Kutya-bőr - Marion Byrd meséje

2010 december 20. kedd éjjel 1:35
Detroit – Otthon, édes otthon.

A fickó feldúltsága nem tesz jót az idegeimnek, csak még jobban összekucorodok, még közelebb a kutyámhoz... megvárom míg kidühöngni magát... majd mikor járkálni kezd, megszólalok... talán elég hangosan, hogy hallja.

- Te mondtad, hogy vagytok ti, "érinthetetlenek", meg mi, "halandók". Én meg nem értek hozzá hányféle démon vagy rossebb tudja milyen lidérc van. Igen, feltűnt, hogy mások vagytok. Te... szimpatikus is... lettél. Voltál. Ő szörnyeteg. Ellenség. Ja, nem vagyunk egyformák. Mondtam, hogy más vagyok. Ja, tudom, csak egy pszichotikus, torz testű és torz lelkű nyomorék vagyok, ezért nem is vágom, mire fel a segítség, de elfogadom, sőt, kérem. De egyvalamiben tévedtél. Nem sajnálom magam. Soha nem is sajnáltam. És a fetrengésnek is vége.

Fel is állok, valamiféle nyomatékot adva hideg szavaimnak, még egy fájdalmas pillantást vetve a kutyára, majd a fürdő ajtófélfáig kitámolygok... ahol végül Bernardo is kiköt. Már félelem nincs bennem, óvatosság sem, aggodalom sem. Újra végighallgatom, ezúttal igyekszem fel is fogni a szavait. Ha már paktum, komolyan veszem. Ha befejezte, még mindig némileg zombiszerű arckifejezéssel bólintok.

- Eddig is tartottam a számat. Eztán is fogom. Lehet, hogy őrült vagyok, de teljesen hülye az nem. Kutakodni se fogok. Örülök, ha egyáltalán járni képes leszek, és felesleges is lenne kutakodni. Mint mondtam, biztos visszatér. Te jobban értesz hozzá, pláne ha ismered is, de nekem is leesett, hogy mániákus. Nem fog lekattanni. Az ilyenek sose szoktak. Ha emberek, ha szörnyek, akkor se. És igen... tudom... várnom kell. Ha így szól a... paktum, hát várok, bár nem tudom hogy fogom viselni, ha nekiáll kinyírni mindent és mindenkit, akit egy szikrányit is kedvelek. De Morana... őt szeretném én eltemetni.

Elmerengek egy kicsit... azok a könnyek újra vissza akarnak térni... de a kifejezéstelen szemek mögé börtönzöm őket, csak hangom remeg meg tán.

- Hogy... elbúcsúzzak tőle. Rendesen. Nem tudom... a birtok... utálta, de... szép hely lenne, igen. De a temetésen... legalább ott szeretnék lenni...

2010 december 20. kedd éjjel 1:35
Detroit – Otthon, édes otthon.

Tekintete fel-fel lángol szavaid hallva, s hogy minősíted is, sőt egy kalap alá veszed Valakivel indulatai már arcára is kiülnek.
- Úgy érzed ugyanolyan vagyok mint ő? Tényleg? – kérdezi felháborodottan.
- Ennek alapján minden ember olyan mint te? Vagy te vagy olyan mint mások? – emelkedik meg a szemöldöke
- Mindegyiktek pszihotikus önsajnálatban fetrengő torztestű és lelkű? És te is állítkínzó vagy, igaz? Valld csak be! Hiszen egyformák vagytok mind emberek! – s a végére dühvel szikrázik a szeme.

Aztán mély levegőt vesz és elsétál tőled a konyháig, majd vissza a rövidke folyosón, járkál ,mint egy ketrecbe zárt vad, úgy fest lobogó hajával.
- A kutyádat el kell tűntetned innen. – szólal meg percek múlva kissé nyugodtabb hangon megállva a fürdő ajtajában.
- Ha akarod elviszem és eltemetem a birtokon – tesz felajánlást.
- Ami történt arról senkinek nem beszélhetsz. Sem arról hogy mit mondtam, sőt, arról sem hogy egyáltalán tudod ki vagyok, és hol találtál meg. - mondja nagyon komolyan
- Azonnal megölnek ha rájönnek kapcsolatban vagy velem, és eljár a szád. - s valahogy tudod hogy nem megijeszteni akar, hanem valós e fenyegetés.
- Nappal lehetőleg maradj nyugton a fenekeden. Ne kutakodj, ne próbálj meg a nyomára jutni. Csak felhívod magadra a figyelmet feleslegesen.
- És azt is jó ha tudod, hogy az elégtételt sem holnap vagy néhány hét alatt kaphatod meg. - teszi hozzá

- Gondolkozz el a dolgon Marion. Mindent kaphatsz mindenért cserébe. - hunyorog rád, akárha macska lenne...

2010 december 20. kedd éjjel 1:25
Detroit – Otthon, édes otthon.

A fickó szavaira, hogy ez úgyis megtörtént volna, csak a fejemet ingatom, továbbra is sötét, üres, vak haraggal és kínnal telt tekintettel.
"Ha itt lettem volna... belementem volna a kibaszott játékba. Nyomozgattam volna neki. Amit csak akar. Így... már nem zsarolhat."

De csak a kutya jár a fejemben, hogy újra érezhessem bundájának tapintását, hogy újra és újra görcsös iszonyat, fájdalom és tökéletes magamra hagyatottság töltsön el, ahogy az élettelen, kihűlt testet ölelem. Újra szavak.
"Nyomravezető."

- Nem terveztem túlélni. Minek? Csak megölni. MEGKÍNOZNI. És meghalni... békében.

Most el sem jut az agyamig, hogy ez már rendőrség-vészharangot kongat, sötétbe borult elmém, jövőm, minden kilátásom. Egyedüli, utolsó reményem a bosszú. És Bernardo, aki azt mondta, segíthet... bár nem értem, hogy. A kutya ölelésében merülök el, nem zavar a hosszú csend, jól is esik most. Mindent betöltő néma, halott üresség és hiányérzet.
"Nyolc kutya, hét fivér. Mind meghalt. Ha él még Ő, Aki Álmaimban Vagyok, akkor megveszett, csak azért él, hogy kínjában öljön, és elpusztuljon."

Majd valamikor - talán percek, talán órák múlva - újra szavak hangzanak el. Felpillantok, továbbra is Marion-idegen tekintettel. Hallgatom, amiről beszél; némán, közbe se vágva. Nem sokat értek, és szinte biztos, hogy nem úgy, ahogy ő érti.
- A Mi világunknál? Ki az a mi? Törvények. Aha. A láthatatlan világ, igen. Tudom. Nem értem mi az. Nem érdekel. De érzem. Ez a kibaszott átkom. Halandók. Az a "mi". Aha. Szarok a többire. A "halandókra", meg "érinthetetlenekre" is. Nem vagyok egyik sem. Nem vagyok semmi sem. Veszett vadkutya, csak az.
Szinte közönyösen vonok vállat - nem érdekelnek az összefüggések, a kegyetlen törvények. A Valaki érdekel. A bosszú.
- Vele. Meg veled. Ismered akkor. Ugyanaz a... paranormális... szarság vagy? Morana... érezte. Gyűlölt téged. Életveszély, azt mondta... életveszély...
Újra még szorosabban ölelem a kutya kifacsarodott testét... és tekintetembe újfajta gyűlölet költözik.
- A bosszú, Rendben. Az kell. Valami... démonok vagyok akkor, hát kötessék paktum. Az apró betű se érdekel. Ha maradt még lelkem, a tiéd, vidd. Tiéd lehet minden, ez az összes Semmi.. De a Pokolba, oda kell vinnem magammal. Nem érdekel más.
Hangom halálosan komoly, ahogy elszántságom is. Így, hogy mellesleg megjegyezte, hogy ő meg a Valaki... ugyanolyan... "érinthetetlen" bárakármi, minden hálám, minden kezdődő, de kibontakozni képtelen szimpátiám elpárolgott, de készen állok üzletet kötni magával az Ördöggel is.

2010 december 20. kedd éjjel 1:25
Detroit – Otthon, édes otthon.

Beszélni kezdesz fájdalmas hangon és szinte megszakadt lélekkel. Bernardo aprót bólint, tekintete együttérzős, de komoly. A macskát és persze önmagad okolod. Mély levegőt vesz.
- Ha itt lettél volna is ugyanez történt volna, van egy olyan érzésem. – szúrja közbe bizonysággal a hangjában.

Feltápászkodsz és Bernardo nem tartóztat. A kezét nyújtja hogy megkapaszkodhass, és hagyja hogy a fürdőbe botorkálj. Az ajtófélfának támaszkodva figyel.
A kutya vértől csatakos testét az öledbe húzod, de ez sem érdekel. Aztán a kértségbeeséssel vegyes önvád átszakítja a gátat, és sírni kezdesz. Eltitkolt, visszatartott könnyeid végigfolynak arcodon, hogy Morana bundájába hulljanak. Belefúrod az arcod és beszélsz hozzá, bár már nem hegyezi feléd a fülét, és a farka sem mozdul hogy csóválásával jelezze számodra fontosságod, és szeretetét.

Újra felnézve szólalsz meg kicsit összeszedve magad, elnyomva a fájdalmad. Bár hangod rekedt, és az orrod is folyni kezd, szemeidből is könnyek gördülnek továbbra is arcodon de bensődben céltudatosság, és ez keményíti meg szavaid is.
A férfi csendben hallgatja szavaid a robbantásról, égésről felvázolva, arca komoly, és fejet ingat lassan
- Igazán fényes nyomravezető lenne a műsorod. Ennél többet néztem ki belőled.

Hideg hangod szinte kegyetlenné, de plasztikusan életszerűvé teszik mondandód. Bernardo továbbra is az ajtófélfának támaszkodva áll, komor arccal hallgat. A feltett kérdéseid a levegőben függnek egy darabig megválaszolatlan. Hosszúra nyúlik a csend, mire a férfi levegőt véve megszólal
- Sokminden van amit nem értesz, és nem látsz Marion. Te is érzed vagy legalábbis sejted hogy a látható világ mögött akad nem egy ami számotokra láthatatlan, de ugyanúgy létezik. Ennek a világnak másfajta, a tieteknél kegyetlenebb törvényei vannak, amiket mindenkinek be kell tartania. Nekem is és a többieknek is. Aki megölte a kutyád ha engem is a végső halálba taszít – s nem teljesen érted ezeket a szókapcsolatokat – azzal törvényt sért.
- A kutyádért viszont semmiféle felelősségrevonás nem fogja elérni. – ingat fejet lassan.
- Érinthetetlenek vagyunk a halandó világotok számára.
- Azzal hogy kapcsolatba kerültél vele, és velem a sorsod megpecsételődött Marion. – hangja nyugodt, és tényszerű. Nem hordoz semmiféle fenyegetést.
- Jelenleg egyedül vagy egy nagyságrendekkel veszélyesebb és számodra még felfoghatatlan világban. Ha elfogadod a segítségem, akkor lesz tovább is. – mondja majd kis szünettel folytatja
- Ha nem, akkor csatlakozhatsz Morana-hoz, és soha nem teljesedik be a bosszúd. – közli szinte egykedvűen.

2010 december 20. kedd éjjel 1:15
Detroit – Otthon, édes otthon.

Valószínűleg tökéletes romos állapotomhoz mérten egész impresszív ellenállást fejtek ki - visz az indulat és a pusztíthatnék - de így is csak egy gyenge, tehetetlen roncs vagyok.
A kanapén zombiként ülök szinte, környezetem csak foszlányokban jut el hozzám. Tekintetemben egyre hatalmasabb az a bizonyos hatalmas halott üresség. Kissé késve és furcsán távolról érnek el hozzám Bernardo szavai is.
"Nem tehetek semmit. Nem érem utol... esélytelen..."

Azt mondja, nem ez a megoldás... és lassan mintha újra visszakúszna az üres, csupán bosszúvágytól hajtott kínlódó héjba az a sebzett és cserepekre tört Marion - az a kevéske, ami maradt belőle... de szemem még mindig halott, mert annak érzem magam ott belül.

- Egymagam. Csak... egymagam vagyok. Ketten voltunk a világ ellen. Nem érted, te nem értheted... Morana... nem "csak egy kutya", nekem nem... Nem véletlenül éreztem... azt... mérföldekre tőle... Csak én maradtam. Mert... magára hagytam...
Üres tekintetem újra fájdalom önti el és gyűlölet - most öngyűlölet...
- A rohadt macska.... a macskád miatt, a képek miatt... nem szabadott volna... kibaszott eszelős barom voltam, hogy itt hagytam... Morana...
Indulnék hozzá, ha vissza akar fogni, tompán nézek felé, valamiféle kétségbeesett, kiszolgáltatott könyörgéssel szememben, hogy eresszen... a kutyához... legalább...
- Csak a kutyámhoz... kérlek...
Ha a fürdőbe sikerül érnem, újra a borzalmas látvány...
"Nem álmodsz Marion. Nincs ébredés."
Ölembe veszem, dédelgetem szerencsétlen kifacsarodott testét, és ostobaságom eszembe villan, mint valami fakó lidércnyomás, hogy itt hagytam, mikor tudnom kellett volna; a Hívás miatt... és magamat már majdnem - de csak majdnem - annyira gyűlölöm, mint ŐT.

- Morana, kislány, sajnálom... én... sajnálom... nem nyugszok, amíg bosszút nem állok, és esküszöm mindenre, Istenre és Pokolra, a Vadkutyák Istenére, hogy bosszút állok érted... és utána... utána együtt leszünk. Újra... Valami jobb helyen...
Arcom a véres bundájába fúrom, tán már könnyeim is megerednek, miközben suttogok - talán suttogok, talán beszélek - hozzá.

Aztán eljut abba a cserepekre tört tudatba, ami most még mindig nagyobb részt zúgó, őrjöngő kín, a fájdalom és fanatikus bosszúvágy felhőjén át a "segítség" is... felnézek Bernardora, talán egy szikrányi "én" is van már e tekintetben.

- Segíteni? Miért? Én... eddig is sokat segítettél, túl sokat, nem értem miért, de ha segíteni akarsz, úgy igazán...
Hangom még mindig fakón kong, továbbra is a kutyát simogatom...
"Összeköttetések."
- Csak egy... lakcím kell. A Valaki időbeosztása. És robbanószer. SOK robbanószer. Semtex, plasztik, öngyilkos-merénylős, mindegy, csak égjen a rohadék. Égés, igen, az égés... remek...

Majd halott Moranával az ölemben hátradőlök a hideg csempének, továbbra is gépiesen simogatva azt a kifacsarodott testet... és talán máshogyan furcsa, színtelen hangon, szinte természetellenesen nyugodtan megszólalok.
- Az égés, hirtelen, frissen nem fáj. A sokk elviszi a nagyját, a roncsolás és a nekrózis megöli az érzőidegeket. Amikor a rothadó szövet elkezd lemállani, alatta a csupasz ép szövet... na... AZ kurvára fáj. Azt nem akarom most... megvárni... azt mind, mind, mind neki akarom adni.
Kis szünet után folytatom, újra valamiféle "Marion-szerű" ül ki könnyáztatta tekintetembe....
- És másért is... sietnem kell. Nagyon régóta figyel. Mindent tud rólam. És sosem fog lepattanni. Megszállott. Megölheti még a családom, az állatmenhely összes kutyáját-macskáját, azt se értem téged miért nem belezett ki voltaképp és hagyta itt a hulládat kis "emlékeztetőként"....
"Tényleg, miért nem...?"
- Nem tudom. Tett egy visszautasíthatatlan ajánlatot? Melót? Hogy legyél a "szimata"?
Nem annyira a kíváncsiság hajtja kelleténél bővebb lére eresztett dumám és kérdéseim... leginkább még mindig a fanatikus bosszúvágy. Ha segítséggel, akkor segítséggel. Ha nem most, akkor később... de meg akarom ölni ŐT.
"Azt hittem, mániákus, és valami kínzós pszicho gyilkos vagy. Hát fordult a kocka. ÉN leszek a mániákusod, a pszichod, én teszem pokollá életed, és én tényleg kínhalált akarok neked... szenvedj... szenvedj..."

2010 december 20. kedd éjjel 1:15
Detroit – Otthon, édes otthon.

A fejszét nem ereszted önmagadtól. Bernardo lenyúl érte, egyik kezével csuklód, másikkal a fejszét fogva és vesz el tőled. Majd felszabaduló kezével fog a derekadra és a szoba – a nappali – felé indul meg veled, ha kell vonszolva, és ültet le a kanapéra. A kisasztalra ül le veled szemben, a fejszét maga mögé teszi le.
- Fogd fel, hogy nem tehetsz semmit! – néz a szemedbe komolyan
- Esélytelen vagy vele szemben, bármit is teszel, vagy meghalsz, vagy börtönben végzed, akár hosszú évekre. – folytatja
Kicsit előre hajol és álladra fog, ha ellenkezel akkor is.
- Nem ez a megoldás Marion! – mondja keményen, a szemedbe nézve a tekintete fogvatartja a tiedet. Háborgó lelked lassan mintha megkönnyebbülne, s már nem csak az eszelős bosszú munkál benned. Teret nyernek másfajta gondolatok is, és Bernardo szavai megerősítik az életösztönöd által diktáltakat.
- Egymagad nem szállhatsz szembe egy egész világgal – mondja
- Azzal nem segítesz Moranán már. – ingat fejet és elengedi az állad
- De bízz bennem és segítek neked bosszút állni. – dől vissza kényelmesebb testhelyzetbe s várja hogy a fefogott szavai rést üssenek az üresség pajzsán.
- Csak segítséggel tehetsz bármit is. – mondja még téged fürkésző komoly tekintettel.

2010 december 20. kedd éjjel 1:10
Detroit – Otthon, édes otthon.

Még mindig gépiesen ácsorogva hatol el valami elborult és elsötétült elmém cserepekre tört szilánkjai közé. A farkasos, macskás, lovas fazon hangja. Az utamban áll.
Továbbra is a fejszét szorítom, fejem kissé oldalra billenve, tekintetemben az eszelős fájdalom és a mindent betöltő harag és gyűlölet felhőjén túl nincs más, csak halott üresség. Felfogom lassan, hogy megpróbál megszabadítani a fegyveremtől, hogy megpróbál megakadályozni... valószínűleg sikerrel; továbbra is az a célom, hogy bárkin és bármin átgázolva utolérjem a Gyilkost és gyilkossá váljak magam is, de roncs lábaimmal és roncs elmémmel meglehet, hogy a lakásból se jutok ki... ha kicsavarja a fejszét a kezemből, az koppanva hull a padlóra, máskülönben nem eresztem.

- Nem. Tehetek. Semmit.

Zihálom gépiesen, mintegy visszhangozva a szavait.

- Neeem?! Erősebb. Tudom. Igen. Az. Teleportálgat is. Megölhet. Ja. Meg is fog. És akkor visszamászok a kibaszott sírból. És akkor nekem lesz tengernyi időm. És magammal viszem. A kibaszott POKOLBA. Mennem kell. MOST.

Jelenleg nem vagyok önmagam, a hangom is idegenül kong, mintha nem is én mondanám a szavakat. Csak a fejszét akarom. Csak a Valakit utolérni... amíg még utol lehet. A józan ész, a túlélés ösztöne és bármi, ami a legkisebb mértékben is emlékeztetne valami egyéb motivációra, most elnémult a kíntól, attól az iszonyatos képtől a halott kutyáról...

2010 december 20. kedd éjjel 1:10
Detroit – Otthon, édes otthon.

Késes kezeddel Valaki felé csápolsz, sziszegő szavid kiséretében. Ám az nem áll meg, és Bernardo a kezedre fogva engedteti le veled a kést. Nem szól, csak a lakás felé indul veled.

A kutyádhoz közeledve kitéped magad Bernardo kezéből és a lendületed visz előre. Morana teste mellet érsz földet, fájdalmasan ütve meg könyököd-térded, de nem foglalkozol vele. Belső kínod most sokkal nagyobb. Könnyeid nincsenek, csak a benned zsongó szó, mi elmédre ülepedve minden mást kiszorít belőle. Feltápászkodsz, és befelé veszed az irányt. Bernardo utánad kap mert a lábad továbbra is fájdalmasan hagy cserben. Betámogat, s te a szekrényhez botorkálva téped fel annak ajtaját és rántod ki a táskádból a fejszét. Ádáz arccal és eszelős tekintettel indulnál kifelé.
- Marion! – szól Bernardo de te meg sem hallod.
- MARION! – dörren aztán a hang s erre kénytelen vagy odafigyelni. S végre fel is fogod hogy Bernardo előtted áll, komor arccal néz le rád.
- Ez nem játék Marion – mondja és a csuklódra fog.
- Add ide! – kéri ellenmondást nem tűő hangsúllyal.
- Most nem tehetsz semmit! – ingat fejet lassan és tekintete próbálja meg fogvatartani a tiedet.
- Így semmiképpen!

2010 december 20. kedd éjjel 0:55
Detroit – Úton hazafelé – Otthon, édes otthon.

Bernardo magabiztos szavaira továbbra is csak a fejemet ingatom, de nem szólok. Nagyon jól tudom, hogy vannak dolgok, amikkel nem lehet mit kezdeni. Ragyogó áldomásom, hogy többet érzek s látok a világból, mint az átlagemberek, de nagy átkom, hogy túl keveset ahhoz, hogy bármit is kezdjek a kirakós-darabkákkal. Ezt viszont már ha akarnám, se tudnám értelmesen szavakba önteni. Az önbíráskodást büntetik dolgra vállat vonok.
"Közel nulla lenne az esélyem túlélni a Valakivel való küzdelmet. De küzdelem lesz. Tudom. Az álmok nem hazudnak. A kártya sem. És ha Moranához egy ujjal is nyúlt, akkor leszarom a börtönt is, levadászom azt a tetvet és megölöm."

...

Az ajtó nyitva... nyilván feltörve, hisz bezártam. Várnám Morana ugatását, morgását, nyüszítését... de csak az ajtó csapódik, és kiáltás hallatszik... én pedig közelebb vonszolom magam az ajtóhoz, készen rá, hogy támadjak, ha kell. Jól tudom, hogy nincs esélyem, de az őrjítően vészterhes ösztönök, az a borzalmas balsejtelem elhomályosítja ítélőképességem. Mikor az ajtó nyílik, egy pillanatra behunyom a szemem, összeszorítom fogam aztán Bernardo hangja hallatszik - ekkor kissé visszaveszek az indulatokból. Értetlenül nézem, ahogy a Valaki társaságában sétál ki...
"Morana? Miért nem ugat vagy vonyít Morana?!"
A birtoktulaj és jelenleg igen nagy segítőm megfog, hogy támogasson, a másik meg elkullogni látszik, mindez valahogy túlságosan bizarr most az idegeimnek... a Valaki után kapnék - a késes kezemmel valamerre a torka felé - már ha van bármi sanszom is a közelébe kerülni.

- A kutyám... mi van a kutyámmal?!
Sziszegem felé; az én tekintetem sem ígér semmi jót, ha nem lennék ilyen rokkant, a lendületemnek hála már nekiestem volna, mint valami veszett kutya...

Aztán a lakás. A "sajnálom, Marion" és a vérszag... hullasápadtan zuhanok a földre, Morana fejét megsimítva...
"Halott... halott... nem lehet... nem, nem, nem, NEM!!!"

Könnyeim talán útnak indulnak - talán merev, elborult tekintetem szemem mögé fagyasztja őket...
"BOSSZÚ!"

A szekrényhez lendülök - lehet, hogy elesek párszor, de nem érdekel - hogy a fejszét megragadjam, és "tervem", vagy pontosabban gépies ösztönöm alapján úgy viharzok ki - legalább is megpróbálok - a kapucnis Valaki nyomába. Nem érdekel a rendőrség, semmi önbíráskodás, Bernardo jelenlétét sem fogom fel most, ahogy a fájdalmat sem lábaimban, csak az az iszonyatos kép, kicsavarodott, vérbe fagyott, halott kutyám - legjobb és egyedüli barátom - képe dermedt oda elmémbe makacsul, és egy ködös fantomszerű kép a kapucnis idegenről.
Akit meg akarok ölni...
... bármi áron.
... És most más nem számít. Már semmi.

2010 december 20. kedd éjjel 0:55
Detroit – Úton hazafelé – Otthon, édes otthon.

Rádpillant ismét és fejet ingat
- Mindennel lehet valamit kezdeni! – mondja magabiztosan
Aztán szájat húz hallva ahogy megemlíted a zsarolást, és tekintete egyre jobban elborul.
- Az önbíráskodást is büntetik. – veti közbe szavaidra de ezt láthatóan nem veszi tőled komolyan.
….

- Nem lesz semmi baj! – mondja suttogó szavaidra válaszul, eléve a kulcsot
- Csak maradj itt! – mondja nagyon komolyan – ne csinálj semmi hülyeséget!

Aztán ellép tőled, és az ajtóhoz megy. Csendben van egy percig is, majd csak utána hallod hogy a kulcsokkal próbálkozik. Ám az ajtó – a hangokból ítélve – nincs bezárva. Kinyitja és belép. Nem hallasz ajtó csukódást…

A lépteit hallod még egy darabig aztán semmit. Végül kiáltást hallasz, majd az ajtó becsapódik, benn rekesztve a hangokat is. Percek, hosszú percek telnek el, majd hallod amint nyílik az ajtó.
- Marion! – hallod aztán Bernardo hangját amint közeledik
De nem egyedül jelenik meg a látóteredben. A kapucnis fickót is látod. Az rádnéz – bár arcát nem látod, de érzed perzselő pillantását, ami tudod semmi jót nem igér.
Bernardo – akinek az arca igencsak gondterhelt, és komor - aztán hozzád lép és a derekadra-hátadra karolva magához húzva a folyosóra támogat. A lakás felé indul veled. A kapucnis fickó pedig lefelé indulva a lépcsőn elviharzik.
A lakásba érve azonnal orrodbe szüremlik a semmivel nem összetéveszthető fémes szag. Vér szaga…
- Sajnálom Marion – szólal meg Bernardo részvétteli hangon, s a fürdő felé pillantva meglátod Morana testét furcsa szögben kifacsarodva, s feje alatt a vértócsát…

2010 december 20. kedd éjjel 0:45
Detroit – Úton hazafelé – Otthon, édes otthon.

Amikor a rendőrséget említi Bernardo, kényszeredetten és természetesen inkább kínomban, semmint jókedvemben elröhögöm magam, hogy aztán újra elkomoruljak. Veszek egy mély levegőt...
- A rendőrség, persze... nem hittek volna nekem, eleinte azt hittem a Valaki egy rohadt kísértet...
Majd még komorabban folytatom...
- De sajnos nem eléggé halott. Még. És amúgy se tudnának vele mit kezdeni. Egyszerűen... tudom. És ő is tudja.
Majd amikor a berágásról, meg a kizárásról és a majdnemhogy összeköltözésről beszél, csak a fejemet ingatom...
- A kutyámmal zsarol gondolom, mert nem sok mással tud.
"Curtis bácsiékkal még igen..."
- Nem akar kinyírni se, hogy mittomén... ruhát varrjon a "csinos" kis irhámból mint Buffalo Bill a Bárányok Hallgatnakban. Másfajta elmebeteg. Túl sok felesleges idővel. Az ilyennel francot se lehet kezdeni... csak...
Lassan észbe kapok, hogy voltaképp mi a fenéért regélem el én ezt mind egy majdnem-vadidegennek, és hogy a majdnem-vadidegen miért ilyen segítőkész és feldúlt; úgy sejteném, a macskája miatt nyilván, de ha a macskája szabadon kószál Detroit-szerte, akkor egy autó is kilapíthatná, még Valaki se kéne hozzá...
- belemenni a játékába, kivárni a megfelelő alkalmat és...
"Fogd már be..."
- kinyírni a francba. Eská.
"Oké, csillapodj már le Marion, mert lassan tényleg rendőrség lesz a dologból, csak épp érted jönnek majd esetleg..."

...

Az emeleten végül is megmutatom az ajtót és megadón bólintok, a kulcsokat is odaadva és suttogva szólalok meg...
- Sajnálom, hogy belekevertelek... sajnálom, ha esetleg... rendben... várok...
"Remélem vaklárma, remélem csak rosszat álmodott Morana, remélem csak... az eszem ment el... Ha nem... és a Valaki itt van... akkor gazdagabb leszek egy Bernardo hullával. Kínosabb téma, mint az ablak... a francba... a francba!"
És a lépcső tetejénél a saroknak támasztva hátamat várok görcsös idegességgel, újra előkaparom a zsebkést, valamint a tézert is - túlságosan zárt a légtér a lépcsőházban a gázspréhez... de felkészülök rá, hogy ha kell, utána iramodjak, már amennyire én most iramodni tudok...

2010 december 20. kedd éjjel 0:45
Detroit – Úton hazafelé – Otthon, édes otthon.

Szavaidra csak homloka ráncolódik meg, ám furcsa mód tekintete értőn vágódik feléd. Ezen felül továbbra is látod rajta az indulatosságot, vagy valami ehhez foghatót, amit nem tudsz hova tenni.

A cuccodért kimész és újabb feddés a jutalmad érte, aztán Bernardo csak legyint.
- Reménytelen csaj vagy! – mondja és felvesz az ölébe
….

A kocsiban elmeséled a történeted, és a férfi időről időre rád pillant. Arca komoly, szinte komor, s nem csak az alig fény miatt. Aprókat bólint nyugtázva amit mondasz, s nem szakít félbe. Csak a végén kérdez
- És miért nem hívtad a rendőrséget, amikot feltűnt hogy valami nem stimmel? – kérdezi kiváncsian
[b]- És mi az hogy berágott mert kizártad? Ha egy veszélyes alakról van szó, jó hogy nem költzöl össze vele!? – hörren szinte - Nonszensz! – szisszeni aztán fejet rázva

Megtorpan mikor rá szólsz, és komoran felkuncog, majd feljebb siet egyel. Odafent kérdőn néz rád, s ha az ajtót megmutatod neki akkor visszalép veled a lépcsőhöz.
- Add ide, és maradj itt – kérné el a kulcsot lerakva téged.
- Majd én bemegyek és körbenézek - ajánlja

2010 december 20. kedd éjjel 0:40
Detroit – Bernardo Mayfield birtokán - Úton hazafelé

Hitetlenséggel vegyes megkönnyebbülés áraszt el, amikor úgy látom, hogy nem néz totál skizofrénnek, vagy ha igen, legalább is attól még úgy tűnik, lehet vele tárgyalni...

- Igen, azért kérdeztem... senki nem hall, nem lát, nem beszél, csak a macska a tanúm, meg a szétvert ablak, de létezik.

Hálásan bólogatok felé, amikor eliramodik, felkapom a kabátom és a táskám is, a zoknim azonban a csizmámmal együtt a fürdőben maradt - amíg kínosan lassan telnek azok az óráknak tűnő percek, addig megpróbálok odamászni a fürdőbe, hogy összeszedjem és felhúzzam őket. Jelenleg a legkevésbé sem érdekel, hogy esetleg kárt teszek magamban, ugyanaz a rettegés ül rajtam, mint tegnap este - csak itt most Morana élete a tét, az enyém - egyelőre - nem.
A rossz érzés újra és újra belémhasít, legszívesebben üvöltenék a fájdalomtól, de csak dermedt és halálravált arccal hagyom, hogy kocsiba rámoljon Bernardo és hazafelé hajtson - egy meglepően rövid úton... nem vagyok csevegős kedvemben, de sajnos jól tudom, hogy túl sok kérdést vet fel a téma... a pánik pedig dobol bennem, így végül hagyom, hadd eredjen meg a nyelvem, ez a sok őrültség már úgyis túl nyomasztó volt mind a némaságomba zárva...

- Nem tudom ki ő, eleinte csak... szórakozott, tesztelte az idegeimet, átrendezett dolgokat a lakásomban, bemászkált, figyelt, de már rohadtul meguntam és hagytam neki egy kedves levélkét és egy kis... "meglepetést", egy csapdát, amibe a jelek szerint bele is lépett és ezzel kiugrasztottam a rohadékot a bokorból... nem rabolt ki, még ki is fizette azt a kurva ablakot, csak... mindegy, totál abnormális, és paranormális és Selene... épp akkor nézett be, amikor nálam volt, és a csapdámat, aaa szöges deszkát vágta hozzá... Nem tudom miért, gondolom mert baromi ideges volt... És asszem... lehet, hogy berágott, amiért ma leléceltem és kizártam, de a macska miatt muszáj volt idejönnöm, és Moranát meg nem hozhattam a farkasok miatt és mert Selene kiborítja...

Esz az ideg, és gőzöm sincs miért zúdítom rá mindezt, ahogy azt sem vágom, voltaképp miért segít - de folyton csak az az őrült rettegés jár a fejemben. Elzárom végre a szóáradatot, idegességemben szinte karmolom az arcomat... Amikor a ház előtt kirámol és 'nekiindulunk' a lépcsőn egykori szintem felé, halkan kinyögöm...
- Egyel feljebb... átköltöztem...
És próbálom előkaparni a kulcsokat...

2010 december 20. kedd éjjel 0:40
Detroit – Bernardo Mayfield birtokán - Úton hazafelé

Aprót bólint mikor magyarázni próbálod neki hogy érzed Moranát. Nem néz hülyének, amin meg is lepődsz…

- Marion! – kiált fel aggódalmasan mikor felállsz és visszazuhansz és oda is lép hozzád közel.
Végre megered a nyelved, és kinyögöd neki mi a bajod. Arcára meglepettség ül ki, majd a leplezett indulattól lángol fel a tekintete. Fejet csóvál de nem hitetlensége miatt.
- Tehát erre voltál kiváncsi, hogy nem vettem észre furcsaságot? – kérdi

- Rendben Marion! Otthon is meg tudlak masszírozni! – mondja és bólint is.
- Vedd a kabátod, de maradj nyugton! – mondja – Mindjárt indulunk! – és otthagy. Hallod amint felrobog a lépcsőn, és tán egy-két perc telik el csak, neked óráknak tűnik ez az idő is. Visszatér, kabátban már. Majd megnézi rendesenn fel vagy-e öltözve és csak akkor lép oda hozzád, és kap ölbe, most normálisan és óvatosan.
Elindul veled kifelé. Még a villanyokat sem kapcsolja le.
Odakint áll a kocsi, ahhoz lép oda, és állít le mellé. Kinyitja az ajtót, és segít beülni az anyósülésre. Rádcsukja az ajtót és a kocsit megkerülve ő maga is beül. Övet sem kapcsol, máris indítja a kocsit. Az útra kanyarodik, fényszórókat kapcsolva, és a terephez mérten óvatosan halad a havas úton. Ám nem a sorompó felé indul, hanem a másik irányba, és egy ideig az erdőben haladtok, sőt egyre feljebb mentek úgy érzed.
- Mégis ki ez a valaki? – faggat közben
- Kiraboltak? És miért akarta bántani Selene-t? – kérdezget. Majd rádnéz kissé döbbenten – Ezek szerint te láttad is amint Selene-t próbálja meg kilapítani. – állapítja meg.
- Ismered? – kérdezi s valahogy érzed hogy igenlő válaszra számít.
A dombocskára felérve ott is egy sorompó, amit kocsiból távvezérel, s azon áthaladva már egy letakarított betonútra értek. Innen már csak lefelé vezet az út, és a szemed előtt ott fekszik Detroit a maga „szépségével”. Az út nem tart tovább mint negyed óra, még így is rövidebb mint amerre te szoktál menni.
A kocsijával a ház elé áll meg, bár alig van hely. Kiszáll és ölbe kap, a kapu felé idul veled. Bent a lépcsőt választja, és mindenféle megerőltetés és lihegés nélkül visz fel a régi lakásod szintjére…

2010 december 20. kedd éjjel 0:22
Detroit - Bernardo Mayfield birtokán

"A francba, a büdös francba... ez hogy magyarázzam el?! Gyerünk Marion, az idő fogy, nyögd ki, maximum hülyének néz!"
Szinte könyörgőn nézek Bernardora, és felkészülök arra, hogy kiröhög a fenébe - igencsak hülyén időzített a megérzésem, de bízok az ösztöneimben, bízok Moranában...

- Kérem! Én... csak tudom, én érzem a félelmét, a fájdalmát!

Próbálnék felpattanni, de vissza is zuhanok a kanapéra a túl heves mozdulattól...

- Nem, nem a masszázs!!! A... oké, nézzen... nézz őrültnek, nem tudom pontosan mi a veszély, de majdnem biztos, hogy aaaa...
"Nyögd ki végre!"
- Az a... Valaki, akit azzal a rohadt fejszével akartam széthasítani tegnap, aki tokostól törte be a kibaszott ablakomat, aki mellesleg majdnem kilapította a macskádat... Selene-t! Ezért mondtam, hogy a macska, a macska tudja, ő látta!

Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy ezen a ponton már ténylegesen kényszerzubbony-pozitív őrültnek fog nézni a tulaj, és ami a legrosszabb, hogy teljes joggal teheti mindezt... de nincs más esélyem, egyedül még a kocsimig se juthatnék el, nemhogy még vezessem is azt...
"Miért, miért most?! Morana, Morana, csak ne essen bajod..."

2010 december 20. kedd éjjel 0:22
Detroit - Bernardo Mayfield birtokán

A férfi összevont szemöldökkel néz rád, hogy lesápadva a levegőt kezded kapkodni.
- Marion! – szorít a válladra, és próbálja meg elérni hogy figyelj rá. – Marion, ne lihegj! Vegyél mély levegőt – s talán a nyugodt – túl nyugodt hangra sikerül annyira megnyugodnod, hogy beszélni kezdhess.
Bernardo elenged ahogy megszólalsz s méghozzá szinte pánikkal a hangodban. Sőt fel is áll és ellép tőled, két kezét behajlítva felemeli, tán mentegetőzni akar?! Szóhoz viszont nem jut, s felfogja mit mondasz, le is engedi a kezét.
- A kutyád veszélyben van? – kérdi felszaladó szemöldökkel.
- Honnan veszed ezt? – kérdi téged fürkészve
- Ha csak így akarsz leszerelni, már ami a masszást illeti, mondd meg nyugodtan, hogy hagyjalak békén. De ez nem az én érdekem. – néz rád komolyan.

2010 december 20. kedd éjjel 0:20
Detroit - Bernardo Mayfield birtokán

A bottal kocsiig tántorgó kép valóban szörnyen ostoba, nem is felelek a megjegyzésére - sajnos igaza van. Aztán lassan rájövök, hogy a combommal kapcsolatban is igaza van. Végül szusszanok egyet, majd nekiállok kigombolni a nadrágot - nem mintha nem épp azon kéne igyekeznem, hogy egyáltalán rajtam maradjon - amikor belémcsap az a borzalmas érzés, mint egy villám.
"VESZÉLY! Morana? Otthon! A Valaki? Ne, ne, csak azt ne, Moranát ne, Morana!"

A kéz a vállamon húz vissza a jelenbe, és egyúttal össze is rezzenek tőle. A verejték úgy érzem, lassan ki fog verni, csak tátogok tágra nyílt, rémült szemekkel, mint a hal, már-már levegőért kapkodva...
"HAZA KELL JUTNI!"

Majd zihálva és most a pániktól kísértve egészen érthető hangerővel, tán hangosabban is a kelleténél állok neki a mondókámnak...
- Kérem, vigyen haza, most azonnal, sürgős!!! Kérem, a kutyám, a kutyám életveszélyben van! Kifizetem a benzint, mindent, bármit megteszek de nekem haza kell jutnom, most!
"Csak ne a Valaki, csak ne a Valaki! Ha bántod a kutyám, akkor baszhatod a melós megbízásod, akkor MEGÖLLEK, akkor is, ha a kezeimen csúszva kell a közeledbe jutnom!!!"

2010 december 20. kedd éjjel 0:20
Detroit - Bernardo Mayfield birtokán

- Hát hogyne. Eljuthatsz egy bottal a kocsidig ebben a hóban odakint. Ragyogó teljesítmény lenne. Bár ezért Oszkárt nem kapnál az biztos! – jön a válasz a szavaidra s nem épp kedves hangsúllyal.
....

Elbújsz a tenyeredbe, és akadozva adod elő a mondandód. Halkan sóhajt egyet, kissé türelmetlenül. Aztán végül feltűröd a nadrágod térd fölé. Bernardo leül a dohányzóasztalra és onnan néz rád.
- Nem a vádlid elsősorban a probléma – kezd beszélni
- A combizmod van kifáradva – s hangja újra nyugodt, türelmes, akár az arca. S ahogy hallgatod valami megzavar. Bensődbe szüremlik valami rossz, nagyon-nagyon rossz érzés. Fájdalom, és félelem, és ösztönöd kiált fel szinte. Haza, most azonnal!!! A férfi további szavai el sem érnek tudatodig, csak az foglalkoztat hogy Morana egyedül van otthon…
Aztán egy kezet érzel a válladon
- Marion?! Jól vagy?! - kérdi Bernardo

2010 december 20. kedd éjjel 0:15
Detroit - Bernardo Mayfield birtokán

Ennek a "majd megered a nyelved" dolognak, pláne ilyen tényszerűen nagyon nem örülök, és nem tesz jót eleve zilált idegeimnek.
<Mi a franc köze van hozzá bárkinek is, hogy az álmaimat követem és paranormális összefüggéseket keresek? Senkinek nem ártok vele! Hibbantság, lehet, de az én hibbantságom!>

...

Kifelé támolyogva a fürdőből az indulatos morranásra összerezdülök, majd - miután megint mint valami ócska zsákot, felkap az ürge, és eszelős nőszemélynek nevez - megpróbálok újra beszélni...
- Csak gyakoroltam a... járást... egyedül... tudom, hol vannak a... határaim... egy bot vagy efféle, és tudok... vánszorogni...

Persze eszembe jut, hogy az orvosok és nővérkék se mindig nézték jó szemmel, amikor azokat a bizonyos határaimat tettem próbára a jelenleginél nagyságrendekkel súlyosabb "szituációban", bár aztán sokan belátták, hogy ez is hozzásegített a gyógyuláshoz. A makacsság, a kitartás, az akaraterő. Aztán jön az utasítás... a testápoló a kezében.
"Persze, a... 'masszázs'... na ne, ez már tényleg iszonyatosan... gáz..."

Arcom a tenyerembe temetem idegesen, újra szinte vicsorgásra késztetne ez a megalázó helyzet... és képem továbbra is takarva végül újra megszólalok... jobb híján.
- Kérem... már, már így is nagyon sok a... segítség, és... és én csak egy eszement, akaratlanul birtokháborító nőszemély vagyok... igen, tudom, a lábam totál tropa, de hidd el, túléltem már sokkal rosszabbat is és túl fogok élni még sokkal rosszabbakat is...
"... mert a halál 'kegyére' érdemtelen volnék, ugye..."
A nadrág elég bő, felhúzom a szárait térd fölé - túl sok heg nincs itt, a roncsolt szövet nagy része a vállaimon, oldalamon, mellkasomon és karjaimon található - aztán részemről... ennyi... őszintén remélem hogy megérti, hogy baromira kényelmetlen nekem az egész szitu, azt végül is már bizonyosan levette, hogy fokozott emberiszonyom van, és hogy rühellem mutogatni a testemet... és egyáltalán azt sem értem, mire fel ez a felhajtás, nyugodtan kidobhatott volna a fenébe is...

2010 december 20. kedd éjjel 0:15
Detroit - Bernardo Mayfield birtokán

Bernardo kérdésére nem felelsz. Annak arca elkomolyodik.
- Jól van. Majd megered a nyelved. – mondja magabiztosan, de nem forszírozza most a dolgot.
…

Elintézed a dolgod, és keserves lassúsággal és fájdalmak közepette megtisztálkodsz. A hangulatodat a tiszta ámde igencsak nagy ruhák sem dobják fel. Amit takarni szoktál, most kilátszik, ezzel is fokozva a kellemetlen érzéseid. Ekészülsz, és dacos mód egyedül indulsz ki a fürdőből. A melegvíznek hála talán kevésbé fájdalmasak a lépések, de továbbra is kapaszkodnod és támaszkodnod kell hogy lépésre ösztönözd a lábad ne összecsuklásra. Már majdnem eléred a szobát, mikor fentről Bernardo robog le, méghozzá átöltözve, és vizes hajjal.
- Mondtam hogy szólj! – szisszeni némileg indulatosan és kérdés nélkül kap fel. Ám nem finomkodik, a vállára dob és a szobába visz. A kandallóban már nem ég a tűz, de ennek ellenére meleg van.
A kanapéra tesz le.
- Még össze is akarod törni magad?! - szólnak feddőn szavai. - Eszement nőszemély! - ingat fejet nemtetszőn, majd felegyenesedik.
- Vesd le a nacidat, hozok valami kencét – mondja és kisvártatva vissza is jön, kezében egy tégellyel, melynek cimkéjén látod hogy testápoló.

2010 december 20. hétfő este 23:40
Detroit - A macskás idegen birtokán

Továbbra is fásultan nézem a figurát, bár tekintetem néha a teásbögrét pásztázza...
<Megbízható a macska. Neked. Ezek szerint farkas. Tényleg farkasok. Igazi farkasok, ahogy sejtettem... nos, ez felvet pár kérdést, de...>
... de újabb kérdés hangzik el, és nem olyasmi, amire felelni kívánok... így marad a kínos csend... egyelőre, amíg megvárom, hogy visszatérjen, átkozva lábaim hasznavehetetlenségét. Felmerül bennem, hogy kérnék tőle egy fadarabot, amire támaszkodhatok...
<... meg kolompot és kereplőt is, hogy tényleg valami leprás nyomoréknak tűnjek...>

És mikor Bernardo visszajön, bólintok kérdésére, immár csak csapzott hajam takarja valamelyest arcomat... és hagyom magam, mert a szükség már kezd kínossá válni, még kínosabbá, mint ez az ölben hurcolászás dolog. Amikor lepakol a fürdőben, újra megtáltosodok eléggé, hogy kinyögjek valami köszönetfélét...
- Köszönöm... rendben...

Majd a fürdőajtót becsukom, és megpróbálom elintézni - sanszosan fájóan nehézkesen és lassan - a ruháimtól való megszabadulást, a vécét, majd a zuhanyzást is, utóbbit valószínűleg nagyrészt a zuhanytálcába helyezett székre kuporodva - pedig szívem szerint sietnék - és mindent iszonyatosan nyugtalanul és paranoidan...
<Nem hinném, hogy kukkolsz, de ha igen, hát örömöd nem leled benne, az biztos...>

Igyekszek dacolni a fájdalommal és a tehetetlenséggel, valamennyire megtörölközni és felöltözni... saját fehérneműmbe, de zokni nélkül egyelőre, valamint az idegen nadrágba és ingbe - túlságosan bő és a nyaka sem elég magas, így a nyakam oldalán végighúzódó majd a ruhadarab alatt eltűnő hegszövet és látható, de most már tényleg úgy érzem, hogy mindegy. Majd végig a falnak támaszkodva, fogam összeszorítva megpróbálok kitántorogni... közben eljut az agyamig, hogy a táskám, a kabátom - mindenem - odakinn maradt, bár sok új infót már aligha tud meg belőle a tulaj...
<Na most örülök, hogy elégettem a naplómat...>

2010 december 20. hétfő este 23:40
Detroit - A macskás idegen birtokán

Bernardo mosolya arcán marad és bólint, tán a bocsánatkérésed elfogadását jelzi így.
- A macska igen is megbízható! – jelenti ki rejtélyeskedővé váló hangon – Ahogy a te általad Alfának hívott farkas is. – mondja.
Aztán felemeli a szemöldökét és kicsit előre dől feléd
- Ha nem emberek után, akkor mik után? – kérdi kiváncsian

Nekivetkőzől. A lábad továbbra is szinte használhatatlan. Annyit meg tudsz tenni hogy felállsz, de ez is nagy fájdalommal és lábremegéssel jár, és úgy érzed lépni pedig nem biztos hogy tudnál, anélkül hogy összecsuklanál. Egy pár mankóval sikerülhetne telejsen önállósítani magad….

Bernardo aztán visszatér, és hozzád lép.
- Mehetünk? – kérdi

Ölbekap és óvatosan vigyázva hogy az ajtófélfákat sehol ne koccolja le veled egy folyosón át egy fürdőszobába visz. A zuhanykabin elhúzható üvegajtajú, s egy szék áll most a zuhanytálcában. Egy másik kívül nem túl messze.
Beletesz a zuhanyban állóba.
- Ide lepakolhatsz, és fel is tudsz öltözni. – mutat a másikra amin törölközőt, egy nadrágot, és egy kockás flanel inget látsz. Már ránézésre is mind nagy, de legalább tiszta.
- Ha valami van, kiabálj. – mondja és magadra is hagy. Az ajtót nem csukja be csak résnyire behajtja.
A fürdőben akad még egy csap, és egy toalett is.

2010 december 20. hétfő este 23:30
Detroit - A macskás idegen birtokán

Követem a tulaj pillantását kezemre, de ezúttal a forró tea markolászásának ingere erősebb, mint az azonnal felbukkanó szorongás és a pillantásból se lesz bámulás, így nem rejtem el amorf, heges és kissé csonka mancsaim. A válaszát várom...
<Kíváncsiság, mi? Ez elég fontos téma.>
Majd merev tekintettel bámulok magam elé, és próbálom emészteni a hallottakat, bár több kérdést vet fel a válasza, mint amennyit megmagyaráz, de inkább a teába temetkezem. A teavíz fémes íze se zavar, megiszom én a csapomból folyó vezetésest is; a friss csipkebogyó és citrom íze jól esik most - legalább a megfázás ellen jó valamennyire.
<Utánanézetett. Nekem. Összeköttetések. Hja, ezzel a birtokkal nyilván valami gazdag különc. Nem volt könnyű, azt meghiszem. De hogyan? A rendszám? Curtis bácsi szalonja nevén van a kocsi, én meg egy vagyok az alkalmi és állandó alkalmazottak listáján, és csak név alapján még a rokonság se egyértelmű. Az égési sérülések, már ha látta? Az se olyan szörnyen ritka. Morana? Ritka kutyanév, de... jó, Marion... gazdag különc, aki furcsa gazdag különc, minek agyalni?>

Továbbra is a teám kortyolva pillantok fel Bernardora kapucnim rejtekéből...
<Nem is értettem a dolgot. És most se értem... az emberek nem megbízhatóak, ott a pont, hát te is annyira vagy szociális pillangó, mint én, a jelek szerint... csak a magam részéről inkább kerülöm az Idegeneket. Hát... ez most kivételes helyzet... hülye macska...>
Majd ideje, hogy újra kinyögjek valamit.
- Úgy tűnik, a macskák se mindig azok. Kutakodni...?
<A francba, nyilván mások is keresgélnek jeleket elhagyatott helyeken... hogy a fenébe jöttek rá erre ketten is mostanság?>
- Nem... emberek után.
Vonok vállat aztán, jelezve, hogy az én kutakodásaim lényegtelenek - számára legalább is, leszámítva a legutóbbit, amikor bejöttem a magánterületére.
- És... sajnálom... tényleg a... az Alfa hívott. Azt hittem, nem lakik itt senki.

Hadarom egy szuszra, kissé akadozva, majd a bögrét leteszem, majd egy kicsit megakadva a készülő mozdulatsor előtt...
<A kapucni lekerül... mindegy. Már mindegy.>
...Levedlem a kabátom, enerváltan tűrve a belém nyilalló sajgásokat, és megpróbálom a lábaim mozgatni, sőt, rájuk nehezedni, próbálgatni, hogy vajon működnek-e már....
<Muszáj lesz eljutnom a mosdóba... és EGYEDÜL!!! Franc, franc, franc... a terápiának vége, elszoktam attól a borzalmas kiszolgáltatott tehetetlenségtől, és nem akarom újra... gyerünk már, mozogjatok...!>

2010 december 20. hétfő este 23:30
Detroit - A macskás idegen birtokán

A tea illata megbizseregteti érzékeid. Érzed hogy szomjas is vagy, sőt már éhes is. Elkészíted magadnak, és Bernardo nem bámulja feltünően a kezed. Csupán egy pillantást vet rá, és arcáról semmiféle érzést nem tudsz leolvasni.

Újra faggatni kezded, és továbbra is félmosollyal néz rád.
- Milyen kis kiváncsi lettél. – jegyzi meg, majd mélyen beszívja a levegőt. Kicsit kivár majd végül beszélni kezd.
- Mivel tegnap enyhén szólva is birtokháborítást követtél el, utánanézettem néhány dolognak. – arca komollyá lesz, úgy folytatja
- Megtudtam mindent amit akartam, többek közt a azt is hol laksz, bár nem volt könnyű. – billenti meg kicsit a fejét
- De erre valók az összeköttetések. – von vállat
Belekortyolsz a teába, s bár még kicsit forró, de nem vészes. Ahogy számítasz rá, savanykás, és nem csak a filter, de az íze is jelzi minőségi – valódi gyümölcsből lévő – a filter, ezzel együtt viszont némi fémes ízt is felfedezel rajta. Nem zavaró, tán a vízvezeték vagy a víz mellékíze lehet. Egy ilyen külvárosi tanyán valósznűleg helyi kútból lehet a víz. Mindenesetre nincs klóríze az biztos. Lassan egészen átmelegedsz tőle.
A férfi kérdőn néz rád
- Gondoltad hogy ilyen kedves lennék veled, sőt felajánlottam volna hogy jöhetsz a farmra ha semmit nem tudnék rólad? – kérdi
- Hiszen te magad is tapasztalhatod, hogy az emberek – s némi lenézést(?) érzel a szóban – sok esetben nem megbízhatóak. Úgyhogy nem kell a kutakodáson csodálkoznod.
Aztán elmosolyodik
- Te magad is szoktál kutakodni szerte a városban, nemdebár?

Aztán feláll
- Kicsit könnyíts az öltözékeden, és utána beviszlek a fürdőbe. Addig nézek valami tiszta ruhát neked. – mondja és eltűnik a házban valamerre. Már ideje is lesz a fürdőbe jutnod, mert érzed hogy szólít a szükség...

2010 december 20. hétfő este 23:20
Detroit - A macskás idegen birtokán

A felszaladó szemöldök láttán - szigorúan ott belül - majdnem elvigyorodok...
"Annyira hülyének nézek ki, hogy zárt térben, rozzant lábakkal támadjak?"

De inkább csak kinyögöm a kérdésem, és a tea jólesően forró gőze fölé hajolok kicsit, majd a kesztyűmet lekaparom...
"Ne bámuld, nehogy bámuld..."
És belefacsarom a citromot a bögrébe óvatosan, cukrot nem teszek bele; csipkebogyó és citrom, jó ez magában is. Felpillantva (reményeim szerint kapucnim árnyékából) várom válaszát... majd sóhajtok, és zsebre vágom újra a sprét.
"Rendben, játsszunk nyílt lapokkal... csak szedd már össze magad!"

- Selene csak a birtokról... beszélt. Semmi másról, pedig sok kérdésem volna hozzá... Inkább öhm... téged... kérdezlek. Honnan?

Ha a tea annyira nem vészesen forró hogy a nyelvem megégessem, akkor nekilátok megiszogatni lassacskán a várhatóan savanykás elegyet.