Kutya-bőr - Marion Byrd meséje

2010 december 19. vasárnap délután 17:00
Detroit – Brendáéknál

Továbbra is kissé kínosan érzem magam, pláne, így, hogy ha Curtist és Brendát valóban nem is zavarom, a "menyasszonyt" valószínűleg igen, bár van egy sanda sejtésem, hogy az egész családlátogatásos téma az agyára mehet. Pláne, hogy előbb-utóbb úgyis elsodródik Davidtől, legalábbis az eddigiek alapján...

Az üdítő maradékát is megiszom és a mosogató felé indulva el is öblítem magam után a poharat - tudom, hogy Brenda elő fogja venni az ilyenkor szokásos mantráinak egyikét, de tényleg nem akarok plusz munkát adni neki.

- Ne aggódj Brenda, nincs semmi gond.
Közlöm azzal a bizonyos "ugyan már, semmi vész!" mosollyal az arcomon.
- Csak az a régi zár olyan ócska már, hogy egy totyogó gyerek is feltörhetné egy hajcsattal, aztán még a végén valaki betörne, és ellopná... mondjuk Moranát.
Mosolyom még szélesebbé vált - nem könnyű feladat persze - de remélem a viccelődési kísérletem kellőképp megnyugtatja Brendát. Majd Curt bácsi felé nézek, kissé összeráncolt szemöldökkel felhúzom a pulcsiujjam és befeszítem a karom.
- Ugyan már, Curtis bácsi... Meg tudjuk csinálni!
Közlöm újabb "vicc" gyanánt az azóta popkultúra ikonná lett II. világháború korabeli plakátra és "szegecselő Rosie"-ra célozva, tovább oldandó a hangulatot. Szeretnék én is megkönnyebbülni végre egy kicsit,de legfőképp az a cél, hogy ők megnyugodjanak.
Aztán a szennyes zsákom Brenda kezébe nyomom és hálás pillantást vetek rá, majd iramodok is, hogy újra felkapjam a kabátot és a csizmát - és a baltás táskám az előszobába is hordom hogy valami kabáthalom alá suvaszthassam, amikor épp nem rám figyelnek - a hátizsákot meg mint mindig, most is felkapom.

- Csak egy kis testmozgás, de naná, visszajövünk vacsira!
Szólok még az ajtóból, kissé magabiztosabban újra és megkönnyebbülten iszkolok ki Morana nyomában.

Sétálgatok egy sort a kertben, megnézem, hogy vannak Curtis bácsi halai és persze jókat nevetek - már magamban - Morana játszadozásán. Kicsit labdázok és futkorászok is vele, aztán lassan a fészer mellé indulok...
"Aprítatlan tuskók! Tökéletes! Ideje gyakorolni a rohadékabb fajta tuskók felaprítását... az egyszerűbbeken!"

Aztán a fejszét kirántom a rönkből, odahelyezek egy fatuskót és hideg, precízen kimért, már-már kegyetlen lendülettel...
"Na gyerünk csak, te szemétláda! Told csak elém a pofád, meglátjuk, mi marad belőle...!"
Kettészelem. Majd újabb és újabb darabokra hasogatom, amíg a megfelelő méretet el nem érik - aztán a felaprított fát a többire halmozom gondosan. Újabb tuskó. Újabb darabolás. Újabb gyakorlás...
"A hasznost a még hasznosabbal... Morana is futkorászhat, a szennyesem és a meleg vacsim is megoldva, meg Curtis bácsiéknak is spórolok némi melót. És felkészülök... mindenre."

2010 december 19. vasárnap délután 17:00
Detroit – Brendáéknál

Két – kicsit távolabbi – rokonod rádnéz és szinte egyszerre szólalnak meg
- Marion!? Tudod hogy hozzánk bármikor! – majd egymásra néznek és felnevetnek tán az egyszerre és ugyanúgy szóló szavaikon. Végül fejet csóválnak enyhe nemtetszéssel rádnézve és betessékelnek a házba..

David menyasszonya a kézfogás után nem is törődik veled igazából. Tekintete a kedvesét követi, s rád csak egy-egy neheztelő pillantást fecsérel, amiért a megjelenésed Davidet elszólította mellőle. Aztán a szerelmespár Morana turpisságán jót derülve összeölelkezve felslattyognak az emeletre.

Brenda a csomagjaidtól a rotyogó edények felé fordul, és lázasan ügyködni kezd. Ételeket kavargat, ízesít, kóstól. A Curtis bácsi által megkomponált szörp ízeletes és igazán frissítő.
Brenda feléd fordul hogy a konyharészbe lépsz (nagy nappali a konyhával egyben csupán a magas pult választja ketté a területet névlegesen). Lenéz a kezébe nyomott kulcsra, majd rádnéz.
- Persze kincsem! – mondja. Homloka ráncbahúzódik – De ügye minden rendben? – kérdezi némileg aggodalmasan s kutatón fürkészi arcod.
….

Tüzelőaprításra ajánlkozol és Curtis bácsikád szólal meg mögüled. Kezében kép pohárka, az egyiket Brendának nyújtja aki elveszi és bele is kortyol, köszönő pillantás kiséretében.
- Nem neked való a férfimunka Marion! – kuncog fel nagybátyád, de a tiltakozása nem komoly. És persze tudja hogy ha egyszer a fejedbe veszel valamit attól elég nehéz eltántorítani. Belekortyol a saját szörpébe, majd rándéz.
- De Moranaval kimehettek a kertbe játszadozni – int fejébvel a hátsó folyosó felé ahol a kertbe nyíló hátsó ajtó is van.
- De előbb add ide a szennyesed Kicsim! – vág közbe Brenda – hogy beindítsam a mosást. – mosolyodik el kedvesen.
- És ne maradjatok sokáig odakint, mert nemsokára vacsora! – jelzi komolykodva.

……..

A kinti világítás fényárba vonja a kertet, ami nem nagy ámde pedánsan gondozott. A pázsit – bár most már csak fagyott fűszálak tömege – zöldessége kilátszik a hó alól itt-ott. A rakott kőből álló járda letakarítva a hótól. Ez vezet a fészerbe, aminek oldala mellett féltetővel fedett oszlopokon álló rész alatt a tüzelőnek való fa szépen felaprítva sorakozik a csapadéktól védet helyen. De látsz még olyan tuskókat amik aprításra várnak, szintén a féltető alatt egy kisebb kupacban. Nagy termetes farönk áll még itt, amiben egy nagyobbacska fejsze van beleállítva. A sétaút tovább vezet, a most is működő kerti tóhoz. A vízforgató csobogóját ide hallani. Curtis szenvedéje a tó, amiben Koi pontyokat tart, s mivel megfelelő körülményeket biztosít nekik, szaporodnak is. Mindenféle formájú és mintázatú gyönyörüségei vannak, sőt a baráti körben többeket meg is fertőzött már e szenvedéllyel, és büszkén osztogatja a szaporodványokat.
Morana élvezettel futkározik és hempereg bele a hóba, szinte mellkasán csúszva fúrja bele magát, és magasra tartott fenékkel tolja előre tetsét egész kis „alagutat”, „járatot” ásva a hóba. Vidám csaholásával felveri a szomszédság kutyáit, és szinte egész kis kórus vesz titeket körbe.

2010 december 19. vasárnap délután 16:25
Detroit – Úton – Brendáékhoz - vagy ?!

Egyre zavarodottabb vagyok, és egyre jobban próbálok önfegyelmet kényszeríteni magamra. A határ köztem és Közte, Aki Álmaimban Vagyok újra elmosódott volna? Csak ne vezetés közben...
"Nem mehetünk oda. Veszély. Veszély!"

A vadállatias mordulás megrémít - amikor rájövök, hogy belőlem tört elő, az még inkább. Kutyusomra nézek, aki érthető módon meglepődött...
- Nyugi Morana, nincs semmi gond, csak... meghibbantam. Mindjárt odaérünk...
"Mi a franc van velem? A Valaki hibája, biztosan. Ó, a fenébe. Nem csak álomkergető vagyok, meg paranoiás, de még likantróp is... vagy skizofréniás? A rohadt kurva életbe, eleget basztatott már a sors, egy kis nyugalmat szeretnék végre!"

Brendáék háza megnyugtat - egy kicsit. Őszintén remélem, hogy sikerül helyrezökkennem. A fejszét rejtő táskámat szeretném magam vinni de persze kikapnak mindent a kezemből...
"Csak bele ne kukkantsanak. Ahogy a vicc is mondja, vannak dolgok, amiket nehéz megmagyarázni...."

Természetesen a magam kissé félénk és visszafogott módján köszöntöm Brendát, majd Curtis bácsit is szóval, puszival, öleléssel egyaránt.
- Sziasztok, és ne haragudjatok, hogy így hívatlanul beestem...

Majd Davidet is üdvözlöm és az új barátnőjét is. Vagyis menyasszonyát... A kabátot hagyom lesegíteni magamról, a csizmát is leveszem, de a kesztyűmet magamon hagyva nyújtok a lánynak kezet egyelőre. Nem akarom ráhozni a frászt vagy elvenni az étvágyát.

- Hello David, köszi. Szia Edith, örülök, hogy megismerhettelek!
Nem traktálom további felesleges fordulatokkal, láthatóan amúgy is baromira unja magát. A párocska, de főleg a kellemes megjelenésű leányzó láttán azért belémhasít a keserűség... én emberek közt magányra vagyok ítélve.
"Nekem sosem lesz párom... aki szeretne, aki elfogadna olyannak, amilyen vagyok, és akiben bízhatnék, akit viszont szerethetnék. Még ha akadna is, akkor is lennének... gondok. Átokverte élet."

Brenda kínálása és a finom, főtt étel illata magamhoz térít aztán. A kesztyűmtől is megszabadulok végül, kicsit feszélyezetten. Nem akarok Edith felé nézni, nem akarom látni az undort vagy a szánalmat az arcán. Hálás mosollyal átveszem a szörpöt...
- Köszönöm!
És nagyot kortyolok belőle, majd követem Brendát vissza a konyha felé, vagy amerre sürgönködni igyekszik - Moranát hátrahagyom, hadd játszadozzon és ismerkedjen a régi és új szagokkal. Ha David és Esther hallótávolságon kívül vannak, de legalább is nem figyelnek, előszedem az egyik pótkulcsot és Brenda kezébe nyomom.

- Felszereltem ma egy új zárat, a régi kissé... elavult volt. Ez az egyik pótkulcs, megőriznéd ezt is, mint a többit? Tudod, hátha elveszteném, vagy ellopnák... ó, és nagyon köszönök mindent, de tényleg. De nem szeretném haszontalannak érezni magam, segíthetek valamit? Szívesen aprítok tüzelőfát, jusson elég a kandallóba az ünnepekre...
"... És még fejszét is hoztam hozzá. És a tűz is érdekelne, de úgy ám..."

- ... Meg aztán egy kis testmozgás sosem árt, és Morana is futkorászhatna kicsit kinn, ahelyett, hogy összetúrná a házatokat.
"És tudod jól, hogy kényelmetlenül érzem magam társaságban, főleg idegenekkel... kérlek, kérlek..."

Közben igyekszem a csomagjaimhoz férni. A szennyesmet hagyom, a hátizsákot nem szeretném magamtól túl távol tudni, a fejszés csomagot meg pláne nem. Kissé zavarodottan ácsorgok...

2010 december 19. vasárnap délután 16:25
Detroit – Úton – Brendáékhoz - vagy ?!

Többször is tudatosan kell koncentrálnod, hogy ne másik irányba kanyarítsd az autót hanem Brendáék felé. A vágyódás ettől függetlenül, vagy épp ezért egyre nagyobbra nő benned. Aztán morranást hallasz, és csak másodpercek múlva jössz rá, hogy a te torkodból tört fel a furcsa hang… Morana fület hegyezve billenti félre a fejét, és mered rád.

Végül elérsz Brendáék házához. A verandán ég a villany, odabentről meleg fény csábít. S mire kipakolsz a kocsiból, nyílik is az ajtó. Brenda siet ki rajta, vállára terítve egy nagy meleg puha kötött kendő.
- Szia Kicsim! – mosolyogva siet eléd és átölel. Forró ajkai puha csókot lehelnek orcádra kétfelől. Majd a csomagjaidét nyúl. Eddigre Curtis bácsikád is előkerül, és mellétek lép.
- Szia Marion! – kapsz tőle is egy ölelést, és puszit. Majd kérdés nélkül veszi el a csomagjaid.
- Hagyd csak majd én! – szavakal befelé indul, s Brenda átölelve szinte toloncol be a házba téged is. Morana köröttetek ugrándozik, s persze neki is jut simogatás, és kedves üdvözlő szavak.
Bekisérnek a kellemes meleg házba. A nappali nagy kanapéján David – a kissebbik fiuk - ül, mellette egy helyes szőke lány. Mindketten felállnak
- Szia Marion! – köszönt az unokaöcséd kedvesen. Szívtipró volta soha nem tette lehetővé hogy egyedül, facér legyen akár csak napokra is.
- Az unokahugom Marion – mutat be a szőke lánynak
- Marion ez itt Edith, a menyasszonyom – hú hányszor hallottad már ezt, és valahogy egyikből sem lett még feleség. David a kabátodért nyúl, Edit pedig kezet nyújt.
- Szia! – köszön kedvesen, de némi unottsággal a hangjában.
Brenda a nappali konyha felébe viszi a csomagjaid, és a pultra halmozza őket. Nagybácsid a bárhoz lép.
- Bodzaszörp? – kérdi kedvesen de nem is vár a válaszodra, máris citromot tesz egy pohárba és arra önti a szörpöt. A tetejére egy aprócska mentalevél kerül, s pillantok alatt feléd nyújtja a frissítőt.
- Egészségedre! – mosolyog rád. Az inycsiklandő étkek illata máris megcsikorgatja a gyomrodat. A nyál is összefut a szádban. Morana pedig mintha otthon lenne, David-ék üresen hagyott helyére pattan fel, és szélesen vigyorgó pofával néz körbe, tekintetéből is csak úgy süt a pajkosság.

2010 december 19. vasárnap délután 16:00
Detroit – Otthon, édes otthon.

- Természetesen, Mr. Feldmann, szólok, ha baj lenne, köszönöm szépen. Szép napot!
Köszönök el a házmestertől, kissé megkönnyebbülve, amikor végül eltűnik a színről.

...

A kocsi hátsó ülésére dobom a baltát rejtő táskát, a hátizsákomat csak akkor pakolom majd le (az anyósülés alá), ha beültem, de egyelőre hagyom, hogy Morana játszadozzon kicsit a járdán az újra szállingózó hóban, és én is önfeledten játszadozom vele, persze csak rövidke ideig, nehogy a játék hevében valakit fellökjön.
Bepattanunk aztán, és irány a készülő sötétség... irány Brenda és Curtis bácsi.

Most, hogy nincs olyan borzalmasan agyonzsúfolva a város még a Karácsonnyal kapcsolatos cinizmusom is alább hagy. A feldíszített fák és a díszek gyerekkori, keserédes nosztalgiát idéznek; felnőttként tudom persze, hogy mennyi feszültség, mennyi veszekedés volt, hogy az ajándékok mögött nem volt ott az a szeretet, aminek lennie kellett volna, de akkor gyerekként ha valahol éreztem is, ezt nem tudtam még. Emlékszem az izgatottságra, amikor 24-e éjjelén odakészítettem a tejet és a kekszet a Télapónak, és alig bírtam aludni, hogy másnap reggel aztán felfedezzem a csomagokat, amiket nagy hévvel bontottam szét; emlékszem mennyire örömteli és hálás voltam, még ha nem is azt hozta a Télapó, amit szerettem volna - és általában nem azt hozta, de amikor mégis... akkor igazán boldog tudtam lenni. Talán a gyerekkori keserédes emlékek hatására jut eszembe a szinte meseszerű, varázslatos farkasos terület...
"A Hívás..."

De időben kapcsolok, mielőtt irányt változtatnék.
"Marion, te idióta, mi a fenét csinálsz?"

Vágyódok odamenni, farkasokkal vonyítani és rohanni a téli erdőben, persze, de nem akarom, és nem is fogom Moranát soha többé ilyen életveszélyes helyzetbe hozni, és magamat sem kéne. Épp elég életveszély a Valaki. A farkasos fickó baromi nyomasztó és nyugtalanít, hogy mi is lehet ennek az oka, de mindenesetre örülhetek, hogy legutóbb megúsztam. Nem vagyok én holmi ifjú Miss Marple, hogy ilyen bátran nyomozgassak. Nem szabad kísérteni a szerencsét.
Koncentrálok, ha kell, az útvonalat mantrázva magammal, hogy Brendáék házához vigyen a kocsi, és ne máshová...

Ha sikeresen megérkezek, a kocsifelhajtón megállok, és kipattanok, cuccaimat is kiszedve - kis gondolkodás után még a fejszét rejtő táskát is. Aztán Morana társaságával a ház felé indulnék, hogy csöngethessek.

2010 december 19. vasárnap délután 16:00
Detroit – Otthon, édes otthon.

Feldmann ráncbahúzza homlokát szavaidra.
- Ha bármi baj lenne, csak nyugodtan szóljon Kisasszony! – mondja majd magadra hagy végül, de valahogy érzed még nincs vége ezzel a dolognak. A lépcsőn indul lefelé, de még onnan visszanéz egyszer feléd, kissé elgodnolkozó arccal. Végül eltűnik a szemed elől.

- Várunk Marion! – köszön el kedvesen Brenda majd bontja a vonalat.

Morana jókedvűen farkatcsóvál hogy foglalkozol vele kicsit.

A leveled megírod, és elhelyezed az asztalon a tetején a kutyával, és a kártyával.

Bepakolsz, miközben Morana lázasan figyeli a készülődésed. Felöltözöl, és elindulsz. A házból kilépve konstatálod, hogy ismét beborult, és szálingózik a hó. A közvilágítás oszlatja a készülődő sötétséget. A kocsiba ülsz, övet kapcsolsz. Morana is elhelyezkedik melletted kényelmesen. Elindulsz. A forgalom alábbhagyott valamennyivel a délelőttinél. Holnap munkanap, az utolsók egyike az évből. Legalábbis azoknak akik hivatalokban dolgoznak. Az ünnepek közt és alatt csak az élelemiszerboltok, és a nagyobb plázák tartanak nyitva, no és persze a szórakozóhelyek, éttermek. A városban sokhelyen már feldíszítve állnak a köztéri karácsonyfák. Parkokban, tereken, iskolák előtt villódznak sokszín égősoraikkal. Némelyiknél mikulások osztogatnak ki tudja miféléket a zsákjukból. Brendáék felé indulsz, ám furcsa féle érzés lesz rajtad urrá. Valahova máshova mennél szíved szerint. Gondolataid közé képek furakodnak be. A tisztáson álló ház, és a farkasok…

2010 december 19. vasárnap délután 15:30
Detroit – Otthon, édes otthon.

Kicsit kínosabbá válik a toporgásom Mr. Feldmann kérdezősködésére, igyekszem a szereléssel babrálni válasz közben is. A betörést jobb, ha meg sem említem neki, de kell valami hihető magyarázat.
- Nem, szerencsére nem törtek be, de kaptam néhány fenyegetést, és tudja milyen a rendőrség... amíg vér nem folyik, addig a kisujjukat se mozdítják. És utána se feltétlenül.
Kissé színtelen a hangom, mint mindig, amikor előveszem kifogyhatatlan közhelytáramat, bár idegességem érezhető.
- Nem, semmi olyasmi, ami a tulaj tárcáját terhelné, csak kicsit betörés-biztosabbá teszem a nyílászárókat. Ne aggódjon, nem csinálok szemétdombot.
Próbálok egy "semmi vész, de tényleg" típusú mosolyfélét villantani a házmesterre, őszintén remélve, hogy ezzel beéri, majd folytatom is a szerelgetést.
"Remélem a kiragasztott madár nem bántja a szemét. Tekintve, hogy mások micsoda felfordulást szoktak csinálni még a lépcsőházban is, csak nem engem fog csesztetni... én még a lakbérrel se szoktam elcsúszni, a kiabálások alapján ellenben egész sokan igen..."

...

Kicsit megnyugtat, hogy növekvőfélben van az önvédelmi arzenálom. Ahhoz sajnos eleget tudok az ilyen mániákusokról - és nem csak krimikből és horrorokból - hogy tudjam, az ilyenek veszedelmesen őrültek, és mivel megszállottak, nem adják fel egykönnyen. Továbbra is nyugtalanít, hogy miért épp engem pécézett ki, de elhatároztam, hogy küzdeni fogok. Természetesen továbbra is rettegek tőle, de így, hogy lábnyomot, sőt, üzenetet hagyott és még ha csak körvonalszerűen is, de "formát" kölcsönzött magának - ember... vagy emberszerű fantom - legalább van kivel vagy mivel felvenni a harcot. Más lehetőségem nincs, és sajnos tudom, hogy a túlélési esélyeim drasztikusan alacsonyak, de nem fogom feladni.

...

- Köszönöm Brenda, nagyon kedves vagy, nemsoká indulok is. És köszi, de tényleg jól elvagyunk itt, én meg épp elég hálás vagyok, hogy Curtis ad nekem munkát. Igazán nagyon köszönöm, Brenda! Szia, akkor hamarosan!
"Úgy tűnik, akkor végre rendes kaja is lesz... szegény Brenda, nem elég neki a két fia, még rólam is gondoskodni próbál..."

Majd Moranát dédelgetem kicsit, aztán előszedek egy ív papírt és írni kezdek...

***
"Kedves Valaki,

Először is, nem én vagyok a halál, sem a hóhér, márpedig ezek várnak rád reményeim szerint.
Gőzöm sincs, ki a fene vagy és mit akarsz tőlem, és miért pont tőlem, sem arról, hogy mire megy ki az elmebeteg kis játékod, de őszintén szólva nem is érdekel. Tudod, miért? Mert egyvalamit tudok a fajtádról. Titkos üzenetek, burkolt fenyegetések, trükkös betörések, kémkedés, a lelpezetlen célod, hogy rettegésbe vagy őrületbe taszíts és élvezhesd a látványt. Hogy miért? Mert így hatalmi pozícióban érzed magad, az enigmatikus, láthatatlan és megfoghatatlan ragadozó álcájába bújva. De kiknek van szüksége ilyen játékokra? Azoknak, akik utolsó, szánalmas, eltaposott, nyomorult vesztesek és kompenzálni akarják ezt valami könnyű préda megfélemlítésével. A játszadozásod ékes bizonyítéka annak, hogy egy kibaszottul gyáva féreg vagy. Nem sötét és nemes ragadozó vagy, de még harcias primitív majom sem, csak sunnyogó, beszari, opportunista patkány (és ezúton is elnézést kérnék a valódi patkányoktól a hasonlatért). Tudom, hogy a magadfajta megszállott dilianyósok nem szívesen kattanak le a kipécézettjükről, de ha van vér a pucádban, remélem felül tudsz emelkedni a gyengeségeden, és eltűnsz az életemből. Ha nem, akkor meg szórakozz a jó édes anyáddal, aki az abortusz-pártiak reklámplakátja lehetne. Ha nem kopsz le, hát fedd fel magad, te gyáva szarjankó, akkor örülhetsz a fejednek, hogy bizonyára erősebb vagy nálam. Hatalmas teljesítmény, mondhatom. Gondolom meg akarsz ölni, vagy ki tudja mi jár abban a beteg agyadban. Egyikünk garantáltan bele fog dögleni találkozásba. Jó eséllyel én - de nem adom olcsón azt a rusnya bőröm. Meglehet, hogy magammal viszlek a sírba, ha ugyan nem onnan szöktél el eleve, te nyomorult szörnyimitáció.

Ui: Már elnézést, a hangnem kissé durva tán, a magadfajta mentális betegek sajnálatot és együttérzést érdemelnek, de én már csak ilyen undok szipirtyó vagyok."
***

Majd a végére odabiggyesztek egy - kutyásan módosított - Hemingway idézetet is, ha már ő is okostojást játszik:

"Az ember (a vadkutya) nem arra született, hogy legyőzzék... Az embert (a vadkutyát) el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni."

Majd a levélkét akkurátusan elhelyezem az asztalomra, ráteszem a büszke tartású kartonpapír-kutyát és mellépakolom a megfelelő a kártyalapot tarot-paklimból. Alaposan megjegyzem a pozíciójukat...
"Lehet, hogy így nem tudsz betörni, de ha mégis, hát tessék, kommunikáljunk, te rohadék."

Újra bekrémezem a kezem, elintézem a fürdőben szükséges dolgokat, kerítek egy nagyobbfajta kézitáskát a fejszémnek - nem akarom itthon hagyni, nehogy a Valaki fegyverévé váljon, valamint elcsomagolom a szokásos holmim és pár egyebet: napló, toll, kés, egy doboz gyufa és egy öngyújtó (biztos, ami biztos), a tartalék kulcsok, egy flaska víz, GPS, mobil, kutyafelszerelés, elemlámpa, tartalék elem...
A szennyesem meg már vár lenn a kocsiban.

A kutyaholmikkal babrálás, készülődés és téli cuccok felvétele már jelzi is Moranának, hogy utazni készülünk. Újra szeretetteljesen megdögönyözöm, aztán elindulok a kocsihoz, majd - remélhetőleg - Curt bácsi és Brenda házához.

2010 december 19. vasárnap délután 15:30
Detroit – Otthon, édes otthon.

A gyomorfájásod enyhül valamennyit, de érzed oda kellene figyelned néhány napig a viszonylagos rendes kajálásra.

Feldmann elveszi a kulcsot amit odaadsz neki.
- Köszönöm kisasszony. – mondja
- Volt valami gond? – kérdezi az ajtó felé intve – Netán betörtek, hogy mégegy zárat szerel fel? – érdeklődik szelid hangon.
- És ha megkérdezhetem milyen felújítást csinál? – kérdi egyáltalán nem tolakódó mód. – Mert ha olyasmi, ami elhasználódásból adódik, tudja hogy akkor a tulajdonos kifeizeti, hiszen nem az öné a lakás. – tájékoztat, ha még nem tudtad volna ezt.

….

A fejsze könyűnek tűnik számodra. Azaz az erődhöz képest, könnyedén tudod suhogtatni. Hiába a nagybátyádnál a cipelés megedzett annyira, hogy törékeny termetedhez azért legyen megfelelő erőd.
A kés pedig semmilyen gondot nem okoz. Úgy érzed simán meg tudod magad védeni, ha esetleg „Valaki” – vel szemközt találnád magad.

Meghajtogatod a kutyust, ami nagyon jól sikerül.

A telefon kicseng, majd kis idő múlva Brenda kedves hangja szól bele.
- Szia Kicsim! – köszönt kedvesen Meghallgatva a mondandód felnevet halkan
- Hát persze szivem, nyugodtan hozd el a ruháid, tudod hogy nem tart semmiből! – válaszol – Én mondtam már azt is neked kicsim, hogy nálunk is lakhatnál! – s pirinyó neheztelést érzel ki a szavaiból, de tudod ez nem komoly. Inkább a féltés szól belőle, mint a bosszúság.
- Inkább gyere át, és eldiskurálunk, amíg elkészítem a kedvencedet vacsorára. Addigra lemegy a mosó és szárítógép és ha nem akarsz itt aludni, akkor haza is tudod vinni a ruháidat, tisztán és illatosan. – kedveskedik szeretetteli hangján.

2010 december 19. vasárnap délután 15:00
Detroit – Otthon, édes otthon

A bulvárfaló banya ajtóbecsukására megkönnyebbülök, semmi kedvem vitázni vele - pláne hogy rendszerint nem tudok, pontosabban nem merek vitázni vagy veszekedni, legfeljebb elképzelve.

A barkácsolás legalább kellőképp leköt, csak az a nyavalyás konzerv-kaja... és abból se volt túl sok. Pár szeletelt kenyeret bedobok még, leöblítve egy néhány nagy korty tejjel, hadd szívja fel azt a sok rohadt gyomorsavat. Persze tudom, hogy ha a közeljövőben gyomorfekélyem lesz, hát azt nem az olcsó műkajának köszönhetem. Hanem a Valakinek. És ha nem teszek ellene meg mindent, akkor bizony nem a gyomorfekély visz a sírba...

Mr. Federmann felbukkanásakor persze igyekszem lehetőségekhez mérten kedvesnek látszani, első blikkre nem tudom megmondani, hogy lecseszni jött-e, vagy sem, de a szavai megnyugtatnak. Valami tompa mosolyféleséget erőltetek az arcomra, amikor válaszolok.
- Csak természetes, hogy szóltam, Mr. Federmann.
"Affene, a házmesternek is kell kulcs!"

Besurranok a lakásba és a csizmába szánt kulcsot a házmester kezébe nyomom - nem kell messzire mennem, kívülről úgy tűnhet, mintha valóban neki készítettem volna oda azt a pótkulcsot. Közben az arcát fürkészem.
- Igen, persze, ismerem a jogszabályt. Csak emiatt kerestem uram, igen, meg a pótkulcsot szerettem volna odaadni, de nem mertem csak úgy ott hagyni az üzenettel, vagy másra bízni.
Ócska, kinyúlt és kissé átizzadt melegítőmben ácsorgok továbbra is a félig felszerelt zárral és egy rakat szerszámmal, várva, hogy folytathassam a munkát, de egyelőre türelmesen és szerényen nézek rá, hogy ő akar-e valamit.
"Vajon mennyire lesz biztonságban nála a kulcs? Hülye kérdés. Nincs olyan, hogy biztonság. Csak a biztonság illúziója."
Ha nem, akkor csak elköszönök, hogy végre folytathassam, hogy minél hamarabb túleshessek a munkán...

...

- Morana, légy jó kislány, játszunk majd még eleget, de előbb a munka.
Susogom mosolyogva a kutyusnak, mielőtt elhelyezném a csapdámat. Közben nem nagyon van időm a kutyusra figyelni - csak annyira, hogy baja ne essék - hiszen a környezetet kell pásztáznom, de magabiztosságommal sugallom neki, hogy semmi gáz nincs, menjen csak szunyókálni...

A szellőzőknél végül csak marad a só...
"Az semmi kétség, hogy rohadt egy patkány vagy Valaki, de nem egy patkányméretű patkány..."

Az ágyon heverészés kicsit jót tesz a munka végezte után. Még mindig nem érzem magam eléggé biztonságban - medvecsapdákra lenne szükségem - de az illúzió megvan, és ha egy hangyányit is megnehezítettem a mániákus dolgát, már akkor megérte. De a fejem is tisztul, és így, hogy nem töröm az agyam rajta görcsösen, eszembe is jut a név. Leibniz.
"Hú, nem filozófus, matematikus, meg fizikus... meg mindenféle... na kösz nem, nem fogok kikölcsönözni egy kupac könyvet az elméleteiről, csak hogy nyomozgassak utánad, te rohadék."

A fejszét felemelem és ügyelve, hogy Morana véletlenül se legyen a közelemben, párszor a levegőbe suhintom, próbálgatom a súlyát. Végülis egy Valakit se lehet sokkal nehezebb felaprítani, mint a tüzelőfát, leszámítva, hogy a Valaki aligha állna modellt hozzá. Aztán a fejszét lepakolom, némi mosdás és dezodorhasználat után visszaöltözök a normálisabb, kijárós ruhámba, és a késemet próbálgatom. Minél gyorsabban előkapni, hüvelykujjal fürgén kinyitni és ugyanazzal a lendülettel döfni és vágni, majd becsukni; a becsukás persze nem kell, hogy olyan olajozottan menjen. És újra. És újra.
"Bár tudnám, hogy nézel ki, te rohadék. Sokkal kellemesebb lenne, ha magam elé képzelhetnélek."
De egyelőre beérem változatos személyek odavizionálásával, akik életem során nagyon, de nagyon megbántottak, vagy megaláztak. Egész vaskos az a lista... már-már újra kamaszlánynak érzem magam. Aztán ha kijátszottam magam, előhalászok egy nagyobb szelet vékonyabb kartonpapírt, és nekiállok hajtogatni.
Kutyát. Vadkutyát. Az elvadultságot elég hozzá képzelnem.

Amikor lassan elkészül a művem, előhalászom a mobilomat és Brenda számát tárcsázom. Ha felveszi, és tényleg ő veszi fel, akkor nyugodt - és mivel Brendáról van szó - határozottabb, kedvesebb hangon szólok a telefonba.
- Szia Brenda, itt Marion. Gond lenne, ha átugranánk ma hozzátok kicsit? Kérnék tőled egy kis szívességet... nagyon el vagyok havazva, nálad hagyhatnám esetleg a szennyesem, kimosnád a srácokéval együtt? Hogy vagytok egyébként?
"Biztos vagyok benne, hogy karácsonytájt egyebek közt ezért méltóztatnak hazalátogatni, meg némi plusz lóvé reményében. Oké, én meg a szennyesemet mosatni se mennék anyámhoz, de anyám Brenda lába nyomáig sem ér fel. Elég lesz a kötelező ünnepi telefon..."

2010 december 19. vasárnap délután 15:00
Detroit – Otthon, édes otthon

Elgondolkozol honnan ismerős az idézet, s egyre inkább tudod hogy bizony hires embertől származik amit az üzenetben kaptál. A neve… az egyelőre nem ugrik be, de érzed eszedbe fog jutni…
Gondolatban feltett kérdéseidre nem kapsz választ….

Krugerné őasszonysága szájat húz szavaidra, majd becsukja az ajtót. Hallod a csoszogását amint beljebb megy a lakásban. Cetlire firkantasz néhány sort a házmesternek, s becsúsztatod az ajtó alatt. Felfelé senkivel nem találkozol. A ház olyan mintha kihalt lenne.

Átöltözöl, majd belekostolsz a műkajába. Nem sokat eszel s inkább belefogsz a barkácsolásba az előkészületek után. Morana egykedvűen fekszik az ágyad előtt, s onnan lesi a mozzanatokat. Az első ablakkal hamar végzel, és a szomszédok sem csörtetnek fel hozzád dörömbölve. Egy dolog zavar csak meg. Fájni kezd a gyomrod. A műkaja és az elmúlt napok izgalma kicsit megterhelő volt számodra, a szervezeted így hívja fel a figyelmed erre…

Az ajtón folytatod a munkálatokat. Ezzel is jól haladsz. A lift aztán egyszercsak felfelé indul, s a te emeleteden áll meg. Kinyílik s a házmester, Bill Feldmann – gúnynevén fehér Bill – száll ki. Nevét pedig onnan kapta hogy bár fekete a bőre a haja hófehér, pedig nem néz ki többnek harmincöt-negyvennél. Azt rebesgetik tragédiák sora övezi a családot, a haja is emiatt őszült meg igencsak fiatalon. A férfi feléd indul. Megáll a közeledben a kezében az általad írt cetli.
- Jó napot kisasszony! – köszön s megszemléli az új zárat.
- Köszönöm, hogy szólt. – emelinti meg kicsit a cédulkádat.
- Egy pótkulcsot mindjárt adjon is ide – mondja – tudja a tűzoltóság miatt kötelező. – te is tudod ez a szabály mindenhol ahol bérlakások vannak. Várakozóan néz rád.
- Csak emiatt keresett? – kérdi aztán

….

A kulcsokat (négy marad, ha odaadod a házmesternek amit kér) elhelyezed.

A deszkát gond nélkül felékszerezed a cipőtalpszaggató szögekkel. Morana nagy elánnal lendül bele a játékba. Akkor lesz csak kicsit csalódott, mikor befejezitek. Végül vissza lefekszik a helyére. Onna figyeli amint kimászol a tűzlépcsőre. Az izgatottságát abból látod, hogy fektéből felül és igencsak lesi, hova mész nélküle, s főképp merre?! Érzed az aggodalmát is. A csapdát és a rongydarabot is megfelelően elálcázva elhelyezed. A keretre szögeled a lécet, és a párkányra is elhelyezed a betörő elleni apró kis aljasságaidat.

A szellőzőket megvizsgálva rájössz hogy ott teremtett lény ami kismacskánál nagyobb nem igen tudna elférni, s mivel a nyílások takarói rozsdamentes fémből vannak, ferde „lamellás” megoldással, csak apróra szeletelve tudna a lakásba bemenni bármi. A sót felszórod.

Az ágyon heversz végül mikor rendet tettél, s a fejszédet szemléled. Beugrik a név. Gottfried Wilhelm Leibniz….

2010 december 19. vasárnap délután 14:08
Detroit – Otthon, édes otthon.

Némi megnyugvással tölt el, hogy legalább a kutyaséta és a kajabeszerzés gond nélkül telik. Otthon azonban az árulkodó nyomok hiánya kifejezetten idegessé tesz... egyre bizonyosabb vagyok benne, hogy vagy kísértetjárás áldozata vagyok, vagy végleg elment az eszem. Utóbbi opció ha lehet, még inkább megrémít.

A mobilon látható üzenetet hosszasan bámulom, dermedt iszonyattal... és mégis csak arra hajlok, hogy fizikai lény a Valaki, de legalábbis eléggé valós, csak valahogy mégis képes kitrükközni és bejárni a lakásomba.
"De Morana most miért nem érezte a szagát? Persze éjjel nyomot is hagyott. Mocskos rohadék, elegem van! Csak találkozzunk szemtől szembe, és megöllek, még ha beledöglök is, vagy ha sittre is vágnak. Betelt a pohár!"

Elmentem az üzenetet, mielőtt elsüllyeszteném a mobilt, keresgélve elmémben, hogy honnan is ismerős az szöveg - legalábbis az eredetije, a személyes odaszúrás nélkül.
"Valamelyik híres idézetes könyvben olvashattam... filozófustól talán, de melyiktől is? A fenébe is, de nehéz így gondolkodni!"

Végül függőben hagyom az elmélkedést, és nem vagyok abban a lelkiállapotban, hogy feltúrjam szegényes itthoni könyvtáramat. Inkább az érdekel, mit akart ezzel üzenni a Valaki nekem.
"Hogy meg kéne fejtenem az eddigi nyomokból, hogy mi következik? Vagy hogy ez a sok stressz és iszonyat csak valami rosszabbhoz vezet - még több iszonyathoz? Utóbbit már sejtettem, ami pedig az előbbit illeti, eszem ágában sincs belemenni az elmebeteg játékodba, te rohadék. Mi a francot akarsz tőlem? Miért én?"

...

Mikor lerobogok a házmestert keresve és kiront Mrs. Kruger közölve a rossz hírt, csak még mogorvábbá és lehangoltabbá válok. Megkérhetném, hogy szóljon neki, de még a végén fel kéne emelnie a hájas valagát a bulvárlapjai bűvöletéből és kimásznia a celeb-fantáziáiból, amikbe belegondolni sem akarok.

- Csak felújítani fogok. Elnézést az esetleges zajokért.

Közlöm tömören, halkan és gépiesen, majd a táskámból kerítek valami cetlifélét, amire írhatok - akár egy üres lapot a naplómból - na meg egy tollat, és a falnak támasztva üzenetet firkálok, amiben közlöm, hogy a mai és talán a holnapi nap során is felújítási munkákat végzek a szerződési feltételeknek megfelelően, természetesen más nyugalmát nem zavarandó nem fogok éjszaka zajongani, a nappali zajokhoz pedig a lakóközösség szíves elnézését kérem, majd aláírásként odafirkantom a lakásszámomat is. A nevemet nem. Ha végeztem, becsúsztatom üzenetem a házmester ajtaja alá vagy a levelesébe, ahogy könnyebb, majd villámgyorsan felszáguldok, hogy neki is álljak a műveletnek.

Először valamit ennem kéne, így egy zöldséges-rizses-húsos-akármis konzervet felbontok, egy mikrózható tálba löttyintem tartalmát és megmelegítem, addig is pedig átvedlek - természetesen a fürdőben - valami kifejezetten koszos melóhoz való ócska melegítőféleségbe. A kezeimet gondosan bekrémezem és eszek pár falatot, de hamar ott hagyom a tányért, hogy helyet csináljak a barkácsolásnak. Újságpapírral teregetem le a padlót és odahordom a szükséges cuccokat, kivéve a szúrósabbakat - azokat Morana-biztosan elzárom.

Elsőként a "veszedelmesebb" ablakra szerelem fel a reteszeket, az ócska keretnek és a retesznek is megfelelő fúrófejet használva, ha kell, megerősítendő a fát fűrészelek pár gondosan kimért szeletet a lécekből. A másik ablakkal is ugyanez a tervem, de elsőként a reluxájával kell megbirkóznom - kézzel tolom fel és ideiglenesen felkötözöm, hogy addig se zuhanjon alá, amíg dolgozok - ha végeztem, leengedem persze.

Amikor ez megvan, kis szünettel - ivás, vécé, esetleges dörömbölő szomszédok nyugtatása, hogy elnézést, és rövid leszek, meg hogy jogomban áll nappal felújítási munkákat végezni - az ajtónak is nekiesek. A papírmadaram marad jelképes kiszögelt bagolyként az ajtón, ám az új zárat a már elmagyarázott procedúra alapján gondosan felszerelem - jól jön a régi mellé. Aztán ha ez megvan, a másik redőnyt is átlátszatlanra állítom, és villanyt kapcsolok inkább - a kulcsok elhelyezése következik. Egyik egyelőre a csizmámba, egy-egy a kulcscsomómra és a tartalék kulcscsomómra, terveim szerint majd Brendánál hagynék egyet, és esetleg Cherylnél még egyet.

Újabb pihi, de nem sokáig; továbbra is figyelő szemektől távol, már reményeim szerint, nekiállok deszkalapokat méretre vágni, hogy az ablakhoz szögezhessem majd őket, biztosítva, hogy a keretre szórt, mindenféle csapdáknak való dolgokhoz ne férhessen kutyusom. De mielőtt feltenném őket, van még egy apróság. Egy kisebb deszkalapot hatalmas szögekkel ütök át, elég nagyokkal, hogy egy cipőtalpat is átfúrhassanak vagy megakaszthassanak. Majd egy ócska, kidobásra ítélt rongydarabbal játszom kicsit Moranával, hagyva, hogy jól összenyálazza, és még a fenekét is megtörlöm vele. Mindent alaposan, a terv szerint.

Végül aztán felhúzom a felhúzható reluxát és az ablakot is kinyitom. Kivárok, amíg épp elég néptelen az utca, és persze igyekszem meglesni, hogy a szemközti háztömbből se figyel-e valaki. Amikor elég nyugis a placc, óvatosan a tűzlépcsőre mászok, és a távolabbi részére pakolom az immár erősen kutyaszagú rongydarabot, épp csak finoman elfedve hóval - így nem fognak a szögekbe sétálni kóbor macskák. Újra kivárom, hogy senki se figyeljen, majd a szöges csapdámat oda pakolom, ahol legutóbb feltúrt volt a hó - majd gondosan betemetem hóval.
"Medvecsapdát kellett volna vennem. A francba. Azt biztos tartottak a vadászboltban."

De reményeim szerint ez is megteszi... aztán visszabújva és az ablakot újra becsukva és immár be is reteszelve, a reluxát újra leeresztve nekiállok felszögelni a párkányra a kutya-barikádot (ami éppenséggel egy behatoló dolgát is megnehezítheti). Végül újra szögeket pakolok a párkányra, illetve egy régi üveget is előhalászok, majd egy törölközőbe csavarva összetöröm. Az üvegszilánkokat is gondosan a párkányokra szórom. Majd hogy ideiglenes védelmem biztos legyen, sót szórok az ablakpárkányra és az ajtó elé is.
"Vajon kihagytam valamit? A szellőzők!"

Megkeresem a szellőzőket a lakásban, és azokat is bebiztosítom - épp csak annyit hagyok meg belőlük, hogy meg ne fulladjak - na meg be is sózom azok környékét is. Ha már a kísértetgyanú fennáll, menjünk biztosra.

Végül aztán nekiállok feltakarítani a romokat, amiket kreáltam, a szemetet zsákba gyűjtöm, a használható cuccokat pedig elrámolom a szerszámokkal egyetemben. Kissé kimerülten döglök le az ágyra, a fejszémet nézegetve révetegen. Kissé talán betegesebb tekintettel a kelleténél...
"Küzdelem. A Vadkutya nem menekül tovább."

És még így is van jó pár dolgom hátra...

2010 december 19. vasárnap délután 14:08
Detroit – Úton hazafelé - Otthon, édes otthon.

A futtatón nem futtok bele senkibe. Úgy látszik a közelgő karácsony máshová szólítja a mégoly lelkiismeretes kutyatartókat. Kijátszva magatokat elintézed a bevásárlást is. Bonyodalom nélkül valóban málhásként keveredtek haza.
…..

A madár passzívan lapít az asztal alatt, hiába pillogsz felé. Az ablak érintetlennek tűnik. Sem leesett, sem véres szöget nem találsz. A reluxa is ugyanúgy van ahogy hagytad. Az ablakon sincs újabb üzenet. A mobilodhoz lépsz. Leveszed a töltőről és így felvillan a kijelző. Az üzenetek menüben áll, és egy üzenetet írtak vele…
„A jelen méhében hordozza a jövőt(d).” A szavak nagyon, nagyon ismerősek… Valahol már hallottad. Vagy olvastad?!

A madár egykedvűen tűri hogy átmorfold bagollyá. Az ajtóra ragasztod, s ehhez sincs hozzáfűznivalója. Morana lesi csak izgatottan miféle játékot találtál ki. Mikor készen vagy a művel felágaskodik és megszaglászni próbálja a madarat. Ám orrával csak alig alig éri el. Végül négylábra huppan és szinte kérdő tekintettel néz fel rád, farkát csóválva.
….

Morana engedelmesen visszamegy a lakásba, s tudod az ajtóval szemben ülve fog várni, hiszen mindig tudja amikor csak rövid időre hagyod magára. Bár erre lehet a kabátnélküliségedről jön rá, ki tudja?!
Lemész az elsőre ahol az házfelügyelő lakik. Csengetsz, ám odabentről nem jön ki senki. Kopogásra sem válaszolnak. A szembeszomszéd jön ki, Krugerné asszonyság. Őkövérsége virágos pongyolájában túldíszített minyonnak néz ki, haja épp festékes a rákent szőkítőtől, s feje tetején feltornyozva még rá is tesz a látványra egy cseppet. Agyonra olvasott pletykalapot fog kezébe, lábán kajla nyuszit formázó mamusz rózsaszínlik.
- Nincsenek itthon! – közli akátha egy felvilágosító iroda unott alkalmazottja lenne. Hangja nemcsak hogy nem kedves, de támadékonyság is vibrál benne. Talán zokon vette hogy a sztárpletykák falása közben zavarták meg.

2010 december 19. vasárnap délután 13:15
Detroit – Somerset Plaza - Úton hazafelé - Otthon, édes otthon.

A nő mosolyféleségét épp csak egy pillanatra kapom el és már száguldok is. Kissé leharcolt az anyaféle, talán drogos és azért ilyen vézna meg bágyadt, de talán beteg vagy csak hullafáradt és hát ki vagyok én, hogy ítélkezzem? A lépcsőház üressége határtalan megkönnyebbüléssel tölt el, meg is állok egy szusszanásnyi időre, elhessegetve kamaszkorom megaláztatásainak képeit, amik felszínre akarnak törni mikor annyian bámulnak... (és röhögnek) de csak a megnyugtató üresség fogad, majd végre valahára a kocsiban Morana.

Kieresztem, hagyom, hogy ugráljon körülöttem, málhámat is óvatosan pakolom be, nehogy fejbe sikerüljön kólintani a deszkákkal, amiket a hátsó ülésen helyezek el, ahogy elfér - ha kell az első üléseket előrébb húzva, ha nagyon máshogy nem megy, hát az ablakot is lehúzom épp csak annyira, hogy kilóghasson a maradék, bár erre tán nem lesz szükség, elég nagy kocsi, ugyanis amerikai természetesen, épp csak hogy tökei nincsenek... Újra bepattanva aztán megszeretgetem Barátom tisztességgel, visszapuszilva. A sorompónál kifelé letudom a parkolási díjat is, aztán robogva elindulok az egyre inkább moslékszínű hóban, a moslékszínű város moslékszínű ege alatt.

Mielőtt hazamennék, leállok még valami kutyafuttatásra alkalmas helyen, játszani egy sort Moranával, na meg ha megint rájön a szükség, megvárom, hogy kieregesse. A rendszerint sétákra magammal hordott kék elasztikus kislabdájával futtatom kicsit, rá se hederítve másokra, ha netán bámulnának; most velem van Morana, most nem érdekel. Én csak annyit kocogok, hogy ne fagyjak át nagyon, egyébként rutinosan a közelben parkoló járgányt figyelem. Ha túl sok, túl fekete és túl fiatal alak kezdene el lézengeni a környéken, akkor tudom, hogy itt az idő sürgősen továbbállni, bár pár maradék lécért és deszkáért ami látható kintről, még ezeknek se érné meg feltörni. A következő cél még egy kisebb, lehetőleg valami kevésbé felkapottabb bevándorlós kisbolt volna, ahol bevásárolhatom a szükséges otthoni fogyóeszközöket, a kutyakaját és a Marion-kaját. Még a tejet se felejtem el. A mosoda majd marad legközelebbre, akad még pár tiszta göncöm, még ha egyre ócskábbak, vagy helyenként szakadtak, vagy kifakultak és kinyúltak, különösebben nem érdekel.

Végre aztán otthon, végre - meglehet, több körrel - felrámolom a cuccokat, ledobom a kabátot, csizmát, a holmik nagy részét az előszobában hagyva, csak a fejszét és a kést veszem elő, előbbit az ágyam mellé támasztva ha beérek, utóbbit zsebre vágva. És én is indulok inni, amikor...

"Összegyűrtem. Esküszöm, én összegyűrtem. Hogy...?"

Pár pillanatig hangtalanul bámulom, mert képtelen vagyok máshová nézni - ott belül sikítanék és tébolyultan kacagnék egyszerre, de arcom dermedt, rút üresség, hangom sincs már. Mikor képes vagyok elkapni tekintetem végre, a papírmadarat a helyén hagyom és az ablakokhoz osonok, megnézve a barikádom a helyén van e, a szögek sincsenek e feldőlve, esetleg nem rejtenek-e vért, a reluxa is érintetlen-e, nincs e más nyom... aztán kiszikkadva - részben a sok rohangálástól és cipeléstől, részben az újabb hirtelen riadalomtól azért inni iszok, és a dolgom is elvégzem. Még a romlandóbb kajákat is a hűtőbe rámolom, néha megbűvölve pillantva a madár irányába. Étvágyam ha volt is, most már nincs. A mobilomat ellenőrzöm aztán, feltöltött-e (eleget ült a töltőn, úgyhogy mindenképpen leszedem), megnézem nincs e nem fogadott hívás vagy üzenet a hangpostán, vagy sms... aztán elsüllyesztem a nadrágzsebembe - nem a késesbe persze.

De kényszerű kapaszkodás az itthoni apró teendőkbe ide vagy oda, egyre eszementebb dolgok jutnak eszembe. Például az a régebben olvasott könyv a régi állatos babonákról, ahol írták, hogy Európában több helyen szokás volt vészterhes időkben vagy ha a haldokló volt a háznál, baglyot szögezni az ajtóra, hogy elvigye a veszedelmet és a halált. Emlékszem, mennyire felháborított - mint minden állatkínzós dolog. De ez egy... papírmadár...
Óvatosan felemelem , széthajtom és újra összehajtom, ezúttal nagyobb, bagolyszerűbb fejet és szélesebb de rövidebb szárnyakat kreálva neki, miközben néma iszonyat ül rajtam. Morana nyugalmába kapaszkodok, mert másba nem tudok. Az ép elmémbe végképp nem...

Szigetelőszalagot kapok fel, az ajtóm kinyitom, harapok egy-egy darabot a szalagból, és egyelőre kiteregetett szárnyánál fogva kiragasztom a madarat az ajtó külső felére. Bagoly helyett papírmadár, szög helyett szikszalag, de mit számít, ha eszem helyén is csupán hülye babonák keringenek.
"De hinni kell benne. A hit ereje csodákra képes. Baglyom leszel, s áldozatom. Vidd magaddal félelmem, vidd magaddal veszedelmem, hogy a halál el ne érjen engem."

Aztán újra csizmát öltök, de most kabátot nem, és ezúttal Moranát is visszacsukom - majd aztán zárom - a lakásba. A házmesterhez indulok, mert bár minden felújítás - önköltségen persze - engedélyezett, sőt, még örülhet is neki a főbérlő, némi zajjal fog járni, így előre be kell jelentenem... és ha sikerült odaérnem, óvatosan csengetek, vagy ha a csengője bedöglött volna, akkor kopogok.

2010 december 19. vasárnap délután 13:15
Detroit – Somerset Plaza - Úton hazafelé - Otthon, édes otthon.

A nő rádnéz, kissé kótyagosan, ajka elhúzását tán mosolynak is betudhatnád.
- Persze, persze – mondja majd újra a gyerekre fordítja figyelmét. Odébblépked és a tömeg hamar elnyeli. Te a lépcsőhoz igyekszel, és ahogy sejted a lépcsőház igencsak üres. Senkivel nem találkozol a parkolószintig. Odalent sincsenek túl sokan, akik vannak lázasan tűntetik el a csomagjaikat a kocsikba s máris sietősen távoznak. A kocsit eléred, ahol Morana lázas farokcsóválással, és csaholással örömködik neked, és türelmetlenül várja hogykinyisd a kocsiajtót. Ha megteszed kivágódva a kocsiból körbeugrál, és kiváncsian megszaglász, nem csak téged, a csomagjaidat is. Kitüntető figyelemmel lesi amint a csomagjaidat te is elpakolod, végül a helyére ül vissza. Mellé ülsz, és az arccsók sem marad el tőle.

A parkolóházból kikanyarodva éles napsütés fogad. Csak azokon a helyeken olvadozik a felpupozott hókupac ahol érintkezik a vegyszerrel amivel kezelik az utakat és a járdákat, mert különben fagypont alatti a hőmérséklet, adja tudtodra az egyik kereszteződés köztéri órája ami hőmérővel kombinált. A hazafelé utad a némi-nemü forgalmat leszámítva zökkenőmentes. A lakásba érve semmi különöset nem veszel észre. Morana nyugodtan viselkedik, és egyből a vizestálját keresi fel, hogy lefetyeljen belőle. Lepakolsz, levetkőzől. A szobába érve furcsa érzés lesz úrrá rajtad. Körbenézel és az asztalod alá téved a tekinteted...

2010 december 19. vasárnap délután 12:50
Detroit – Somerset Plaza.

A milliószor megismételt rutinprocedúrával pötyögöm be a kódomat és hálásan mosolygok az eladóra amikor gondosan vállpántnak való hurkot rögtönöz a deszkákra és lécekre. A kártyát elsüllyesztem, összeszedem a holmikat, igyekszem a lehető legkompaktabb módon a kisebb tasakokat a nagyobbakba gyömöszölni, majd vállamra kapom méretes terhemet is. A sok súly nem zavar, hiszen a műhelyben néha álló nap böszme nagy abroncsokat kell pakolászni a gumicseréhez vagy javításhoz és a menhelyen is megfordulnak igencsak termetes kutyusok akiket műtét után alva, holtsúlyként hurcolászok, de egy tömött bevásárlóközpontban szabad kéz nélkül málhás szamárként ügetni valahogy kellemetlen.
Szeretem, ha van szabad kezem...

- Boldog, békés ünnepeket kívánok önnek is uram, és még egyszer köszönöm a kedvességét. Viszont látásra!

Kicsit tétováztam ugyan, hogy az "áldott" szót belefűzzem-e mondandómba, az emberek hajlamosak megsértődni bármi hülyeségen - a hívők, hogyha kimarad az "áldás", az ateisták, hogyha belekerül, a zsidók meg már a Karácsony említésétől is... túlbonyolított világ ez, és sajnos ezt sosem szoktam meg igazán.
Sosem éreztem magam idevalónak.

Kilépve szeretnék a lehető leghamarabb a parkolóhoz eljutni, de persze szabotálják a terveimet... a kisgyerekkel nem tudok mit kezdeni, még ha nem is lenne tele az összes kezem és hátam, akkor se nagyon menne a gügyörészés. Bár aranyosnak találom a kölyköt és legfőképp örülök, hogy nem a megégett ábrázatomat bámulja, de így is csak marad az a bizonyos kínos egy helyben toporgás a kínosan rezzenéstelen arccal, csak azon igyekszem, hogy nehogy valami baja essen...
... De persze túl szép lett volna a mai nap, ha nem történik valami malőr. Lehajolni nem tudok és nem is merek, nehogy még valakit fellökjek, simán otthagyni a fenébe meg fertelmes nagy bunkóság lenne, így marad a tesze-tosza ácsorgás. Amikor pedig minden tekintet felém fordul, nos, szeretnék valahol nagyon, nagyon máshol lenni. Mondjuk az Antarktiszon vagy bárhol, ahol nem bámulnak. A nőre nézek aztán és kissé hadarva kinyögök végre magamból pár szót...

- Az öné? Jaj, ne haragudjon, ez a tömeg és ez a sok cucc, megbotlott szegénykém, de úgy látom nem esett semmi baja, csak megijedt. Bocsánat, nekem... sietnem kell...

És egyre fokozódó tömeg- és figyelemiszonyom na meg a rettenetesen kínos szituáció egyvelege menekülésre is késztet - persze ahogy az várható, túl gyorsan nem tudok és nem is merek haladni. Igyekszem elég kicsire összehúzódni és a lehető leghatékonyabban felszívódni a helyszínről, ha kell, a kevésbé zsúfolt kerülőúton... azaz sanszosan a lépcsőház irányába. Nem sok plázalátogató szeret lépcsőzni ha van lift és mozgólépcső... Isten áldja Amerikát.
"Csak jussak végre el ahhoz a nyomorult kocsihoz!"

2010 december 19. vasárnap délután 12:50
Detroit – Somerset Plaza.

A férfi tekintete elégedetté válik, hogy nem utasítod el a kis ajándékát. Mosolyogva megy be a pult mögé és kezd el blokkolni. Hamar beütöget mindent majd elveszi a kártyát
- Huszonnyolc ötven. – mondja lehúzzva a kártyát, és eléd rakja a pinkód bevitelére szolgáló ketyerét.
- Zöld, majd pin, és megint zöld – sorolja, miközben csomagolni kezd. A zárakat és apróságokat egy papírtasakba teszi bele. A fejszét egy keményebb dobozba, majd ezt is a tasakba helyezi. Majd egy hosszabb spárgát kerít, és szakértően és gyorsan összekötözi a léceket, s egy kellemes kis hurkot is alkot rá, ami nagyobbacska.
- Így a vállára veheti – mosolyodik el, majd a blokkot a táskába helyezve nyújtja oda neked. A kártyát is visszaadja.
- Legyen szép ünnepe! – csillan rád a tekintete mosolyogva. Majd figyeli ahogy felszedelődzködsz, s kilépsz a boltból. Tekintete érzed ahogy rajtad függ. Odakint máris gondod akad. Egy szabadon engedett tipegő kölyök kerül a lábad elé. Pelenkája dudorítja a nadrágját. Szöszke göndör fürtjei dúsan keretezik arcát. A lábadat átkarolva felnéz rád nagyot nevetve
- Medfodtalak! – kacag aligfogúan, majd elenged és kissé hirtelen mozdulattal fordít hátat – fodj med ha tutsz! – csicsergi a nemtelen baba és sietősre veszi a figurát. A lendülete túlontúl nagy, és elkerülhetetlen a történés. Elhasal nagyot puffanva, s élesen felsír. A tömeg megtorpan köröttetek s hirtelen lesz csend. Mindenki rád és a babára figyel. Többen mozdulnak a csöppségért, mikor borzas hajú vékony sápatag nő furakszik előre és emeli fel a gyereket a földről.
- Jajj szivem, mi történt? –kérdi kissé álmatag, majdhogynem unott hangon. Az emberek továbblépkednek, csak a szájhúzásokat látod ahogy a nőt végigmérik.

2010 december 19. vasárnap délelőtt 12:35
Detroit – Somerset Plaza.

Csendes nyugalommal, reményeim szerint továbbra is barátságosan követem az eladót. A reakciója a fejszére nem lepett meg, na meg persze átgondolva nem nehéz kitalálni, miért is kell nekem ennyi retesz, zár és egy fejsze. Kérdésére bólintok rezignáltan, majd tömören hozzáteszem:

- Évről-évre rosszabb ez a város, lassan nemigen marad már "jó környék".
"Én meg évről-évre egyre jobb vagyok a banális közhelyekben..."

Táskámat a földre teszem és lábamnak támasztom miközben a fejsze súlyeloszlását próbálgatom - persze csak finoman. Úgy lendületből majd szemtanúk nélkül suhintgatnám meg inkább. Tekintve hogy a Valaki mennyi idegességet és aggodalmat okozott, legszívesebben fantomszerű alakjába vágnám, persze tudom jól, hogy az ilyesmit sokkal könnyebb elképzelni, mint megtenni.

- Köszönöm, remek lesz, megveszem.

Átadom neki majd táskámról nem feledkezve meg követgetem őt kissé lesunyt fejjel és görnyedten. Nem szeretném a vásárlók figyelmét felkelteni. Meg általában véve, senkiét sem. Alaposan megfigyelem a reteszeket és a lakatokat, majd a felkínált zárat is megvizsgálom, szó nélkül bólogatva a srác magyarázatára és persze az árcédulákat is számításba veszem; nincsenek felesleges kérdéseim - egy ilyen zár pont megfelelő lesz nekem, ami ennél igazán komolyabb, az egy vagyonba kerülne. Átpörgetem a fejemben előre is a felszerelési procedúrát és otthoni szerszámos ládám tartalmát is. Végiggondolom megvan-e még az összes szükséges méretű csavarkulcs és csavarhúzó, a megfelelő típusú fúrófejek, tiplik és csavarok, de végül is némi nyugalommal konstatálom, hogy elvileg rendben van minden. Ha meg valami szükséges tovaröppent volna (mint egy origami madár) hát akármikor elugorhatok Curt bácsi műhelyébe. Már azt tervezgetem, hol hagyom majd a pótkulcsokat, mert arra bizony szükségem lehet.

- Ez tökéletes lesz, igen. Természetesen, köszönöm.

Hümmögöm, majd türelmesen várakozok a pult mellett, amikor elsuhan, majd mikor megjelennek a deszkák és lécek és megtudom, hogy ajándékba kapom a maradékot, kissé meg is illetődök...
"Manapság bármi ingyen?"

Majd elmosolyodok, ügyelve rá hogy látható is legyen az a mosoly és lassacskán újra előpecázom a bankkártyámat.

- Igazán nagyon kedves, uram, örömmel elfogadom, köszönöm szépen.

Nyújtom is a kártyát, és már előre halvány szorongással tölt el hogy ennyi cuccal kell végiglavíroznom a karácsonyi plázatömegen keresztül... Ócska börleszk-jelenetek villannak az elmémbe deszkákkal fejbe kólintott bamba bámészkodókról amiket cseppet sem találok viccesnek. De a srác pusztán egyszerű figyelmességével elérte, hogy a kedvem egy hangyányit jobb legyen. Elképesztően ritka kincs az emberi kedvesség, értékelni kell.

2010 december 19. vasárnap délelőtt 12:35
Detroit – Somerset Plaza.

A fiatalember aprókat bólogatva hallgatja mondandód, mosolya csak alig enyhül az arcán, s látod teljes figyelme a tied.
- Ühümm. – mormolja halkan nem akarván közbevágni a szavaidnak. Mikor elhallgatsz csak egy pillanatot gondolkozik majd kedvesen az egyik sorba int.
- Erre tessék – invitálna maga után. A fejszét illető szavaidra felnevet halkan s visszapillant megtorpanva.
- Ilyen rossz környéken lakik? – kérdi s igazi aggodalom csendül a hangjában. Odalép a fejszéket tartó rácsozathoz és leemel egy nem túl nagyot. Feléd nyújtja
- Ez szerintem megfelelő lesz önnek. Pont az ön testalkatához illik. – bólint s ha elveszed a szerszámot érzed hogy azért van súlya, de mégsem nehézkes. A férfi kiváncsian várja mit szólsz hozzá.

A fejszét elveszi tőled, a pultra csúsztatja kis kitérővel, aztán s indul tovább a sorba. Mindenféle csillogó pántok és egyebek sorakoznak kosarakban egymás mellett, méret és funkció szerint válogatva. A férfi szakértő mód rakja össze amit kértél az ablakokhoz a lakatokkal bezárólag. A másik sorban a záraknál sem sokat válogat, s kiválaszt egy szerinte megfelelőt.
- Ezt könnyú felszerelni – mutatja neked. - A zár végeredményben mágnesezett kulccsal működik, öt kulcs van hozzá. – magyarázza
- Belülről nem kell kulcsot használnia a bezáráshoz, mert fordítógomb van hozzá. Kívülről is csak megnyomni kell a zárat és bezáródik. – mutaogatja a csomagoláson keresztül a dolgokat.

Aztán ezeket is a fejsze mellé halmozza a pultra, s feléd fordul
- Kis türelmet kérek. Megnézem a léceket – s elveszik a vásárlók közt. De nem telik bele tán két perc máris érkezik vissza. A kezében három szélesebb deszka, és három léc, egyik sem hosszabb mint a magasságod.
- Ezek maradék anyagok – mosolyodik el – Nem hibásak, de méretre vágásnál megmaradtak. Ajándék a bolt nevében. – támasztja le melléd a pult külső oldalához.
- Ügye elfogadja? –kérdi kedvesen.

2010 december 19. vasárnap délelőtt 12:35
Detroit – Somerset Plaza.

Az eladó mosolyára igyekszek viszont mosolyogni - aztán vagy látja a külvilág, vagy nem - és az ezerszer begyakorolt technikával diszkréten eltakarva a beolvasó számpadját magam is gépiesen bepötyögöm a kódot. A kártyám egyenlegével tisztában vagyok, ahogy rendszerint arra is ügyelek, hogy ne lépjem túl a hitelkeretet, hiába áhítoznak a kövér bankárok effélékre. Átveszem a táskát és egy újabb mosolyféleséggel fordulok mind az eladó, mind a biztonsági őr felé.

- Köszönöm, önöknek is szép napot és kellemes ünnepeket!

Tudom, hogy mint mindenkinek, már nekik is a fülükön jön ki a karácsonyi jókívánság, vagy épp érzéketlenné is váltak (mint az összeégett idegvégződések a roncsolt szövetben) rá, de hálásan a nem kekeckedő, idejüket nem húzó és illedelmes vásárló vagyok. Manapság tán ritka is a magamfajta. De irány a barkácsbolt...

Kilépve persze újra a nyüzsi, újra a tömeg, újra az álszent csilli-villi gagyirengeteg mögé bújtatott fogyasztói társadalmi pokol. Igyekszem újra egész picivé összehúzva magam keresztülmanőverezni a vásárlási lázban égőkön, táskáimat gondosan magamhoz húzva, hiszen a zsebtolvajok számára igazi paradicsom ez az időszak, kamerák és őrök ide vagy oda. A mozgólépcső felé sodródok a tömeggel, türelmesen kivárva hogy feljebb jussak és célba vehessem a barkácsboltot.

A célállomásomat elérve a tömeg legalább egy hangyányit kevésbé túlzó, főleg, hogy egy külön eladó is jut rám. Egy meglepően őszintén kedves eladó.
"Új fiú lehet, vagy kivételesen jó ember. Az ilyen alulfizetett, baromi fárasztó munkáknál kevesek szoktak a tompult, fásult műmosoly és a közöny elegyénél több erőfeszítést pazarolni a vásárlókra. Ő még csak nem is a kétségbeesett 'az év eladója' címért teperő fajta lehet."

Kedvességére kedvességgel reagálok magam is, hátrahagyva - legalábbis megpróbálva - idegességem.

- Szép napot önnek is, uram. Ablakokra szerelhető biztonsági reteszeket szeretnék. Szabvány bérháztömb ablakok, feltolós ablaktábla, fából készült keret, kissé megvetemedve. Két retesz alsó rögzítésre, kettő a középrészhez. Olyasmi fajtát kérnék, amit lakattal is lehet biztosítani, és lakatot is kérnék hozzájuk, tartalék kulcsokkal. Ezen kívül ajtóra szerelhető plusz biztonsági zárat is szeretnék, nem túl drágát, de megbízhatót... lenne olyan kedves megmutatni a választékot? Ohh, és mielőtt elfelejtem... pár rövidebb léc és deszka jól jönne még, ha az ablakkeret nem bírná a kiképzést. Régi ház.

Az ajtóra egy minőségi hevederzár lenne a legjobb, de az túl drága, és a felszerelése meghaladja az otthoni barkácskészletem tartalmát, így hát maradok a praktikusabb fajta, egyszerűen felszerelhető, de reményeim szerint nehezen feltörhető típusnál...
... valamint ahogy körbefuttatom a szemem a sorok között, igyekszem meglesni az otthoni fegyverként is használható szerszámokat. Egy éles fejsze jól jöhet, például... így ha sikerül kiszúrnom egy szimpatikusabb fajtát, rámutatok.

- Ohh, és azt a közepes méretű fejszét is elvinném. Köszönöm.

Hangom határozott, kissé monoton, arcom tekintetem minden kedvessége ellenére valószínűleg elég hidegnek hat...
"Könyörgöm, ne tegyél fel felesleges kérdéseket Pontosan tudom, hogy ilyesmi igényei - főleg ünnepekkor - a totál paranoiásoknak vannak, vagy a sorozatgyilkosoknak akik a kis vackukat akarják bebiztosítani a kínzásra ítélt áldozataiknak. Utóbbinak legalább aligha fogsz tartani."

2010 december 19. vasárnap délelőtt 12:35
Detroit – Somerset Plaza.

A férfi halovány mosollyal bólint a választásod hallva. A kést elveszi előled és összecsukja. Majd egy puha bőr tokba csúsztatja bele, s a dobozába rakja.
- Nyolc nyolcvan-nyolc – mondja s beüti a pénztárgépbe az összeget. Elveszi a kártyád és lehúzza, majd eléd rakja a számkódos nyomógombokkal ellátott vezérlőt.
- Zöld gomb, majd pin, aztán megint zöld gomb – sorolja gépiesen, miközben egy apró, a bolt reklámjával ellátott papírtasakba teszi a kés dobozát. A többi kést a tálcára visszatéve a helyére teszi.
…
A masina elfogadja a kártyád majd kiadja a blokkot. Ezt letépve a táskába teszi és eléd tolja a pulton.
- Tessék kisasszony. – szól barátságosan.

Kérdésedre kis mosollyal bólint.
- Egyel feljebb – bök hüvelykjével felfelé – Velünk átellenben szinte megtalálja a barkácsboltot. – igazít útba barátságosan.

….
- További szép napot és kellemes ünnepeket. – köszönnek el tőled.

….

Az üzletből kilépve belevegyülsz a tömegbe, ami szinte hullámzani látszik. A tarka tasakok, és dobozok az embereknél, s a kirakatok rikító fényessége szintje bántja a szemed. A hangszórókból csilingelő dallamok áradnak, fokozva a negédes hangulatot. A fentebbi szintre lifttel vagy mozgólépcsőn tudsz feljutni. Akad lépcsőház is, ám az tőled messzebb van…

A barkácsboltban is nagy a tömeg. Tanácstalan feleségek töprengenek számukra ismeretlen szerszámok felett, barátnők lamentálnak járkálva a sokrok közt, s nézegetve szemezgetik a sok magakellető árut, vajh melyik is lenne megfelellő ajándékba. Viszonylag kevés férfi akad az üzletben, róluk lerí hogy nem ünnepi bevásárláson vannak. Munkásruhájuk testszaga, poros-maszatossága bizonyosság rá, hogy muszájból vásárolnak éppen most.

A sötétkék- és zöld szinekkel variált egyenruhában többnyire férfiak sürgölődnek a szinte kétségbeesett vásárlók körül, ellátva őket tanácsokkal, ötletekkel, így segítve hozzá a pénzköltéshez mindenkit. Hozzád is viszonylag fiatal férfi lép oda.
- Szép napot kedves Hölgy, segíthetek? – kérdi – nem megjátszott – kedvességgel. Tekintete valóban kedves, ahogy az ajkán a mosoly is. S láthatóan nem akad meg az arcod látványától sem. Tiszta szolgálatkézség munkál benne.

2010 december 19. vasárnap délelőtt 12:20
Detroit – Somerset Plaza.

Magamban megeresztek egy csendes sóhajt a harmadik kés speciális engedélyei kapcsán és csendben átkozom az idióta fegyvertartási törvényeket.
"Remek, egy nyavalyás Glock 38-ast szinte könnyebb beszerezni, mint egy egyszerű rugós kést... ehh. Isten áldja Amerikát."

Majd némi - hálásan rövid - töprengés után végül is a fekete YangJiang bökőre mutatok és elő is halászom a bankkártyám.
- Ez megfelelő lesz, el is vinném, köszönöm.

"Hát, legalább viszonylag olcsón megúszom a dolgot... és lesz egy újabb adu a zsebemben a Valaki ellen. Nem sok, de a semminél több."

- És ha szabadna egy kérdést, uram... nem tudja esetleg, hogy találok-e valahol ma nyitva barkácsüzlet?

Újabb, alig látható félmosoly ül ki az arcomra - barátságosnak szánom, de meglehet, hogy így is sztoikusan üresnek hat tekintetem.

2010 december 19. vasárnap délelőtt 12:20
Detroit – Somerset Plaza.

A férfi értőn hallgatja szavaid. A dudát félreteszi, s a késekre fordítja figyelmét. Végül három kést rak eléd.
Az egyik egy fekete pengéjű csinos kis darab. A másik pengéjén hosszanti rovátka húzódik. A harmadik pedig úgy néz ki mintha egy modern tőröcske lenne, csak épp keresztvas nélkül.
- Mindhárom megfelel a célnak amire szánja. – néz a szemedbe a férfi, majd megérinti a harmadikat. - Ehhez szüksége lesz egy kérvényre is, és az mire megjön beletelik jónéhány nap. Főleg így az ünnepek alatt - pillant a pulton elhelyezett papírkupacra.

2010 december 19. vasárnap délelőtt 12:15
Detroit – Somerset Plaza.

Az őr bámulása nem zavar - ami azt illeti, ritkán szoktak tolakodóan hosszan bámulni, de ha érzem is hátamba fúródó pillantását, akkor sem idegesít. Itt nincs félnivalóm. Az alapvető önvédelmi eszközök hiánya azonban eléggé elcsüggeszt.

- Nem, köszönöm, nem állatok ellen lenne... csak önvédelmi célból, tudja, sajnos Detroit évről-évre zűrösebb. A kés is pusztán önvédelmi célból kéne. Könnyen hordozható, könnyen nyitható de biztonsági záras, ijesztő, éles, lehet akár 22 centis is. Fogazott, sima, vagy keverék... mindegy, amit ön ajánl. Nem drótkötelet akarok vele vágni, és nem készülök könnyűbúvárkodni sem a közeljövőben.

Megkockáztatok egy illedelmes, visszafogott mosolyt is és magam is meglepődök, milyen "szószátyár" lettem, már önmagamhoz mérten - hiába, az éjszaka borzalmai után a banalitás néha egész jól tud esni. Közben a kínálatot nézem - automatikusan kizárva azokat a példányokat, amiknek már az árcéduláitól is a szívinfarktus kerülget, vagy amik egyértelműen munkakések - olyat akár Curt bácsi műhelyéből is kunyerálhatnék.

2010 december 19. vasárnap délelőtt 12:15
Detroit – Somerset Plaza.

A biztonságiőr udvariasan visszaköszön, s meg is néz ezzel együtt, de pillantása azért nem tolakodó, de szakértő. Hiszen a munkáját végzi.

A férfi arcáról púlt mögött kissé lejjebb hervad a mosoly.
- Sajnos sem gáz sem paprikaspré nincs. – mondja fejet ingatva – Dudát tudok adni – mutat a pultban egy nagyobbacska flakonra, aminek a porlasztója egy gramofon tölcsérjéhez hasonlatos dolgoban végződik. Kihúzza a fiókot s kirakja eléd a pultra.
- Állatokra ezt használjuk. – bólint aprót - sürített levegő szólaltatja meg. Igazán hatásos, és ijesztő tud lenni - magyarázza.

Aztán előadod a késre vonatkozó kívánalmaid, s magabiztosan bólint egyet. Egy másik fiókból kivesz egy bélelt tálcát amin kések sorakoznak.
- Nálunk csakis jó éltartó termékeket talál – pillant rád mosolyogva. Majd kivesz néhány kést, és kinyitogatva teszi őket eléd. A nagyságuk változatos. Akad 12 centis de huszonkettes is. Van többfunkciós, és akad csak sima egypengés is.
- Mire szeretné használni? – érdeklődik szeliden

2010 december 19. vasárnap 12:08
Detroit – Somerset Plaza.

A tömeg őrjítő, de mint mindig, most is csendes elégedetlenséggel tűröm és türelmesen kivárom, hogy bejussak a mélygarázsba. Legalább van remek társaságom kutyusom személyében. Megnyugtatva Moranát és biztosítva róla, hogy hamar visszatérek - már remélem - hagyom magára a kocsit a sorompónál kiköpött parkolókártyámat farzsebembe süllyesztve. Igyekszek gyorsan és céltudatosan haladni a zsúfolt, vásárlási láztól feltüzelt tömegben manőverezve, hol türelmetlenül toporogva mögöttük, de leginkább átcikázva köztük - arctalan tömegben könnyebben válik mogorvává az ember, pláne, h sietős a dolga. A pláza karácsonyi giccsözönére és a kötelezően harsogó ünnepi örökzöld slágerekre oda sem figyelve megyek be a vadászüzletbe a forgókapun át, kissé megkönnyebbülve, hogy itt végre nincs nagy tömeg. Illedelmesen biccentek a biztonsági őrnek és az eladónak is köszönök.
- Jó napot!

Hangom most nem olyan szerencsétlenül motyogós, bár nem is valami tolakodóan hangos. A vitrineken körbefuttatom a tekintetem - ha nagyon akarnék, igazi lőfegyvert is vehetnék, persze előzetes engedéllyel, de ódzkodom tőlük, ahogy a riasztópisztolyok sem nyerték el soha a tetszésem. A trófeák leginkább elszomorítanak így inkább a pulthoz lépdelek. A fickó szánakozó pillantására meg se rezdülök - már immúnissá váltam erre a fajta nézésre - de legalább nem kelt bennem félelmet.
- Gáz- és paprikasprayt szeretnék. Mindkettőből egyet-egyet. Jobb minőségűt.

Rábízom, hogy ajánlatokat tegyen - szerencsére ezek nem túl drága dolgok. A kések... nos, abból se kell flancolni, elvégre nem Bear Grylls -féle bozótvágó kell nekem Bolívia esőerdeihez, hanem valami sima, megbízható önvédelmi acélkütyü.
- És szeretnék egy közepes méretű zsebkést is, egyszerűbbet, nem túl drágát, de jó éltartó acélból, ha tudna ilyet ajánlani, uram.

Csendesen, szerényen ácsingózva várom, hogy elárasszon az ajánlataival és higgadtan, türelmesen végighallgatom - biztos vagyok benne, hogy tömérdek a választék, és ha nem is értek túl jól a témához, azt azért tudom, hogy a legolcsóbb vackok megbízhatatlanok, a legmárkásabbak pedig sokszor indokolatlanul drágák, sokszor a márkájuk, a dizájnos küllemük és a logojuk kerül jóval többe, mint a minőség indokolná. Ugyan nem sugárzik belőlem, hogy szakértő lennék - hisz nem vagyok - azért palimadárnak sem nézek ki.