Kutya-bőr - Marion Byrd meséje

2010 december 19. vasárnap 12:08
Detroit – Somerset Plaza.

Morana behuppan a kocsiba, s elégedett pofival bámészkodik. Néha ráncolt homlokkal fület hegyez kifelé ha kutyát lát, de csendben marad. A pláza nincs túl messze. Sokan tartanak veled együtt ugyanoda, így a mélygarázs bejáratánál kisebb sor alakul ki. Végül aztán bejutsz, s leparkolsz. Morana kiszállna veled hogy te kiszállsz s látszik rajta hogy nem nagyon tetszik neki hogy otthagyod. Végül aztán felhagy a hisztivel – tudja hogy úgysem engedsz neki – és leheveredik – természetesen – a te ülésedre.

A plázában iszonyat tömeg van. Szatyrokkal, tasakokkal, dobozokkal megrakott emberek, sőt egész családok vonulnak fel és alá s cseppet sem sietősek. Így felpakolva még bámészkodnak, toporognak a kirakatok előtt. Alig tudsz egy két helyen továbbhaladni.

Eljutsz a vadászboltba ahol a többi üzlethez képest szinte alig akad vásárló. A bejáratnál biztonsági őr, és csipőig érő forgókapu van. Az üveges pultban mindenféle kelléket látsz. Távcsövek, napellenzős sapkák, szemüvegek kelletik magukat. A pult mögött szekrények, melyek jó része üvegezett vitrin, amikben fegyverek, íjak is helyetfoglalnak. Akad itt fém fegyverszekrény is. A falon jónéhány kitömött állat-trófea, a nyitott polcokon díszes serlegek sorakoznak. Barátságos tekintetű középkorú úriember áll a pult mögött, terepmintás vadászruhában. Szakállát megsimítja majd kékes szemeivel néz a tiedbe.
- Szép napot hölgyem! – szólal meg mély dörmögős hangján – Miben segítehtek? – kérdi s ahogy meglátja az arcod csak tekintetében fut át sajnálkozás. Arca kedves mosolygós marad.

2010 december 19. vasárnap délelőtt 11:15
Detroit – Otthon, édes otthon.

Miután összekészültem és a borúságom is alábbhagyott kicsit Morana kedvességének hála, már indulnék is, amikor a mobil a hattyú halálát csipogja. Morcosan, egy enervált sóhajjal halászom elő és teszem fel a töltőre...
"Maradj csak itthon, te vacak. Úgy is csak csivitelnél a fülembe de ha szükség lenne rád, bezzeg feldobná az akksid a talpát."

Aztán felkapom a szennyes-zsákot és elindulok a felpórázolt Moranával. A parkolóban bedobom a kocsi csomagtartójába a zsákot, majd a kocsit újra lezárva indulok is kutyust futtatni. Kissé hunyorgok a téli napfényben és didergek a csontig hatoló hidegben; ügetek is Moranával egy sort, miután elvégezte a dolgát, hadd melegítse fel a mozgás dermedt tagjaimat. Játszok vele egy keveset, rá se hederítve az utunkból kitérőkre majd a kocsihoz veszem az irányt és beültetem.
- Vásárolunk ezt-azt kicsim, légy jó kutyus és bírd ki a kocsiban ücsörgést. Csak jobb, mint otthon.

Búgom Moranának kedvesen vakarászva füle tövét, majd újra kissé leeresztett ablakkal nekivágok a forgalomnak. Ugyan sétálhatnánk is a plázákig, de kikötni csak úgy nem akarom a hidegbe, a fedett parkolóban viszont maradhat a kocsiban. Első úticélom az a plázaféleség, ahonnan rémlik a vadászbolt - ha szerencsém van, tán barkácsbolt is akad ott is tán nyitva is - nem túl kreatív feleségek utolsó férjajándékozó mentsváraként. Ott pedig zár is akad. A kaja... az meg majd ráér később. A forgalomban várva célom az volna, hogy a pláza parkolókba hajtsak és ablakom lehajtva (annyira azért nem, hogy a kutya kivetődhessen), a kocsit lezárva sietősen megkeressem a boltokat és összeszedjek mindent, amit elterveztem.

2010 december 19. vasárnap délelőtt 11:15
Detroit – Otthon, édes otthon.

Morana szokásához híven vidáman üdvözöl, mikor felkelsz s pincsiként lépeget a nyomodba. A fürdőbe is elkisér, türelmesen várakozva hogy elkészülj a reggeli rutinnal. A tálát feltöltöd s békésen enni kezd. Te magad is kávézol, s reggelizel. A szemed rendben talál mindent a lakásban. Befejezvén a reggelit meleg ruhát öltesz, s bepakolsz mindent a táskádba. A kabátzsebedbe is jut cucc. A mobilod pittyeg néhányat. Jelzi hogy merülőben van az akkuja. Morana indulásra kész szegődik melléd, várja hogy felszerszámozd.

A lakóhelyedtől elérhető távolságban akad néhány pláza jellegű bevásárlóközpont, bármerre elindulsz. A speciális szakboltok – úgy mint zár és lakatbolt, vagy biztonságtechnikai, illetve fegyverbolt, ahol önvédelmi eszközöket vásárolhatsz – vélhetőleg valóban nincsenek nyitva vasárnap. Eszedbe ötlik, hogy az egyik plázában akad egy vadászboltféleség. Ott szerencsét próbálhatsz, hátha…

Éjjel nem esett már több hó. Odakint ragyogó napsütés fogad, fogcsikorgató hideg kiséretében. Az aszfalton a járda úttesthez közel eső részén csinos - bár már most mocskosszürke - kupacokba tornyozták fel a havat. Az úttest is letakarítva a hótól. Az emberek szinte tömeget alkotnak a járdákon, ahogy az autók is az úttesten kisebb csúcsforgalmat generálnak. Hiába, öt nap múlva karácsony.

A futtatón néhány másik ebet is sétáltatnak a gazdáik. Ám mikor titeket meglátnak sietősre veszik, és távoznak. Morana dolga végeztével, mintha érezné most más dolgod van máris jólnevelten visszatér hozzád….

2010 december 19. vasárnap délelőtt 10:43
Detroit – Otthon, édes otthon.

Újra zaklatottan ébredek, de legalább már nem vagyok olyan halálosan kimerült. Az órára sandítok és kikászálódok az ágyból, majd alvó kutyámra pillantok - csodálom, hogy még nem vert fel követelőzve, hogy sétáljunk, de ki tudja, talán ő is túl kimerült. Elsőként a fürdőbe megyek elintézni a szokásos reggeli teendőket - vécé, gyors zuhany, fogmosás, öltözés - aztán kivonszolom magam már kissé frissebben. A reluxát kissé átláthatóbbra állítom, hogy beeresszek némi fényt. Feltöltöm Morana tálkáit, magamnak pedig összedobok egy instant kávét meg pár pirítóst lekvárral... aztán lassan körbekémlelek, hogy van-e bármi gyanús változás.

Az álomképek továbbra is zakatolnak elmémben, a veszélyérzetem nem akar csillapodni. Túl rossz, túl fenyegető volt az álom ahhoz, hogy fel akarjam fedezni az ismerős helyeket vagy hogy nyomokat gyűjtsek. Egy kis békessége vágyok...

Lassan aztán táskámba és kabátzsebembe rámolok minden szükségest, a szennyesemet rejtő zsákot az előszobába készítem - ha jól sejtem, nem soká sétálni megyünk, és ha azzal megvolnék, akkor már el kell intéznem pár dolgot is. Mosoda, bevásárlás a hétvégeken is nyitva tartó üzletekben, lehetőleg nem a karácsonyi tömeg kellős közepén, bár tartok tőle, elkerülhetetlen lesz - viszont nem ajándékokra lesz szükségem, hanem némi alap kajára, de főleg zárakra, szerszámokra, önvédelmi eszközökre; utóbbiak problémásabbak vasárnap.
"Csak éljem túl a mai napot. A tegnapi nap és az éjjel elég iszonyatos volt már..."

2010 december 19. vasárnap délelőtt 10:43
Detroit – Otthon, édes otthon.

A naplód s benne a hajszál éreintetlennek tűnik.

Álmaid helyszinei közül csak néhány dolog ismerős. A sikátorok némelyike, ahol már jártál kutatásaid valamelyikén. És persze a kis ház a sürü szélén, a tisztáson. S hiába próbálod elhessegetni az álomképeket mikor visszafekszel hogy végre aludj egy jóízűt, azok lehunyt szemed fekete vetítővásznán fel-fel villannak. Kimerült vagy. Halálosan fáradtnak érzed magad. Így végül újra elalszol, de álmod ismét zaklatott. Most nem vesz körül filmszerűen a történés, csupán érzések kélnek benned. Rossz, nagyon rossz érzések. Félelem, fájdalom, menekülni vágyás. S valahol a bensődben úgy érzed hiába is menekülsz, elkerülhetetlen események temetnek maguk alá.

Mikor felébredsz ezen érzések bizseregnek még mindig benned. Az ablakon csak azért nem ömlik be a kinti fényár, mert a reluxát elfordítottad, és a függönyt is behúzted, de láthatóan igencsak világos van már odakint. Morana nincs melletted, de felfedezed hogy az ágyad előtt alszik….

2010 december 19. vasárnap, éjjel
Detroit – Otthon, édes otthon.

Zihálva riadok fel, pulzusszámom az egekben, szinte még fuldoklom az álomképek hatására. Lassan rájövök, hogy az ágyamban vagyok és órámra sandítva arra is, hogy alig aludtam... lekuporodok Morana mellé, átölelem, próbálom nyugtatni magam - és őt is. Az éles, eleven álomképek még mindig verdesnek fejemben, noha a sorrend egyre kuszább... viszont régóta ez volt az első álmom, amiben részben "én voltam én"... és borzalmas volt. Próbálom rendezni a gondolataimat, az álom képeit, bár legszívesebben visszadőlnék rögtön, hadd fakuljanak el a lidérces képek. Csatakos hajamba túrok, kislámpát kattintok és a naplóm felé nyúlok...
"Nem írok belé. Nem, nem..."

De azért óvatosan kinyitva ellenőrzöm a hajszál a helyén van-e. WC. Egy pohár tej a hűtőből... aztán a pohárba ömlő kövér, savanykás szagú mócsingok láttán elfog a hányinger és kiöntöm a romlott vackot, a poharat elöblítem. Inkább víz, hideg, frissítő víz...
"Rohanás. Hívás. Csapda. A tisztás az otthon... az a tisztás? Csapda, csapda... csatorna, hányás, szarba fulladni, kacagó árnyék..."

Akárhogy is, az álom után kimerültebbnek érzem magam, mint előtte. Újra az ágyamba dőlök, újra kutyámhoz bújva, próbálok jó és szép gondolatokat erőltetni elmémbe de akarva-akaratlan felötlenek a megálmodott helyszínek és ösztönösen próbálom őket Detroit városrészeihez kapcsolni, főként zsigeri megérzésekből. De viaskodom magammal, a folyton pörgő agyammal; a lényeg, hogy sikerüljön újra elaludni. Csak legyen már vége ennek a borzalmas éjszakának...
"Te rohadék, te rohadék... nem nyugszol, míg ki nem készülök végleg, ugye?!"

2010 december 19. vasárnap, éjjel
Detroit – Otthon, édes otthon.

Morana szinte egykedvűen figyeli a ténykedésedet. Láthatóan teljesen megnyugodott. Mire a szögeket kihelyezed, és eltorlaszolod az ablakot már a mancsain nyugtatja fejét, és csak tekintetével követ ahogy kicsutakolod a szőnyeget – nagyjából. A fürdőben senki nem zavar meg míg rendbeteszed magad. A szobába viszatérsz és ott is minden változatlan. Morana felemeli a fejét mikor hívod, s mellédheveredik örömködő arckifejezéssel. A szokásos jóéjtnyalintás sem marad el az orcádról. Őt láthatóan nem gyötrik tovább a gondok, biztonságban vagytok.

Lefekszel ám a gondolatok nem csitulnak zaklatott elmédben. Lamentálsz és terveket szövögetsz, kérdések bukkannak fel benned, mikre nem tudsz választ adni, s nincs más sem aki megválaszolja őket. Aztán szinte hirtelen két gondolat közt nyom el a fáradtság, s alszol el.

…. rohansz. Mancsaid karmai kopognak a nedvesen fénylő macskaköveken, talpadat só marja, de nem érdekel. Valami űz, hajt. Érzed a hívását, s csak egyetlen dolog fontos. Az hogy oda érj, a közelébe juss, hogy mellette lehess. Ösztöneid visznek előre, vagy tán a véred siet a segítségedre. Nem tudod, csak azt hogy merre kell menned. Habozás nélkül fordulsz be a megfelelő utcán, vágsz át a sikátorok sürűjén, hogy közelebb érj célodhoz. Nem riadsz meg mikor ráddudálnak, sem mikor kerítés mögül csaholnak rád dühtöl tajtékos pofával…. csak rohansz…. talpad alá frisssen hullott hóbuckák kerülnek, s már két lábon folytatod az utad. Az sem zavar hogy mezítelen vagy szinte. Csak távolról érint meg a gondolat hogy mégsem érzed a hideget, sem a lábadon, sem máshol a testeden. A hold hidegen világítja meg az ösvényt amin loholsz, fénye szinte nappali világosságba fordítja számodra a tájat. Ezen sem gondolkozol el. Mindez természetesnek tűnik. Folytatod az utad .…. hogy végre hazatérhess…. Már látod is a melegfényű ablakokat a tisztás szélén… a nevetés előbb csak messziről és halkan, hangfoszlányként ér el. Mintha a szél sodorta volna feléd távolról. Erősödik aztán, s végül egyre hangosabbá és… igen, gúnyossá válik. Az erdő, a tisztás odalesz. Bűz szüremlik orrodba és sötétség fogad magába. A koszlott falú alagútféle hatalmas mészkőtégláiról csapódik vissza rád a hang, körbefonva mindösszes érzéked. Gerinced mentén hideg kúszik fel, rémületed nedves filmként vonja be tested. Bőröd libabőrössé válik. Ködpamacsok terjengenek a nehéz levegőben. Tüdőd ennek ellenére levegőért kapkod. Úgy érzed lassan megfulladsz az orrfacsaróan tömény párás közegben. Fentről rácson át ömlik le némi fény, tán az utcai magas lámpák kedveznek neked. Árny alakja kúszik a távolabbi falon feléd. Tarkód pihéi felágaskodnak, s immár nem tudsz parancsolni testednek. Eszetlen iramodsz meg a nyálkás ajzaton. Cipőd talpa mintha korcsolya él lenne. Megcsúszol s kalimpálva próbálod viszanyerni egyensúlyod. A lendületed is ellenedre van. Viszi tovább tested és a járat közepén húzódó vájat fekete levének apró hullámfodrait is megfigyelheted mielőtt belemerülsz. Kezed iszapféle miazmába tapicskol. Ruhád pillantok alatt magába issza a gyomorforgató posványt, s nem tudod megakadályozni hogy fejed búbjáig bele ne merülj a csatornába. Gyomrod egyetlen összehúzódással kiadja tartalmát. Orrod nyílásait is igénybeveszi a hirtelen hányás. Arcodon keveredik a bűzös lé és a hányadékod. Szádat kitátod, hápogva kapkodsz a bűzös levegő után, mi újabb görcsös hányingert okoz. A gonosz-gúnyos nevetés egyre közelebbről hallatszik. S hiába tápászkodsz fel a rettenetes szagú kanálisból így is megérzed a semmivel sem összetéveszthető szagot. Az Ő szagát. A rothadó hullaszagot. Felkiáltasz, teli tűdődből páni félelemmel sikoltasz. Kutya ugatása csatlakozik a hangodhoz, s tágrakerekedett szemekkel riadtan ülsz fel az ágyadban. Pizsamád merő csatak, hajad is izzadtságtól nedvesen tapad a fejedre. Homlokodról orrodra szalad egy csepp, majd a takaródra hullik. Morana idegesen áll melletted az ágyod, félrebillent fejjel kutatón vizslat. Odakint még sötét van….

2010 december 18. Este 23:50
Detroit – Otthon, édes otthon.

Rémült mégis üres arccal, legfőképp értetlenül bámulom az üzenetet...
"Várjon rád a hóhér, Valaki! Takarodj!"

Bár nagyon rövid idő alatt vitte véghez a "művét", ez a pszichopata - mert elmém egyre inkább egy őrült megszállott képét vetíti elém a fantom helyett, ami nemigen nyugtat meg - félelmetesen alapos. Eléggé alapos ahhoz, hogy a rendőrséggel semmire se menjek. Mit tehetnének? Jobb esetben kiküldenek két unott járőrt akik tesznek pár kört a tömb körül, rosszabb esetben csak legyintenek, hogy legyek szíves akkor zargatni őket, ha már vér is folyt, még rosszabb esetben... nem látnák a nyomokat. Mert bár fantáziám lassan egy pszichopata emberré alakítja a Valakit, olyasmivé, ami inkább csak filmekben fordul elő, semmint a való életben, azért nem zárhatom ki a kísértő lidérc vagy démon gondolatát sem.
Ahogy azt az opciót sem, hogy tényleg elment az eszem.

A reluxát leengedem és átlátszatlanra állítom, a függönyöket alaposan behúzom, lámpát gyújtok majd végre leveszem a csizmám, a kabátom és a vastag pulcsim, majd az előszoba szekrényben kutakodok a poros, árválkodó szerszámos ládában. Egy maréknyi szöget szórok óvatosan az ablakpárkányokra, majd igyekszem kutyabiztossá tenni a nyílászárókat rögtönzött barikáddal - székek, párnák, dobozok egymásra stócolásával (lehetőleg egészen halkan, Mr. Rasztával már elég bajom volt), hogy Morana ne tudjon olyan könnyedén felágaskodni - legalábbis semmiképp sem észrevétlenül - hogy a tappancsát esetleg felsértse. Kissé elégedetlenül szemlélem a végeredményt - hiába, szegény ember vízzel főz, de megszületik bennem az elhatározás, hogy minél hamarabb beszerzek és felszerelek plusz zárakat. Mindenhová. A főbérlő és a házmester, amennyire ismerem őket, aligha bánják, ha betörés-biztosabb az ócska garzon és az ilyesmi nem is ütközik a szabályokba...
"Csak legyen már lehetőség rá, rohadt éjszaka, rohadt kényszerű csend... rohadt Valaki!"

Majd azért babonából egyik szöget ujjaim közé veszem és a szőnyegbe döföm pontosan a Valaki idegen lábnyomába. A rongyos, előző lakók által több helyen kiégetett szőnyegnek már meg se kottyan, és szeretem elképzelni, hogy a Valaki talpához kapva felvonyít fájdalmában. Aztán a szöget elpakolva a fürdőbe sietek és mosószappanos szivaccsal kisuvickolom a latyakot a szőnyegből és a padlóról, legalábbis a nagyját. Elég nagy a disznóól, de leginkább az zavar, hogy a Valaki nyomai közt kényszerülök eltölteni az éjszaka hátralevő részét. Aztán immár totálisan kimerülten vonszolom magam a fürdőbe, az ajtót gondosan behúzva (és még így is szorongva, nem figyel-e a Valaki) öltözök át újra pizsamába, dolgomat elvégzem, arcomat és kezemet megmosom, és iszok egy pohár vizet is.

Kifelé menet vetek egy pillantást a naplómra, amibe nem sikerült ma újabb bejegyzést fűznöm és nem is áll szándékomban. Egy ujjaim közé csippentett hajszálat teszek a legfrissebb bejegyzéseket rejtő lapok közé és óvatosan becsukva a noteszt eszembe vésem, hogy egészen pontosan hol van az a hajszál.
"Nem szabad, hogy elolvassa. Bár lehet, hogy már megtette, noha szinte mindig nálam van. De a rohadék kitrükköz. A papírmadár! Onnan tudhatott róla. Le van írva, bár az nem, hogy a fiókba száműztem, mégis megtalálta Amint lehet, el kell égetni a naplót..."

Fájdalmas az utolsó gondolat, de paranoiám - azaz egyre inkább jogos aggodalmam - erősebb a kötődésemnél vagy enyhe kényszerességemnél. Végül is az elmém, még ha vannak is kisebb... problémáim, elég jól forog írott dokumentáció nélkül is. Inkább a szokások, a szép listázások fognak hiányozni... de kénytelen leszek erre az áldozatra. Nem szabad semmi kapaszkodót hagyni a Valakinek. Szembe kell vele szállni.

Végül aztán az ágyamra rogyok, Moranát magam mellé hívva - ha nem száradt fel mancsairól a latyak, most az sem érdekel - és megpróbálok aludni, bár kimerültségem ellenére nehezen jön a szememre álom, pláne ahogy tervek és lehetőségek cikáznak agyamban...
"Az ünnepeket tölthetnénk Curtis bácsiéknál, Brenda biztos megint meg akar hívni magukhoz, bár nem terveztem többet egy rövid látogatásnál. Nem. Marad a rövid látogatás. Nem sodorhatom őket veszélybe. Ha a Valaki ilyen alapos, ott is megtalál. Fel kell készülnöm. Új gázspré. Esetleg egy zsebkés is. Zárak. Mennyibe fog ez nekem kerülni? Talán még futja rá. Plusz melót vállalok ha kell, addig sem itthon vagyunk. És persze figyelmesség... bár abból túl sok is van. A szennyes, a szennyest is el kéne vinni és ki kéne már mosni... a francba. Ki lehet a Valaki? Mi a fenét akar tőlem? A brutális erőszakoló barmok nem a szépre és a híresre éheznek, hanem a védtelenre, de ez egy éles elméjű veszedelem. Igazi pszicho. Talán sorozatgyilkos? Vagy mégiscsak valami lidérc? Azok is irkálhatnak üzeneteket. De miért én? Az égés? A Vadkutyák? Mi?!"

2010 december 18. Este 23:50
Detroit – Otthon, édes otthon.

Felhúzod a reluxát lassan és óvatosan. Az furcsa mód bár kicsit akadozva de felfelé indul. Immáron semmi nem akadályozza a látásod. Bizony nem csak a jégvirágok rajzolódnak ki a szemeid előtt. Kusza betük álnak egymás mögött, rendezett sorban. Aki pedig üzent neked, ugyan kívülről írt bele a mocsokba, mégis arra ügyelve hagyta a szavakat hogy odabentről is el tudd olvasni őket:
„ Tudom, hogy vársz már. De a türelem a legfőbb erény!”

2010 december 18. Este 23:45
Detroit – Otthon, édes otthon.

Az enyémnél nagyobb lábbeli nyoma egyre nagyobb bizonyossággal tölt el, hogy nem vagyok őrült. Persze Morana is érzi. Talán a Valakinél is nagyobb félelem, hogy esetleg olyasmiket teszek, amikre utólag nem emlékszem - áttenni egy papírmadarat, átállítani a reluxát noha kifejezetten frusztrál a gondolat, hogy bebámulhat valaki. A bolondok csinálnak ilyeneket, vagy mint azok akiknek a keze az ellenségükké válik vagy valami, rémlik, hogy olvastam ilyesmi betegségről, ami ezeket az "idegen kezes" horrorokat ihlette. De én nem vagyok bolond... legalábbis nem érzem magam annak.

Morana nyugalma és hirtelen közönye engem is halvány nyugalommal tölt el. Légzésem egyletesebbé válik, pulzusszámom is csökkenőben bár kezem még szorítja a kicsi sokkolót. A Valaki úgy tűnik, elment. De...
"Mi ez? A szemem káprázik? Vagy..."

Nagy levegő. Felhúzom a reluxát. Talán csak jégvirágok ültek ki az ablakomra, és az utcalámpák városi szmogban sárgásan úszó fénye bűvöl valamiféle árnyjátékokat a félig zúzmarás, félig mocskos ablaküvegre. Talán egy újabb nyom. Akárhogy is, tudnom kell. Látnom kell! Ha a reluxa esetleg nem engedne - meglehet, hogy ez is bedöglött már megvetemedve, mozdulatlanná kövülve - még az óvatos ablaknyitást is megkockáztatom...

2010 december 18. Este 23:45
Detroit – Otthon, édes otthon.

Próbálgatod a nyomokat azonosítgatni, s van ahol még megállapítod a te nyomaid vannak a padlón, de van amiről semmit nem tudsz megállapítani, csak csupán azt hogy havas cipőtől származhat. Ám akad egy, ami mintha nagyobb lenne a tiednél….

Leoltod a villanyt. Odakint a hó továbbra is esik, de már jóval kisebb szemekben és nem is olyan sürün mint az erdőben. Alakot nem látsz a tűzlétrán. Csak a város fényeit és a mögöttetek lévő ház hátsó frontját, ami olyan 20 – 30 méterre lehet. Annak ablakai közt csak némelyik mögött van világos, vagy tévé kék vibrálását látod. S ahogy szemlélődsz furcsaságot tapasztalsz. Valmi zavaró kuszaság ötlik a szemedbe. Hátra kell lépj hogy rájöjj az ablak mocskába vegyülnek ákombákomok….. A reluxa viszont akadályoz abban hogy megnézd pontosan mi is az…

Morana felhagy a szaladgálással és a morgolódással. Lefetyel némi vizet, majd lefekszik a helyére.

2010 december 18. Este 23:35
Detroit – Otthon, édes otthon.

Némán, értetlenül s rettegve bámulom az üres papírlapot, majd markomba zárva összegyűröm és elhajítom, újra kezembe véve a zsebráját.
"Miért is várnék választ tőled, Valaki? Miért is várok valamiféle jelre? Hisz bármi bizonyosság erőt adhatna és te aligha akarsz erősnek látni..."

Próbálom csitítani szívem dobogását ami most épp oly heves, mint egy sebesült, szárnyaszegett madáré vagy egy csapdába esett patkányé; jelen esetben nem tudom melyik hasonlat a találóbb. Inkább Moranát figyelem - barátom orrában és ösztöneiben kell bíznom, mert másban nem bízhatok már; nyugtalanul követem amerre rohangászik, figyelve merre szimatol majd amikor az ablak felé iramodik, meglátom a pásztázó szemeknek utat nyitott reluxát, a feltúrt havat a tűzlépcsőn és az olvadó nyomokat is. Szintén kissé latyakos csizmámmal egy paca mellé lépve próbálom kifürkészni, hogy én hagytam-e a nyomokat sebtében, már-már holdkórosként bolyongva, vagy valóban egy betolakodó cipőtalpának idegen recéit rajzolja-e ki az olvadó lé. Majd nagyot nyelve leoltom a villanyt, hagyva hogy az utca bekúszó fényei többet feltárjanak az odakinti látképből - talán valószínűsíthető "kukkolómat" is, bár ebben nemigen merek bízni - engem viszont sötétbe rejtsen, és ellenőrzöm, ablakom zárva-e...
"Zárt ajtó és zárt ablak sem állja utad, de ha tűzlépcsőn közlekedsz, akkor tested is van tán, és ha fizikai lény vagy, nem puszta lidérc..."

Újra szorosabban ráfogok a sokkerra...
"... akkor felveszem veled a harcot. Elég a rettegésből! Ha küzdelem, hát legyen küzdelem!"

2010 december 18. Este 23:35
Detroit – Otthon, édes otthon.


A lakásban nincs senki rajtatok kívül, így senki nem felel halkan feltett kérdésedre.
Morana odamegy hozzád mikor hívod, de izgatottsága mit sem csöken. Ott is hagy önkényesen. Orrát a föld felé tartva rohangál az apró garzonban. Az ágyad elől indul el, s átmegy a helységen. A fürdőbe libben, majd jön is vissza s az ablakhoz megy. Ott felemeli a fejét s az ablakpárkányt szimatolja meg, felmorranva. Feltűnik hogy a reluxa átlátható állásban áll. És az is hogy az ablakon túli fények által megvilágított tűzlépcsőn a hó nem egyenletes. Egyértelmű nyomok árulkodnak arról hogy valaki közlekedett a tűzlépcsőn… Aztán meglátod a szőnyegen is a nedveskés foltokat. Az elolvadó hó hagyhatta.....

2010 december 18. Este 23:25
Detroit – Otthon, édes otthon.

A "parkban" - már amennyire megilleti ezt a helyet a park kifejezés - kissé felengedek, bár így nem olyan sokkal zuhany után, még mindig nyirkos hajjal még a vastag ruhák alatt is vacogok kissé. Így egy kis rohangászás és játék is belefér még, hogy mozgással dacoljak a hideggel és Morana is kiélvezze a havat, immár farkasveszélytől és nyomasztó alak - veszélytől mentesen, de hamar visszatérésre biztatom a kutyát. Nem kell ugyan korán kelnem, de hosszú volt a mai nap és bár hozzászoktam az aktív, szorgalmas élethez, idegileg azért nagyon kimerültnek érzem magam. A járókelők közt összehúzva, görnyedten lépdelek, kerülve tekintetüket - valószínűleg észre sem vennének, ha nem lenne társaságomban a sebhelyes, vidám virgoncsága ellenére azért fenyegető megjelenésű Rottweiler-Németjuhász keverék.

A lépcsőházban újra osonó üzemmódra kapcsolok és az ajtó előtt végre megnyugodnék - otthon édes otthon - amikor Morana jelez.
"Veszély. Veszély!"

Bár kutyám vehemensen ront a lakásba, én óvatosan, környezetem fürkészve lépkedek a nyomában. A zár nincs feltörve... mégis valaki itt járt.
"A Valaki...?"

Csizmámat le se vetve, markomban a sokkerrel járok körbe ellenőrizve az igen kevéske zegzugot, ahol ellenség lapulhat. Töménytelen rettegésem szaga aligha hat nyugtatólag a kutyára, de arcom továbbra is - sőt most tán még inkább - üres maszkra hasonlít. Az ajtót becsukom, és rá is fordítom a kulcsot. Noha ki tudja, mikor kell menekülni, mégis védtelenebbnek érezném magam ha még a lépcsőház felől is vész lesne rám. Aztán lassan észreveszem a párnámon fészkelő papírmadarat.
"Küzdelem."

Éjszaka van, nincs hová menekülni és nincs hová bújni már. Elfuthatnék, kocsiba ülhetnék, hogy céltalanul cikázzak a városban remélve hogy nem keverem magunkat újra bajba. Elmehetnénk Curtis bácsihoz és Brendához, alhatnánk náluk, de csak aggódnának értem, segíteni nem tudnának, és képtelen lennék akárcsak közelítően is leírni a Veszedelmet anélkül, hogy bolondnak ne néznének. Józan gondolataim tébolyult éjjeli molyként verdesnek elmémben. Tudom, hogy ennyi idő alatt nem osonhatott be a lakásba aztán ki onnan senki, pláne ennyire nyomtalanul és pláne a madár miatt... még ha valaki a házmestertől el is csente volna a tartalék kulcsot, látnám nyomát, hogy kereste az origamit.
Tudom azt is, hogy a mai menekülő iramom felelőtlen ostobaság volt, amit nem kellene megismételni, ám most valóban jelez a kutyám...és tudom - hiszem - hogy több van e világon, mit szemeink láthatnának.
Bénító rettegésem ellen próbálok küzdeni, magam mellé hívva Moranát, próbálok jelenlétébe kapaszkodni, belőle erőt meríteni, ahogy a zsebráját ágyamra hullajtva lassú, kimért, már-már gépies mozdulattal felemelem az origami darvat, és lassan széthajtogatom, halkan, szinte némán szólítva a testtelen lidércet, a tán félelmemből táplálkozó démont, aki nem hagy nyugodni...

- Mit akarsz tőlem... mit akarsz...?!

2010 december 18. Este 23:25
Detroit – Otthon, édes otthon.

Morana viháncolva ugrándozik körötted amikor végre készülődni kezdesz. Izgatottan liheg, s pórázát hurcibálja utánad, kéznél legyen mikor elkészülsz. Felszerszámozod magad is, s csak bízhatsz benne a minivillámodat is elő tudod kapni olyan gyorsan mint az elhagyott gázsprét, már ha szükség lenne rá. Ugyanis gyakorlatban még nem volt alkalmad kipróbálni. Remélhetőleg most sem fog kelleni.

Az ajtóra tapasztod a füled de teljes csend honol odakint…. Morana farkat csóválva várja hogy vágre ajtót nyiss. A kémlelőn csupán a kukk sötétet látod, lévén a lépcsőházban perckapcsolós a világítás. Kilépve sem látsz semmit, senkit a folyosón. Megérinted a kapcsolót „fényárba” borítva a lépcsőházat. Lerobogtok feltünés nélkül.

A háztól cirka kétszáz méterre van az a kicsiny füves – most hóval borított – rész amit a helyi kutyatartók használnak. Nem túl nagy, viszont bekerítetten biztosítja a kutyák zavartalan szórakozását. Elindultok felé, s nem is nagyon figyeled az embereket akik mellett elmentek. A hó apró szemekben esik, s némi huzat is van. A járdán már teljesen elolvadt a hó, a nagyfokú sózás miatt. Bár már évek óta tilos sót használni, mivel nincs aki mindenhol komolyan ellenőrizze, úgyis azt használják. Mire eléritek a futtatót Morana „balettező” mozdulatokkal emelgeti a praclijait, fájdalmas arccal felnézve rád várakozóan…

Morana nem sokat teketóriázik. Belegázol a szinte érintetlen hótakaróba, legugol s alatta nagy darabon megolvad a hó mire végez. Kicsit odébb lépegetve a nagydolgát is elintézi. S látszik már kiheverte az esti kirándulásotokat, mert belehempereg a hóba élvezettel mormogva hozzá. Majd felugrik s viháncolni kezd, téged hívna játszani.

Nagy nehezen meggyőzöd, hogy most nincs ideje a játéknak, s hazafelé veszitek az irányt. Az utcák már valamivel kihaltabbak, bár továbbra sem néptelenek. A lépcsőházban nem találkoztok senkivel. A házban szinte csend van. Az ajtónál Morana szimatolni kezd. A lábtörlőn érezhet valamit, majd az ajtóhoz emeli az orrát. Marján felborzolódik a szőr, s mély morgást hallasz ajkai közül. Belépve beront szine a pórázt is kitépve a kezedből. Morogva szimatolgatva rohgangál össze-vissza, de a lakásban nincs senki. S csak véletlen vetődik a pillantásod az ágyadra. A párnádon ott a hajtogatott madarad....

2010 december 18. Este 23:05
Detroit – Otthon, édes otthon.

Már épp leroskadtam fásultan a fotelba, hogy aztán körmölni kezdjek a noteszba, amikor Morana jelentkezik a pórázzal. Fáradt sóhaj a válasz, majd higgadt magabiztossággal beszélni kezdek hozzá.

- Na neee. Felejtsd el kislány. Nem volt elég mára a rohangászás? Vizes a hajam, pizsamában vagyok, és...

"... és te meg persze nem pisiltél és kakiltál amióta... ó, hogy az a..."

Tenyerembe temetem arcom, majd egy újabb, immár megadó sóhaj kíséretében felkecmergek, a hajam alaposan megtörlöm - Mr. Rosszarcú Raszta még személye elleni sértésnek venné a hajszárító búgását - majd újra felöltözök kötött sapka alá gyűrve hajam, rá persze még a kapucni...

- Nyugi Morana, mindjárt...

És újra összepakolom a holmijaim, ezúttal kissé alaposabban, komoran konstatálva, hogy újabb gázsprét kell vennem a közeljövöben - lehetőleg jó hamar. Addig is a zsebrájában bízok. Mivel piperkőc liba épp nem vagyok - mondhatni pont az ellentéte - még így se várakoztatom meg sokáig hű barátom, aki most aztán igazán megérdemel minden jót, még ha a túlzott kényeztetésétől tudatos ebtartóként tartózkodom is. Kis fülelés az ajtó előtt, a széket félrehúzom, a pórázt a nyakörvre kattintom, figyelmesen tanulmányozom Morana érzelmeit, nem jeleznek-e veszélyt ösztönei, majd ha úgy látom, nyugis a helyzet és a kémlelőnyíláson kikukkantva se látok mozgást a lépcsőházban, elindulok. Az ajtót csendben bezárom magam mögött és lerobogok a lépcsőn (kínosan nem dübörögve), aztán irány a kutyavécé... azaz Detroit ezen ócska, bár legalább kevésbé életveszélyes környéke. Mocskos és undorító egy város ez, ettől ugyan nem lesz még mocskosabb, és bár a kritikusan figyelő "vajon kibe lehetne ma belekötni" nyanyák ilyentájt már húzzák a lóbőrt, azért akad nálam zacskó is, ha fel kéne szedni és kidobni a kutyakakát...

2010 december 18. Este 23:05
Detroit – Otthon, édes otthon.

Morana hátrabillenti a fülét mikor hozzá szólsz s elhallgat, kelletlen hozzád kocog.
A dörömbölés abbamarad.
- Ajánlom is! – jön a morózus válasz a szavaidra, amit Morana még egy csaholással megtold. Majd csend lesz odakint, amint elhallnak a távolodó léptek. Morana felnéz rád, majd kissé izgatottan ellohol mellőled ismét. Hallod és persze látod is amint az előszobában szaglász. A pórázával a pofájában megy vissza hozzád s illedelmesen a fenekére tottyanva néz rád fel kissé könyörgő tekintettel.

2010 december 18. Este 23:00
Detroit – Otthon, édes otthon.

Abban a játékos, örömteli negyed órácskában végre újra önfeledtek lehetünk, szabadulva a nap során felgyülemlett és az éjjel megsokszorozódott stressztől. Nem zavar, hogy szárítatlan hajam csapzott csomókban lóg, sem az, hogy pizsamám átizzadom, meg a széttúrt, szegényes berendezés sem. Bérelt patkánylyukamat elnézve amúgy is sivár agglegénylakásnak nézhetné bárki a kérót, már ha fogadnék vendéget, amit nem szokásom és már ha a leromlott (egyik ablaknál felhúzhatatlan) reluxa és a nikotinszínű függöny szabad utat engedne a kukkolóknak, amit mindig gondosan meggátolok. A Valaki, akitől félek persze más kérdés; nyugtalan képzeletem nem adott neki sem formát sem hangot, így mint Lovecraft legijesztőbb lényeinél, úgy a Valaki esetében is az ismeretlentől való félelem, ami belémhasít olykor, mint derült égből a villámcsapás. Vagy mint a dörömbölés, amitől hirtelenjében megfagy ereimben a vér.
Egy ideig némán nézem az acsarkodó Moranát és a székkel bebiztosított ajtót, majd amikor felharsan a szomszéd hangja egy hangyányit megkönnyebbülök és félelmem fásult rezignáltság és frusztrált harag elegyévé szelídül. A kutyát magamhoz parancsolom, próbálom a kiabálás ellenére is lenyugtatni - de legfőképp elhallgattatni; rendszerint hallgatni szokott rám.

- Morana! Psszt, csihadj!

Majd kénytelen-kelletlen én is felemelem a hangom, bármennyire is utálok kiabálni, de az ajtót eszem ágában sincs kinyitni.

- Elnézést uram, máris csend lesz! Elnézést!
"Amint abbahagyod az üvöltözést és az ajtóm szétverését, te felmosófej-hajú tahó. Bezzeg amikor munkanap előtti éjszaka dübörgetik a barmok a zenének nevezett borzalmas ricsajt, akkor nem ilyen nagy a pofád!"

Még ha tovább is folytatná a kiabálást - gondoskodva róla, hogy az egész szomszédságot felverje - akkor is igyekszem visszatoloncolni és elcsendesíteni a kutyát. Bár szívem szerint hagynám, hogy úgy ülepen harapja Morana a szomszédom, hogy a baleseti sebészeten minimum harminc öltéssel kelljen összevarrni a seggét, de sajnos az ilyesféle gondolatok megmaradnak csendes ábrándképeknek.

2010 december 18. Este 23:00
Detroit – Otthon, édes otthon.

Morana magáévá teszi az eledelét, s élvezettel simul a kefe, és a simogatásod alá. A lábmosást is eltűri, bár tudod ezt nagyon nem szereti. Mire végzel a feszültsége is odalesz, s teljes megelégedettséggel fekszik a kád előtt a papucsodon mire elkészülsz a tisztálkodással te is. Feltápászkodik róla végül, s vigyorogva les. Játszani kezdtek, s máris hozza a kedvenc maciját és a labdáját. Már vagy negyed órája hancúroztok, amikor erőszakos kopogás, sőt inkább dörömbölés zavarja meg az idillt. Morana azonnal szőrt borzolva rohan az ajtóhoz, s ugatni kezd.
- Hé! – hallasz egy durva hangot odakintről a kutyaugatástól csak alig – Fejezzék be a dübörgést, vagy szólok a háziúrnak! – s rájössz a lenti rosszarcú rasztahajú fekete férfi lehet az.
- Hallja?!?! - dörömböl újra s Morana még dühödtebben kezd ugatni.

2010 december 18. Este 22:30
Detroit – a város feletti dombon

Akármennyire is nyugtalanítanak a ma éjjel tapasztaltak és látottak - pedig milyen meseszépen is indult az éjjel - a kihalt városrész újra feldob. Nincs forgalom, nincs nyüzsgés, nem zavar minket senki sem és már veszély sincsen. Tökéletes, így bámészkodok is újra időlegesen összekapart, bár már kissé visszafogottabb jókedvemmel, ami el is párolog, amint a nyüzsgő forgalomba érünk újra. Biztonságérzetem csak egy hangyányit kattan magasabb fokozatra; az élet, a nyüzsgés, a civilizáció giccses álcája számomra nem élet, nem remény és nem öröm. Az egyedüli amibe kapaszkodni próbálok az a jobb közbiztonság - már amíg a motoros őrült akcióját nem látom - és az, hogy a tömegben könnyebb elveszni, láthatatlanná válni.

Végre aztán a kocsit leparkolom, kipakolok belőle, majd miután a kutyus kiszállt lezárom és sebtében újra ellenőrzöm, majd ismét kissé szorongva lépek a lépcsőházba, majd a lakásba. Latyakos csizmámat lerúgva óvatosan lépdelek beljebb és bámulom már-már megbűvölten a papírmadarat, majd ahogy Morana nyugalmát és éhségét látom...
"Ha baj lenne, Morana érezné. Bízok benned, kislány."
Leveszem a kabátom, az ajtót bezárom, az origami madarat egyik fiókba pakolom, majd alaposan megszeretgetem a kutyust, és persze adok neki kutyatápot, no meg vizes tálkáját is újratöltöm. A falatozó kutyus láttán jut eszembe, hogy már elég rég nem haraptam semmit - néha megfeledkezem róla - így összedobok magamnak is két szendvicset (vaj, szalámi, sajt), leöblítem egy nagy pohár vízzel, majd ha Morana is befejezte a lakmározást, benedvesített kefével - azzal persze, aminek szereti az érintését és a szagát - végigmegyek párszor a bundáján, még egyszer ellenőrizve, hogy nem esett-e baja, na meg lemosva róla a "kalandozásom" során ráragadt, csupán számára érezhető, és esetlegesen zavaró szagok egy részét, majd a mancsait megmosom (nem vagyok fenemód igényes, de az ágyba latyakos lábbal nem trappolunk) aztán az egész hatalmas kutyát megtörölgetem (kedvenc fürdőlepedőjével). Utána egyre sürgetőbb folyóügyeimet is elintézem, levedlem végre magamról az átizzadt göncöket, hogy a szennyesemet rejtő hanyagul ásítozó fekete műanyag-zsákba hajigáljam őket aztán...
"Nemsoká ideje lesz meglátogatni az önkiszolgáló mosodát... hogy én azt de utálom..."
... Majd gondosan nem nézve tükörképem felé alaposan lezuhanyzok és a hajam is megmosom a szokásos tompa, fásult undort érezve valahányszor kénytelen vagyok fedetlen testem látványával szembesülni. Megtörölközöm aztán, pizsamát húzok, fogat mosok majd újra ellenőrzöm, bezártam-e az ajtót és kis tétovázás után egy széket is betolok a kilincs alá, majd innentől kezdve aztán tényleg a barátomé vagyok. Ha kicsit kifáradt a játékban - és azt hiszem ma éjjel már kevésbé lesz energikus, mint szokott - akkor előhalászom a noteszom és gondosan lekörmölöm gondolataimat és a mai tapasztalatokat címszavakban, pontokba szedve, kereszthivatkozásokkal kiegészítve melyek álmaimra, szimbólumokra és asszociációkra utalnak.

Egyelőre elhatározom, hogy jobb lesz a farkasos alakot nem feljelentgetni. Valami azt súgja, nem találnának semmit, és én jönnék ki rosszabbul. No meg nem láttam jelét, hogy az állatok rosszul lennének tartva vagy kínozva lennének, így nem fogok lelkiismeret-furdalást érezni a dolog miatt. Az ébresztőmet már majdnem be is állítom - nem mintha szükség lenne rá, szinte mindig előbb ébredek, minthogy csipogni kezdene - aztán ki is nyomom, mikor eszembe jut, hogy holnap se Curtis bácsihoz, se a menhelyre nem kell mennem... pihenőnap ígérkezik. Végül aztán az ágyba heverek... amint megérzem, hogy az mágnesként vonzani kezd.

2010 december 18. Este 22:30
Detroit – a város feletti dombon

Morana lógó nyelvvel örömködik veled, ám érzed a feszültsége még nem illant el teljesen. A motor nem áll le és simán továbbindultok. A kihaltság a ritkásan lakott részeknél is feltünő. Úgy látszik senki nem szereti a havat ezen a télen. Aztán bejjebb értek a városba, ahol már a civilizáltság az úr. Az utakat elkezdték sózni, és takarítani, így az üde fehérséget felváltja a szürke és fekete locspocs és latyak amivé a hó összetottyant a takarítás hatására. Még mindig nincs túl késő, és a városban az embereket nem futtatja haza a hó. Itt végre élet van. Nyüzsgés. Csillogó szemeket és mosolyokat látsz a kirakatok és a közvilágítás által megfényesítve. Duda harsan a sarkon ahonnan hirtelen akar kivágni egy motoros. Ám nem foglalkozik a miatta kélt felháborodással, cikázva veszik el a forgalomban.

Aztán lassan hazaérsz. Már ideje mert szaunában kezded magad érezni. A kocsit leteszed, s felmentek a lakásba. Odafent minden érintetlen. A madarad a monitoron várakozik. Morana a táljához megy s beleszaglászik. Majd mivel üres, bánatot szimuláló arccal néz fel rád s nyüsszen egyet, bágyadtka farokcsóválással, vigyorgó pofival.

2010 december 18. Este 22:00
Detroit – a város feletti dombon

A férfi fellobbanó tekintete - és úgy hiszem, nem puszta fényjáték volt - kifejezetten megrémiszt. Fogalmam sincs, mit mondhattam vagy tehettem, ami ilyen hirtelen feldühítette és pláne nem tudom mire vélni a látottakat, de nem érek rá értetlenkedni. Hálát rebegek Curtis bácsinak, amiért annyira nem vészesen romos járgányt sózott rám. Ha bedöglött volna, nos... más, nyugodtabb körülmények között lenne némi esélyem valamennyire helyrepofozni a verdát, már ha nem súlyos a probléma és szerviz vagy rendelkezésemre is álló pótalkatrész nélkül menthető, de legalább is be tudnám azonosítani a hibát. Azonban még a puszta gondolat is borzongással tölt el, hogy a motorháztetőt felcsapva a sorompónak háttal próbáljam életre kelteni a motort, vagy hogy az autómentőkre várva nézzek farkasszemet ezzel az alakkal...

Megölelném a kutyát nyugtatóan, de először érjünk el innen messzire - addig is be kell érnie arcom nyaldosásával és a megkönnyebbült, bátorító érzésekkel, amiket sugárzok felé. Ahogy lassan csillapodnak a zilált idegei, már a szívem heves verése is alábbhagy kissé. A további szellőztetést meghagyom holnapra, most nem húzom le az ablakokat, a fűtést viszont rákapcsolom, még ha még jobban össze is izzadom ettől a ruhám. Inkább ez a nyirkos kényelmetlenség, mint egy tüdőgyulladás.

A környék eddig is elég kihaltnak tűnt, ám most még a természet nyomai sem látszanak. A keréknyomok hiánya inkább nyugalommal tölt el; magamfajta álomkergetőkön és urbánus felfedezőkön kívül - és egyikből sem akadhat túl sok pláne ilyen késő éjjel - nem hinném, hogy olyan alakok kocsikáznának erre, akikkel én szívesen összefutnék. Kihasználva a halotti nyugalmat és a kellő távolságot a tulajtól...
"Semmi kocsi. Hol áll az ő kocsija? Biztos más út is vezet az erdőbe. De akkor honnan tudta, hogy a sorompó felől jöttem?"
... félrehúzódok és leállok, a motort persze továbbra is járatva, hisz nem akarom tovább kísérteni a sorsot. Most aztán megölelgetem, megszorongatom Moranát, rázúdítva vidámságom ami a vészhelyzet elmúlásával úrrá lett rajtam. A GPS-t immár felműtöm a szélvédőre, hogy lássam is az útvonalat, a mobilomat is előszedem és tartóka híján simán a felcsapott fedelű, gondosan kiürített hamutálba biggyesztem, hogy azonnal fel tudjam kapni, ha úgy hozná a szükség, na meg ellenőrzöm azt a nyavalyás zsebsokkert is. Kifújom magam, újra erőt merítek barátom szeretetéből, jelenlétéből és legfőképp a tényből, hogy nem történt semmi baj, majd újra az útra hajtok - terveim szerint egyenesen haza.

- Morana, Morana, valaki úgy tűnik vigyáz ránk odaátról. A Vadkutyák Istene. Ne aggódj, ha hazaérünk, minden rendbe jön...

"Az origami madár a monitoron. Nem a szekrényen. A monitoron."

- ... remélem.

2010 december 18. Este 22:00
Detroit – a város feletti dombon

A férfi egykedvűnek tűnő arccal néz le rád hogy megszólalsz, ám feltűnik hogy arca megrándul, s mintha tekintete is fellobbanna. Bár ezt lehet csak a még mindig – bár már jóval kevésbé sürün – kavargó hópelyhek és a fény-árnyékok játékának tudod be.

Morana beül a kocsiba, de tekintetét kapkodón váltogatja kettőtök közt. Mikor hátrafelé megkerülöd a kocsit, csaholni kezd, türelmetlenkedve. Végül beülsz mellé, s azonnal megnyalja az arcod. Egyik lábával a combodra lép, súlyát rád nem helyezve. Liheg és a félelme még továbbra is reszketteti. Tekintetét aztán a férfira függeszti aki a sorompón belül áll, s a felkapcsolt fényszóród megvilágítja teljes alakját. Moccanatlan vár.

A kocsid nem rendetlenkedik, nem hagy cserben. Kitolatsz s az alak mindaddig ott áll míg el nem tűntök a látóteréből. Morana csak ekkor kezd valamelyest megnyugodni. A kocsiban eléggé hideg van, a megpróbáltatások miatt észre sem vetted, hogy ezek következtében bizony megizzadtál. A kissé nyirkos ruhádban most kellemetlen kezded érezni magad. A környék mintha kihalt volna. A hó a járdákon, de az úttesteken is érintetlen, sima és hamvasfehér. Sehol egy lábnyom, vagy autónyom....

2010 december 18. Este 21:45
Detroit – a város feletti dombon

Tempóm nem túl gyors, hisz nem akarom menekülő ember látszatát kelteni, újra elvágódni meg aztán végképp kellemetlen volna, így Moranát szilárdan visszafogva ballagok - persze nem is túl lassan, de mindenképp óvatosan. Szeretném ugyan ellenőrizni a zsebem mélyén lapuló minisokkert, de eszem ágában sincs felkelteni a tulaj gyanakvását holmi zsebemben való kotorászással. Idegesít, hogy mögöttem jön. Egyre inkább megszáll a bizonyosság, hogy ez a férfi nagyon, de nagyon gonosz, veszedelmes alak, köszönhetően kutyám aggodalmának, de egyelőre a legfontosabb célom a minél jellegtelenebb, bárgyú liba látszatának keltése és a terület minél gyorsabb elhagyása.
"Csak egy jellegtelen, tűzben megpörkölődött szürke moly vagyok, amit idefújt a szél s már készül is tovareppenni... nincs itt semmi látnivaló, semmi érdekes, semmi vész."

A sorompó látványa aztán határtalan megkönnyebbüléssel önt el, ahogy a fazon amúgy kifejezetten ellenséges szavai is, hiszen nincs az az isten, hogy legyen még egy "legközelebb" - ha rajtam múlik, semmiképp. Így, hogy egyre közelebb érek a kocsimhoz, még hálát is adok a sorsnak, hisz alakulhatott volna rosszabbul is. Tanyázhatott volna itt valami néger banda is, akkor meg aztán olyan csúnya és gyalázatos végünk lett volna, amibe belegondolni sem akarok. Vagy épp valami Texasból északra szakadt kőbunkó, aki a magántulajdon védelméhez való jogát holmi kérdezés vagy felszólítás nélkül azonnal puskával érvényesíti.
A tulaj fenyegetésére csak bólintok, halkan mormolva válaszom - tán meg se hallja, tán igen.
- Köszönöm uram, ne haragudjon, hogy problémát okoztam, kellemes ünnepeket, a Jóistenke áldja meg...
"Aligha jelentenél fel te mocsok... van egy olyan érzésem, hogy nem kevés vaj van a füled mögött, Mr. Farkastartó."

A sorompót megkerülve hamar rádöbbenek, hogy a kocsit nem zártam be; Moranát az anyósülésre ugrasztom, gondosan becsukva mögötte az ajtót, majd megkerülve a járgányt és kirúgva, letiporva a hátsó kerekek mögött felgyülemlett hógöröngyöket átsurranok a kormány felőli oldalra és bevetem magam a kocsiba - amit reflexből be is zárok aztán, majd a GPS-t előkotrom, egyelőre felragasztás és egyéb pepecselés helyett csupán bekapcsolom, magam mellé dobom, igyekezvén eszembe vésni melyik mellékúton is vagyok épp, majd beindítom a motort és felkattintom a fényszórót, őszintén remélve, hogy a tragacs nem épp most akar cserben hagyni. Azon merengek, hogy vajon felcsörgessem-e Tanya-t, amint sikerül majd biztos távolba érni. Egy valószínűleg illegális vadállattartó híre hallatán szirénázva üvöltözné fel az egész kis osztagot akár éjnek évadján is, és hajnalra már itt villogna az állatrendőrség. A gond csak az, hogy én is mindenképp szabályt szegtem és túl sok kínos kérdés merülne fel, hogy miért is jöttem ide, no meg tanúskodni sincs ínyemre, ugyanis akkor újra találkoznom kéne a pasassal. És ott van a legkínosabb opció, ha esetleg az állatvédelmiek úgy találnák, hogy nyoma sincs farkasnak vagy farkaskutyának a környéken - hogy tüntette el őket ilyen jól? Mindenesetre a lényeg, hogy végre felbrummogjon a motor, és eltakarodhassunk innen...

2010 december 18. Este 21:45
Detroit – a város feletti dombon

A kinyögött köszönetedre semmiféle reakciót nem mutat a férfi. Vagy nem érdekled őt még ennyire sem, vagy – ami talán biztosabb – nem hallotta.

A kutyád nyakörvét fogva indultok vissza felé. A férfi maga elé enged. Morana ha tehetné gyors ütemben iszokolna elfele, s ezt a karod rángatásával teszi számodra egyértelművé. A férfit ez láthatóan nem érdekli. Egykedvűen lépeget utánatok a hósesésben ami mintha csendesedni látszana. Nem telik bele csupán néhány perc, és kiértek az erdőt ketté szelő autóútra. A férfi továbbra is csendesen kisér titeket.

A farkasok nem mutatkoznak, s végül aztán eléritek a sorompót. A férfi ezen nem megy át. Megáll.
- Legközelebb nem ússzák meg szárazon! – mondja némiképp fenyegető hangsúllyal, ám arca nyugodtnak tűnik.
Többet nem szól, csupán tekintete figyel titeket. Biztos akar lenni benne hogy elkotródtok talán....