja a stabil pont. Aztán nevem említésekor - újra kicsit késve - felkapom tekintetem és Bernardora szegezem...
"Marionnak illő öltözet a palotába. Palotába?"
Újabb szorongáshullámok futnak át rajtam, ahogy lassan felfogom mi is fog történni; valami "illő öltözetet" kellene találni - nekem - valami helyre ami annyira puccos, hogy palotának hívják. Eszembe jut "Mr Berwick", meg a "Herceg", meg a "személyes audencia'", és ezek a kulcsszavak mint az olvadt fém, úgy marnak belém a felismeréssel együtt. Továbbra is igyekszek megőrizni - kívül - a hidegvér látszatát, bár a kétségbeesés veszett kutyái újra utat találnak tekintetembe, valószínűleg sápadok még pár árnyalatnyit, de koncentrálok, hogy a világ ne kezdjen el forogni körülöttem és ne csússzon ki a talpam alól. Némán hallgatom ahogy újabb, egyre felkavaróbb szavak jutnak el hozzám. Nevesen hogy a Gazda "kénytelen odafigyelni a részletekre" és hogy szokatlan a helyzet Rebi megítélése szerint, ez a "tiszteletre sokat adás" és hogy "komolyan hangzik". Túl komolyan.
"Valami rossz lesz, érzem, igen, nekem megjelenni Pokolatyaúristen előtt, Gazda és felelősségrevonás, és fontos, hogy mit viselek, részletek, komoly, komoly - és mi van ha beszélnem is kell? Egyenes tartás... uramozás... nem a szőnyeget bámulni... mi volt még? Nem fog menni. Nem fog menni..."

Újabb iszonyatos képek akarnak a felszínre törni, miközben azzal nyugtatom magam, amit a Gazda ígért - ha minden igazán rosszra fordul, akkor gyors halál. Úgy érzem szédítő sebességgel közeledik az a bizonyos gyors halál. A veszett Vadkutya dübörgő, csikorgó síneken rohan a sötétben, míg az őrjítő Zaj és az Éles Fény Szemei lassan meg nem bénítják. Alig-alig jut el tudatomig a környezetváltozás, a cikkek, Rebecca mobil-előbűvölése.
Ismét későn reagálok - női hang - Rebecca hangja - von ki a kiúttalan alagútból, és érzem a Gazda bátorító - de valahol inkább tán parancsoló "össze kell szedni magad" - érzeteit, hogy elenged - nyilván, hogy kövessem a széphölgyet a ruhák közé és valamit... válasszak. Elindulok Rebi után, meg-megrázva a fejem, hogy a nyomasztó gomolygás felhőit elhessentsem a látómezőmből, próbálok... gondolkozni. Hátrapillantok a Gazdára...
"Segíts, segíts! Nem... egyedül? Túl nagy felelősség..."
Majd a ruhák felé bámulok és lassan megszólalok.
- Valami... temetési...
"Rossz válasz! Ne!"
- ... Sokat takaró... konzervatív... és nadrágos... nadrágkosztüm? És csizma, ami edzőcipőhöz és bakancshoz szokott lábakkal... jó...

Hol Rebbecára, hol a ruhákra nézek, utóbbiak felé meg is indulok, lapozgatni a kínálatot. Valami fekete nadrágkosztüm felé tendálok, magas nyakú blúzzal... ez olyan "vizsgázó" ruha, csak sokkal elegánsabb, ilyesmit csak turkálóból kapartam eddig össze, amikor muszáj volt.
- Talán... ilyesmi...?
Zavaros tekintetemben továbbra is téboly gomolyog - és félelem, gyász, szorongás meg kegyetlenség - hangom ehhez képest szinte tónustalan, ahogy kontroll alá igyekszem hajtani és túlzásba is esek vele. Kérdőn biccentem oldalra a fejem, miközben a nőre nézek.
"Hülyének fog nézni... nem számít. Nem számít..."

2010. december 24. este 19: 20
A városban

Sokáig, tán túl sokáig nézel mereven – gondolataidba és érzéeseidbe feledkezve – a feléd nyújtott kézre, de végül ráfogsz. A kéz hűvösnek mondható, de ápolt. Megszorítja a kezed, de nem erősen, csak épp érezhető hogy a gazdája magabiztos jelenség. Aztán elengeditek egymást, és a nő továbbra is mosolyogva folytatja a mondókáját, amire csak egy tömör válaszra futja tőled.

Aztán a nő Bernardo felé fordul.
- Mond miben segíthetek? – kérdezi és beljebb terelne benneteket
- Menjünk beljebb. – int is barátságosan de Gazdád fejet ingat
- Nem akarunk sokáig feltartani, és sietős is a dolgunk. – fogalmaz udvariasan mire a nő kissé elkomolyodik
- Rendben. – bólint kurtán értőn.
- Szükségem lenne azonnal egy eldobható kártyás telefonra. - kezdi Bernardo
- Aztán pedig Marionnak némi illő öltözetre a palotába. – pillant rád, és a nő tekintete is rád vándorol.
- Nem kell túlzásba vinni, csak a tisztelet miatt. – teszi hozzá Gazdád és a nő felnevet.
- Mióta adsz ennyire a tiszteletre? – kérdezi s elindul a lépcső felé és csak int hogy kövessétek.
Bernardo a válladra karolva magával von.
- Most kénytelen vagyok jobban odafigyelni a részletekre – válaszol Bernardo komolyabb hangon miközben a nő után lefelé lépdel a lépcsőn.
Leértek s egy folyosón találjátok magatokat, ahonnan vaskosabb ajtón át iymét folyosóra kerültök, s onnan egy másik ajtón magába az áruházba. Legalábbis a kiállított áruk látványa ezt jelzi nektek. A műszaki dolgotól a ruhákopn át a játékokig mindent látsz a polcokon, gondolákon sorakozni.
- Ez komolyan hangzik. – áll meg a nő ez egyik vitrines pultnál, amibe bele is nyúl és pakolászni kezd.
- Tudod a lét sosem egyszerű – zárkózik el Bernardo a részletek megemlítésétől, mire a nőtől csak egy értő pillantéást kap cserébe. A pultból aztán elővesz egy dobozt, abból egy telefont, és néhány mozdulattal szétszedi, s kártyát csúsztat bele. Majd bekapcsolja, és Bernardo felé nyújtja.
- Ez volt az egyszerűbb. – mondja. Gazdád elveszi tőle a készüléket, majd vissza lerakja a doboza mellé ami a pultra került. Bólint. A nő aztán a ruha részleg felé indul és néhány pillantással újra végigmér.
- Mégis mit vennél fel szivesen, ami megfelelő lenne a Herceghez? – áll meg aztán és fordul feléd, kérdőn nézve rád. Bernardo bátorítóan megszorítja a vállad, majd kismosollyal bólint és elenged.

2010. december 24. 18:50 - 19:15
Bernardo fészkében - A városban

"Banao"
Ismétlem magamban a veztéknevet, és mikor a Gazda megerősítő és bátorító választ ad, be is nyomom a hívás gombot. Nyomasztóan hosszúnak érzem az időt, amíg kicsöng a telefon. De a hang legalább eltéveszthetetlen. Valahonnan a múlt ködéből felrémlik, hogy "Bernardo úrról" ilyen... áhítatosan beszélt, és most is... mintha bele lenne zúgva, vagy ilyesmi. Valahol átcikkan agyamon, hogy zavaros hangom valószínűleg csalódottsággal tölti el, miközben hadarva sorolom Gazda üzenetét. Oldalra sandítok és elbaszott papagájként továbbítom a továbbiakat.
- Más nincs egyelőre... "Valamit még... mondani.. kéne" - Öhm... köszönöm... jó éjt.
És megkönnyebbülten bontom a vonalat. Közben az ázsiai nő hangja nyomán arca is feldereng, kedves mosolya, de emlékeztetem magam, hogy minden és mindenki, aki nem a Gazda (vagy Yule, vagy a többi farkas, vagy Selene, vagy Damien, Darius és a többi ló) potenciális veszélyforrás. Mindenesetre igyekszem úrrá lenni a nyomasztó sötétségen - muszáj megtennem a Gazdáért, és mert a Gazda... Fehérköpenyesekkel fenyegetett.

- Fél óra és megérkezik. - Sommázom révetegen Eva üzenetét, és nyújtanám vissza a mobilt, de a Gazda nem veszi át, én meg nem akarom zsebre vágni - mégiscsak az Övé, így markomban szorongatom, és nyugtalanul szemlélem ahogy a szélvédőn túl a suhanó erdőképeket suhanó, kivilágított, mégis nyomasztóan üres városképek veszik át. Ahogy a karácsonyi fények vibrálása eljut tudatomig, és azt is felfogom, hogy a dátum miatt lehet ilyen gyér a forgalom, újabb görcs nyilall belém...
"Curt bácsi... Brenda... a... Sintér..."
Megrázom a fejem. Nem akarom tovább folytatni a gondolatmenetet, de újra önnön kezüket rágó, fekélyes sebekkel borított, ketrecbe zárt nyomorultak képei ködlenek fel előttem... keveredve valami morajló zajjal a föld mélyéről, keveredve a Pinceajtóm mögötti dörömböléssel, állati és emberi sikolyokkal, üvöltésekkel és embertelen, szörnyen hangos üzemi zajokkal. Egyre jobban borzongok, egyre jobban összehúzom magam, igyekszek hol a gazdára, hol a szélvédőn túlra vagy a műszerfalra bámulni, de még véletlenül sem a tükrök felé vagy az oldalsó ablakra, ami éjjelente hajlamos álnokmód tükörré válni.

Értetlenül, vakon követem a Gazdát mikor leparkol és kifelé húz a kocsiból... majd zavaros tekintetem az épületre szegeződik.
"Bezárt... áruház. Betörünk, Gazda? Én... nem akarok..."

De végül kapucsengőt nyom és egy női hang válaszol. A kamerát kiszúrva háta mögé súnyva és kapucnim alatt igyekszem láthatatlanná válni... de a Gazda nem akarja, hogy láthatatlan legyek. Lekerül kezemről a kesztyű - hozzá, egyúttal vélhetően a még mindig kezemben szorított mobiltelefon is... és a kapucni is lekerül. Szeretnék teknőssé válni, hogy fejem és végtagjaim páncél mögé húzhassam... Arcom megsimítja, ezzel félig megnyugtat, félig feldúl újra - de az Idegen Bőr emléke egyelőre elzárva. Csak a sötét kavargás terebélyesedik szemem zűrzavaros kékségében.
"Nincs mitől tartani?! Dehogynincs! Ellenségek! Jóbarát? Barátok...? Senkiben sem bízhatunk, Gazda! De... benned... bízni kell. Ha azt mondod, barát, akkor.... barát..."

Az érkező nőt figyelem tőlem telhetően takaréklángra állított paranoiával. Valóban szép teremtés, és csinos is, olyan divatos módon - ez utóbbi tény előhalássza a 'sztoikus pofa - üres tekintet - felkészülni a gúnyolódásra és megvető pillantásokra' reflexeimet valahonnan egy régebbi Marion tört cserepei közül, előbbi tény pedig szégyenérzetként dörömböl a Pinceajtón. Az ölelésváltása a Gazdával néma értetlenséggel tölt el...
"Rokonok? Szeretők? Mindegy. Barát. Barát. Nem bántja a Gazdát. Engem se fog. Ugye, Gazda? Rebecca. Leendő utód..."
A büszkeségérzet Bernardo Hangjában mintha mázsás súlyokként nehezedne rám, szinte már várnám, hogy kiröhögjön a nő, miközben minden idegszálammal azon igyekezek, hogy ne vágjak semmilyen arcot és semmi se üljön ki a szemeimbe. Egy ideig - tán hosszabb ideig, mint illdomos volna - mereven-révetegen nézem a felém nyújtott kezet, majd saját jobbomra - az Idegenre és Szépre - suhan a tekintetem...
"Ő... nem tudja... milyen volt... ugye?"
És némi fájdalomszín-fájdalomhang hullámzás után megfogom a kezét és inkább a szemébe nézek.
"Mutatkozz be... értelmesen. A Gazda azt monda... Barát... hát nem, nem Sintér kémpoloskája, nem olyan... biztos nem az."
- Hello. Marion Byrd. Én is örülök. "Kímélj meg a madaras poénoktól, kérlek, kérlek."
Aztán elengedem 'Rebi' kezét, aki valóban nem úgy tűnt, hogy bámulná az én kezeimet, ami megnyugtat, sőt, a Gazdára néz és áradozva beszél róla olyan... könnyeden... és talán vágyódva.
"Ne higgyek a Gazdának? Hát kinek hinnék, ha nem... ez csak egy frázis... Marion. Kedveli a Gazdát. Talán... bele van esve? Mint Eva? a Gazda biztos olyan... 'jóképű'... ööö... így. Azt hiszem. Az lehet."
Majd felfogom - ismét némi csúszással - hogy Rebecca hozzám beszél, hogy reméli, sokszor fogunk találkozni.
"Az... jó jel, igen, ha találkozunk, nincs vész, igen... szép nő. Kedves. Nem is tűnnek üresnek a szavai. Miért?"
- Én is.
Közlöm tömören, s bár a mozaikokból egy gyerek is összerakta volna, nekem jelen állapotomban halvány gőzöm sincs hogy mit is keresünk itt Rebecca Gilmore placcánál. De a lényeg, hogy egyelőre béke van, nyugalom van - és ebbe kell kapaszkodni.

2010. december 24. 18:50 - 19:15
Bernardo fészkében - A városban

- Jó, majd meglátjuk – mondja igérő szavaidra, s egy aprót bólint.
…

Lerohasz és összeszeded a kesztyűdet, s a mosdóba is belátogatsz sietve elvégezve a dolgod. Majd elhagyod, szinte menekülve – bár a tükör képe nem zaklat, lévén letakartad azt – inkább a gazda közelségébe vágysz. A biztonságosnak hitt közelségére. Testi szükségleteid felrémlenek valahol, de étvágy hijján nem gondolsz evésre. Inni a csapból megoldottad tán.

Nagy nehezen elveszed a mobilt és keresgélni kezded a névtárban a nevet. Eva, Eva, de vannak benne néhányan.
- Banao. Evangeline Banao – hallod Bernardo hangját, s végre meg is találod a számot.

De mielőtt hívnád felteszed a töredezett gondolatokbó álló kérdésed. Bernardo rádnéz
- Ha fel is használja, nem sokat tud rólam Eva. – mondja
- Hívd csak fel. – kér újra bátorítóan.

A telefon kicseng, hosszasan. Majd végül felveszi az ismerős női hang.
- Igen Mr. Mayfield? – szól bele kedvesen és udvariasan. S valami mást is kihallasz a hangból. Áhitatot, vagy szeretetteljességet, nem tudod. Mindenesetre a nő valóban Eva.
Aztán meghallja hogy ki vagy és máris csak udvariassá válik a hangja.
- Öhm, igen, Jó estét! – köszön s végighallgatva máris szolgálatkészen folytatja.
- Máris indulok, Marion! – mondja
- Egy fél óra és ott leszek. – teszi még hozzá.
- Más kérés? – s várja a választ.
Bernardo elégedetten bólint mikor ránézel s mintha hallaná amit a nő kérdez a vonal túlvégén
- Más nincs egyelőre. – mondja

Bonjátok a vonalat de Bernardo nem veszi vissza a készüléket. A havas erőben haladó aszfaltúton kanyarogtok s felértek a domb tetejére. A sorompón is átmenek, majd megkezditek a város felé való leereszkedést. A városban a forgalom szinte gyérnek mondható, s az ablakok mögött már jópár helyen felvillannak a színes égősorokkal díszített karácsonyfák. Az üzletek zárva, még az éttermek és klubok, bárok közül is csak némelyik tart nyitva. Egyedül a szórakozóhelyek, éjszakai mulatók, és bordélyházak azok amik ilyenkor is üzemelnek.

Bernardo ennek ellenére céltudtosan vezet, s egy nagyobbacska bár zárva tartó áruház előtt áll meg, ami egy kétemeletes lakóház teljes földszintjét elfoglalja. Kiszáll kissé körbekémlelve, és megkerülve a kocsit téged is kisegít, a kezedet fogva meg. Majd el sem engedve von magával a ház kapujához, néhány lépcsőn felfelé, ahol a kapucsengőt kétszer is megnyomja. A kapu felett aprócska kamera, minek vörös jelzőfénye felvillan néhányszor, majd a kapuzár felberreg. Bernardo belöki és előre enged. Kedélyes előtérbe juttok, ahol több máshova nyíló ajtó is látható és kicsit hátrébb lépcső ered felfelé.
- Jövök! – hallatszik fentről egy csengő női hang, s kopogós léptek az ódon de nem ósdi lépcsőn.

Bernardo bátorítóan megszorítja a kezed, és felemelve azt lecseni a kesztyűdet is, mindkét kezedről, majd zsebre is csapja azokat. A kapucnidat is letolja a fejedről, s tekintete kérő.
- Nincs mitől tartanod. – mondja halkan és nyugodt hangon. Arcod megsimítja és halványan elmosolyodik.
- Jóbarátnál vagyunk. – súgja s a lépcsőn a közeledő léptek felé fordul, ahol megjelenik egy csinos hölgy. Lelépdel a lépcsőn, kedves mosolyal kezét nyújtja Bernadro felé
- Szia! – s a férfi kedvesen megfogja a kezet elengedve téged, és odahúzza magához a nőt és megöleli azt. A nő is viszonozza az ölelelést. Majd elengedik egymást.
- Rebecca engedd meg hogy bemutassam Mariont. – fordul feléd Bernardo
- A leendő utódom. – s magadon érzed Bernardo büszke tekintetét.
- Marion ő itt Rebecca, a legkedvencebb beszerzőm. – udvarol finoman a szőkének. Az feléd fordul és kezet nyújt.
- Rebecca Gilmore, de maradjunk csak a Rebinél. – mosolyog rád - Örülök, hogy megismertelek, és ne higyj ennek a a széltolónak itt – legyint Bernardo felé.
- Mindenkinek nagyon tudja tenni a szépet, de csak azért hogy mindent és lehetőleg azonnal megkaphasson. – szikrázik fel a tekintete valamiféle vággyal és pillant Bernardora. majd visszafordul feléd.
- Remélem sokszor fogunk találkozni. – s e szavak meglepően őszintének tűnnek.

2010. december 24. 18:20
Bernardo fészkében

Zavarodottan hallgatom, hogy a Sintér vére a ragályhordozó, de ez az infó is - mint ez az egész beszélgetés - túl sok sebet tép fel. Nem akarom hallani, nem akarom tudni, nem akarok gondolni rá... aztán a Hang "elmeorvost" említ. Ha nem lenne a Hang a Gazda Hangja és ha nem lennék ennyire nyomorult állapotban, felröhögnék. Így sem kizárt, hogy megtörténik.
"Orvos, az, elmeorvos! Ehhehe, bizonyára kurva nagyra értékelné a sztorim... akkor Gazda a Sárgaházból kéne kipecáznod..."
A fejemet ingatom, a kezemet leeresztve megadóan...
- Össze... szedem. Fehérköpenyest... nem... SOHA... - Morgom, és szinte könyörgőn nézek a Gazdára, hogy most már tényleg ejtsük a témát, de csak folytatja... Fel-felszisszenek a 'rosszabb is lehetett volna' témákra, meg hogy itt nem a halálra gondol... de nem én vagyok akinek újdonság lenne a 'mindig van lejjebb' című keserű tanulság amiből tanulni semmit sem lehet, hacsak azt nem, hogy az ember - vagy Vadkutya - ne reméljen. Soha, soha, semmi jót.
Fájdalom cikázik a szememben, fásult fatalizmussal keveredve, de végre elhallgat - és akkor egy kicsit... lenyugszom. Az elhangzottakat visszaerőszakolom a málladozó, sőt, rothadó Pinceajtó mögé... a komorság és a nyomasztó gomolygás marad.

...

Kissé békésebben - már-már hálásan üresen - meredek a Gazdára, aki örömömre nem egy nyakkendős alak. Szeretném legyőzni cinizmusom, a mindig van lejjebbet, és pláne a mindig lesz lejjebbet - bízok benne, de nem tudok, nem merek remélni semmit - pedig jó lenne. Mikor felcsattan az illemmel kapcsolatban és beviharzik a gardróbba, még dühe ellenére is próbálom azt a bizonyos illanékony békét megtalálni - mozdulatlanul állok, ugyanúgy, ahol az előbb, ugyanazzal az arckifejezéssel. Újabb utasítás - és kesztyű és kapucni is jöhet... nem kell kétszer mondani, indulok lefelé, felkapom a kesztyűket, majd ha szükség van rá, még beszáguldok a fürdőbe (a biztonságban letakart tükörrel) elintézni, amit esetleg kell, meglehet, még engedélyt se kérek rá, legalább is nem hangosan. Inni talán kellene - szomjúság gyötör és rég nem ihattam. Evés se rémlik... vagyis jobban meggondolva nappalról igen... de étvágyam nincs.

Beülök az anyósra, összehúzva magam; nem a hideg zavar, hanem ahová... megyünk. Rettegek, hogy Idegenek lesznek majd, akik BÁMULNI fognak, hogy kérdéseket tesznek fel, hogy felbolygatják azokat az elzárt dolgokat, és hogy esetleg még beszélnem is kell... és még egy csomó mástól, de azok rozsdás és törött lakatjaim alatt fortyognak. De itt a Gazda, nincs semmi vész, próbálok a jelenlétbe és egyúttal a jelenbe kapaszkodni. Kissé értetlenül nézem a felém nyújtott mobilt... és hallgatom az utasítást. Figyelemelterelő feladat és annyira nem is.. nehéz...
"Telefonálni... csak... Eva... Evangeline... a Gazda... cselédlánya vagy... mi... ő... ő nem... Ellenség..."
Lassan pötyögve megkeresem a telefonban Eva vagy Evangeline nevét - a vezetékneve nem jut az eszembe... de a Gazda tán kisegít, ha nagyon elvesznék.
"... Kémek... mindent és mindenkit... felhasználnak. Biztos, hogy nem Ellenség?"
- Gazda... bízhatunk... benne? Eva. Nem hasz...nálja fel őt is... Kémek...
Őszintén remélem, hogy megérti. Csak ha megerősítő választ kapok, csak ha érzem a Gazda hangjából hogy minden rendben lesz, akkor nyomom be a hívás gombot.

Ahogy kicsöng, a szokásos szorongós érzések fortyognak bennem, mint máskor, amikor telefonálni kell. Tekintetem a kapucni alól fürgén cikázik az elsurranó erdőképek láttán... próbálom összeszedni magam. Ha felveszi Eva, és a hangja meg a jellegzetes akcentusa alapján tényleg ő az, akkor beleszólok a készülékbe.
- Hallo, itt... Marion. G... Mr... Mayfield... "Mások előtt nem Gazda... van... neve"
- Szeretné megkérni hogy jöjjön el és... - kis szünet, igyekszem pontosan idézni a Gazdát - És számolja fel a rumlit, ami a házban uralkodik. Hadarom végül egy szuszra. A Gazdára nézek kérdőn -vajon nem csesztem-e el ezt is. Sajnos fogalmam sincs hogy mifélének hallatszott a hangom a vonal túlfelén vagy épp itt.
"Nem kell elmeorvos... tudok... telefonálni..."

2010. december 24. 18:20
Bernardo fészkében

- Igen Marion. A vérének átka ahogyan a szolgáin jelentkezik, rajtad is jelentkezett volna. – magyaráz szűkszavúen s nem is mélyed bele a témába. Vicsorgó szavaidra csak fejet ingat.
Aztán karoddal takarod a füled, és Bernardo az álladra fogva komolyan kényszerít hogy a szemébe nézz.
- Próbáld meg összeszedni magad, mert különben kénytelen leszek téged elvinni egy elmeorvoshoz. – s nem fenyeget, csupán jelzi a dolog komolyságét. – Mostmár ez vagy te. – fog a kezedre.
- Tanulj meg ezzel együtt élni, létezni. Sokkal de sokkal rosszabbul is járhattál volna. – s mondata végére szinte morranón ejti ki a szavakat indulatosan, mi ismét nem neked szól. – és nem a halálról beszélek – teszi hozzá még.
…

Bernardo továbbra is komoran, de valamelyest nyugodtabban bólint egy aprót. Elenged, és feláll mellőled. A nyakkendővel kezd el bíbelődni megint, majd türelme fogytán lekapja a nyakából és a sarokba vágja.
- Franc essen az illembe! – morranja és beviharzik a gardróbba. Végül öltönyzakóban és egy hosszabb fekete kabáttal a karján jön ki. A kezében egy másik nyakkendőt is látsz, amit csak zsebregyűr.
- Induljunk – mondja
- Most vehetsz kesztyűt, és kapucnit mert hideg van odakint. – adja meg a lehetőséget neked.
Aztán lefelé terelgetne a lépcsőn, s ki az ajtón, is amit be is zár magatok után.
A kocsit kinyitja neked, s ha beültél a hátsó ülésre teszi a kabátot, majd beül a vezetőülésbe.
- Semmi okod aggodalomra. – mondja és beindítva az utót gázt ad. Az erdei út felé kanyarodik, miközben a telefonját előveszi és a kezedbe adja.
- Hívd fel Eva-t és kérd meg, hogy jöjjön el és számolja fel a rumlit ami a házban uralkodik. – kér nyugodt hangon.

2010. december 24. 18:10
Bernardo fészkében

Egyre hevesebben ingatom a fejem amikor a Gazda nem akarja hagyni, hogy eltakarjam magam - magam elől - és még a kesztyűmet is lehúzza... elfordítom tekintetem....
"Nem akarom látni, nem akarom látni, se érezni, se hallani róla, nem, nem, nem!"
Aztán valami egészen... furcsát mond a Gazda... egy pillanatra még az Idegen Kezekről is elfeledkezve értetlenül meredek rá.
"Úgy néznék ki, mint... ő? Mármint ezt hogy érti...? Nem értem... elrothadni?"
- Rohadni? A... Csicska... az... de...
"Penészes, beteg... a leprások... de a Sintér... a Gyűlölet Ikonja..."
- A Sintér csak belül rohad... - Újra vicsorféle... majd újabb fejrázás. Nem akarok erről beszélni. Nem akarom hallani... mikor "eredeti formáról" beszél, szinte hisztérikusan rázom a fejem - csukott szemekkel, próbálnám karommal fülemet is takarni - nem a kezemmel... csak a karommal...
- Ez... nem az én... nem az enyém! IDEGEN! És újra túl hangos vagyok - egyre rekedtebb a hangom, az is olyan... idegenül hangzik...
"Idegen... dolgok... idegen testrészeket... rám... HAGYD ABBA! NE GONDOLJ RÁ!"

...

Soha életemben nem kötöttem nyakkendőt... és nem most van itt az ideje, hogy briliánsan rájöjjek a dolog hogyanjaira. Csak el akarom mondani a Gazdának, hogy megértse, de olyan átkozottul nehéz. A haragja megriaszt, még ha érzem is, hogy nem én vagyok a célpontja. Összerezdülök újra mikor a kezem megfogja... becsukom a szemem.
"Figyelek... figyelek... Tulajdon... ez... szarul hangzik."
El is fintorodok tán, nem vagyok teljesen ura a testemnek, a mimikámnak. Az "oda" kulcsszó megint gyötrelemkígyóként szisszen a fülembe és mar a húsomba. De hiszek a Gazdának... hinni akarok. Megoldja... "Széttéped őket... mind?"
Már-már a Gazda megnyugtató közelsége Szép Kegyetlenséget - sötét vágyakat, pusztítás-képeket idézne elém. Gyűlölet Arca és Kínok Arca végeláthatatlan szenvedéseit. De valahogy baljós sejtéseim vannak... "A Törvényeik... kibaszott... törvények!!!"
Újra felnyitom szemem és a Gazdára nézek... az ígérete komor és gyászos, mégis, valahol békés nyugalomfélével tölt el, még fájdalmas vicsorom is abbamarad. Bólintok...
- Rendben...
"Bízz a Gazdában... még ha... "tulajdon" is vagy. Bízz benne... nincs több ODA... nincs több Sintér és... Másik, soha, soha többé... Vége!"

2010. december 24. 18:10
Bernardo fészkében

Bernardo átkarol egyik karjával mikor nekidőlsz s ráncolt homlokkal néz le rád, mikor az arcodat a kesztyűbe bújtatott kezeddel eltakarod. Felsóhajt és a kezedért nyúl. Elveszi az arcodról, majd ezzel nem elégszik meg. A kesztyűt is leveszi rólad.
- Ezt nem kell rejtegetned. – simítja meg arcod, és emeli fel a szemed elé a kezed utána – ahogyan ezt sem.
- Akkor lennél bajba ha Shaffer megitatott volna a vérérvel. Akkor úgy néznél ki egy idő után mint ő, és a szolgái. Elrothadnál.
- Akárhogy is de ez nem történt meg, és persze tudom hogy miféle kínokat áltál ki, de ha jól létom visszaadták az eredeti formád. – mondja nyugodt hangon és próbál meggyőzni a viszolygásoddal szemben.

A nyakkendőt nem igazán sikerül úgy megkötni ahogy kellene, ám mivel beszélni kezdesz nem is foglalkozik vele egyelőre. Homlokráncolva hallgatja szavaid, tekinteében fájdalmas felvilalnásokat látsz, és dühöt is, ami nem fleéd irányul, ezt érzed is. Végül már vicsorogva és a ruháját tépve-gyűrve, marcangolva eszelősen öklended ki a szavakat. Bernardo megfogja mindkát kezed, és magával húzva leültet az ágyra maga mellé.
- Figyelj rám Marion! – kér komoly tekintettel, minkét kezed fogva.
- Mivel az én tulajdonom vagy, oda vissza biztosan nem visznek. Higyj nekem! – szorít rá a kezeidre. A nyakkendőből kötött kusza csomó kioldódik és a kezetekre hull. De Bernardo észre sem veszi tán. Hosszúra nyúlik a csend aztán, s csak arcod szemléli, végül folytatja.
- Esköszöm kicsim, hogy ha végérényesen elszakítanának tőlem, megoldom hogy gyors és fájdalommentes halálod legyen. – néz a szemedbe komor elhatározással.
- Rendben? - kérdezi

2010. december 24. 18:02
Bernardo fészkében

A Gazda egyre feszültebb, én meg csak fejemmel intem egyre hevesebben, amit legszívesebben üvöltenék... "NE! Bántani fognak Gazda! Elvszinek tőled! SINTÉR, kémek klánja, MINDENKIT felhasznál! NE, NE! ELLENSÉGEK! Mind!!!!" - de ha tudnék se szólnék... nem tudhatom, kik figyelnek, hányan fülelnek... újra idegesen - a Gazda idegessége egyre elkeseredettebbé és feszültebbé tesz, na meg bűntudatomat is növeli... "Miattam van bajban...."
Yule-ra pislantok aztán... szeretnék nyugtató érzeteket sugározni neki, de képtelen vagyok rá. Nincs nyugalom, nincs Béke, a Gazda, a szilárd pont is háborog... csak nézem a kicsit... csak szeretnék nyugalmat meríteni... belőle... ha másból már nem lehet.

Hagyom, hogy Bernardo felemeljen, neki is dőlök kicsit... a kapucnit leveszi... és már megint ez az előle nem rejtőzni...
"NEM ELŐLED! Mondd ki, mondd el...!" Beletelik pár pillanatba míg megfogalmazom amit el akarok mondani...
- Nem előled... nem... a tükör... tükrök... elől... Szűröm ki összeszorított fogaimon át és kesztyűs Idegen Kezem az arcomra - az Idegen Bőrre helyezem... "Ez... nem... én... vagyok..."

Aztán beszél a szükségesek elintézéséről meg felöltözésről... utóbbit nem értem... "Már van rajtad ruha, Gazda..." de mondata vége ami leginkább megkongatja a pánikharangokat újra. Megrándulok újra mint akibe kígyó mart, lecövekelek.... "És rád is... kicserél... ruhadarabok... ez jó, ez friss, miért???!" - de ez a ruhamizéria kevésbé nyomaszt. Csak fejemet ingatom, belecsimpaszkodok Bernardo vállába, fejemet hevesen rázom, szinte könyörgőn...
"Szedd össze magad... el kell neki mondanod, nem érti, nem érzi a veszélyt!!! Mind Ellenség! MIND!!!!"

De aztán hagyom hogy felvonszoljon az emeletre - ha nem vonszolna, akkor is ügetnék a nyomában jó eséllyel... küzdök a mindent betöltő kínhullámokkal, hogy szólni tudjak, hogy el tudjam neki mondani... értelmesen.

"Chip... Őfensége... ha-ha! Ennyi lenne? Azt hiszed csak ennyi?!" Érzem haragját - engem is zavar a chip... de a Szörnyű Dolgok a Pinceajtó Mögül azt sugallják, valami Rosszabb jön...
Csak ácsorgok az ajtókeretnek dőlve, alig fogom fel hogy valami puccruhába bújtatja magát... a Hang arra kér, bízzak benne, és én bízok benne... de tudom, az ELLENSÉG... Borzalmas Dolgokat Akar Tenni Velünk...

Lassan esik le, hogy nyakkendőjével bíbelődik... és hogy kér vagy utasít, de nem könnyű dologra...
"Nyakkendőt... kötni? Nem hordtam én nyakkendőt soha... Neked is minek, Gazda?!"
De... próbálkozom. A kesztyű nem könnyíti meg, de... próbálkozom... kötni... közben nekidőlve a Gazdának... próbálva... elmondani.
De amíg fogalmazom, újabb és újabb kínhullámok csapnak belém... félelem, fájdalom, keserűség... s végül - valószínűleg miközben a nyakkendőt valamilyen... formába... rendeztem, immár nem vicsorogva - nagyon, de remegő hangon megszólalok...

- Gazda... Ezek Mind... "Tisztábban! Így nem érti!"
- Ellenség, mind... benne vannak... nem a.. chip csak... RÉSZE az egésznek... ők... felelősségrevonás! - Nyögöm ki nehézkesen és feldúltan az utolsó szót...
- Engem meg... - Újra megrándulok...
- Kérlek, könyörgök Gazda... el akarnak... vinni... tőled... én... nem mehetek ODA vissza! - Próbálok úrrá lenni a fájdalomszíneken... ahogy kimondom, csak még rosszabb... újra kínvicsor.
- Akkor... akkor TE ölj meg, kérlek... gyors... vagy.... kérlek... Szűröm ki vicsoromon át reszketve, halkan - valószínűleg kesztyűs ujjaimmal már belemarva kínomba - jobb híján - a Gazda Puccos Ruháiba...

2010. december 24. 18:02
Bernardo fészkében

Bernardo kissé zaklatottan kezd el járkálni a rommá lett nappaliban. Te a földre rogysz és fejet ingatva nézed őt. A kölyök, tán ő is érzi hogy valami nincs rendben, a kis asztal alatt kushad, s csak tekintete vándorol hol rád, hol Bernardora. Gazdád néhány „hossz” után megáll és odamegy hozzád. Érted nyúl, és felemel a földről. Felállít.
- Gyere, már nics semmi baj. És nem is lesz! – néz a szemedbe, majd finoman állad alá nyúlva felemeli a fejed egy kicsit jobban. Másik kezével a kapucnidhoz nyúl és leveszi a fejedről.
- Előlem nem kell elrejtened magad. – ingatja meg nemtetszően a fejét.
- Én is felöltözöm és elmegyünk elintézzük a szükségeseket mielőtt a Herceghez megyünk. – mondja majd végignéz rajtad.
- Rajtad is kicserélünk néhány ruhadarabot. – és a kezedre fogva magával von az emeletre.

Odafent a saját szobájába megy, és leültet az ágyra ami fel van túrva.
Ő maga a gardróbba megy, és öltözködni kezd. Néha-néha kipillant rád.
- Arra készülj fel, hogy a chip-et biztosan visszarakatja őfensége. – szól ki s a hangsúlyból rájössz mit gondolhat erről.
- De bíznod kell bennem Marion. – mondja s megjelenik az ajtóban, ingben, nadrágban és a nyakkendőjével bíbelődik. Majd dühösen fúj egyet s hozzád lép.
- Megkötnéd ezt a vacakot? – kéri türelmetlenül, bár az indulat, jól érzed nem feléd irányul.

2010. december 24. 18:10
Bernardo fészkében

Továbbra is dermedten állok. A Gazda Hangja most nem nyugtat meg - kicsit későn is ér el tán hozzám a parancs és szinte könyörgőn nézek rá... "De veszély van, hogy védjem meg magunkat?!!!!" Egy idő után leereszteném a kést, de valószínűleg hamarabb fogy el Bernardo türelme - ez esetben hagyom, hogy kivegye a kezemből...

... És a konyhába is bemegy. Én meg csak dermedten bámulom az Ajtót, lehetőleg egyre távolodva tőle - amíg a hátam valami falhoz nem ér, és zavarodott tekintetem körbe cikázik, mit használhatnék fegyverként a törmelékben... Szerencsére a Gazda hamar visszaér, de a szívem a torkomban dobol, arcomra kínvicsor fagy, keverve tehetetlen gyűlölettel - Bárki is álljon az ajtón túl, az Idegen, az Rossz, az... Ellenség... vagy így, vagy úgy, de mind benne vannak... Mindenki.

Szótlanul és dermedten állok miközben nyílik az ajtó... "Azt mondta nem lesz semmi baj... bízz a Gazdában, bízz" És bízok én a Gazdában, de nem becsülöm alá az Ellenséget, és Ellenség... Mindenki. Beletelik egy kis időbe, mire az érkezőt helyre tudom tenni valahonnan egy régebbi Marion emlék-szilánkjaiból.... "tocc-tocc-tocc"... továbbra is falhoz dermedve tekintetem egy szűkölő, sarokba szorított és megveszett állat szemei...
"Felelősségrevonás.... NEM! GAZDA! ÖLJÜK MEG! ÖLJÜK MEG! ELLENSÉG!"

A torkomban gombóc, az agyam leblokkol, fogalmam sincs egyáltalán ez az alak Ragadozó... Vámpír-e vagy... "Vérszolga" vagy micsoda, csak hogy a Pokolatyaúristen Fontos Akárkije... és mivel a Gazda beszélget vele, ahelyett, hogy ízekre tépné, egyre inkább érzem, hogy kezd elönteni a pánik... de szinte mozdulni se tudok... s szólni se szólok, fogaim vicsorba szorítva - valószínűleg artikuláltan szólni nem is menne. Azt felfogom hogy elhangzik egy név - a látogatóé. "Mr... Berwick... akárki vagy akármi is vagy... ha a Gazdát bántani mered, vagy ha elszakítasz tőle... akkor puszta kézzel és Gazda Vére nélkül, de MEGÖLLEK".
Azon kapom magam, hogy Bernardo húz magával... ami egyrészt egy hajszálnyit megnyugtat - épp csak annyira hogy ne adjam át magam a "támad vagy menekül" ösztönnek, másrészt idegessé tesz, mert tűrni kell az Idegen jelenlétét... de továbbra is mereven veszett tekintetű kínlódó, szoborszerű roncs vagyok, elkeseredett pusztításvággyal - hálásan a kapucnim valamennyire tán továbbra is takar... bár ha lesodródott volna rólam, most aligha fognám fel. Valahol a Gazda közelében de egy falnak simulva - mondhatni szűkölve helyezkedek el...
"Hiányzó... tulajdon... megkerült..." Megint rám néz - tekintetem változatlan, csak újabb fájdalomszínek, csak újabb gomolygó kegyetlenség és kínhullámok cikáznak át rajtam és HARAG. "NE NÉZZ!!!"
Valami.. részletekről beszélnek... "Pokolbürokrácia... mindennel... elszámolni.. a Herceg... személyes.... NEM, NEM, NEM! Ne hagyj itt Gazda, de oda se vihetsz! Nem mehetünk oda a Pokolatyaúristenhez... Használhatatlan... Felelősségrevonás... NEM, NEM, NEM!"
Légzésem egyre zihálóbbá válik... s ha kezem nem lenne kesztyűbe burkolva, körmeim már húsomba vájtak volna, úgy szorítom ökölbe azokat az... Idegen Kezeket. Tökéletesen magatehetetlennek érzem magam, valahonnan mélyről és távolról eljut hozzám, hogy annak a Pokolatyaúristennek engem nem szabad látnia, BORZALMAS volt legutóbb és a legutóbb óta évezredek teltek el idebenn, odalenn... OTT....
A gombóc a torkomban és a görcs a gyomromban egyre hatalmasabb, szemem kikerekedik amikor meghallom azt a szörnyű mondatot... "A Szolgáját is hozza..."
A nyomasztó sötétség még borzalmasabban kavarog, egybemosódott a felszínnel... Tudatom mélyének dohos és nyúzott, veszedelmes pinceajtajából újabb és újabb darabkák - rozsdás és túlzsúfolt lakatok, láncok, pántok és zárak - szakadnak le, hogy aztán lidércnyomásos, formátlan képzetek törjenek ki mögüle... Nem tudom mi hangzik még el - nem tudok figyelni többé, csak az kattog az agyamban, hogy nem szabad odamennünk...

Aztán valamikor eljut hozzám, hogy az Idegen "FEHÉRKÖPENYES!!!" elment... a Gazda pedig... ideges... "BAJ VAN"
Lassan lecsorgok a fal mentén, a földre ülök s fejemet ingatva "NE!!!" bámulok mereven a Gazdára, szememben a Hét Veszett Fivérrel... és ezernyi, Ragadozóknál is borzalmasabb, de legalább is hozzájuk hasonlóan iszonyatos lidérccel - a Vadkutya vagy Marion Személyes Poklából... és valahonnan mélyen azon is túlról.
"Nem... nem... nem... nem... NEM! KÜZDELEM... vagy MENEKÜLÉS! Nem, nem, nem, nem! NINCS JÁTÉK!!!"

2010. december 24. 18:10
Bernardo fészkében

Bernardo leteszi Yulet és feléd fordul.
- Add azt ide! – kéri s tekintete, de hangja is ellentmondást nem tűrő. HA nem akarod odaadni, akkor a csuklódra fogva veszi el a kezedből.
- Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. – kér és kifelé indul. A konyhát útbaejtve leteszi a kést, majd becsukja annak ajtaját. Így megy ajtót nyitni, alakját, arcát emberire rendezve.

Az ajtóban a már ismert alak áll. Kissé meglepve pillant rád, de tekintete azonnal tovább vándorol Bernardora.
- Jó estét Mr. Mayfield.
- Mr. Berwick – udvariaskodik gazdád.
- Kerüljön beljebb. – s téged magához vonva – el az útból – tessékeli beljebb a férfit.
Az csak biccent és beljebb lépdel. A nappali ajtajában megtorpan egy pillantra, végül belép.
Bernardo elenged, jobban mondva a kezedre fog, és húz magával a nappaliba.
Megáll Berwicktól nem messze, aki felétek fordul.
- Nos, amint látom a hiányzó tulajdona megkerült – s ismét kapsz egy kósza pillantást tőle.
- Igen. – válaszol szűkszavúan gazdád
- Megtudhatnám a részleteket, hogy tájékoztathassam Mr. Northman-t? – emeli fel a szemöldökét amaz.
Bernardo elkomorodik, s rádnéz majd visszafordul a másik felé.
- Mivel Ms. Byrd biztonságban visszakerült hozzám, a körülmények nem hiszem olyan fontossággal bírnának, amivel szeretett Hercegünket terhelni kellene. – térne ki a válaszadás elől.
- Ennek megítélését nyugodtan a Hercegünkre bízhatja. – jegyzi meg a faggatózó
- Amennyiben a Herceg értesülni szeretne a részletekről, ez esetben ezeket egy személyes audiencián hoznám a tudomására. – néz Bernardo Berwick szemébe.
- Rendben. – bólint az magabiztosan, és az órájára néz.
- A Herceg hivatalos Wiley kiállítására, így hajnali ketőkor tudja Önt fogadni. – állítja kész tények elé Bernardo-t.
Gazdád bólint
- Ott leszek. – mondja beleegyezően.
- A szolgáját is hozza. – toldja meg Berwick.
- Úgy lesz.
- Minden jót Mr. Mayfield. – búcsúzik is el a látogató.
- Kitalálok. – mondja s Bernardo késve szól utána.
- Viszlát Mr. Berwick.
Az ajtó hangosan csapódik a távozó után.
Bernardo kissé indulatosan túr hosszú hajába...

2010. december 24. 18:02
Bernardo fészkében

Nyomasztó érzésekkel tölt el hogy Gazda a homlokát ráncolja, hogy nem szól semmit... minden megkönnyebbülésem ellenére úgy érzem, valami... baj lehet... velem... "Használhatatlan... NEM! Azt mondta... fontos vagyok... és, és megvédem, láthatta is... vagyis... nem volt... vész, de... mindegy... zuhany..." Aztán kimegy... "Odakinn... veszély..." De ellenállok a késztetésnek, hogy utánamenjek. Azt mondta, zuhany, akkor zuhany kell...

...

Tisztálkodásom még inkább zilált, zűrzavaros és gomolygóan baljós érzetek kíséretében telik... rettegek, rettegek hogy még esetleg itt vannak, hogy bántják a Gazdát, hogy Üvölteni fog, mint az álomban... és attól is amit még gondolatba sem vagyok hajlandó megfogalmazni - és így még iszonyatosabb - hogy visszavisznek ODA, a POKOLBA, Shafferhez... Az a Szép Bőr is egyre frusztrálóbb, főleg a Kezek, amik folyton látómezőmbe kerülnek és idegesítően idegenül és ügyetlenül mozognak... zavaros tekintetem egyre többször kúszik a Kés felé... "Nem, nem... nem jó... csak... FÁJNA... és nem nézne ki úgy, mint a... régi... égés... roncsolás... égés..." De saját gondolataim is csak fokozzák vonagló kínjaim. Végre tiszta vagyok, felöltözök, kesztyű kerül az Idegen Szép Kezekre, kapucni a fejemre... feladat... letudva. Aggódva lépek ki a fürdőajtón... "Mi lesz ha... nem lesz itt? Ha... elmegy a... Gazda, vagy ha..."... a Késsel a kezemben. Biztos, ami biztos.

...

A motoszkálásra összerezzenek, de csak a Gazda az... és Yule.... és Selene... kicsit megint megnyugszom, egészen idilli a kép, még Yule idétlenkedése is, de hagyom - tanulnia kell a játékharcot... gyakorolni... "Harc, harc... KÜZDELEM"...
Természetesen odacövekelem magam a Gazda mellé, majd mikor felkapja kedvesen a kölyköt, a kesztyűbe rejtett (és nem késes) kezemmel megsimítom, jó érzéseket sugallva felé... "Nem lesz semmi gond... semmi gond..."... vagy saját magam felé? Nehéz elválasztani a dolgokat, amikor minden így... egybefolyt. Selene a lábam körül nyolcasozik, felé is szeretettelien nézek - azt hiszem.
Majd újra a Késre nézek... "Használhatatlan... NEM! Csak nagyobb fegyver kell, és... a Gazda Vére... legközelebb nem cseszem el, legközelebb... nem lesz legközelebb! FEHÉRKÖPENYEK! MEGÖLÖM MIND!"
Már szólnék is Bernardonak, hogy... lenne pár... kérésem, amikor kopognak.
Iszonyat. Rettegés. Kín. Fájdalomszínek. Kegyetlenség. Pusztításvágy. Eltökéltség. Bizonyítani akarás...

Szorosan állok Bernardo mellett-mögött... jobb kezemben az a nagy KÉS felemelkedik... szememben a rettegés és a kín... és a kegyetlenség. Főleg a kegyetlenség...
"Eljöttek felelősségre vonni a Gazdát? Vagy engem... elvinni? Nem, nem! Mondta a Gazda... megoldjuk. Meg ám... meg... fejsze kéne... de KÉS... jó lesz a KÉS..."
Készen állok rá, hogy a veszély legapróbb jelére - például ha IDEGENT látok - támadjak...

2010. december 24. 18:02
Bernardo fészkében

Bernardo ráncolt homlokkal bólint és fellép az utoldsó lépcsőfokra is. Majd utánad haladva egy darabig Yule-lal a kezében a folyosón továbbmenve kinyitja a bejárati ajtót és kimegy. Az ajtó becsukódik, s te egyedül maradsz.

A fürdőbe mész aztán és elintézed dolgaid, majd a kádba lépsz. Kinyitod a zuhanyt és nekikezdesz magadra nézás nékül a mosakodásnak. Gondolataid kuszák, csapongóak, zavarosak, és fájdalmasak is egyben. Végezve megtörölközöl, majd a törölközővel letakarod a tükröt és fogat is mosol. Aztán felöltözől a kelelténél talán több ruhát is veszel magadra, és azonnal kapucni mögé, alá bújsz. Végül elhagyod a fürdőt.

Odakint a nappaliból motozást hallasz, s az ajtóhoz lápve látod amint Bernardó áll a káosz közepén. Yule pedig a felhasogatott kanapén ülő macskát piszkálja, incselkedik vele. Morranásai, nyüszögései, s nem kutyaszerű „csaholásai” hallatszódnak. A macska egykedvűen nézi a kölyköt, majd megunva felé csap sziszegőset fújva. Yule megijed, és sikoltozva rohan el. Ám kihagyja a számításból az asztal lábát, és Bernardoét is így többszörösen nekiütközik nekik, amitől további riadalmak keletkeznek benne és fel-fel nyüszít
Bernardo fejcsóválva kuncog fel a jelenetet látva, és lenyúl Yule-ért.
- Szeleburdi! – duruzsolja neki felemelve és megnyugtatva a kicsit. Selene peckesen kihúzva magát ugrik le a kanapéról, és feléd indul. A lábadnak dörgölózve halad tovább és az ajtó, a bejárati ajtó felé megy. Hangosan felényávogva visszanéz a válla felett…
A kövekező pillanatban hangosan kopognak az ajtón…..

2010. december Valamikor
Bernardo fészkében

Vér nincs bennem, marad a fogatlan, karomtalan, cserepekre tört Vadkutya... és az a tömérdek indulat... na meg a KÉS.
Az ajtó nyílik - visszatartott lélegzettel dermedve állok, készen rá, hogyha bármi IDEGEN jön ki, azonnal belemártsam teljes erőmből...
... De... a Gazda arca. És Yule... "Kicsi Yule.."
Megkönnyebbülés és öröm tölt el, aztán ahogy a Gazda komorságát megérzem ... "elégedetlen, rossz, rossz...."... újra bűntudathullámok öntenek el, összehúzom magam...
De azért egy kicsit akkor is örülök, hogy nincs vész.
Lassan kapcsolok, és a kést is leengedem...
- Sajnálom, csak... azt hittem, baj... van. Én... vigyázok... rád... Közlöm kissé hadarva... utolsó szavaimban határozottság és... fanatikus, kegyetlen téboly.
- Tudom... tudom... nincs vész. Zuhany. Igen. Teszem hozzá zavartan, majd - azért mindenképp nagyon megkönnyebbülten - még egy kedves pillantást vetve a kisfarkasomra, visszakullognék összekaparni az elhullajtott ruhákat és tisztálkodópakkot, hogy - késestől azért, biztos ami biztos - bevonuljak a fürdőbe, tenni a dolgom...

2010. december Valamikor
Bernardo fészkében

A pinceajtóhoz mész, aminek az ajtaja résnyire hagyott, itt halalsz valami zajt, de nem tudod pontosan i az, S hozzányúlsz hogy kinyistd, miközben – már későn veszed észre – belülről is nyitják azt. S egy szőrös fej, és egy feketeség az ami előbukkan a szinte teljes sötétségből.

S kel néhány pillanat felfogd hogy Bernardo az az ölében Yule-val.
- Marion?! – néz rád Bernardó elkomrodón meglátva a kést a kezedben.

2010. december Valamikor
Bernardo fészkében

Egyre jobban elönt a kétségbeesés... semmi válasz... és még mindig semmi... "bajban van, bajban van, BAJBAN VAN! Engem meg elvisznek és... ÁLLJ! SOHASOHASOHA!!!"
Végül pattanásig feszült és eleve összegubancolódott idegeim elpattannak, amikor zaj hallik a Pincéből...
"A Fészek! Veszélyben a Fészek!!!! Nyugodj le... KÉS! Kell még... Vér..."
Nem emlékszem hogy a Gazda adott volna Vért... de megpróbálok... koncentrálni... hogy van-e bennem... az emlékek olyan megbízhatatlanok, végül is... "és gonoszak, rossz, rossz..."
Akármire is jutok - akár van bennem, akár nincs Gazda Vér, Gazda Lélek, a ruhákat a földre hullajtom puhán és reszketegen, de felkészülve - megpróbálva - a HARCRA... leosonok a pinceajtón...
"Pince... Pince... NEM! Fészek... Jó Kripta... ha Fehérköpenyes... MEGÖLÖM!!!!! MINDET!!!!"
... és ha leértem, görcsösen szorított jókora éles kés a markomban, csapásra készen... "Küzdelem!!! NE MERJÉTEK BÁNTANI A GAZDÁT!!!"... iszonyatom és fantomfájdalmam keveredik azzal a MÁSIKKAL a saját Pinceajtóm mögül... ami egyre jobban szivárog elő... a Megkínzottak Kegyetlenségével...

2010. december Valamikor
Bernardo fészkében

A konyha is csatatér. A szekrények mindegyike szétdobálva, kisöpörve. A kések is ahogy az összes evőeszköz a földön hever. Felkapsz egy megfelelőt, és halkan szólongatni kezded a gazdád. Semmi válasz nem érkezik hozzád, nesz sem hallik. Aztán valahonan mégis meghallasz valamit. A pinceajtó felől…

2010. december Valamikor
Bernardo fészkében

Mikor Gazda megdícsér, hogy nevet adtam a farkaskölyöknek, újra örömhullámok futnak át rajtam még a fészek Félelmetes Odakintjének küszöbén is... és felidézem törmelékesen az emléket, a 'névadás rítusát', a jelentését számomra... vagy annak, aki még akkor voltam...

...

Selene üdvözlése jóleső érzésekkel áraszt el, magam is viszonzom felé - a magam néma állatbeszéd módján - köszöntését s a viszontlátás örömét. Mikor a Gazda komoran megszólal, hogy tudja... "persze hogy tudja... okos...a Gazda mindent tud..." csak bólintok félszegen, ahogy arra is, hogy mindent megoldunk... s mikor arcom fürkészi, láthatja már-már bocsánatkérő szégyenérzetem és haragom egyvelegét azokban a tébolyult, halványkék szemekben, miközben dúl bennem saját gyengeségem, hogy nem voltam képes felvenni a harcot... Ellenük...

...

A szobám is romokban hever, tán még a tarot paklim se lelem, de nem ez most a lényeg... ruhák... vastag ruhák, összekapok mindent a szétszórt cuccok közül, kínosan próbálva emlékezni, mi kellhet, hogy legyen minden és főleg meleg és sokat takaró... meg persze a tisztálkodópakk... aztán lerobogok és... csend. Hullámokban tör rám a rettegés... "Gazda?!" de nem állok dermedten... "Küzdeni, küzdeni, Küzdeni... Gazdát megvédeni és én... NEM MEGYEK ODA VISSZA! Fehérköpenyesek, széttépem... mind... a fejszém...?" Zihálásom valószínűleg túl hangos, orrlyukaim kitágulnak, ahogy szemem is hatalmasra és óvatos, lassú léptekkel a konyha felé iramodok...
"Kések... kések... fegyver... kés... baj van, kell fegyver, védeni, nincs fejsze, kés... konyha"
... Valószínűleg ott is dúlás nyomai fogadnak, de a ruhakupacot szorongatva ha meglelem, felkapom a legimpresszívebb kést vagy hentesbárdot vagy bármit ami fegyvernek való, amit találok... s vacogva a rettegés hullámaitól és az újra és újra elő törő fájdalmszínektől előlopakodok... markomban a fegyverféle (ha megleltem), a ruhakupac alatt... bár meglehet egy-két darab lehullik, mit se bánom én... készen kell állnom mindenre...
Végül halkan, óvatosan szólítgatni kezdem a Gazdát, hátam valami biztonságosnak tűnő falnak vetve...
- Gazda... Gazda...?
A kettes számú feladat most elfakult... meg kell találni a Gazdát... "NEM VEHETITEK EL TŐLEM!!!"
Ha nem reagálna, akkor nagyon óvatosan, immár csak a fegyverfélével a kezemben indulnék útra a falak mentén settenkedve, reszketve, kétségbeesetten cikázó pillantásokkal keresve a Gazdát... s szólongatva újra... meg újra...

2010. december Valamikor
Bernardo fészkében

Utána lépdelsz és megszólalsz. Megáll és feléd fordul.
- Yule – ismétli a kölyök nevét. Haloványan elmosolyodik.
- Tehát adtál neki nevet is. Örülök. – mondja apró bólintással reménykedő hangon.
..

Selene téged is üdvözöl halk kurrogó hangot is hallat. Bernardo homlokráncolva bólint
- Igen tudom. – teszi le a macskát
- Mindent megoldunk. – ígéri s pár pillanattal tovább szemléli arcod, mielőtt tovább indulna.
…

Az emeletre sietsz, s a fenti helységet ajtajai is nyitva vannak. Bernardo szobája is romokban áll, ahogy a sajátod is. A ruháid a földön szerteszórva, megtaposva, az ágyad felborítva, a lámpácska is törötten hever az egyik sarokban. Kapkodva több rétegnyit is magadhoz veszel, majd sietősen robogsz le a földszintre. Bernardot nem látod sehol, csend van… szinte nyomasztó csend…

2010. december 24. este 17:15
Bernardo fészkében

Csalódottnak érzem magam és tehetetlennek, ahogy megérzem, a Gazda nemigen ért... "Szedd össze magad!!!!" Majd mikor ujjával elnémít, azonnal be is fogom a képem és elnémulok... figyelek. Hang. Beszéd... "Figyelni... amit mondd.... neki fontos, azért mentett... meg a... " Fájdalmas rándulás. "... Másoknak. De Mások vonják felelősségre! Idegen, Idegen, Fehérköpenyesek! Démonok, Démonok, Pokolbürokrácia... BOSSZÚIKON!!!!" De kapaszkodok a Gazdába, ő az egyedüli stabil pontom az ingatag külvilágban és a még ingatagabb... odabentben... "Együtt... együtt oldjuk meg... együtt, együtt, igenigen, Gazda..." S mikor magához szorít, újra valami bátorságféle kúszik belém - hisz itt a Gazda, akkor nem lesz semmi gond, a Gazda mindent megold én meg... én meg csakazértis segítek neki... újra hozzábújok mint az a bizonyos nyomorék harci kutya ahhoz a bizonyos nyomorék lányhoz valaha, messze, messze, még ha nem is érti a Gazda...

A kérdésemre nem felel, nem is firtatom, hagyom, hogy az is aláhulljon a Rossz Dolgok közé, a szétkorhadt Pinceajtó mögé, s mikor Gazda felállít, igyekszem megállni magamtól... stabilan. Jó lenne egyenesen is... harcra készen... félelmetesen! Megpróbálok hát. "Nem haragszol, Gazda...? Látod, látod, tudok segíteni, tudok küzdeni, igen, jöjjön bármi, küzdök, megvédelek! Átokverte Fehérköpenyesek, széttépem mind!"
Amikor aztán jön az utasítás, hogy menjünk fel, az az egyenes tartás máris görnyedté válik, hátrább húzódok ahogy a Kijáratot nézem... majd a Gazda tekintetét követve a tócsát... "Yule.... Yule-nak rossz itt, kínzá... áááááá...." Megrázom a fejem aztán odasompolygok a Gazdához, szorosan mögé...
- Yule... Yule... a... neve... a Leghosszabb... Éjszaka... Suttogom rekedtesen, és igen, felelősséggel tartozom a Kölyökért, a Gazdáért, muszáj... összeszedni magam! "A Pestiskutyáknak sikerült! Nekem is kell, kell, kell! Sziget..."

S tényleg kutyaként követem Bernardot, noha két lábon - meglehet, ezúttal idegesítően túl közel ügetve hozzá - s mikor megáll fürkészőn a Félelmetes Odakinn Ajtaja előtt, megborzongok és némán, éberen figyelek... "Ki... kell... menni... nyuginyigi, a Gazda... itt van... minden... rendben..."

Kinn sötét és hideg... "Halál...." Hagyom hogy Bernardo maga mögé toljon, kicsit összébb húzom magam - nem csak a hidegtől, hanem mert útban lehettem tán... de maradok szorosan a nyomában... egy pisszenés nélkül, ügyelve, hogy halk legyek...
A nyitott, tátongó kinti ajtó, ami leginkább megrémiszt... valami monotonmód kattogni kezd a fejemben, valami... fontos... "van valami fontos... Odalenn... a Rossz Dolgok Helyén...". Egy pillanatra összerezdülök mikor mozgást észlelek - de Selene az, s mikor Gazda felemeli, odabújok mindkettőhöz és futólag megsimítom a macskát... "Selene... de jó újra látni..."... Aztán újra az Ajtó felé pillogok... "Mi is, mi is... a... ajtó, a zár... "
- A kulcsok! Szisszenem, egyszerre rettegve és óvatosan, nehogy hangos legyek...
- Csicska.. elszedte... mindent... sajnálom... Gazda, én sajnálom... Suttogom bűnbánón... "Nem tudtam széttépni, gyenge voltam! ROSSZ!"
Az Ajtó becsukódik és Bernardonak annyira nem is kell vongálnia, szorosan mögötte megyek, követgetve... Dúlás nyomai... "Omlik a Ház... de ne, ne a Gazda háza, vigyázni kell rá... morog, dühös... nem, nem rám, nem rám... Gazda... Jó..."
Hallgatom újra a Hangot. Elkeserít, hogy Gazda aggodalmas és morcos... de aztán utasításokat ad. Feladatok. Ami... jó, mert akkor nem kell gondolkozni, csak tenni, amit mond, és minden rendbe jön...
Hevesen bólogatok, majd a lépcső felé ügetve kissé elbizonytalanodok... hátranézek a Gazdára...
"Nem lesz baja, a Gazda... bazmeg, a Gazda ERŐS, bárkit, bármit legyőz! És megvéd! Megmondta..."
Aztán fürgén, amennyire tudok felrobogok az ezer éve nem látott szobámba, és megint robotpilótaként összevadászok mindenféle ruhát - főleg meleget, de alá is, mindenfélét - meg... tisztálkodócuccot... pillantásom futólag Tarot paklimra hullik...
"Küzdelem, Kegyetlenség, Elnyomás, Halál, Torony... Küzdelem!!!"
Aztán visszafelé, kezemben gyűrt kupac cuccal robogok le... "Valahol kell lennie egy... fejszének..." De most nem fejsze volt az utasítás, most tisztálkodás.
Ellenőrzöm, megvan-e Bernardo... és csak ha látom, csak ha érzem, hogy minden rendben, akkor iszkolok a fürdő felé... az ilyesfélék hogy "tisztálkodás" meglehetősen jellegtelen szerepet töltenek most be erősen megdőlt és felforgatott Maslowi piramisomon, de a Gazda mondta, utasítás, könnyű - jó.

A fürdőben lepakolok, elintézem a folyó és egyéb ügyeket, majd gyorsan leszedem magamról a ruhákat - nagyon, nagyon alaposan ügyelve hogy a Tükröt ne lássam... majd lezuhanyzok, lecsutakolom magam. Valaha régen egy roncs-Marion olyan rutinosan tudott úgy zuhanyozni hogy a lehető legkevesebbet nézzen magára, hát most követni kéne a példáját, mert valami Sötét és Baljós közeleg...
... De a Szép Idegen Furcsa Kezek újra és újra és újra... igyekszem sietősre venni a dolgot, bőséges tusfürdő, aztán lemosni a szennyet, lemosni a FÁJ-t, lemosni ezt a sok.. Idegen Bőrt... és végül fogat mosni.
Tükör.... a törölközővel, amibe töröltem magam, szépen letakarom azt az átkozott tükröt... majd fogat mosok. Aztán öltözés, és az a Szép Bőr, újra, meg újra, meg újra - sok, sok ruhát kapkodok magamra, meleget, kapucnisat, kapucni fel... "kapucni... nee.... de az az ENYÉM! LOPJÁTOK, rohadtak! AZ ENYÉM"... egyre növekszik bennem a feszültség s egyszerre a harag, amit csak tetéz ez a megemészthetetlen Szép Bőr - Szép Kezek Dolog... kedvem lenne szétzúzni azokat a kezeket, formátlanra égetni, hogy ne legyenek olyan... idegenek... de tudom... az... FÁJ... valahogy meg kell tanulni... nem gondolni rá...

Ha végeztem, kisomfordálok melegen öltözött, tusfürdő, fogkrém és őrület-szagokat hurcoló, kesztyűs-kapucnis alakként és azonnal a Gazdát keresem...

2010. december 24. este 17:15
Bernardo fészkében

Kusza gondolatfoszlányaid ajkadon át bukkannak a külvilágra, s Bernardo, látod erősen figyel, s érteni próbálja a csak számodra összekapcsolódó összevissza szavaidat. Aztán fejet ingat és ajkadhoz nyúl, újját teszi rá elnémítva ezzel.
- Másoknak lehet hogy a nullánál is kevesebb vagy, de nekem fontos! – mondja komolyan és a szemedbe nézve, miben bátorítás és kedvesség látszódik igaz csak haloványan a benne kavargó elfojtott indulattól.
- Nem miattad, hanem együtt keveredtük bajba. – javítja ki hibás gondolatod.
- És együtt is oldjuk meg – szorít ismét magához szeretetteli öleléssel. Aztán feláll és magával húzva maga mellé állít, majd elenged óvatosan és figyelve meg tudsz-e állni a lábadon. Elégedetten bólint aprót mikor nem csuklasz össze.
- Menjünk fel. A kölyöknek is kényelmetlen ez a helyzet – mondja és rebbenő pillantást vet a tócsa nedveivel átitatódott fekhelyre. Majd a lépcső felé indul, zsebéből kulcsot előhalászva. Fellépked a lépcsőn ám a tetején megáll és hallgatózik pár pillanatot. Majd végül a kulcsot a zárba illeszti és kinyitja az ajtót. Sötétség fogad titeket odafent, ám hideg légáramlat kerekedik. Bernardo maga mögé tol, és mélyen szívja be a levegőt. Lassú léptekkel indul meg a folyosón, s te is meglátod hogy a bejárati ajtó tárva nyitva. A hó mit a szél behordott helyes kis kupacban a falak mentén sorakozik. Aztán valami neszt hallasz meg te is, dobbanást talán. Bernardo megtorpan, de nem lesz feszültebb. A nappaliba nyíló ajtóban megjelenik Selene. Hangos, és szinte felháborodott nyávogással siet oda hozzátok, és dörgölőzik a lábatoknak, felemelt, kérdőjelet formázó farokkal. Bernadro elenged és lehajol a macskáért. Felemeli és fejüket összedörzsölve üdvözlik egymást. Majd a macskát leteszi és az ajtóhoz lépve becsukja azt. Visszalép aztán hozzád és a nappali felé von. Odabent rendetlenség, dúlás nyomai. Minden felborogatva, összetörve. A férfi halk morranással fejet csóvál. Majd visszafordul feléd.
- Sok mindent el kell intézni ma éjjel. – mondja lehangoltan kissé.
- Menj, tisztálkodj meg, és öltözz fel. – int fejével a lépcső felé - Melegen! – toldja meg
- A kölyköt én elintézem addig - teszi hozzá