Kutya-bőr - Marion Byrd meséje

2010 december 20. kedd este 19:40
Detroit – Otthon, édes otthon

Megkönnyebbülés, hogy a házmester nem aggódik. Most a legkevésbé se érdekel, miféle disznó nagy mázlit képzel ide hozzám, hogy így felvitte a jóistenke a dolgomat, de ha majd el kell tűnnöm - végleg - hát, legalább nem lesz meglepő.
"Hirtelen jött lóvé, hirtelen jött herdálás és világjárás, hirtelen és váratlan halál. Ahogy ez lenni szokott..."

Beballagok, igyekszem nem émelyegni, nem támolyogni szédülve, és tiszta öröm, hogy nincs semmi felesleges kérdés. Csak gyorsan futom át a papírt, nehogy valami hülyeséget írjak alá, aztán a tollat átveszem és odafirkantom a szignóm, ahová kell.
- Köszönöm, én is örülök.
"Morana.... Ne mondj ilyet, hogy örülsz, Marion, még hazugságból se! Drága jó Morana!"

Próbálok mosolyogni, mikor letudtuk a fizetést és kifelé indulok.
- Nem, köszönöm, minden rendben, csak az időpontok... tudja, nem szeretek csúszni, de az utazások...
Vállat vonok kissé esetlegesen.
- És köszönöm, meg a gyors ügyintézést is, meglesz, további nyugodalmas jó éjszakát Mr. Feldmann.

Mikor az ajtaja csukódik mögöttem, kis sóhajfélével nézek a lépcsőrengeteg felé, aztán megnyomom a lift hívógombját. Ha hajlandó működni, akkor lifttel megyek fel, a magamfajta ne kísértse a sorsot jobban a kelleténél. Azt az eleve borzalmasnak rendeltetettet.

A lakásban aztán sápadtan és viharverten bólogatok Bernardo fel nem tett kérdésére, a pénzmaradékot a kezébe nyomom hiánytalanul.
- Minden elintézve. Minden... oké.
És a konyha felé vonszolom magam, hogy igyak egy pohár vizet... ami azt illeti, egy palack vizet vagy üdítőt - vagy amit találok - ki is ragadok a hűtőből... "Folyadékpótlás. Fontos." ...és a kisebbik táskámba hullajtom, aztán a nagyobbikat is felkapva készen állok az indulásra...

2010 december 20. kedd este 19:40
Detroit – Otthon, édes otthon

Feldmann arcáról a meglepettség nem tűnik el, de az aggodalom igen. Elmosolyodik.
- Jöjjön beljebb – kér és becsukja az ajtót.
A nappalival egy konyhába int, és egy dossziét kap elő, amiből kiveszi az aláírt szerződésed. A másik oldalon ahol a havi fizetési rovatok vanak, bejegyzi az összeget, és eléd rakja.
- Írja alá. – mondja
- Nagyon örülök, hogy végre nem amiatt jött hogy valami baj történt. – mondja ki amit gondol.
Aztán elveszi a pénzt és megszámolja. Végül bólint, és a zsebébe süllyeszti a lóvét.
- Segíthetek még valamiben? – kérdezi

- Jó utazgatást kisasszony! – köszön el mikor kikisér. Majdnem egy százas maradt nálad a bankókötegből.

Odafent Bernardo a kanapén ülve várja visszatértedet. Kérdőn néz rád.

2010 december 20. kedd este 19:30
Detroit – Otthon, édes otthon

A biztonságérzet kellemes, de elmém nem tudja hová tenni, minden eddig megszokott ösztönömmel, érzésemmel, vágyammal, vonzódásommal disszonáns. A káosz tombol, de inkább némán süppedek a biztonságérzetbe - még ha hamis is.
"A bosszúd a biztosítéka. Nem szabad elcseszni. Nem, nem és nem..."
De csak bólogatok mereven...

...

A pakolás így is több időt vett el a kelleténél, talán ennek a rohadt vérszegénységnek tudható be. A kérdésre, ha már - majdnem - katonásan ácsorgok, majdnem katonásan válaszolok is, bár lassan már be fogok rekedni a sok beszédtől...
- Bill Feldmann a házmester, első emelet, a tulaj...
"Mi is a neve...?"
- Nem jut eszembe, mindent a házmester intéz.

Átveszem a bankjegyköteget, kissé hitetlenkedve nézem...
"Oké, most már NAGYON sokkal lógsz neki, Marion. Nem véletlenül nincs öngyilkos kommandózás bosszú után... nagyon, nagyon sok... hogy kell ezt nekem visszafizetnem egyáltalán?! Mindegy, ne kérdezz, ne tökölj, lódulj...!"
- Értettem.

A cuccokat még hátrahagyva lerobogok - hiába, a szokás nagy úr - a lépcsőn, igyekezve sem össze nem törni magam, sem elájulni, sem nyugdíjast-tempóban totyogni, és bedörömbölök Feldmann ajtaján. Szerencsére hamarost nyílik is...
- Jó estét Mr. Feldmann, és elnézést a zavarásért. Szeretném a lakbért fél évre előre kifizetni. Készpénzben.
A hangom halk, de határozott, nem akarom felverni a szomszédságot. Ha beljebb toloncol, mert alá kell valamit írni - biztos alá kell majd - akkor besétálok, majd gyors fejszámolás után kipengetem a fél évnyi lakbért. Kápéban.
"Ennyi készpénzt én még az életbe nem fogtam... és így most belegondolva... baromira nem is hiányzott..."
- Sokat fogok utazni, jó híreket kaptam, és szeretném, ha ez a szép lakás biztosítva lenne nekem.
Teszem hozzá valami mosolyfélével (reményeim szerint), mert garantált, hogy a szemöldöke fel fog szaladni, de pénz beszél, kutya ugat...

2010 december 20. kedd este 19:30
Detroit – Otthon, édes otthon

- Tudom Marion – néz rád Bernardo, és feléd nyúlva meglapogatja a karod. Érintésében megnyugtatást érzel.
- Bosszúvágyad a biztosítékom, hogy okosan viselkedsz majd - húzza vissza a kezét, és fogja meg újra a kormányt.

Ahogy Bernardo átkarol, stabilságot kölcsönöz szédelgésednek és fájdalmas mozdulataidnak is támaszul szolgál. Kellemetlen érzéseid mik a közelségével és érintésével járnak feledteti egy másik: a biztonság

Pakolni kezdesz, s mozgásod esetlensége lassít csupán fájdalmasan. Bernardo bólint ahogy a deszkacsapdád és a fejszét is bepakolod. Nem szól, csak járkál utánad, nézve mi mindent szedsz össze. Nem nyúl semmihez sem. Mikor végzel az órára pillantva rájössz negyed óra alatt mindent mit szükségesnek gondoltál összepakoltál. Bernardo elégedetten bólint lenézve rád.
- Kitől bérled a lakást? – kérdi és a zsebébe nyúlva előveszi a tárcáját.

Néhány bankót vesz elő, és feléd nyújtja.
- Lemész és kifizeted hat hónapra előre. – s látod a pénz bőven elegendő a fél éves lakbérre.
- Ha kérdezősködik mond meg, hogy sokat fogsz utazni, és rapszódikusan kerülsz majd elő.
- Nem akarok bonyodalmat – teszi még hozzá majd csak fejével int az ajtó felé.
- Igyekezz vissza. - enged utadra

Odalent a házmester ajtaján bekopogsz, és néhány pillanat múlva ki is nyílik az ajtó. Feldmann lenéz rád, arca máris aggodalmas, meglepett és kérdő lesz.
- Jó estét Kisasszony! Miben segíthetek? – kérdi

2010 december 20. kedd este 19:15
Detroit – Bernardo Mayfield birtokán – A házban

Bernardo nevetése nem nyugtat meg, ahogy az sem, hogy nyitott könyv vagyok, viszont amikor már egyenesen gondolatolvasásról beszél, egyre mélyebbre zuhanok a szorongásfelhők közé...
"Még mázli, hogy a halandó motivációja lényegtelen. Nagy mázli."
... Ahogy az is eléggé komorrá tesz, hogy ha mégis előkerülne a legrosszabb eset (avagy a bizonyíték, hogy a végtelenül pesszimista és cinikus Marion még él) és valahogy kiolvasná a fejemből a Fejes a szitut, akkor a "Gazda" is velem hal. Idegesen temetem a képem a tenyerembe, egy ideig nem szólok. Aztán úgy érzem, valamit ideje lenne kinyögni.
- Nem fogom elcseszni.
Határozottabbnak hangzik, mint amennyire valójában határozott a dolog.

A lakótömbnél a kikászálódás után újra a derekamra fonódik a kéz, én meg újra nem viselem a legjobban, még ha valami érthetetlen okból a jelek szerint megkedveltem is Bernardot, az emberi közelséget, az érintést, magát a kínosan félreérthető gesztust és a kéretlen mankókat nem kedvelem. De tűröm a dolgot - ez legyen a legkisebb problémám. Bólintok, mikor azt mondja, hogy természetesen, és felveszem a "természetes-Marion mozdulatokat" - azaz görnyedten, nyakam behúzva, fejem leszegve és kapucnim fejemre húzva, nyugtalanul kémlelve a környezetet indulok meg lakásom felé, a természetesnél kissé ingatagabban, a vissza-visszatérő szédülés és az általános testi gyengeség miatt.

Mikor a jelek szerint nincs már vész, kinyitom a lakásajtót és besunnyogok. Mikor az időt említi, egy órára pillantok. Bólintok.
"Nem tökölök. Nem kell sokminden."

Első körben a szekrényből előpecázom a szöges deszkát, és lehullajtom, majd Bernardora pillantok.
- Ez nem kell, csak túl sok kérdést vethetne fel, ha megtalálnák. Ez a...
"Vámpírcsapdám."
- ... csapdám. Meg... ez is... túl sok... kérdés.
Küldöm a fejszét is a deszka után, majd egy nagyobb sporttáskát kerítek. Belekotrom a ruháim praktikusabb és kevésbé lepukkant részét, fehérneműket, zoknikat - semmi hajtogatás meg szépen rámolás, csak belepaszírozom a táskába a lényeget. Papucs, pizsama, fürdőköntös és efféle hülyeségek nem kellenek... jó lesz nekem abban aludni, amiben nappal... pontosabban ébren... leszek és amúgy sem akarok 'kórházkészre' készülni. A szekrényben lapuló ajándékokra, a csomagokra, amiket elkészítettem, csak egy gyors, sötét, gyászos pillantást vetek.
"Boldog Karácsonyt... hát, pár ember boldog Karácsonyának oda."

Aztán a fürdőbe robogok és jönnek a tisztálkodószerek; ebben hálásan minimalista vagyok, a kézkrém, a dezodor, a betét és a fésű kivételével akár 'agglegény-piperecucc' is lehetne az egész - egy nem túl piperkőc agglegényé.
Fáj a fürdő látványa, az a tegnapi iszonyatos kép újra elő akar mászni, hiába próbálom elnyomni; és hiába nézek bárhová, Morana szanaszét szórt és hagyott holmijai újra előhozzák fájó emlékét, de nem hagyhatom, hogy a gyász lelassítson.

A tarot-paklimat a csomagba hajítom még, meg egy vékonyabb ív origamipapírt - csak mert - na meg a mobiltöltőt. majd kezem az albumomra siklik, amibe az újságkivágásaimat gyűjtöttem... kicsit megtorpanok...
"Nem kell. Nincs megfejtendő rejtvény. Nincs múlt, nincs kötődés, nincs felesleges teher."
Majd a padlóra ejtem és a csomagot felkapva, kissé szédelegve, de szinte vigyázzban állok meg a 'Gazda' előtt - nem túl sokat tölthettem kapkodós pakolással, valószínűleg még öt percet se. Ellenőrzöm az órát.
- Kész.
"Ennyi. Nem kell ide pátosz. Hagyd hátra, hagyj hátra mindent, halálba menő."

2010 december 20. kedd este 19:15
Detroit – Bernardo Mayfield birtokán – A házban

Rádnéz és felnevet halkan bár némileg feszülten..
- Akármit is kérdez, és akármit is válszolsz, azonnal tudni fogja ha nem mondasz igazat. – mondja - Ahogy szinte mindegyikünk.
- Azt pedig, vagy arról pedig nem fog kérdezni, mivel Ő nem tud róla. – hangsúlyozza a szavakat.
- Motivációról sem fog kérdezni, mivel egy halandó nem azért csatlakozik, mert csatlakozni akar, hanem mert a vámpír úgy dönt, hogy maga mellé veszi. – folytatja
- Ne feledd ti semmik vagytok a szemünkben. – figyelmeztet s ahogy ránézel látod s szavain is érzed ő ezzel nem igen ért egyet valahogy.
Aztán idegesen megrázza a fejét
- A lényeg hogy a kelleténél jobban ne hívd fel magadra a figyelmet. A Herceg egyik képessége, hogy belenézhet bármely halandó tudatába. Képes kifürkészni a gondolataidat, emlékeidet, bármit. Erre ne adj neki lehetőséget semmivel. – kéri
- Ha a dolog igazi háttere kiderül, akkor nekem is végem. – fintorodik el.

Aztán a kocsi beér a városba s kisvártatva a házatok elé kanyarodva leparkol. Kiszáll a kocsiból és türelmesen megvárja hogy te is kikászálódj miközben körbenéz, majd bezárja és melléd lép. Átkarolja a derekad
- Csak természetesen. – mondja halkan és befelé indul veled.
Felmentek a megfelelő emeletre. Az ajtónál megáll, elenged, de újjával ajkát érinti meg, s az ajtóra bámulva figyelni kezd. Majd egy idő után bólint.
- Mehetünk.

Belépve semmi változást nem látsz a tegnapi állapothoz képest.
- Úgy igyekezz a pakolással, hogy a Herceg fél kilenckor fogad. - pillant az órára.

2010 december 20. kedd este 19:00
Detroit – Úton a város felé

Furcsa a mosoly. Furcsa, hogy hasznosnak tartja az ösztönöket, pláne a félelmét, ami általában, de legfőképp az utóbbi időkben jellemző rám. Nem túl jó kilátások, de a kedvesség jól esik. Pedig nem akarom, hogy jól essen.

Kifelé baktatva némi megnyugvással tölt el, hogy legalább ha más nem, kifizethetem, amivel neki lógok.

Kérdésére a kocsiban ráemelem tekintetem újra, és meglehetősen hamar és határozottan válaszolok.
- Nem. Az élet félelmetesebb.
Hangom komoly és viszonylag nyugodt is - nihilista bosszúhajszóló maradt csak belőlem a Barátom, Morana nélkül... bábeli zűrzavarral a fejében.
- Morituri te salutant.
Teszem hozzá pocsék idézetes-könyves latinsággal. Az a szorongás, hogy összepakolni dolgokat - hamar rájövök, hogy elég hasztalan. El kell vágnom a múltamat, az emlékeimet, így tényleg csak praktikus dolgokra lesz szükségem, abból is csak arra, ami az ő házában nincs, mert gyanítom, ott fogok lakni egy ideig. Talán hosszú, hosszú ideig. Különös módon ez a gondolat valahogy nem zavar.
"Szép hely élni. Szép hely meghalni."

Mikor merengésembe vágnak szavai, újra ráemelem tekintetem, ahelyett, hogy az elsuhanó, egyre városiasabb képet bámulnám. Nem egy könnyű témát zúdít rám, próbálom maradék józanságom összekaparni, hogy mindent alaposan az elmémbe véssek. Nem vágok közbe, amíg beszél, amikor vizslatón rámpillant, csak bólintással jelzem, hogy felfogtam a hallottakat.
"Törvények, már megint. Rejtőzni. Oké, ez logikus, urbánus legenda senki nem akar lenni nyilván. Valahogy... megoldja. Gőzöm sincs, hogy. Majd időben megtudom, gondolom. Hierarchia. Mesés. Mi a francot vártál, Marion, pont a Pokol ne lenne bürokráciatenger? Uralkodó. Herceg. Vámpíratyaúristen. Engedelmesség. Ez egyre gázabbul hangzik, de... mi a francot vártál, Marion...? Káinita. Segéd. Utód. Ezek a kifejezések... Majd megtanulod. Nincs más választás."

Végül elhangzik aztán hová is lesz még a kocsikázásunk. A felmerülő opció, hogy a... vámpíratyaúristen akárki esetleg látni óhajt, szorongáshullámok áradatával önt el.
"És ne a szőnyeghez beszéljek... kemény. Ajjaj."

Viszont eléggé szenvtelenül viselem a "senki és semmi nem vagyok" témát - ezt valahogy eddig is sejtettem. A "szolga" szóra se rezdülök meg túlzottan.
"Hát nevezzük nevén a gyereket. Szolga. Még szebben szólva a nullánál is kevesebb, és szabadon lecsapható, mint egy csótány. Semmi gond, passzol az önbecsülésemhez a státusz."

Elgondolkozok aztán, mikor befejezi, hogy mit is kérdezhetnék, ami itt és most lényeges is lehet nekem - ez egy kicsit tömény infódömping volt eleve, de a Pokol-analógia legalább tényleg működik.

- Ha előkerülne ez a... gázos opció. Már hogy "én" és "beszélni", és a... "Herceggel". Mi az, amiben meg se próbáljak... szépíteni a tényeken, vagy amit nem mondhatok el... azon kívül? Úgy értem... ha rákérdezne mondjuk...
"...Ha igazán szemét, és ha minden szörnyszülött vérszívó atyaúristene egyenesen a Pokol kilences bugyrából, akkor biza az lesz..."
- Hogy például a motivációim. Szóval nem mondhatok el ugye... mindent. Már... Shaffert. De elég... hát... pocsékul hazudok. Valami... javaslat?

2010 december 20. kedd este 19:00
Detroit – Úton a város felé

Figyelmesen hallgatja szavaid, és csak egy csepet zavar hogy nem pislog mindeközben egyszer sem. Kifejted hogy nem tartod ijesztőnek, és erre halványan elmosolyodik. Aztán azt is megosztod vele, hogy nem ő a félelemed tárgya, hanem ösztönből ered nálad a rejtőzés.
- Hasznos dolog, ha az ember az ösztöneit tudja használni – bólint meggyőződéssel.
- Előnyödre válik majd ez a képességed a jövőben. – biztat kedvesen.

Kérdezel kifelé menet és rádpillant
- Igen Marion – felel s ismét elégedettéset látsz az arcán, s mondatod végső szavaira felkuncog halkan.
- Félsz a haláltól? –kérdezi már a kocsiban ülve, és az aszfaltútra kanyarodik a kocsival.

A sorompón áthajtotok aztán és a kocsi suhan veletek. Megmagyarázhatatlan félelem furakszik beléd, mikor belegondolsz hogy mi mindent kellene otthon összepakolnod.
Bernardo szavai zavarnak meg
- Ahogy már említettem, világunk törvényei igen szigorúak. Törvényeink kőbe vésettek, és aki megszegi őket, könnyen az igaz halál markában találhatja magát. Ezt senki nem kockáztatja meg aki tovább szeretne létezni ha már megadatott neki az öröklét. – hangja mesélőssé válik
- A kinézetemet azért is kell elrejtenem a halandók világában, mert ha nem tenném azzal törvényt szegnék.
- Ezt mindig és mindenkor szemelőtt kell tartanom. A te példádon is láthatod, még a saját birtokomon sem lehetek biztos benne hogy nem téved be egy halandó. Ezért sem szivesen mutatkozom az állatiasodott formámban, még otthon sem. – pillant rád.
- A törvényeket neked is meg kell tanulnod és szigorúan azok szerint kell létezned.
- Mi vámpírok nem csak a törvények kötelékében, hanem hierachikus társadalomban létezünk. Egyelőre nem megyek bele mélyebben a témába, elég most annyit megtudnod, hogy megérsd a miérteket. – fordul feléd kissé figyelve érted-e amit mond.
- A várost az Uralkodó irányítja, akit Hercegnek hívnak. Ő lét és nemlét ura. Ő az akinek minden városlakó káinita, azaz vámpír engedelmességgel tartozik.
- Mint minden ökoszisztémában, egy városban is lényeges az egyensúly fennmaradása. E nélkül létünk veszélynek van kitéve, ami a pusztulásunkhoz vezethetne.
- Az egyensúly fenntartása is a Herceg felelőssége tulajdonképpen. – magyarázza nyugodt hangon. A vezetésre is figyel, s nyugodt tempóban körültekintően vezet.
- A Herceg rendelete alapján minden vámpírnak engedélyt kell kérnie tőle hogyha valakit be akar emelni a társadalomba, akár segítő, akár utód lesz a kiszemeltből.
- Hazafelé a Hercegnél teszek látogatást, hogy biztosítsam a helyed mellettem. Ha minden igaz Shaffertől így védve leszel. – pillant rád.
- Ha véletlen úgy adódik, hogy a Herceg elé kell vigyelek jó lenne ha a lehető legudvariasabb viselkedésed vennéd elő. Csak akkor szólalj meg ha kérdeznek, persze tudom nem vagy egy szószátyár valaki, - kuncog fel - és ha kérdez ne csak egy szóval felelj, és lehetőleg ne a szőnyeghez beszélj, hanem felemelt fejjel a szemébe nézve válaszolj. Ha nem így teszel, egyrészt megsérted, másrészt még azt hiheti hogy titkolni valód van előtte. Persze nem kell farkaszemet nézni vele, mert azt esetleg egészen másként értékeli majd. – magyarázza tovább
- Azt tudnod kell hogy a társadalmunkban te, a legalacsonyabb helyen vagy jelenleg. Mindenki más feletted áll. Nem vagyunk túl humánusak. Nekünk a halandók csak eszközök. Ezt ne felejtsd el ha más hozzám hasonlóval találkozol. Szavad semmit nem ér, és az életed is csak egy staisztikai adat ha megölnek. Márpedig egy szolga büntetlenül elpusztítható. – pillant rád imét.
- Ha valamit nem értesz, vagy kérdésed van, most kérdezz. – mondja s elhallgat.

2010 december 20. kedd este 18:50
Detroit – Bernardo Mayfield birtokán – A házban

Csak néma csend felel. Semmi mutáns állatember hibrid fej. Semmi parázsló tekintet. Semmi falnak zuhanás, semmi fájdalom, semmi csontreccsenés - és semmi szó. Életem számos borzalmasan hosszú egy perce közül az egyiket élem át - merev tekintetem továbbra is makacsul erőltetve Bernardora, bár farkasszem-nézésben garantáltan jobb nálam.
"Ha az ember egy mozgó post-mortem fotó, úgy könnyű..."

De végre megtörik a csend, feszültségem is alábbhagy egy egészen hangyányit. Megint túl kellemes a hang. Ezért is lenne jobb, ha valami ijesztő dolog torkából jönne. Ambivalencia. Nem szeretem az ambivalenciát. Sem pedig az érdeklődést a múltam iránt. Ez a bujkálás téma se nyugtat meg. Persze, valószínűleg már megcsodálhatta - ha nagyon akarta - az összes rusnya, bénán plasztikázott hegemet, de nehéz úrrá lenni a 'tapétaminta-wannabe' ösztönökön, pláne hogy sokkal, de sokkal régebbiek, mint a látható sebhelyek.
Nem szólok, csak valami bólintás-félével jelzem, hogy tudomásul vettem a dolgot. Aztán folytatja - hogy ez az igazi arca... és nekem meg ez... "volt", amit ő lát. Ezen utóbbi ponton fejemet ingatnám, de inkább a kaja felé terelem figyelmem újra, bár továbbra is hallgatom a tulajt, majd felsóhajtok, és újra rápillantok.
"A lénye átka. Azaz ezek a Lények kissé... alternatív ehh... külleműek, hogy politikailag korrektek maradjunk. És én is az... leszek. Post-mortem. Na sebaj. A nagy Fin senkit se szépít meg."

- Nem ijesztő. Baromi... szokatlan, lehet, hogy "átok", de nem... ijesztő. Nem olyasmi, amivel nem tudnék megbirkózni.
"Oké, hirtelen a képembe tolva persze, baromi ijesztő, de ha rákészül az ember... hát kedves 'Gazda', nem feküdtél még az égési osztályon meg a korrekciós plasztikán. Egypár ágyszomszédom szívesebben nézett volna ki állatmutánsként, mint úgy, ahogy kinézett - már aki tudott nézni, mert megvoltak a szemei - ezt borítékolhatom."
Vállat vonok.
- De teljesen mindegy. Te vagy a Főnök, engem meg baromira nem hat meg senki külleme, ha igazi, ha nem. Nem a "kinézetedtől" tartok. Nem attól, hogy... Ragadozó vagy. Egyáltalán, nem konkrétan tőled. Mindenkitől. Ez úgy... ösztönös dolog.
A kelleténél őszintébb szavak, a kelleténél bővebb lére eresztve és flegmábban közölve, de úgy tűnik ez a fura, mindent összezavaró érzés és a tény, hogy valószínűleg Sárgaház-pozitív vagyok, jobban összegubancolt a kelleténél.

Bólintok a vacsorabefejezésre és neki is látok eltüntetni a maradékot, ami mindig egyre többnek tűnik. De nem akarok szarakodni az idejével, a jelek szerint annyira éjszakai "Ragadozó", hogy nappal...
"Nappal mi van? Elégés...?"
... inaktív, én meg minden akarok lenni, csak teher nem, mert akkor cseszhetem a bosszúmat...
"És az erdőt. És őt. Hogy a mi...? Barom. Barom."

Kifelé menet felkapom a táskám, és indulásra készen is állok, bár a hirtelen mozdulatokkal vigyázok.

- Rendben. Úgy lesz. Nem tart soká. Előtte... vagy utána... megállhatunk egy bankautomatánál? Kápé... izé, nehezebb lekövetni, mint a kártyát. És ha... hát, ha... ehm, Exit lesz, így vagy úgy, azért nem árt, ha van az embernél. A Révésznek. Vagy valami.

Odakinn a tekintetem igencsak újonnan feléledt fájdalommal megtelve suhan abba az irányba, ahol Morana, sírja van, de megtorpanás nélkül haladok a kocsi felé, hogy bekászálódjak aztán.

2010 december 20. kedd este 18:50
Detroit – Bernardo Mayfield birtokán – A házban

Bernardo figyelme a tied ahogy megszólalsz, annak ellenére érzed hogy nem nézel rá. Aztán felpillantsz egyenesen a szemébe, és folytatod kissé összeszedettebben a gondolataid. Eltelik egy perc mire megszólal.
- Minden fontos Marion. Semmi sem lényegtelen. – ingat kicsit fejet.
- Igaz, lassan nem lesz közöd a múltadhoz de engem érdekel. – billenti meg oldalra a fejét.
- Más előtt, odakint a világban lehetsz láthatatlan, előttem ne akarj az lenni. Ha bújni fogzs előlem, még a végén azt hiszem valami olyat tettél amit nem kellett volna. – emeli meg kissé a szemöldökét.
Majd mély levegőt vesz és folytatja.
- Amit látsz ez az igazi arcom. Ez volt az igazi arcom. Ahogy neked pedig az amit én látok. – bólint feléd
- A másik kinézetem a lényem átka. Nem fogom levetni az álcát egyelőre.
- Így is tartasz tőlem, és elég lesz majd akkor így látnod folyton, mikor már beleszoktál a világunk milyenségébe. – mondja zárva részéről ezt a témát.
- Ha befejezted a vacsorád, akkor induljunk, mert rövid az éjszaka. – mondja sürgetően.
- Ha nálad összepakoltunk, hazafelé még be kell mennem egy helyre, elintézni néhány dolgot. Te megvársz a kocsiban addig. – vázolja fel a tervet.

Kabátot vesz, és néhány dolgot a kabátjába pakol, majd elővéve a kocsi és lakáskulcsot megvárja hogy összeszedd magad te is és kifelé indul. Bezárja az ajtót, és a kocsit kinyitva beül.

Övet sem kapcsolva indít ha beültél és a sorompóval ellentétes útra kanyarodva a város felé indul.

2010 december 20. kedd este 18:40
Detroit – Bernardo Mayfield birtokán – A házban

Meglep, hogy milyen jól esik a bor, annak dacára, hogy sose voltam oda érte. Gyanítom jóféle, drága cucc, mint a 'Mayfield-birtokon' minden. Majdnem minden - természetesen engem leszámítva. Visszakérdez... én meg már bánom, hogy egyáltalán megszólaltam.
"Mégis szereti a bőbeszédű ragulevest. Jó, valószínűleg az... 'Érinthetetleneknél' nem a hibbantság jele csevegni a kajával."
Már készülnék is szólni, de közeledik, én pedig még inkább defenzív pózt próbálok felvenni. A kapucni jótékony árnyéka azonban eltűnik arcomról. Szereti látni, kivel beszél.
"Egészségedre..."

- Étrend. Epés, hasnyálmirigyes, diabéteszes... vérszegény. Minden... Egészségügyis... voltam. Már eleinte embereknél. Nővér. Meg ápolt is. Lényegtelen. Tényleg.

Közlöm kissé idegesen hadarva bár még így is valamennyire szenvtelen hangon a levesestányérnak, mert továbbra sem nagyon akaródzik állnom Bernardo tekintetét.
"Szedd össze magad..."
Aztán valamennyire megemberelem magam, és ugyan rizikós dolog, ha már 'csevegünk', hát megszólalok, ezúttal némi iniciatívával a Szörny szemébe nézve.

- Csak... mondtam, hogy szeretek... láthatatlan lenni. De leszek látható. Magá... neked. Éééés neked se kell... rejteni a te... igazi... arcod. Gondolom nem kényelmes, vagy... valami.
Megpróbálok felkészülni rá, hogy esetleg a következő pillanatban a falhoz leszek csapva, de 'új kutya' vagyok, meg kell ismernem a szabályokat - és ezzel együtt a határokat is. Még ha fájdalmas is. Már ha egyáltalán sértésnek veszi. Továbbra is rajtatartom a tekintetem - lesz, ami lesz...

2010 december 20. kedd este 18:40
Detroit – Bernardo Mayfield birtokán – A házban

A bor nagyon izletes, és édes. Szinte érzed benne az érett szőlőszemek aromáját, és bár nem szereted az alkoholt mégis szivesen kortyolod a piros nedűt.
Bernardo megszólal
- Mihez értesz? – kérdezi és lassan közelebb sétál. Feléd nyúl, és a kapucnit lehúzza a fejedről.
- Előttem nem kell rejtened a kinézeted, és látni is akarom annak az arcát akivel beszélgetek – szólal meg komolyan s ha felnézel a komoly tekintetével találod szemközt magad.
- Tehát mihez értesz? – kérdzi meg újra és visszaáll a pulthoz annak támaszkodva, és figyelmesen szemlél

2010 december 20. kedd. Este 18:34
Detroit – Bernardo Mayfield birtokán – A házban

Mosolyog. Elégedettnek tűnik a nagy büdös semmivel, amit csináltam. Azt mondja, jobban leszek holnapra...
"Akkor gondolom ma elmarad a vacsorád. Már a Marion Nullapoz-féle. Remélem..."
Tenyerem homlokomról hátrább csúszik, csak hogy egy ösztönös mozdulattal arcomba - a csúfabb felébe - seperjem hajamat. Utasítás... már majdnem kérdezném, hogy mibe is öltözzek át, amikor megpillantom a ruhákat a kanapén. Nagy levegő, aztán egészen lassan megpróbálok felülni, majd bólintok párat. A lakásomra elmegyünk témára még lelkesebben - "végre, szabadulás a betegágyból!". Kaja után. Újra határozottan bólintok; szerintem én hamarabb és jobban rendbe akarok jönni, mint ahogy Bernardo számára sürgető volna. Hangom is határozottabb újra, bár a tekintetét kerülöm, inkább a kanapé karfájára szegezem zavaros pillantásom.
- Értettem. Úgy lesz.

Nem jön a várva-várt megkönnyebbülés, amikor magamra hagy. Zavarnak ezek a "házi kutya"-érzések, mert egyre bizonyosabban olyasfélének érzem őket. Veszek pár nagyobb levegőt, és ahogy mondta, nem hirtelen, hanem a fokozatosságra ügyelve, kapaszkodva állok fel és baktatok a ruhakupachoz... hogy igencsak meglepődjek.
"Az én méretem. Vadiúj. Nem is turkálós. Kapucnis is, ahogy szeretem! Te jó ég, ez... nem, Marion, ne gondolkozz. Öltözz."

Az árcédulákat lenyesem késemmel (ha kéznél van) vagy fogammal (ha nincs) aztán kissé sietősen átöltözök; a kapucnit a képembe húzom, amikor végeztem, a kesztyűt egyelőre csak elpakolom - kissé zavarna az evésben. Aztán szép komótosan nekiállok lefelé baktatni, ha szükséges, kétbetűs kitérővel. Aztán a konyhában lepakolom magam az asztalhoz egy székre és Bernardo felé bámulok. Újra kellemes érzés. Újra nem tudom hová tenni, újra zavar, de legalább csuklya takarja képem és legalább sikerül egyedül mozogni.

- Köszönöm.

Nekilátok a levesnek, óvatosan fújkodva - kicsit túl forró, én meg nemigen szeretem a túl forró dolgokat, de apránként nekiállok bekanalazni, óvatos, visszafogott mozdulatokkal, nehogy hirtelen felindulásból leegyem a vadiúj ruhákat; anélkül is elég kínos... minden. Aztán a megtöltött talpas pohárra siklik tekintetem és újra valami bólogatásfélét produkálok.
"Persze. Vörösbor. Disznómáj. Vörös hús. Vitaminok. Vérképzés. Ne aggódj, 'Ragadozó', egészséges... kaja... leszek."
- Rendben. Tudom. Értek a...
"Kuss. Nem volt ilyen kérdés! Utánad csekkoltatott. Tudja. Mindent tud. Ha nem tudja, az se baj. Az étel ne csevegjen. Neked se esne jól a ragulevest hallgatni."
- Mindegy. Értettem.
Majd mivel a levesre még úgy is várni kell, már fogom is a poharat és bár nem túlzottan szeretem az alkoholt, az orvosság az bizony orvosság, belekortyolok a borba is. Ahogy Bernardo bámul, nyakam ösztönösen behúzom, fejem is lejjebb sunnyasztom és amennyiben volt 'választék', természetesen eleve az árnyékosabb székre is telepedtem le. Próbálok az evésre figyelni. Az olyan... egyszerű. És most leginkább egyszerű dolgokra van szükségem, mert minden más az életemben vagy meghalt... vagy cseszik elég egyszerű lenni.

2010 december 20. kedd. Este 18:34
Detroit – Bernardo Mayfield birtokán – A házban

Aprót bólint őszinte szavaidra, s ajka halovány mosolyra húzódik, tekintetében nyugodt kedvességet látsz. Aztán felsorolod mit csináltál ma. Ismét bólint. Elégedettnek tűnik. Majd hogy a homlokodra szorítod a kezed felsóhajt.
- Holnapra már jobban leszel. – igéri
- Most öltözz át – pillant a kanapén lévő ruhakupacra.
- Elmegyünk a lakásodra, és elhozzuk mindazt amire úgy gondolod, hogy szükséged van. – fordul vissza feléd.
- De előtte eszel mert anélkül nem fogsz rendbejönni. – mondja és feláll.
- Igyekezz, de ne heveskedj – int ismét szigorodón.
- Odalent várlak. – mondja majd kimegy a szobából, és becsukja az ajtót is maga után. Szinte fáj hogy otthagy…

A kanapén egy rádvaló nadrág, poló, és kapucnis pulóver van. Mindegyiken még rajta az árcédula is. A fehérnemű is rádvaló, egyszerű puha pamutból lévő. Egy kabát és egy pár bélelt bakancs is várja hogy felvedd. Kesztyűt is lelsz.

Odalent a konyhában hallasz motozást, s ott találod Bernardot. Az asztalon egy tányéron palacsinta, és egy teríték. A mikró éppen lecseng.
- Meleg a levesed – mondja és a szék felé int.
- Ülj le – ő pedig kiveszi a tányért és eléd rakja a gőzölgő ragulevest. Csirkedarabkák és zöldségek úszkálnak a lében, tésztaszálak társaságában.
Bernardo pedig visszatér a bornyitáshoz amit félbehagyott. Kihúzza a dugót az üvegből, és eléd egy talpas pohár kerül. Kérdés nélkül tölti szinte tele a poharat.
- Ha megetted a vacsorád ezt is idd meg. – mondja
- Segít helyreállítanod az állapotod. – fogja rövidre a magyarázatot. Az üvegbe visszanyomja a dugót és hútőbe teszi azt. – Holnap is igyál belőle ebédre és vacsorára is egy-egy pohárral. – hangzik az újabb utasítás, majd a konyhapultnak dőlve áll meg, és téged figyel.
A leves bár kicsit meleg, fújogatva fogyasztható. S nem csak illata, de íze is finom. A palacsinták mogyorókrémmel töltve vannak behajtogatva háromszög alakúra. A mikró órája 18:34 -et mutat.

2010 december 20. kedd. Este….
Detroit – Bernardo Mayfield birtokán – A házban

A szédülés és a rosszullét újra, talán csak megszédülök, talán egy pillanatra el is ájulok, de megint vízszintben kötök ki, a fejem pedig iszonyatosan sajog. Annyi a nyugalomnak, vicsorognék szinte kínomban, de talán csak szemembe ül ki a nyughatatlanság és gyűlölet, amit a gyengeségem és az ágyhoz kötöttség iránt érzek - ez csaknem versenybe szállhatna pillanatnyilag a Valaki iránt érzett gyűlöletemmel.
"Szedd össze magad, kibaszott, kibaszott nyomorék!!! Csak vérszegénység, nem kibaszott égés, szedd össze magad!!!"

Maradok heverve, erőt próbálok gyűjteni, türelmet, hidegséget, ürességet magamra erőltetni. A tulajra kúszik aztán pillantásom, ahogy beszél... és hogy csak ne szabadulhassak a káosztól, még egy rakat idegenszerű és helyzetemben egyenesen morbidnak mondható, mégis elevenül pozitív érzés is előbukkan bennem - irányába.
"Idióta, szánalmas, beteg barom vagy, Marion. Mi a franc ez? Ez nem a Valaki, és nem tart négy éve bezárva, hogy Stockholm-szindrómád legyen, baszd meg... nem hiúz, te meg nem vagy egy szabadon ügető farkassá váló vadkutya. És ha mégis ez lenne a szitu, nem egy Disney filmben élsz, ahol hiúzok és kutyafélék csak úgy összebarátkoznak ahelyett, hogy egyik megölné a másikat..."

Nem felelek a "mégsem annyira jól"-ra. Hogy ne siettessem... ez legalább utasítás-félének hangzik. Ami egyenes, tiszta, érthető, nem olyan zavaros mint a fejem.
- Jó. - Nyögöm ki, és igyekszem nyugton maradni, igyekszem megszabadulni az érzésektől, rossztól és jótól egyaránt, de legfőképp a kötődéstől, a hálától, attól a bizarrul kellemes és megnyugtató érzéstől, hogy a Szörny itt van velem... de sajnos nem akar sikerülni.
"Miért? Mi ez?! Talán... a kutyák éreznek így, és... nem az Elvadultak. Pokolkutya. Házi kutya. Beteg, esztelen, veszett kutya."

- Igen, találkoztunk. Nagyon kedves. Ettem. Rendesen.
Felelem őszintén - magamhoz képest elég rendesen betermeltem ma.
"Szigor. Persze... Enni kell, hogy... tápláljam. Mesés. Eszek én... 'Gazda'."
De gondolataimba nem sikerül annyi vitriolos szarkazmust vinnem, amennyit szeretnék, vagy amennyi más esetben logikus volna. Inkább a kérdésére figyelek. Jól esik, ahogy beszél. Jól esik, hogy kérdez. Szeretném a fejem addig csapkodni a falba, amíg véres massza nem marad belőle.

- Aludtam. Ettem. Sétáltam a házban. Tornáztattam a lábam. És... aludtam. Többre nem futotta. Sajnálom.
Tenyeremet homlokomra szorítom, szeretném kipasszírozni belőle azt a fejfájást. Szeretnék felkelni... de a következő kísérlettel várok, amíg a világ megszűnik végre forogni.

2010 december 20. kedd. Este….
Detroit – Bernardo Mayfield birtokán – A házban

Felülsz hirtelen, ami nem esik jól. Szédülésed visszatér, és vissza is hanyatlasz ettől a párnára. A fejedbe is belehasít a fájdalom. Bernardó a válladra teszi a kezét
- Úgy látom mégsem annyira – mondja szelíden s elmosolyodik.
- Ne siettesd azt ami úgyis eljön. – ingat fejet kissé, majd felsóhajtva szemlél egy percig, s nem hagyja hogy felkelj az ágyból.
- Találkoztál Eva-val? – érdeklődik
- Ettél rendesen? Remélem. – néz rád szigorkodva.
Feláll közben és becsukja az ablakot. Visszaül az ágyra melléd.
- Mivel töltötted a napod? – kérdezi aztán kiváncsian és figyelmesen szemlél. Benned jó érzések keletkeznek attól hogy itt van veled, melletted. Valamiféle furcsa nyugodtság és biztonság érzés is megszáll.

2010 december 20. kedd. Este....
Detroit – Bernardo Mayfield birtokán – A házban

Mászkálásom, "edzésem" közben olykor azon kapom magam, hogy Eva-t nézem, amikor egy térben vagyunk...
"Hogy kéne majd rá tekintenem? Kedves, szívélyes, bájos és szimpatikus. Még. Ha elnyel az Örök Halál, csak 'eszköz' lesz vagy étel, mint... mindenki...? Ne legyen szimpatikus. Bosszúra készülsz. Háborúra. Felőlem akár világégés is lehet, csak érjem el a célom. Minden szimpátia csak legyengít."
De elkapom a tekintetem, amikor leesik, hogy figyelgetem, hogy újra a feladatomra összpontosítsak és semmi másra. Meggyógyulni. Erőssé válni. Nem szorulni segítségre. Érzéketlenné lenni mindenre, fájdalomra, keserűségre, az álmok rettenetére és csodáira egyaránt. Kiváltképp Bernardo iránt akarok érzéketlen lenni - nem szabad félni, nem szabad örülni, nem szabad... semmit. Csak engedelmeskedni. Üresen. És nem szimatolni utána. Semmilyen értelemben véve.
Végül mikor úgy érzem, a határaimat kezdem túlfeszíteni, és újra az ágyon kötök ki, bóbiskolásaim közben olykor mintha sikerülne is, bár a sok bávatagság csak gyengeségem, és egyre határozottabban gyanított anémiás vérszegénységem bizonyítéka, ami idegesít, és az idegesség is csak egy érzelem.
Amit meg kell ölni. Az összes maradékkal együtt.

Eva szavaira aztán újra kinyílik szemem, fejem felemelem és bólintok párat és saját szavaim is mintha valahonnan a távolból, visszhang-vesztetten, sivárul konganának.

- Köszönöm szépen Eva, nagyon hálás vagyok. Rendben, úgy lesz. Önnek is szép napot és kellemes pihenést.

Aztán a nyugalomba és csöndbe burkolózok, akárcsak a takaróba. Damien. Száguldás, örömtelin, elevenen... zuhanás... veszedelem. Aztán rohanás. Vadkutya? Farkas? Ellenség. Nem Ellenség, hanem Barát, a harc sem háború, hanem játék. Átélt, boldog és meseszép álomképek - valami, amit már nagyon rég nem éreztem. Pofámat a Másik Állathoz dörgölném még jobban, míg az nyalogatja...
Aztán valami ki akar rántani ebből a jó érzésből. Én pedig nem akarom, hogy véget érjen, nem akarok felébredni, de mégis elúsznak a képek, hogy aztán rájöjjek, álom volt... álmok.
"A Vadkutya... él...? Farkas lett? És egy hiúz... és Damien... baleset..."
Majd felfogom a simogató tenyeret arcomon, az illatot, a hangot s végül az arcot is.
Mint akibe kígyó mart, úgy rándulok össze egy pillanatra, hogy aztán újra nyugalmat erőltessek magamra. Felülök - továbbra is a takaróba burkolózva ami valamiféle szimbolikus védőbástyám lehet most, majd bólintok.

- Igen. Köszönöm. Jól vagyok.
"Erős túlzás. Hiúz... hiúzszerű... izé.... nem fontos. Ne foglalkozz vele, Marion. Ne remélj. Ne álmodozz. Nem vagy senki, és nem vagy semmi."

- Várom az utasításokat.
Teszem hozzá tőlem telhetően határozott, már-már "katonás", fegyelmezett szavakkal...
"Igen, Uram. Démonnagyuram. Byrd közlegény kész, Uram. Totál kész."
... miközben az ágyból való kimászást fontolgatom. Az álmok továbbra is fejemben lebegnek, az estiek és a nappaliak is, de nem akarok kavargást, nem akarok káoszt.

2010 december 20. kedd. Este....
Detroit – Bernardo Mayfield birtokán – A házban

Az étek eltűnik benned, s te gondolataid homályából érzékeled csak tompán a téged körülvevő jelent. Eva újra megjelenik, és elpakol. Duruzsolása szinte nem is ér el hozzád. Járkálni kezdesz, s próbálgatod fájó izmaid használni. Megpróbálkozol gugolásokkal is, de ez végképp kimerít. Fáradtnak elgyötörtnek, kimerültnek érzed magad. Felbaktatsz az emeletre, mikor Eva idelent kezd el zajongani a porszívóval. Az ágyadra dőlsz. Orrodba ismerős illat szüremlik be. Bernardo parfümjének illata, s halovány lószag. Újra belédfészkeli magát a várakozás…

A jóllakottság és a kimerültséged álmossá tesz, s bár nem akarsz aludni, mégis el-el szundikálsz. Aztán hallod hogy valaki belép, s felpillantva Eva áll az ajtóban kabátba öltözve.
- Főztem egy kis levest, és néhány szem palacsintát is sütöttem kisasszony! Legközelebb csütörtökön jövök. Pihenjen sokat, és óvatosan közlekedjen! – mosolyog rád - További szép napot! – köszön el aztán, és rádcsukva az ajtót magadra hagy.

A nyugalom és a csend átölel aztán s lassan elalszol.

……….hideg csap az arcodba. Hópelyhek kavarognak alőtted, és a hold által megvilágított fehér lepelbe öltözött erdő elmosódik mellettetek, ahogy Damien-en száguldasz. Izmaid megerősödve már segítenek a lovon maradásban, így is hogy nyereg nélkül ülsz rajta. Előttetek egyre távolodóan Bernardó vágtat a fekete paripa hátán. Élvezed az önfeledt szabadságot, a természetet, és az érzést, mi nem csak a játék kedvéért hajt utána..... Már tudod mikor kell lehúznod a fejed, hogy a csapdaként az ösvényre hajló vaskos ág ne találjon el, s azt is mikor kell Damien sörényébe kapaszkodva szinte a hátára fekve kapaszkodnod, mikor az embernyi kidőlt fatörzset ugorja át. Ám most valahogy elszámítod magad. Damien ugrik, s a kezed lecsúszik a selymes sörényről. Érzd amint hátrafelé lendülsz, s a ló teste kicsúszik alólad. A magasból még veszélyesebbnek látszik a repedezett kérgű fatörzs mi holtan fekve tűri sorsát. Kezed kinyújtod, hogy tompítsd az esést, és ösztöntől vezérelve gurulsz előre hogy a hóba hemperedve tompítsd az esésed…..

….. látoszöged is megváltozik. A fák hatalmasabbnak látszanak. Kicsinek és törékenynek érzed magad. Ám érzékeid segítenek. Látásod mintha megkétszereződne. Minden apró moccanást felfogsz. Füleid még a leeső hópelyhek hangját is tisztán hallják. Orrod pedig kilóméterekről is megérzi az idegenek szagát. Ám most egy illat sokkal, de sokkal közelebbről ér el hozzád. A bokorra fagyott levelek úgy érzed jótékonyan rejtenek el. Mancsaid nesztelen süllyednek a hóba. Farkad sem lengeted. Füled hegyezed, s fekete orrod mélyére szívod a hideg levegőt, mibe belekeveredik az ismerős illat. A holdfény elegendő hogy láss. A szél zavar csak meg, mi az árnyékokat is megtáncoltatja körötted, s ami össze-vissza kavarogva nem segít bemérned pontosan milyen messze lehet…

….ág reccsen aztán feletted, s egy sárgás – fekete pettyes fúria érkezik melléd a hóba. Hegyes füleit hátrasunyja, s ajkát felhúzva ínyéről vicsorogva köp és fúj feléd. Két mancsával dühösen toppant a hóval fedett földre, pofádba szórva a havas avart. Majd orrodra ver, mancsának karmai végigszántják a bőröd. Fájdalom hasít beléd. Aztán villámsebesen hátat fordít, és nekiiramodik. Ösztönödtől hajtva utána veted magad. A tested megnyúlik ahogy rohanni kezdesz, a fürge állat után. A távolság csak nagyon lassan csökken közöttetek. Kezdesz fáradni, ám a vadászösztön hajt. Több kilóméterrel távolabb aztán végül üldözötted irama csökkenni látszik, s beéred. Már csak néhány méter válszt el tőle, s vágül egy nagy ugrással eléred, és ráveted magad. Hemperegni, hancúrozni kezdetek a hóban. Élvezed hogy megfogtad, ám semmiféle harag nincs benned. Csupán büszkeség, és elégedettség. A játékotok aztán alábbhagy, s elnyúltok egymás mellett. Az éjszakai erdő tökéletességét semmi nem háborítja. Aztán megérzed amint a társad bundádat kezdi el nyalogatni…



….hűs érzet mellé arcodon megérzed a tenyér simogatását, orrodba parfümillat szűrődik.
- Marion? – hallod meg a hangot mi szinte megdobogtatja a szívedet…
Bernardo ül melletted az ágyon. Odakint fekete sötétség uralkodik s a résnyire nyitott ablakon hűs légáramlat hatol a szobába, ahol csak egy kicsiny lámpa ég.

- Jól vagy? - kérdezi nyugodt hangon

2010 december 20. kedd valamikor napközben…
Detroit – Bernardo Mayfield birtokán – A házban

Eva minden kedvessége ellenére egyre jobban nyugtalanít, bár most minden nyugtalanít. Jól esik az étel és a tea, de érzem, hogy még messze az idő, hogy rendesen talpra állhassak. Odalenn aztán, mire heroikus erőfeszítéseim megtérülnek, a dolgom is elvégzem és a tükörbe meredek már most kimerülten és kissé zihálva, csak akkor szembesülök mennyire pocsék is a helyzet valójában...
"Vérzett az ajkam? A nyelvem haraptam el? Mi a franc bajod van, Marion?!"

Az az átkozott várakozásérzet is az agyamra megy... úgy érzem lassan minden, ami én voltam, ami az én lelkemhez tartozott, annak már csak visszhangja élhet, minden más halott, mintha gondolataim, érzéseim idegenek lennének, mint valami ufó-magazinos belém ültetett chip, csak épp tudom, hogy itt másfajta 'Idegenek' munkálkodnak.
"Haldoklom. A Vadkutya haldoklik... mióta nem álmodtam vele? Nincs Vadon, nincs megváltás, nincsenek fivérek, nincs Jó Ember. De ha nem lehetek többé én... legalább miért ne lehetnék teljesen üres, mint egy gépezet?!"

Megmosom arcom, majd viszolyogva fordulok el a tükörképtől, hogy a konyha - és az illatok - felé vonszoljam magam. A Vadkutyás gondolataim eszembe juttatják Moranát... a kifacsart, véres tetemet a fürdőben, a temetést, a búcsú-szavaimat...
"Kutyaként mind szenvedni születtünk. Rossz világ ez az állatoknak... és az embereknek... mindenkinek..."

Újra küzdenem kell könnyeimmel, inkább próbálok az egyszerű "túlélési" ösztönbe kapaszkodni. Enni. Meggyógyulni. Tovább menni. Tovább a pokolból-pokolba, örökre...

- Köszönöm...

Szólok, de mintha csak fantom lennék, nem vagyok itt teljesen. Valahol felfogom a sonka és a tojás jóleső ízét, a tea aromáját, a porszívó hangját, de minden nagyon távolinak tűnik...
"Érd el a Szigetet, Morana... én a tengerben rekedtem s ott fuldoklom, örökre, és a víz nem mossa el a kínt. Csak legyen már... Bernardo... és legyen már... vége... Shaffernek... és mindennek... az egész világnak... "

Ha befejeztem a kajálást, járkálok a házban, igyekszem mozgatni a tagjaimat, tornáztatni a lábaimat, guggolásokat végezni... de ha a testem fel akarja adni, akkor le fogok dőlni a kanapéra, vagy ha feljutok a szobámba, akkor az ágyra....

2010 december 20. kedd valamikor napközben…
Detroit – Bernardo Mayfield birtokán – A házban

- Rendben! – mondja Eva és lebandukol a konyhába ismét.

Eva hajthatatlan és bevezérel a mosdóba. Mintha meg sem hallaná a tiltakozásod. Az ajtót nem csukja rád
- Szóljon ha segítség kell. – mondja s valahogy úgy érzed biztos odakint áll és hallgatózik...

Egyértelmű hogy a kaja és a folyadék máris dolgozni kezd benned, és ettől picivel jobban érzed magad. Vagy mivel a szervezeted azért viszonylag szívós, tán máris kompenzál. A tükörben egy sápadt Marion néz rád. Szemeid alatt vaskos karikák, s ajkad bár nincs felrepedve, de cserepes. Ajkad sarkán az állad felé indult vérmaszatot látsz rászáradva az arcodra. Mint az alvós nyálcsík, csak ez vérből…(?!?)

Jövőddel foglalkozó gondolataid közé Bernardo is befurakszik. Az a furcsa várakozásféle nem hagy nyugodni…

Elvégzed a dolgod, majd kilépsz a fürdőből. Inycsiklandó illat száll feléd. A füstölt sült sonka illata.
- Ha gondolja idelent is ehet! – kiált Eva a konyha felől, s a szavát elnyomja majdnem a sistergés, és sercegés.

Elédtálal. Két hatalmas és vastag, pirosra sütött sonkaszelet hever a tányéron, teljesen betakarva azt szinte, s mellette kistányéron főtt tojás héjában, egy pedig a lánytojástartóban. Friss tea, és puha fehér kenyér teszi teljessé a lakomát. Természetesen a szalvéta, só és az evőeszköz sem hiányzik a tálcáról.
- Jó étvágyat. – mondja kedvesen majd eltűnik.

Odafent harsan fel egy porszívó hangja, kissé tompán.

2010 december 20. kedd valamikor napközben…
Detroit – Bernardo Mayfield birtokán – A házban

Leesik lassan, hogy nem az undorodás váltotta ki a tiltakozást... hanem talán valahogy úgy lehet, mint én. Ha nem szereti, ha segítségre szorul... azt maximálisan meg tudom érteni.

Falatozásom közben továbbra is üres tekintettel hallgatom a kínálatot...
"De jól fel van szerelve, tea, pirítós, dzsem, sonka, tojás... lakhatnak itt még emberek, Eva is lakótárs lehet, vagy franc tudja, talán nosztalgiából a szörnyek is esznek..."

- Sonka. Azt megköszönném...
"Ha tényleg vérszegénység, akkor vörös hús vagy máj kell, hogy hamarabb talpra állj, és minél hamarabb talpra állsz, annál hamarabb... annál hamarabb micsoda, Marion? Ez a bosszú rohadt sokára lesz meg... De annál hamarabb képes leszel egyáltalán normálisan járni és legalább megpróbálni megvédeni magad!"

Felszenvedem magam végre az ágyról, a falnak támaszkodva, két kézzel kapaszkodva próbálok lefelé kaptatni, óvatosan veszem a lépcsőfokokat, és ha megszédülök, a fejem lehajtom, összegörnyedve, hogy egy kis vér jusson az agyamba. Aztán Eva hangja is eljut oda. Segítség. Már megint... már megint...

- Köszönöm, menni fog egyedül is, jól vagyok, de tényleg, csak a mosdóba megyek...
"És remélhetőleg lenn marad a reggeli..."

De a lényeg, hogy végre eljuthassak, segítséggel, ha máshogy nem megy, de még inkább anélkül, hogy letudjam amit le kell és utána végre megdolgoztassam azokat az izomlázas lábakat, legalább némi járkálással, ahogy tanácsolta is tegnap a... tulaj.
"Mármint a birtoké. A lelkedé majd csak... lesz. Nincs kiút, nincs kiút..."

2010 december 20. kedd valamikor napközben…
Detroit – Bernardo Mayfield birtokán – A házban

Azt valahogy érzed hogy a lányt egyáltalán nem zavarja hogyan néz ki a kezed, és nem ezért tiltakozott a segítséged ellen. Inkább úgy látod hogy nem tartaná helyénvalónak a dolgot, ha elfogadna bármiféle segítséget is…

Enni kezdesz s mikor az első szelet elfogy kérdi meg
- Csináljak még? De van tojás és sonka is, vagy alkothatok palacsintát is. – sorolja a lehetőségeket.

A tálcát elveszi előled mikor befejezed és el is tűnik vele. Odalentről hallod amint pakolgat.

Felülsz és a szédülésed valamivel alábbhagyott talán. A lábad persze fáj, és a fejed sem tökéletes még. De úgy érzed „simán” le tudsz menni a mosdóba.

Lefelé indulsz és már félúton tartasz mikor Eva kilép a konyhából. Meglátva feléd iramodk
- Miért nem szólt hogy lejönne? – kérdi szinte számonkérve a dolgot.
- Jöjjön segítek – lép melléd és karol át, hogy letámogasson… egyre jobban egy szanatóriumban érzed magad…

2010 december 20. kedd valamikor napközben…
Detroit – Bernardo Mayfield birtokán – A házban

"Kicsit sápadtka. Ha csak 'kicsit sápadtka' lennék, az baromira nem lenne gond, nem vagyok a strandrajárós fajta..."
Gyanítom ha az idelátogatók nagyrésze kaja, akkor tényleg nem meglepő a sápadtság. Az ágyhoz kötöttség viszont borzalmasan őrli az idegeimet... de egyelőre maradok, a jelek szerint túl messzire nem jutnék el, na meg hová is lenne az a túl messze - legfeljebb majd a mosdót kell újra igénybe vennem...

- Köszönöm. Maradok... jó...

Nyögöm ki végül, bár az egész szituáció zavarát csak fokozza ez a kiszolgálgatás-dolog is.

...

Mikor aztán hevesen tiltakozik Eva segítségem hallatán, eszelős tekintetem a macskát simogató kezemre hullik...
"Nem akarja, hogy hozzáérjek. Persze, hogy nem akarja."

Bólintok merev arccal. A hirtelen elhalványuló sebhely talán el se jut teljesen a tudatomig, vagy ha igen, visszhangot nem vet annak az elmének csúfolt sötét, gyászos kavargás mélyén. Továbbra is az ágyon tespedek, továbbra is Selene-t simogatom, továbbra is hol a plafonra meredek, hol az ablak, hol a macska felé. Nemigen van időérzékem. Csak "várakozást" érzek, amit nem akarok - mint ahogy semmi mást sem.

Az illatok azonban éberebbé tesznek...

- Köszönöm, Eva. Remek lesz.

Óvatosan nyúlok a tálca felé, hogy ne érjek a lányhoz... aztán egyszerre émelyegve, egyszerre farkaséhesen nekilátok elfogyasztani - a lehetőségekhez mérten kulturáltan - a reggelit és a teát, majd a tálcát valami ágy melletti asztalkára helyezem, és megpróbálok felülni...

"Előbb-utóbb el kell jutnom a mosdóba. Nem, annyira nem vészes, hogy egy rohadt ágytál is kelljen... megoldom, valahogy megoldom!"

2010 december 20. kedd valamikor napközben…
Detroit – Bernardo Mayfield birtokán – A házban

- Kicsit sápadtka – mondja Eva a kurta kérdésedre válaszul, de mindezt úgy mintha ez egy teljesen természetes és megszokott dolog lenne...

Végre kinyögöd aztán mit kérsz, és ő bólint
- Rendben, máris hozom – monjda
- De igérje meg hogy nem kel fel! – néz rád komolyan.
…

Segíteni akarsz Eva-nak
- Nem, nem! – válaszol kissé hevesen.
- Ez semmiség – legyint a karmolásra és le is engedi a kötényét. A kézfején pedig mintha máris sokkal de sokkal halványabb lenne a seb… vagy az a valószínűbb hogy az állapotod a látásod is befolyásolja. Nem hiába tényleg ramatyul érzed magad.

Selenet simogatod, amit ő dorombolás nélkül elvisel. Eva elhagyja a szobát, de az ajtót nem csukja be, hanem résnyire hagyja. A léptei lefelé haladnak a lépcsőn, halnak el..

Nem sokra rá megérzed a piritós illatát, s rövöd idő múlva hallod amint felfelé tart a lépcsőn. Az ajtót kinyitja, és egy tálcával a kezében lép be. A tálcát a kanapéra teszi
- Itt is a reggeli – mondja és hozzád lépve segítene felülni, és a párnával támasztja meg a hátad. Selene kicsit berzenkedve feltápászkodik a zaklatásra, és a lábadhoz heveredik le.
Végül Eva az öledbe teszi a tálcát
- Jó étvágyat – mondja kedvesen.
- Pici vajat és dzsemet kentem rá – teszi hozzá
A tea csipke illatába citrom aromája vegyül, s a piritós is eregeti meleg barackillatát feléd... a gyomrod bele is csikordul az éhségedbe.

2010 december 20. kedd valamikor napközben…
Detroit – Bernardo Mayfield birtokán – A házban

Zúg és sajog a fejem, enyhén émelygek is, a világ is forogni kezd igen hamar, és Evangeline vissza is fektet az ágyba. Újabb kórház-érzetek öntenek el, a kiszolgáltatottság villan az agyamba, az elmém mélyén, belül valami felsikít, de testem csak visszadől az ágyba...
"Nem vagyok sebesült, nincs semmi bajom, nem bírom, ha gondoskodnak rólam, nem akarok kórház-érzést, nem, nem, NEM! Mi a franc bajom van?!"

- Még...?
"Szarul nézhetek ki, nagyon szarul... mi van velem? Az izomláz oké, a sokk oké... nem, nem oké... de ez... Kaja. Vér. Tényleg vérveszteség lenne? Anémiás tünetek?"

- Egy... pirítóst talán meg... igen, egy tea... köszönöm...
"Egy új életet. Egy új agyat. Egy új testet..."

A felbukkanó érzések a tulajról - várakozás, hiány - olyan szörnyen én-idegenek, hogy se lenyelni, se kiköpni nem tudom őket...
"Marion. Mi ütött beléd? Ez egy... pasas. Aki halott, és állatszerű, és paktum... a Pokol, a pokol, másfajta pokol elől. Bosszú. Vérszívó, szörnyű izék, akikkel semmit se lehet kezdeni. Ez... őrület, őrület, ne legyen itt semmi kellemes, mert az átverés, az összeesküvés része, minden, minden részlet arra van, hogy gyötörjön, talán meghaltam a balesetben és ez már a Pokol? Mi van velem? Miért?!"

De a macska legalább eltereli a figyelmem a nyomasztóan ambivalens őrületről; valamibe kapaszkodnom kell most.Túl tompa és lassú vagyok, hogy időben reagáljak, amikor a lány kezébe karmol. Újra megpróbálok felülni.
- Selene... maradhat, a macskák szerint minden ágy, ember és ház a macskáké... nem zavar... a karmolás... segítek a sebet kitisztítani... ha... fel bírok kelni végre...
Szavaim zavarosak, tekintetem valószínűleg egy pszichopata nyomorult tekintete, egyik kezem gépiesen elindul a macska felé, és simogatni kezdem.
"Jól van, Boszorkány... jól van, nincs semmi gond, nincs semmi gond..."