Kutya-bőr - Marion Byrd meséje

2010 december 21 Szerda hajnal….
Detroit – A birtokon.

- Nem örültem vona ha lezúgsz a lóról – mondja Bernardo némi aggodalommal a hangjában.
- De annál ügyesebb vagy te - mondja biztatóan, és meggyőződéssel.

- Rendben – bólint
- Akkor most próbáld meg felmérni van-e benned még a véremből ami nem enyészett el a gyógyítással. – kéri kedvesen
- Koncentrálj rá, fókuszálj magadba. Érezd…. – dünnyög halkan
S ha lehunyod a szemed és befelé, magadba figyelsz érzed hogy akad még benned a vérből valamennyi, legalábbis érzed az erejét.

2010 december 21 Szerda hajnal….
Detroit – A birtokon.

Mikor szól vidáman a Gazda, hogy nem leesés volt, csak a fejemet ingatom...
"Naná, hogy nem... hogy a fenébe gondolhattad, hogy pont ő esne le a lóról? Vagy baja lenne? Az másik... álom..."
- Álmomban ööö... én estem le. A farönk, az ugrás... csak minden... összevágott és... azt hittem... jel...
Ha lehet, még jobban szégyenlem magam, de az még nagyobb megkönnyebbülés, hogy nem csak vele, de a lovakkal sincs semmi gond. Valami mosolyfélét erőltetek a képemre. Aztán kérdez, hogy van-e kedvem tanulni, és természetesen van, noha fáradtnak fáradt vagyok, de igyekszem nem olyan túlzott, heves kiskutyás lelkesedéssel bólogatni, mint ahogy szívem szerint tenném... csak bólintok.
- Persze. Bírom még.
Újabb mosolyféle, bár meglehet, inkább a tekintetemben, és újra végigpásztázom ezt az állatias Bernardot...
"Minél kevésbé emberi, annál szimpatikusabb. Hiúzként a leginkább... na persze, meglepő is lenne a fordítottja..."

2010 december 21 Szerda hajnal….
Detroit – A birtokon.

Bernardo kissé félrebillent fejjel néz rád, tekintete továbbra is jókdevtől csillogó.
- Nem leesés volt – mondja aztán és hozzád lép de nem firtatja tovább a dolgot.
- A lovak meg hazamennek, ahogy szoktak. – nyugtat meg.
- Ne aggódj, ők már megszokták a furcsaságokat maguk körül, és Damien sem ijedt meg igazán. – teszi hozzá.
Aztn kicsit elkomolyodik.
- Van kedved még tanulni? – kérdezi – Nem vagy túl fáradt? - nem vált át emberi kinézetre, így szavai kicsit elkentek, morranósak, és néhol a pöszeség is előtűnik.

2010 december 21 Szerda hajnal….
Detroit – A birtokon.

A macska játszadozása egyszerre dühít és vidít fel - voltaképp kifejezetten élvezem az erdőben rohangászást a vadállat után, újra és újra eszembe villannak az álomképek - talán ettől is sikerül gyorsan a nyomában lennem, már persze szeretném azt hinni; valójában ott bújkál a sejtés, hogy a hiúz szórakozik velem és direkt lassít. Amikor néha meg-megközelítem, játékosan vicsorítok rá, talán még morgok is, mint álmomban - a hajsza, az erdő, a valósággal egybemosódott álom hatására megint sikeresen elvesztem fegyelmezett önmagam.
Végül a tisztáson határozottan a macska felé lépdelek, szemem, akár az övé, vidámságtól ragyog, és az előbújó telihold meseszerű fényére felkapom a fejem... aztán újra a hiúzra nézek... aki többé már nem hiúz.
Megtorpanok és az önfeledt játékosságom visszazárom a helyére, kissé kínosan érzem magam...
"Mégis ő volt..."
Tekintetem is leszegem kissé, majd újra felpillantok... és kérdésére megrázom a fejem...
"Ehh, ami azt illeti... eléggé..."
- Csak ööö... aggódtam, mert az álmok... szóval, lóról leesés... volt... pontosan a kidőlt... fánál...
Elhallgatok, mert borzalmasan idiótán hangzik, és annak is érzem magam.
- Damien... szegénykém... azt hiszem jobban... megijedt.
"Hiúz. Állattá tud... változni. Már... tényleg. Aztarohadt...! Most már sejtem milyen szépségekről beszélt a léte kapcsán..."
Ahogy lassan leesik, hogy mi is a szitu, egyrészt szégyenlem kicsit magam, amiért megijedtem, amiért egyáltalán feltételeztem, hogy olyan béna, hogy lezuhan a lováról, másrészt őszinte csodálattal és ámulattal tölt el ez a képesség...

2010 december 21 Szerda hajnal….
Detroit – A birtokon.

A macska hogy végre utána veted magad nekiiramodik, de nem marad az úton a fák közé fut be. Nem siet túlsággal, de mindig annyival van előtted, hogy ne érd el. Minden erődet beleadod aztán az üldözésbe, persze odafigyelve nehogy eless, és úgy érzed vagy a macska lassult be, vagy neked vanank rejtett tartalékaid, mindenesetre fogy köztetek a távolság, ahogy kerülgeted a fákat, bokrokat. A macska vidámnak, elégedettnek látszik. Aztán egy kissebbfajta tisztás kerül elétek, és a macska megáll, majd feléd fordulva leül nagyjából a tisztás közepén. Figyeli ahogy közeledsz. S már egészen a közelébe érsz, a telihold kibukkan a felhők mögül és megvilágítja a tisztást. A macska pedig alakulni kezd bár a részleteket nem látod teljesen tisztán. S végül Bernardo áll előtted teljes életnagyságban ám az állatias torzult formában. Mosolyogva néz rád.
- Remélem nem ijesztettelek meg túlságosan? – kérdezi s mosolya vigyorrá szélesedik ami vicsornak is beillene. Ruhái rajta vannak.

2010 december 21 Szerda hajnal….
Detroit – A birtokon.

Igencsak furcsállom a hiúz reakcióját; ez a nyávogás akármit is jelenthet. Azt is, hogy ő Bernardo. Azt is, hogy tudja, hol van Bernardo. Mindenesetre a viselkedése minden, csak nem természetes - cserébe kíváncsisággal és némi megkönnyebbüléssel tölt el. Végül is a farkasok viselkedése is szokatlan volt. Hamar leesik, hogy hívogat - talán mutatni akar valamit, talán csak játszik, mindenesetre belemegyek a játékba, vagy útmutatásba, követem, átevickélek a fatörzsön is. Aztán megint rám vetődik, megint elugrik, a földre dobbant...
"Majdnem, mint az álmomban. De aligha érlek utol és ragadlak meg a fogaimmal, macsek... vagy... Gazda...? A franc, teljesen összezavarodtam..."
De ha hívás vagy játék, hát legyen - újra a sárga szemekbe hunyorgok, és a vadállat után vetődök, persze igyekszek nem pofára esni az "űzése" közben...
"Akár Bernardo vagy, akár egy barátja, te tutira szórakozol velem, de legyen. Játék!"
És szemembe, meg talán arcomra is játékos vigyorféleség ül ki... bár az aggodalmam nem szűnik teljesen.

2010 december 21 Szerda hajnal….
Detroit – A birtokon.

Kimondod a nevet és a hiúz felnyávog, majd felugrik a fatörzsre, de onnan nem feléd hanem ismét a túloldalra ugrik le, és odébb szökdel pár lépést vidám játékossággal. Aztán megáll és feléd néz, hunyorog s várakozást látsz a tekintetében…

Ha átevickélsz a fatörzsőn, újra feléd szökdel, Felugrik rád, megpaskolva a mellkasod, majd ismét eltáncol tőled. Aztán a két mellső tappancsával toppant kissé lehasalva, akátha egy kutya lenne és játszani hívna…. Majd ismét elugrándozik néhány lépést… mintha csalogatna….
Megismétli mégegyszer, s kicsit távolabbig elfut… aztán megint megáll és visszanéz rád….

2010 december 21 Szerda hajnal….
Detroit – A birtokon.

Borzalmasan hálás vagyok Damiennek, amiért ilyen türelmes, nyugodt és békés jószág - egy hevesebb vagy ingerültebb természetű paripa aligha tűrné ilyen jól a szituációt, és bizony nekem is igyekeznem kell, hogy ne tegyek heves mozdulatokat.
Végre az anyaföldön landolok és nem darabokban, vagy nem a ló éles patái alatt... noha nyugtalanságom türelmetlenné tesz, nem sürgetem a lovat, nem rángatom a kantárját, próbálom őt is, magamat is nyugtatni a hosszadalmas visszaúton...
"Nem kiáltott. Leesett volna? Pont Ő? Mi történt? A fenébe, Marion, egy Ragadozó, fene tudja hány éves valójában, fene tudja, mennyi tapasztalata van... hogy lehet ez? Hogy kerülhet bajba? Mindegy, hátha baj van, hátha baj van..."

Mikor a ló megriad és felágaskodik, eleresztem a kantárt - esélyem sincs visszafogni, és félelme rám is átragad. Hagyom, hadd meneküljön barátja után, szabadon - akármi is a veszély, az itt van ennél a fatörzsnél... egy botot kerítek a kezembe idegesen jobb híján, aztán meglátom a cikkanást... és a hiúzt.
"Hiúz. Hiúzzal álmodtam. Hiúza is van, biztosan... oké, Marion, a hiúz nem szelídíthető, de hátha összejön... hátha tudja... érzi... mi a szitu..."
A felkapott botot elengedem és óvatosan közelebb lépek az állathoz... szemébe nézek és hunyorítok, ahogy a macskáknál ez a barátkozás jele, és bár fenyegetően fúj és morog, nem érzek veszélyt, lassan, óvatosan közelítek felé, kezem előre nyújtva...
"Segíts nekem, cica, segíts nekem... láttad, ugye? Tudod, hol van? Tudod, mi a baj vele?"
Aztán egy pillanat alatt máris rám ugrik, megharapdos és visszaszökken, majd megint rám bámul... és azok a szemek kísértetiesen ismerősek...
"Az álmom... álmomban megkapott egy hiúz. A szeme... mint Bernardoé. Lehet, hogy ő.... hülyeség, hogy a fenébe? Nem macskaember, vámpír! Várjunk csak, izé, mi van, ha mégis... ő...? Az álom... az álom..."
Teszek pár újabb közelítő lépést a jókora állat felé, továbbra is azokat a mosolyérzeteket sugárzó szemeket nézem, újra szemébe hunyorgok, fejem is oldalra biccentem...
- Bernardo...?
Kissé bizonytalan a hangom, és borzalmasan idiótán érzem magam; kezem újra kinyújtom a hiúz felé...
"Hát álmommal ellentétben aligha kaplak el. Nem vagyok farkas... és ha Bernardo itt van valahol, és nem te vagy, akkor valószínűleg nagyon kiröhög... már ha nincs bajban..."

2010 december 21 Szerda hajnal….
Detroit – A birtokon.

Damien nagynehezen odafigyel rád és lassítani kezd. A fekete paripa nem áll meg, száguld tovább, s láthatóan nem érdekli hogy nincs a hátán senki.

Visszafogod a lovat, majd végül megállítod. Prüszkölve, farkat legyezve és fejet rázva táncol, mikor megpróbálsz leszállni róla, így megpróbálod lehiggasztani, ami nagy nehezen sikerül végül. A combod bizony nem éppen friss, de még nem fájdalmas, csak remegős egy kicsit. Lekászálódsz a nyeregből, és megnyugodva tapasztalod, hogy nem hagy cserben a lábad most. Damien kelletlen fordul meg utánad ahogy visszafelé indulsz. A füle hevesen forog ide – oda. Mintha izgatott lenne, és kissé feszült is. Mivel kanyart írt le az út meg kell tenned visszafelé nem keveset ahhoz hogy meglásd a kidőlt fát. Ám nem látsz be mögé még jó ideig, hogy vajon ott fekszik-e Bernardo…

Damien üget melletted ahogy közeledsz a fatörzshöz, nyugtalansága nem múlik. Aztán egyszercsak felnyerít, és felágaskodik. A kantárt kitépi a kezedból, és nekiiramodva megfordul és Darius után vágtat. Egyedül maradsz néhány méterre a veled majdnem egymagas fatörzstől. S valami fuircsát érzel. Valaki figyel téged, határozottan erősödik meg benned az érzés. Közelebb lépsz a fatörzshöz, s már majdnem átlátsz rajta, amikor egy árny libben meg előtted, s a fatörzsön szemben találod magad egy hiúzzal. A jószág nagyobb mint amilyennek lennie kellene – legalábbis a tanulmányaid alapján, úgy emlékszel.
Lenéz rád majd felnyávog, ami morgássá fajul, s végül fúj egyet. De valahogy érzed ez nem komoly fenyegetés részéről. Aztán megmozdul, moccanni sem tudsz máris a két mellső lába a válladra kerül, s finoman de mégis apró – tényleg csak apró – fájdalmat okozva megharapja a nózid. Majd visszahúzódik a fatörzsre és leugrik a túloldalon. Onnan ágaskodik fel és kandikál feléd, s határozottan az az érzésed, hogy a szeme – ami mosolyog(??) – valahonnan, nagyon-nagyon ismerős…

2010 december 21 Szerda hajnal….
Detroit – A birtokon.

Végre újra úgy érzem, hogy élek, végre újra öröm és boldogság áraszt el, ahogy vágtázunk a meseszép erdőben, ahogy Damienre hajolva mintha lelkünk eggyé válna, ahogy a városszéli titkos vadonnal - és ahogy Bernardoval is. Mikor beérjük őket, én is mosolygok önfeledten, az én szememben is vidámság, szabadságérzet és tömérdek hála, amiért lehetőségem van itt és most létezni, száguldani, megtapasztalni, megízlelni ezt a csodás élményt.
A széles kanyaron gondosan irányítom a kantárt, bár szinte alig-alig kell Damient irányítani; bízom benne, és hagyom, hogy élvezze az iramot...

... Aztán az álmom képei megelevenednek. Az a kidőlt fa, aminek nem szabadna ott lennie, az álomemlék, a zuhanás annyira eleven, hogy egy pillanatra azt sem tudom, épp abban az álomban vagyok, vagy csak az emléket élem át újra. Igyekszek felkészülni az ugrásra, igyekszek szinte tényleg egybeolvadni Damiennel, megérezni mozdulatait, amikre készül, felvenni a ritmusát, hogy le ne zuhanjak. Igazi megkönnyebbülés tölt el, hogy a rémálom nem vált valóra...
"Talán csak jelzés volt, és sikerült elkerülnöm - nem jósálom, hanem figyelmeztető ómen..."
És újra örömérzet áraszt el... amíg észre nem veszem Dariust az üres hátával...
"Ne ess pánikba, ne ess pánikba!"
Próbálom türtőztetni a félelmet, ami belém nyilall, és összekaparni az emlékeket, hogy hogyan is kell szépen, nyugodtan megállásra ösztökélni a paripát. Finoman húzom meg a kantárt és szorítok a ló oldalára combommal, hogy lassításra bírjam...
"Bernardo! Veszélyben van? Mi történt, hová tűnt?! Damien, kérlek, nyugodj meg, kérlek... lassíts... álljunk meg..."

Ha sikerül lefékeznem, akkor emlékezve rá, hogy bizony nyugtatgatni kell, összeszedem maradék akaraterőmet, és próbálom csitítani, nyugtatni a valószínűleg hozzám hasonlóan csatakos paripát, izgatottságát, nyugtalanságát eloszlatni...
"Le kéne szállnom... a combom... a combom... mi van, ha cserbenhagynak a lábaim? A vér... a vér!"

Nem szabad kapkodni, így próbálom egészen óvatosan kicsatolni a kengyel szíjait... majd óvatosan megemelem a lábam, de ha érzem, hogy a combjaim csődöt akarnak mondani, akkor nem erőltetem - akkor megint azt a vért - az ő vérét - hívom segítségül... hogy adjon erőt a lábamnak, hogy szűntesse a sajgást, az érzéketlenséget és a féjdalmat... és nagyon óvatosan megpróbálom átemelni lábam a ló háta fölött, előre húzva, farára kínosan ügyelve, majd a kápába kapaszkodva szintén nagyon óvatosan lemászni. Tudom jól, hogy bármilyen hevesen is ver a szívem, a kapkodás, a türelmetlenség és a félelem csak rosszhoz vezethet...

Ha sikerül landolnom a földön - egy darabban - egy ideig még nyugtatom Damient, pofáját simítva, türelemre kérve, szóval és érzetekkel is, majd lassan, ha úgy érzem, ő is készen áll, a kantárját fogva megindulnék vele visszafelé - inkább kérlelve, hívva, hogy kövessen...
"Vissza kell jutnunk a fához... a Gazda, a Gazda eltűnt, veszélyben lehet, az álom... az álom!"

2010 december 21 Szerda hajnal….
Detroit – A birtokon.

Nekiiramodtok végre. A szél az arcodba csap, ahogy kiértek és beleborzol hajadba, ruhád alá is befurakszik. Izmaid dolgoznak, akárcsak tegnap, s te ráhajolva szinte Damien nyakára vele együtt élvezed a szabadságot, a száguldást. A terep már ismerős. Tegnap is errefelé lovagoltatok, csak akkor éppen már visszafelé a vágtából. Az erdő fekete-fehér csíkosan suhan mellettetek. Előttetek a fekte paripa is rohan, de a távolság nem nő, sőt mintha csökkenne is, igaz csak lassacskán. Nem tudod meddig rohantok, de lassan Darius mellé érsz Damiennel. Bernardo mosolyogva pillant rád, haja lobogni látszik a szélben, és bár csekély a fény mégis határozottan úgy látod – de lehet hogy érzed(???) – a szemének boldog csillogását.

Az út lassú kanyart ír le, s a két ló immár együtt vágtat a széles, hóval fedett erdei úton. Aztán mintha hirtelen az álmodba kerülnél… meglátod az úton a kidőlt fát, ami – határozottan emlészel – tegnap még nem volt itt. A távolság aztán elfogy és a két ló szinkronban ugorja át a fatörzset. Damien felemelkedik alattad, s te felkészülten várod az ugrást. Kapaszkodsz, és a comboddal is tartod magad. Majd a ló leérkezik a túloldalon, és te is a hátán maradtál. Megkönnyebbülés fut át rajtad, majd feltűnik valami. Azaz az tűnik fel hogy hiányzik valami s oldalra pillantva rájössz Darius háta üres….

2010 december 21 Szerda hajnal….
Detroit – A birtokon.

Ezúttal örülök a segítségnek, máris nagyobb biztonságban érzem magam és a barátságosság a Gazda tekintetében szintén bátorít. Ülök Damienen - egyenes háttal - közben nyugtatom és egyben bíztatom is kissé izgatottan - "Mindjárt indulunk, mindjárt indulhatunk...". De fogalmam sincs kinek szól; a "kicsim" inkább Darius lehet, mégis engem figyel. Én inkább a kantárt fogva hátasomra figyelek inkább, ráhangolódok, mielőtt túl kínosan kezdeném magam érezni.

Aztán szőrmentén ülve a lovát kiszáguld Bernardo sz éjszakába. Bár lelkes vagyok, annyi eszem van, hogy ne próbáljam utánozni, egyelőre lábam úgy, ahogy tegnap is, oldalához bököm és igyekszem a kantárt is stabilan fogva, de mégsem rángatva kifelé irányítani Damient. Aztán arcomba csap a metszően friss téli szél és megérzem Damien vágyát is, hogy száguldhassunk; most vágtára sarkallom, továbbra is tiszteletteljesen, és ügyelve, hogy kerüljem, amit nem szeret - rángatás, rugdosás - és előrehajolva, ahogy a tempó egyre gyorsabb, úgy egyre inkább rá a lóra, meg jobban szorítom is combjaimmal és persze a gyorsaság ellenére igyekszem az úton tartani - de nem akadályozom meg benne, hogy megpróbálja utolérni barátját. Egyre gyorsabb a tempó, az álomképek újra fejembe cikáznak, próbálom az elhomályosodó erdő ellenére is megőrizni éberségem, de persze elképesztően élvezem a vágtát, és hagyom, hogy Damien is élvezze a megígért szabadon száguldást...
Hogy mindketten élvezzük a száguldást, a szabadság-érzeteket...
"Utolérhetjük őket, igen, igen!"

2010 december 21 Szerda hajnal….
Detroit – A birtokon.

Bernardo meleg barátságossággal figyeli amint szinte jókedvűen veszel pulcsit és kabátot, és fogva Damien kantárját várja hogy felülj. Emlékezve a tegnap tanultakra óvatosan az emelvényről felhúzod magad és átlendítve a lábad figyelve a ló farára máris a nyeregben vagy. Bernardo elengedi aztán a lovat a kantárt a kezedbe adva, és megnézi a kengyeled szijjait. Rendben találva mindkettőlt elviszi az elemvényt a helyére, majd felpattan Darius hátára.
- Na gyerünk kicsim! – és nem tudod hogy ez neked, vagy a lónak szól-e mert a pillantása rajtad függ még egy ideig. Végül megsarkanytúzza Dariust és kivágtatnak a hóval teli erdő felé. A fejét lehúzza a kijáratnál, s szinte úgy is marad, ráhajolva a lóra. Úgy tűnik mintha egyé vált volna vele..

Damien is nekilendül mikor megindítod bár előbb csak óvatosan kinyargal az istállóból, és csak odakint ugrik vágtába.
Az erdő elmosódik köröttetek, és érzed magad alatt Damien erőfeszítését, hogy beérje az előtetek száguldó fekete mént….

2010 december 21 Szerda hajnal….
Detroit – A birtokon.

A lovak kíváncsi figyelme egyáltalán nem zavar, ahogy semmilyen állaté sem, és most a Gazdáé sem, így elég fesztelen és nyugodt vagyok, pláne, hogy a Bernardora, a nyergelésre és Damienre szentelem minden figyelmem és alaposságom. A vérrel jött erő is magabiztossággal önt el, de túlzásba nem esek - magabiztosság témájában aligha tudnék, bár ha állatokról van szó, korántsem vagyok félénk és tesze-tosza, mint amúgy bármikor máskor. Mikor végeztem, és a Gazda elégedettnek tűnik, hálásan pillantok felé, nagyon jól esik a megerősítés felőle és még hálásabban simogatom meg Damien pofáját és sörényét...
- Köszi a türelmed, Damien!
Súgom neki, elvégre biztos vagyok benne, hogy a siker az ő érdeme is, amiért ilyen jól tolerálta a lassú, óvatos és alapos szerszámozást a nyilván megszokott, rutinosan gyors helyett.
"Legutóbb is nagyon türelmes voltál, remek paripa vagy, Damien. Barát!"

Aztán a kantárazást figyelem, továbbra is alaposan, és továbbra is Damient simogatva, paskolva, nyugtatva. Mindent alaposan az eszembe vések, amikor a szájnyitás fortélyáról beszél, kicsit magabiztosabban bólintok is - lófogászatnál ilyenhez már volt szerencsém, és a legtöbbekkel ellentétben (sokszor még rendes állatorvosokkal ellentétben is) bátran és rutinosan nyúlok állatok szájába, még veszedelmesebb állkapcsokba is. Egy pillanatra újra fel akar törni Morana fájó emléke; az egyik legveszélyesebb állkapocs - de leküzdöm a múlt fájdalmát, félreteszem most, hogy akár csak a paripa mellettem, a mostban, a jelenben és a jelennek éljek.
Miután meghallgattam és megfigyeltem Bernardo mozdulatait, én is előszedem a magasabban lógó lószerszámokat, Damienhez lépek biztatóan...
"Menni fog! Csak lassú leszek, bírd még türelemmel - ha a Gazda megengedi, száguldhatsz utána biztosan!"
Aztán nekiállok a műveletnek gondosan és alaposan, minden elhangzott veszélyre, buktatóra alaposan ügyelve, ám mégsem szorongva. Kantárszár a nyakba, a zabla, aminek esetleges megcsavarodását megakadályozom - a szájba; ha nem nyitja ki Damien a száját, akkor a nem fogazott pofarészbe csúsztatva kezem bírom nyílásra. Felhúzom a kantárt finoman és a tarkószíjat, a homlokszíjat is eligazgatom a ló üstökét és sörényét kiszabadítva és eligazgatva fején, ahogy érzem, hogy neki kényelmes - mint mindig, tiszteletteljes, higgadt, nyugtató érzések sugároznak belőlem, vigyázok Damienre, mint ha üvegből lenne. A szíjaknál is ügyelek a mértékekre, bár az én öklöm és ujjaim jóval kisebbek, és alakilag is tropábbak, ezt megpróbálom figyelembe venni; nem akarom, hogy emiatt túl szorosak legyenek a szíjak, sem hogy túl lazák - de mind a Dariuson látottakra, mind a józan számítgatásokra, mind a megérzésekre, és mind a Damienből áradó "visszajelzésekre" figyelek.
Újra Bernardora nézek, mikor végeztem, kicsit reménykedőn, hogy - ha nem is velem, de - száguldhat szabadon Damien, mert érzem, hogy szeretné. A dicséret újra jól esik, amikor a választásáról beszél Bernardo, azért persze elbizonytalanodok és bizony nehezen állom a tekintetét - inkább a lóra terelődik tekintetem.
- Köszönöm.
Mondom végül, mindkettejüknek szánva, bár talán elsősorban Barnardonak. Továbbra is új barátomat biztatva és kényeztetve figyelem, ahogy villámgyorsan lekerül a nyereg Dariusról. Egy pillanatra nyugtalanná válok, hogy nem lesz száguldás, hogy Damien is várakozásai ellenére visszakerül majd a boxba, de az utasítás, hogy én hagyjam a nyerget, megnyugtat...
"Száguldás, Damien! Szabadság! Dariussal, a barátoddal! És remélem... velem, és remélem én is a barátod leszek!"
Majd a felüléses témára vidáman loholok felkapni a pulcsim és a kabátom, aztán újra eszembe idézem, hogy is szálltam fel tegnap...
"Segítséggel..."
De most itt a kis emelvény is; megpróbálom magam óvatosan feltornászni a lóra, emlékezve a kengyelbe lépésre, a kápába kapaszkodásra a felhúzódzkodásnál és persze ugyanolyan gondosan emelve át a lábam a háta fölött farára ügyelve, még ha sajog is a combom. A kengyel szíjait meghúzom, ahogy emlékszem rá - mindvégig csendben kérlelem Damient, hogy legyen türelemmel, és ezúttal nem bánnám, ha azért Bernardo leellenőrizne, stabilan ülök-e - már az álmomból kiindulva sem - majd a kantárra fogok várakozóan...

2010 december 21 Szerda hajnal….
Detroit – A birtokon.

Bernardot nem zavarja hogy simogatod, hogy ismerkedsz az érzéssel, ami az érintésével jár.

A lovak érzékelik amit feléjük sugárzol, és te is átérzed az ő érzéseiket. Nyugtalanságot egyik felől sem érzel, a csikók felől is inkább izgatott kiváncsiságot csak.

Damien türelmesen várja hogy felnyergeld, néha odébb-odébb lépdel, de nem berzenkedik, és nem lesz ideges sem. Bernardo folyamatosan biztatóan bólogat feléd mikor egy-egy mozzanatot leutánozva megcsinálod mindazt amit ő is, a magyarázatát figyelve és azt pontosan követve.
A heveder meghúzásánál a vér erejét hívod segítségül, ügyelve hogy a kikopott helyre csatold. Damienen nem látod hogy kényelmetlen vagy kellemetlen lenne neki a művelet.

Megállva aztán kérdezel, és elmosolyodik. Odalép Damienhez és megmozgatja a nyerget, megnézi, megvizsgálja a csatokat, a takarót.
- Nagyon is! – bólint elismerően feléd.
- Most jöhet a kantározás – mondja és a fentebb lógó lószerszám felé int. Ő is leveszi Darius-ét, és a lova melé lépve magyarázni kezd.
- Fogd a kantárszárat a jobb, magát a kantárt pedig a bal kezedbe. Állj a ló bal oldalára, és a kantárszárat rakd a nyakára. Fogd meg a két pofaszíjat, és a zablát finoman illeszd a szájába. – mondja és mutatja is hogyan csináld.
- Ha nem akarja kinyitni a száját, dugd az egyik ujjadat a ló szájának foghíjas részébe, és told hátrafelé mintha valamit a fogai közé akarnál nyomni. – adja a tanácsokat sorban.- A ló erre magától kinyitja a száját.
- Húzd fel finoman a fejére a kantárt, és a tarkószíjat fogd át az egyik, majd a másik füle mögé. Szedd ki a homlokszíj alól a ló üstökét, ezt itt, - borzolja meg Dariust - a ló két füle közötti előre nőtt sörényt.
- Igazítsd el rajta a kantárt, és a sörényt, majd csatold össze a szíjakat! A ló gégéje és az állszíj, más néven torokszíj közé be kell férnie az öklödnek. Ez azt biztosítja, hogy lovaglás szüneteiben kényelmesen tudjon legelni, vagy inni. Az orrszíj és az orrhát közé pedig két ujjadat dugd be. Ez pedig azt szolgálja, hogy a ló kényelmesen ki tudja nyitni a száját. – s mind magyarázatából mind mozdulataiból süt a törődés a figyelem a lova felé, s persze feléd is a bátorítás biztatás, és a figyelem.
- Nagyon figyelj oda hogy a ló szájában ne leygen megcsavarodva a zabla mert felsértheti felsebesítheti a száját, ami nemcsak hogy fájdalmas, hanem emiatt enni is nehezebben fog tudni – mondja nagyon komolyan.
- Szíjjak se legyenek a mondottnál szorosabbak mert feldörzsölik a bőrét, ha pedig lazák, nem fogod tudni használni és irányítani vele a lovat. – majd feléd fordul és lesi a műveletet nálad is.
Damien türelmesen viseli továbbra is a dolgokat, egy aprócska izgatottságot fedezel fel rajta, talán várja már hogy elinduljatok.

S hogy készen vagy Bernardo ismét ellenőrzi a munkád, majd elégedetten néz rád.
- Ügyes vagy! – hanzzik az őszinte dicséret megint.
- Nem hiába választotalak – mosolyodik el s örömöt látsz a tekintetében.

Majd otthagyva Damient visszalép Dariushoz és egy perc alatt leszedi róla a nyerget.
- Te ne szedd le – mondja mielőtt utánozni kezdenéd.
Aztán felveszi a pulóvert, és a kabátot
- Öltözz fel te is, és mehetünk. - lép oda Damienhez aztán és fogja meg annak kantárját.
- Ülj fel. – biztat mosolyogva

2010 december 21 Szerda hajnal….
Detroit – A birtokon.

Az az óvatos érintésem nem hajat ér - hanem nehéz állatszőrt a Gazdán, aztán meg is pillantom azokat a vadállatias, hiúz-szerű vonásokat. Így kezem a tervezettnél jóval tovább is időzik a furcsa, szinte semmihez sem hasonlítható bundaszerű vagy sörényszerű szőrt tapintva, és mikor Bernardo nem ereszt, maradok, inkább az egyre kevésbé ijesztő, bár továbbra is bizarr vonásait fürkészem. Az ingerenciát, hogy a fülbojtját is megsimítsam vagy egyenesen megvakarásszam a füle tövét, azért persze hamar leküzdöm és kissé megkésve ugyan, de kezem is visszahúzom, bár a végén a vicsorszerű mosoly és a macskapupillás szempár nem tűnik - épp most - dühösnek, a jelek szerint még a hotelban való szerencsétlenkedésemért se haragszik... vagy nem nagyon... vagy most nem.
"Milyen furcsa... őt Átokként éli meg ezt... oké, folyton rejtőznie kell - de nekem valahogy.... valamiért kellemesebb így, hogy kevésbé... emberi. Mintha így könnyebb lenne vele... kommunikálni. De ne áltasd magad, Marion. Azt mondta, közel áll az állatokhoz, az ösztönhöz, a... Fenevadhoz az ő... Klánja, de ez nem jelenti azt, hogy valóban állatias, vagy hogy nem sértődik meg, ha állatként viszonyulsz hozzá... valami állat-isten...szörnyként - ami barát. Vagyis... Gazda. Könnyebb, mint emberi... személyről vélni... ugyanezt."

...

Mikor először itt jártam, pár pacival és csikóval már óvatosan ismerkedtem, noha sok időm nem volt rá; megpróbálom őket felismerni - ebben elég jó vagyok - és felidézni, hogy viszonyultak akkor hozzám, és hogyan érzik magukat most. A szimatolásra nyugalom és bizalom, a böködésekre kedves simogatás a válaszom - esetleg egy kisebb maréknyi abrak, hogy a kezemből ehessen egy-kettő, aki elég barátságosnak tűnik, a csikókkal pedig igyekszek bátorító lenni.
"Hamar össze fogunk barátkozni, fiúk-lányok."
És valóban így is érzem; noha patásokkal inkább kisállatkertek "állatsimogatóiban" volt dolgom, ahol eleve nagyon szelídek voltak, meg a tanulmányaim során, ahol pedig betegek, de egészen biztos vagyok benne, hogy semmi gond nem lesz velük, hamar ráhangolódok, hogyan kell velük bánni. Aztán a Gazdához lépkedek, majd bólintok párat arra, hogy lássunk neki, és figyelmesen iszom minden szavát - megint a kellemes hang - majd Damienhez megyek.
- Szia Damien. Csak türelmesen!
Súgom a kedvenckémnek és újra barátságosan megsimogatom, majd a kis emelvényt is igénybe veszem - első próbálkozásra jobb, mint szerencsétlenül nyújtózkodni. Figyelem Bernardo mozdulatait és hogyhogyan pakolja fel a cuccokat, na meg a szavait is, és igyekszek mindent hajszálpontosan úgy csinálni Damiennel, mint ő Dariusszal. Balról előbb a nyeregalátét, aztán a nyeregpárna - ezt különösen óvatos mozdulattal simítom ki, na meg persze állatokkal csalhatatlan ösztöneim is elárulják, ha Damien kényelmetlenül érzi magát, és hogy hogyan kellemesebb - hogyan megszokottabb - számára a nyergelés. Az alátétet és a párnát az utasításnak és a látottaknak megfelelően összefogva emelem fel, teszem a paci nyakába és húzom hátra, újra kisimítva gondosan a nyeregpárnát - a pontos helyet lelesem Dariusról, és van egy olyan sejtésem, hogy Damien érzeteiből is kiolvasom, ha rendben vagyok ezzel, de azért nem kapkodok - hagyom, hogy a Gazda rálásson, mit művelek, mégha az olykor szokatlan "ráhangolódásom" igencsak furcsa is.
Aztán a nyerget is felveszem - először hagyom, hogy Damien megszimatolja, aztán nekilátok óvatosan, és pontosan Bernardo szavait és mozdulatat követve rápakolni, ellenőrzöm a hevedert és a szíjat, hogy utóbbi egy vonalban legyen a hevedercsattal, és persze legfőképp ügyelek, hogy mikor újra összefogom és megemelem a cuccokat, újra a ló nyakába teszem majd helyére húzom, a nyeregpárnát még véletlenül se gyűrjem meg; meglehet, Damient untatja hogy lassú vagyok, de alaposnak kell lennem, és próbálom türelmét kérni újra, szavak nélkül, érzeteimmel, csak állatok számára látható gesztusaimmal. Újra ellenőrzök mindent, hogy helyén van-e, eddig sikerült-e, Dariusra is rásandítok újra vizslatón, majd mintegy Damientől is megerősítést várok, hogy kényelmes-e neki minden.
Ha minden oké, akkor jön a szíj és a heveder, a felfelé állított csatok, minden körülbelül a második lyukba - de csatoláskor megvizsgálom a szíjakat, hogy melyik lyukak a bejáratottabbak és újfent Damien kényelmére és "megszokására" is ügyelek.
Aztán óvatosan a ló jobbjára megyek - viszem az emelvénykét is, hogy megismételjem a műveletet ott is - mindent nagyon alaposan és gondosan, majd csak a kezemmel, és Damient nyugtatgatva csatolom össze hasa alatt a szíjat a hevederrel az elmondottak alapján ügyelve hogy semmi csavarodás ne legyen, és a megfelelő szorosságra állítsam.
Újra a ló bal fele - és ahogy ő Dariusnál, meghúzom a hevedert - erősen, de ügyelve, hogy ne okozzak kényelmetlenséget a lónak. Aztán ahogy említette Bernardo, szusszanok is, és ha lehet, megpróbálnám kicsit sétáltatni is Damient - természetesen ügyelve arra is, hogy nehogy nagyon meginduljon, de arra is, hogy ne érezze magát korlátozva.
Ha úgy érzem, hogy kifújtuk magunkat - már Damien és én is - akkor megpróbálok újra a vérre koncentrálni...
"Az íze... a szaga... az ereje... a varázserő... erő... izmok ereje..."
És karjaim, hátam izmaira, az erőre...
Majd meghúzom azt a hevedert erősen - persze továbbra is ügyelve, hogy a lónak ne okozzak kárt és ne is riasszam meg; előtte szemébe nézve valahogy biztosítani is próbálom, mi fog történni - aztán ha sikerül, akkor egyedül próbálom olyan szorosra húzni a heveredt, amennyire kell, a már kikopott, bejáratott lyukig. Ha megvagyok, ellenőrzöm, Damien jól van-e, nyugis-e, és a nyereg stabilan a helyén van-e, de ha mindent rendben találok, akkor is vetek egy kérdő pillantást a Gazdára.
- Így... jó?

2010 december 21 Szerda hajnal….
Detroit – A birtokon.

Érzéseid kusza halmaza feszültséget szül benned, s továbbra sem találsz kiutat belőlük, hogy elmond ami benned munkál. Így csak megismétled néhány szavát. Aztán felnyúlsz bátortalanul, hogy haját megérintsd, megsimítsd. Ám a kezed furcsa mód nem éri el a hajfürtöket. Azaz nem azokat érzed újjaid alatt, hanem szőrt(?). Tekinteted előtt tűnik el az emberi arc, és jelenik meg az állatias arcvonásokkal torz fej. A szőr amit érintesz selymes, de mégis keményebb mint egy kutya vagy macska szőre. A két kar mi átölel enged az ölelésen, ha megrettennél és ellépnél nem tartóztat…..

Aztán előadod a kérésed és megtoldod a Hercegi viziten érzettekkel. Homloka ráncba húzódik s továbbra is az állatias formát látod ahogy megszólal a furcsán torz hangján.
- Segítek Marion, ahogy csak tudodok – ígéri komolyan
Igéretedre bólint, s látod nem haragszik rád. Tekintete mi sárgás enyhéden hosszúkás pupillával, barátságos, sőt biztató, és szeretetteljes.
Hálás köszönetedre elmosolyodik, ami furcsán fest ezen a torz arcon, s akár vicsornak is tűnhetne.

Mikor ellépsz tőle alakját újra emberinek látod.

A lovak nem idegenkednek tőled. Kiváncsian szimatolgatnak, böködnek nagy busa fejükkel, még a csikók is érdeklődve lépegetnek a közeledbe.

- Akkor lássunk hozzá – mondja apró bólintással és a Damien boxának külső rácsán függő nyereg felé int kezével.
- Ott van Damien nyerge. Én mutatom Darius-on a hogyant. Ha nem éred fel rendesen, ott az a kis emelvény – int fejével a fal mellett állongó kétfokos fellépőre.
A nyereghez lép, ami Darius boxánál függ.
- Elsőként vedd a kezedbe a nyeregalátétet. – mondja és fel is mutatja a steppelt, félig meddig nyereg alakúra formázott puha takarófélét, ami a nyereg tetején van nálad is. - A nyeregalátét rendkívül fontos a lovak számára, hogy megvédjük a hátukat az ütődésektől és sérülésektől. –magyaráz is közben.
- Állj a ló bal oldalára, majd tedd a hátára. Az eleje a ló marján legyen. – mutatja majd feléd fordulva figyeli a mozdulataid. Damien türelmesen álldogál, csak füle billen előre hátra, s farkával csap egyet-egyet.
- Most következik a nyeregpárna. Tedd fel az alátétre, de vigyázz nehogy meggyűrődjön, mert az felsértheti lovad bőrét lovaglás közben, ami nagyon fájdalmassá válhat – hanzik az újabb magyarázat.
- Most fogd össze a kettőt, emeld fel, és tedd a ló nyakára, majd húzd hátra a végleges helyére. - s megint megáll, és figyeli mit művelsz te.
- Jöhet a nyereg! – emeli fel a fekete bőrből készült felszerelést - Ugyancsak a ló bal oldalára kell állnod. Tedd rá az alátét és a párna együttesére, pont középre. A nyeregalátéteken általában van egy kis „szíj”, amibe a hevedert kell fűzni. Ellenőrizd, hogy ez a kis szíj, a nyereg hevedercsatjaival egy vonalban legyen. – s mutogatja is hogy mikre kell figyelned.
- Ezután fogd össze a nyerget, a párnát és az alátétet, majd emeld fel, és rakd a ló nyakára. Ezután húzd vissza a végleges helyére. A nyereg első kápája félig a ló marján kell, legyen. – mutatja meg ezt is.
- Most is vigyázz, mert a nyeregalátét könnyen meggyűrődhet, így újra ellenőrizd nincs-e rajta gyűrődés. – és megint megáll hogy figyelje amit teszel.
- Most fogd meg a hevedert! – emeli fel a sajátján az említett pántot. - Fűzd át a nyeregalátétnek a kis szíján, amiről az előbb mutattam. A csatok fölfelé álljanak. Ezután csatold össze a hevedert a hevedercsatokkal, körülbelül alulról a második lyukba érdemes tenni. Ezután menj át a ló jobb oldalára, és fogd össze a nyerget, az alátétet, és a párnát, tedd a ló nyakára, majd húzd vissza a végleges helyére. Ezután CSAK a kezeddel nyúlj át a ló hasa alatt a hevederért. Fűzd bele a nyeregalátét kis szíjába. Vigyázz, nehogy megcsavarodjon. Ezután a legfölső, vagy a bejáratott lyukba tedd. – áll meg és újra neked szenteli a figyelmét. Mikor készen vagy folytatja
- Most menj át a baloldalra, - és ő is így tesz - és a hevederen húzz egy-két lyukat. Ezt úgy mondják, hogy „húzd meg a hevedert”. Most pihenj meg egy kicsit. Ez egyrészt neked tesz jót, másrészt a lovad „kifújhatja magát”. Erre azért van szükség, hogy hozzászokjon a heveder szorításához. Egy-két perc erre bőven elég, sőt, még jobb, ha közben vezetgeted a lovat. Miután ez megvolt, húzd meg a bejáratott, kikoptatott lyukig a hevedert. Ha nem tudod, kérj meg valakit erre, de ha nincs senki a közeledben, használd az új erőd. – mosolyog rád bíztatóan.
- Fontos, hogy a heveder elég szorosra legyen húzva, mert ha nem akkor lovaglás közben oldalra elcsúszik a ló hátán, és vele együtt te is. – fejezi be a magyarázatot.

2010 december 21 Szerda hajnal….
Detroit – A birtokon.

A Gazda felém lép és felém nyúl, belőlem pedig az a jól megszokott ösztönös reflex, hogy összehúzódjak, meneküljek, mintha valahová eltűnt volna. A kedves szavak, a saját furcsaságom - mintha én nem egészen én lennék - mind-mind összezavarnak, de a zavarom mégse szül félelmet, csak enyhe szorongást, de állom (legalább is megpróbálom) Bernardo tekintetét, mikor felemeli fejem. Továbbra is nehéz megszólalnom, pedig valahogy úgy sejtem, illene, viszont szavába vágni sem akarok, de hallgatom a kedves hangot, ahogy az érintés, sőt, az ölelés, a simogatás is jól esik, noha az ilyesmit még legkedvesebb rokonomtól - Curtis bácsitól - is idegenkedve fogadom. Az pedig, hogy egyenesen a rút sebhelyeket simogatja - nos, erre köpni-nyelni se tudok. Határozottan érzem, hogy nem valami beteges perverz dolog, viszont képtelen vagyok hová tenni...
"A Vadkutya... mégis hazatalált? Gazda. Tényleg gazda. Hiúz... és Farkas. A Vadkutya Farkassá lesz. A macskák szerint minden ágy, ember és ház a macskáké... és minden állat. Gazda. Barát? Fivér?"
De úgy sejtem elég katasztrofális lenne ezt... elmondani. Leginkább... még szánalmasabbnak érezném magam tőle.
"Igen, tudom, hogy nem kegyetlen, érzem... valahogy. Akkor az életösztönöm maradéka már menekülésre kényszerített volna. És az álmok. Az álmok sose mutattak róla rosszat. A szabályok. Ő se szereti. Majd megtanulom. Meg akar tartani... az örökkévalóságban."
Ez az utolsó gondolat, és egyben mondata még zűrösebb ambivalenciával önt el. Valami eddig teljesen idegen részem elképesztő hálát, örömöt és reményt érez, míg egy másik részem menekülne, egy megint másik - a jól megszokott - pedig csak vitriolos szarkazmussal öntene el és paranoiával; egyelőre az újszerű, én-idegen bizalom diadalmaskodni látszik, de a többi se fakul el.
- Nem vagyok...egyedül...
Visszhangzom aztán szavait, aztán mivel még mindig nehezemre esik a beszéd újra - hiszen eddig a jelek szerint csak felingereltem vele - inkább egészen óvatosan megsimítom a haját, aztán vissza is húzom a kezem lassú, megfontolt mozdulattal - mintha egy vadon kószáló, éhes és dühös tigrissel próbálnék... 'barátkozni'; ha valahogy így állok a dologhoz, kevésbé is tűnik esetlennek vagy szerencsétlennek a dolog, aztán megpróbálok végre szóban is reagálni... valamit.
- Neked is... nehéz lehet. Miattam.
Újra leszegném a fejem és elkapnám a pillantásom - valahogy 'provokatív' dolognak érzem, ha túl sokáig a szemébe kell bámulnom.
- És tudom, hogy nem vagy kegyetlen.
"...Velem ellentétben."
- Csak én... annyit kérek... ha majd... beszélnem kell... aaa... másikakkal... mert a hallgatással nem lesz gond... akkor... mondj el előre mindent, mindent, amit mondanom kell, szabad és tilos mert... ezekre sose jövök rá.
Újra szégyenérzet önt el, ahogy eszembe jut az a Hercegi vizit...
- Mert hát... szóval téged alázlak porig, ha... bénázok... mint ma is. Annyira sajnálom. Istenem, még arra is eee... komolyan kellett koncentrálnom, hogy a Herceg szőnyegét össze ne hányjam. Nemhogy értelmesen... beszélni. És...
Sápadok egy árnyalatnyit és valami szerencsétlen fintorféle is kiül rám...
- És hát csak rákérzedett a... "motivációmra". Sajnálom.
"Még jó, hogy azzal voltam elfoglalva, hogy ne okádjam össze a szőnyegét, és nem Shaffer járt a fejemben..."
Megpróbálok azért csak óvatosan kikászálódni az ölelésből - hiába esik jól a kedvesség, csak ettől is elesettnek és gyengének érzem magam, amit pedig kifejezetten rosszul tolerálok.
- És látod, veled is nehezen beszélek. Vagy rosszat. Vagy... rosszul.
Megrázom a fejem - most már értem, legalább is sejtem, miért dühödött fel, mert valamiért kedvel - jobban, mint én magamat, méghozzá nagyságrendekkel.
- De... megpróbálom. Mindent megjegyeztem, amit mondtál. "Remélem..." - És ha kérdezel... majd válaszolok. Vagy... megpróbálok.
Eléggé haragszom magamra, hogy ennyi szép szó után én képtelen vagyok bármi szépet, jót, lelkesítőt kinyögni vagy legalább fejben megfogalmazni - de azok a pozitív érzések ösztönök, zavaros álomszerű képek, nem pedig szavak, amiket le lehetne írni, vagy ki lehetne mondani.
- Köszönöm. Mindent.
Zárom végül le minimalistán a dolgot, mert nemigen megy máshogy.

Mikor elenged - már magától is - és megdicsér, már megint nem tudom mi lenne a helyes reakció, de én is elmosolyodok, ahogy ő is. Mikor pedig jön a szórakozás és kifelé indul, én már loholok is a nyomában, még a fáradtságról is megfeledkezve... aztán - szinte - futok a karámhoz, végigsimítok a lovakon, sörényükbe borzolok, paskolom és biztatom őket - a saját furcsa, ösztönös módomon - és szinte rohanok velük, bár arra azért ügyelek, hogy ne essek pofára. Segítek beterelni őket - tudják jól, hol a helyük, ezt persze észreveszem - és sorban én is becsukom a boxokat, minden felém eső paripának a véntől a kiscsikóig jut a kedvességemből, hagyom, hogy ismerkedjenek a szagommal, próbálom kifürkészni jellemüket, érzéseiket, temperamentumukat. Leginkább persze Damiennel szeretnék időzni. Aztán Bernardo kérdésére rápillantok és továbbra is mosolyféleséggel rázom meg a fejem nemlegesen.
"De remélem megtanulom, hogy kell!"

2010 december 21 Szerda hajnal….
Detroit – A birtokon.

Bernardo felsóhajt és kis fejrázással ellöki magát az ajtófélfától.
- Tudom hogy nagyon nehéz most neked. – mondja és a közeledbe lépked. Előtted áll meg. Feléd nyúl, arcodat simítja meg, aztán keze állad alá ér és felemeli, maga felé fodítja arcod, így érve el hogy a szemébe nézz. De nem enged el. Keze hűvös, de érintése mégis jól esik.
- Kegyetlenek vagyunk Marion. De nem mindegyikünk. – mondja halkan s tekintetében ismét feltűnik az a mélyről jövő szomorúság.
- Alkalmazkodunk a szabályokhz, törvényekhez és a korlátokhoz amik közé lényünk kényszerít. Kénytelenek vagyunk a társadalmi elvárásoknak is megfelelni, és tettetni dolgokat, mert ezt várják tőlünk. – húzza el a száját
- Ha nem így teszünk, azzal a megvetésüket vívjuk ki, és kirekesztetté válunk.
- Majd te is megtanulod mikor, kivel és hogyan kell viselkedni, mit lehet mondani és mit nem. Mikor kell csendben maradni, és mikor lehet, vagy kell visszavágni. – sorolja
- Igyekszem ebben a segítségedre lenni, és nem megnehezíteni a dolgodat. – igéri kedvesen és tekintete is kedvessé válik
- Tudom hogy nagyon igyekszel, látom – pillant körbe elégedetten az istállón – és érzem is – állapodik meg újra rajtad pillantása.
- Mi mindig itt leszünk egymásnak, történjék bármi rossz, vagy jó. Hozzám bármikor fordulhatsz ha kérdésed vagy bánatod van, ha valamit nem értesz, vagy ha tudni akarsz valamit. – elengedi az állad, és a tenyere a válladra vándorol. - Ezerszer is kérdezz meg bármit mielőtt cselekszel, esetleg tudatlanságod végett végzetes baklövést vétve. - kéri
- Lesz amikor elvesztem a türelmem, igen lesz olyan is amikor úgy érzed ok nélkül feddlek vagy büntetlek meg. De idővel rá fogsz jönni, minden azért történik, hogy megtartsalak az örökkévalóságban. Hosszú-hosszú ideig szükséged lesz még az útmutatásra, a segítségemre. – s lassan magához húz, és átölel mindkét karjával óvón, kedvesen
- De tudd, mindig tudd nem vagy egyedül. – s érzed amint hajadba csókol puha ajkával, s hátad simogatja. Érintésében nincs semmi erotikus, és nem is követelőző, sokkal inkább vigasztaló és bátorító, szeretetteli, ahogy a hangja is.

Aztán elenged és lenéz rád.
- Szép munkát végeztél Marion – szól dicsérőn, elégedetten. Elmosolyodik.
- Akkor most jöhet a szórakozás. – és kifelé indul az istállóból. Nem megy messzire. A karám nagy kapujánál áll meg, és kinyitja azt. Odabent a lovak kisebb csoportban jókedvűen nyargalásznak, a csikók is futkároznak.
Bernardo aztán élesen füttyent egyet.
Az egyik csoportból kiválik egy ló. A fekete paripa. Néhány lépés után mellé Darius csatlakozik. Aztán a többiek is elindulnak felétek. A földet dübörögni érzed. Aztán a kapun kitódulva az istállóba ügetnek. Mindenféle terelgetés nélkül bevonulnak, s mindegyik a saját boxába. A csikók az anyjukkal, a többiek kettesével nagyrészt.
- Zárjuk be őket. – mondja Bernardo és bemegy, Az első boxhoz lép, és szemügyre veszi a bent lévőket, meg is simogatja őket, kedveskedő szavakat is hallasz, majd rájuk csukja az ajtót. Így halad sorra, míg el nem ér az utolsóhoz ahol a fekete szépség van. Feléd fordul.
- Nyergeltél már lovat? –kérdezi mosolyogva.

2010 december 21 Szerda hajnal….
Detroit – A birtokon.

Kissé elképedve hallgatom Selene "titkát"...
"Haza... hozzá..."
És lassan a kép is összeáll. Az istálló bejárata felé pillantok, ahol 'rajtakapott' - eszembe jut ahogy erőltetett kifogásokat próbáltam, meg Tuskó-Lady bolondnak tettetést, hogy kimagyarázzam, miközben ő... várt rám...
"És Morana... én meg otthagytam... Moranát..."
De nem Selene-re haragszom, és pláne nem Bernardora - hanem magamra. És legfőképpen Shafferre. Újra harag önt el...

...

Megint csak meglepődve hallgatom a kedves szavakat. A Kellemes Hangot. A biztatást. Az együttérzést, amikor Moranát említi - fájdalom kap belém újra... és bosszúvágy.
"Ő megérti... megérti... hát mégis megérti...."
De nem tudok mit felelni neki - egyszerűen a dicséret és a kedvesség olyasmik, amikkel sose tudtam mit kezdeni ha nem állatoktól jött - rajtuk kívül meg csak Curtis bácsim, Brenda, Cheryl és Tanya kedveskedtek, de nekik is csak üres köszönömöket vagy kínos csendeket tudtam produkálni. Ez viszont egészen új, egészen lelkesítő... egy kissé bizonytalan és talán szerencsétlenül félénk, ámde annál őszintébb mosolyféle ül ki rám - ha az arcomra nem is, a szemembe mindenképp - de felelni képtelen vagyok.
Aztán hallgatom a témaváltást...
"Ő is... kiszemelt. Ki tudja mióta... pont engem... de miért... szomorú? Mert egy csődtömeg vagyok?"
Csak nézem, ahogy szomorúan elfordul, de megint csak nem tudok mit tenni vagy szólni - ha nem állatokról van szó, tökéletesen pocsék vagyok vigasztalásban vagy bármi empatikus cselekedetben vagy beszédben - nem véletlenül volt kínosan rövid az ápolónői pályafutásom, és nem véletlenül kötöttem inkább ki a raktáron meg a kórbonctanon, ahol nincsenek rászorulók - meg egyáltalán, élő emberek. Az a tény, hogy Bernardo se nem élő és se nem ember, nem könnyíti meg a dolgom... inkább folytatom a melót, nem merek rákérdezni, mi fáj neki - félek a választól.

...

Hosszú a fájó magány, pedig eddig szerettem a magányt, sőt, kifejezetten igényeltem. Öngyűlöletem egészen borzalmassá válik, pláne a nemrég elhangzott kedves szavai után, és pláne, hogy még mindig nem esik le, mit rontottam el - csak az, hogy valamit nagyon. De ahelyett, hogy keseregnék, vagy a fejem a falba csapkodnám, munkával vezetem le (legalább is próbálom) a felgyülemlett haragot, fájdalmat, veszteség-érzetet, a kudarcot, ezt az iszonyatot, amit mélypontnak érzek jelenleg, holott tudom jól, hogy mindig, mindig van lejjebb. Széna. Szalmázás. Víz. Abrak. Még fel is seprek, és minden szerszámot a helyére pakolok - a deformált kampót is beleértve - a lovaknak minden mesés, csak én érzem magam pokoli rosszul ahogy újra meg újra a bejárat felé kapom tekintetem önkéntelenül is.
Végre aztán megérzem a tekintetét és meg is pillantom - enyhe megkönnyebbülés önt csak el, de egyúttal szorongás is, és most már tennivalóm sincs, amibe kapaszkodhatnék. Csak leszegem a fejem és ácsingózok egyszerre haragosan, nyugtalanul, szégyenteljesen és félve is.
"Nem tudom mit mondtam, de érdemtelen vagyok. Ölj meg. Nem vagyok jó semmire."
Aztán végre megtöri a csendet, én meg továbbra is a padlót bámulva, csak néha pislantva fel a Gazdára óvatosan és figyelmesen hallgatom, hátha leesik, mi volt a baj... és le is esik.
"A szám. De elégedettnek tűnt a Chipnél! Én... nem értem... a szabadság... neki is fáj? Az én chipem?"
Az őszinte sajnálat és az önvád meg egyenesen meglep, csak a fejemet ingatom kissé szerencsétlenül, de már félek szólni, nehogy hülyeséget mondjak.
"Nem, nem csak az a baj, mármint nem az a nagyobb... nem is tudom melyik a nagyobb..."
Végre erőt veszek magamon, hogy a szemébe nézzek, és megszólaljak - óvatosan.
- Én sajnálom, hogy olyat... mondtam, ami... szóval... felhergelt, vagy... megbántott. Nem vagyok jó... beszélő, csak... állatokkal. Nem tudom mit szabad és mit nem.
Idegesen túrok hajamba -a védőkesztyűk már a helyükön vannak, így a roncs mancsaim érintése "boldogít" csak... szinte ösztönösen seperném is hajam az arcomba, de eszembe jut aztán, amit mondott...
"Előlem nem bujkálhatsz...."
És elkotrom azokat a hajfürtöket, és megint a szemébe próbálok nézni. Szeretném elmondani neki, amit nagyon nem szeretnék elmondani - újabb zűrzavar - így kis tétovázás után inkább... témát váltok.
- Az istálló... tiszta. Készen várja a lovakat.

2010 december 21 Szerda hajnal….
Detroit – A birtokon.

- Azért hogy vigyázzon rád. – tolja meg a választ amit már megadott végül. – És hogy hazahozzon. – teszi hozzá.
..

Felteszed az őszinte kiváncsi kérdésed, és elmosolyodik.
- Ritkaság az az adottság amit birtokolsz Marion. Az ahogyan szinte értesz az állatok nyelvén. Ahogy bánsz velük. Ahogy tiszteled őket. – s elkomolyodik a végére
- Igazán sajnálom Moranát. – néz a szemedbe és tudod szavai teljesen őszinte részvétet tartalmaznak, s valahogy úgy érzed ő talán képtelen lenne ilyesmire….
Aztán mással folytatja.
- Tudod, mi Gangrelek is nagyon sokat válogatunk. Hosszú ideig keressük azt aki a legmegfelelőbbnek tűnik arra hogy.. hogy magunk mellé vegyük. Leglábbis én fontosnak tartom ezt – mondja s valamiféle fájdalmas szomorúságot vélsz felfedezni a tekintetében. El is fordul és a szalmának szenteli a figyelmét.
…

Magadra maradsz és sajog a bensőd, és kavarognak benned a gondolatok az érzések, zavaros káoszt s zaklatottságot okozva ezzel. A munkába temetkezel de tekinteted újra és újra az ajtók felé fordul, hátha meglátod visszajönni, s füled is a léptek zaját figyeli. Ám sok idő telik el, s nem jelenik meg. A szalmázást is befejezed. Tiszta hely várja vissza az állatokat. Az itatókba is vizet hozol és azokat is feltöltöd. S még egy üres vályúfélét is látsz, s rájössz abab való az abarak. Azt is megkeresed, és betárazol mindenhova. Lassan nincs mit csinálnod már. Megállsz és végignézel a helységen. Aztán fura érzés lesz rajtad urrá. Itt van, érzed hogy itt van, a tekintetét is magadon érzed. S ha megfordulsz valóban ott áll, karbafont kézzel támaszkodva az ajtófélfának ahol előszőr megpillantottad.
- Mindennél többre tartom és jobban szeretem a szabadságot Marion. Nem az én ötletem a chip. Ha tehetném kivenném belőled. Számomra nem csak egy szám vagy. Nem egy szám! – lángol fel megint a tekintete
- Az elesettséged pedig sajnálom. – s megint őszinte a szó - Tegnap nem tűrtőztettem magam. Túl sokat ittam a véredből azért vagy gyenge. – kihallod az önvádat a hangjából.
- De igérem óvatosabb leszek ezután, és hidd el egykettőre megszokod a dolgot. A kelyhek szervezete hamar átáll és kompenzál nagyon is jól. – s téged néz fürkészőn, s reménykedőn.

2010 december 21 Szerda hajnal 0:55
Detroit – A birtokon.

Egészen elképedve nézek rá, amikor megemlíti, miért is nem akart leakadni rólam Selene.
- Te. Küldted.
"Ezért utálta Morana őt is... állatokkal... kémkedni... ezek szerint ő is..."
Szemem kissé összeszűkül, és bár kéne talán, nem hagyom annyiban a dolgot.
- És... miért, ha szabad kérdeznem?

De meg is kapom a választ igen hamar. Újabb döbbenet. Újabb értetlenség.
"Tudott...Shafferről... ez... hát persze, sosem, SOSEM lehetsz elég paranoid. Nyilván nem csak úgy gondolt egyet és segített a te nyomorúságodon. Miért tette volna? A Paktum... de mit nyer vele, ezt nem értem!"
Magam elé bámulok, majd rá megint, majd a szénára, amit rámolok...
- Az akta. Persze, nyilván nem egy nap alatt jött... össze. Igazad van. Nem voltam elég figyelmes. A jelek... de... miért? Mi olyan érdekes bennem?
"Őszinte kíváncsiság újra... és valamennyire, minden paranoiageneráló helyzet dacára örömérzet - amiért a Gazda már Gazdává válás előtt is velem volt... kicsit... valamilyen formában."

...

Aztán hallgatom a nyelvkivágós témát. Meg hogy értéktelenné válnék némán - erre totálisan őszinte értetlenkedéssel nézek rá, ugyanis elképzelni se tudom, hogy mi jó sülhet ki abból, ha én kinyögök valamit - az eddigiek szerint semmi.
"És a jelek szerint... visszanő. Na, Marion, extrán könnyű lehet így kínozni téged. Most már komolyan jó lesz vigyázni Shafferrel... a picsába..."
Bólogatok aztán tompán a továbbiakra, hogy feladatok, meg hogy barátkozzak meg a gondolattal... meg hogy leszarja az én mizériámat. Nem is vártam mást, persze, de iszonyatosan szarul esik, szabályosan fáj - mindig a legrosszabbra készülök, de mindig sikerül pofára esni, csak az az átkozott kérdés, arra nincs válasz - hogy miért.
"Fogd be, ne firtasd. Nem érti meg, hogy ŐT nem akarod beégetni. Nem érti meg. Nem ember, nem úgy gondolkozik, mint te, honnan a francból tudjam, hogy gondolkozik?!"

...

Azok az elkomoruló arcvonások. Az az iszonyatos harag. A fenyegetés...
"MI ROSSZAT MONDTAM?! Nem értem, Gazda, nem értem!"
Megállom a menekülő ösztönt, mikor fenyegetően felém lép, csak fejem biggyesztem le - mindegy megadón és egyúttal engedelmesen - ha bántani akar, akkor bántani fog, csak épp nem leszek ettől okosabb.
"A kutyát úgy szokás idomítani, hogy a tudomására hozzák, mit baszott el. Gondolom a szolgát is, mert én csak egy szerencsétlen háborodott barom vagyok, nem egy gondolatolvasó hercegatyaúristen, NEM tudom kitalálni...!"
De elmarad a büntetés és magamra hagy. Az imént azt hittem, borzalmasan éreztem magam, de persze örökös mantrám - hogy mindig, de mindig van lejjebb - most is igaznak bizonyult. A cinikus pesszimisták keserű kis örömtelen vigasza.
Tényleg nagyon sajnálom, amit tettem, és piszkosul rosszul esik, hogy el is üldöztem, és az meg totálisan megőrjít, hogy fogalmam sincs, mivel.
"A kurvák? Nem. A számsor. Miért? Az nem az én hibám! Honnan találjam ki mit szabad és nem szabad mondani? Ha nála se tudom, hogy találjam ki majd a többinél, akiknek vele ellentétben még a gondolatától is kiráz a hideg? Sajnálom, Gazda, sajnálom, szarul döntöttél, igen, szarul, én csak nyomorúságot hozok... még rád is..."
Kesergésem közben se vagyok tétlen. A fájóan üresen ásítozó istállóban befejezem a szénarakodást, lehetőleg gőzerővel - a lovakról gondoskodni kell - újabb gurigákért is megyek, ha szükséges, megtöltöm minden falitartót, és ha addigra se tér vissza, akkor egyre búval béleltebben "Bár rúgott volna inkább belém!" nekiesek annak a melónak is, amit ő csinált - a szalmázásnak... amennyire tőlem telik. Tekintetem újra és újra arra az eldeformálódott kampóra esik, bűntudatom az egekben, holott nem tudom, mi is a bűnöm.
"Inkább vágtad volna belém... és ezek az... érzelmek. A TÖKÖM KI VAN VELÜK! ÜRES AKAROK LENNI!!!"

2010 december 21 Szerda hajnal 0:55
Detroit – A birtokon.

Vigyora nem foszlik le arcáról.
- Én küldtem oda. – közli könnyedén Selenere utaló kérdésedre válaszul.
..

- Jeleket kerestél, csak éppen nem vetted észre őket. – billenti meg a fejét Aztán elkomolyodik és bólint.
- Igen tudom hogy a kutyádnak éltél, semmi másnak. – mondja
Majd mély levegőt vesz.
- Figyellek egy ideje Marion. Jó ideje. Shafferről is tudtam, és nem a naplódból. – néz a szemedbe komolyan.
…

Kérésed pedzed meg és érdeklődve fordul feléd. Nekitámaszkodik a box elválasztófalának, és fejet csóvál.
- Ha kivágom a nyelved, nagyjából hat –nyolc hét alatt újra kinő. – szólal meg.
- Elkerülhetetlenül. – ingat fejet, és nem úgy tűnik mint aki viccel. Nagyon is komolynak látszik.
- Arról nem is beszélve hogy némán igencsak értéktelenné válnál a számomra. – közli
- Nehogy azt gondold hogy csak a bosszúd miatt vettelek magam mellé. – néz a szemedbe komolyan.
- Feladataid lesznek, amihez szükséged lesz a nyelvedre, és arra is hogy feltaláld magad akár egy Herceg, vagy más nagykutya előtt is. Jobb lesz ha megbarátkozol a gondolattal Marion. – jelzi
- Nincs választásod, és rohadtul nem érdekel mennyire vagy szocifób. – zárja le a témát részéről és tér vissza a szalmabála boncolgatásához.

…

Újra megszólalsz mikor visszatérsz a gurigákkal. Rád néz, s arcvnonásai pillanatok alatt lesznek komorak – bár emberiek maradnak – mikor meghallja a számsort. Torkáról mély morranást is hallani vélsz, és felegyenesedik újra. Feléd lép, alakja szinte fenyegetővé válik. Tekintete lángoló
- Majd megszokod az érzést, amit a vérveszteség okoz. – s nem is érted talán min kapta fel a vizet. Majd hirtelen fordít hátat, és a kampót elhajítja. Az magasra visszapattanva ütődik az ajzatnak, s mire leesik Bernardó nincs sehol. Nem tudod mikor és hogyan távozott. Egyszerűen nem láttad… A kampó eldeformálódva hever tőled nem messze….

2010 december 21 Szerda hajnal 0:40
Detroit – A birtokon.

Bólint egyetértően és mosolyog, de van egy olyan érzésem, hogy nem hisz nekem...
"Grrr, őrült vagyok, MÁR TOTÁL, de ez nem őrültség."
- Tényleg Selene. Másodjára. Mit keresett nálam egyáltalán?

Aztán elhangzik a varázs-szám. Harmincnyolc. A széna megáll a kezemben...
- Ezt te honnan.... tudod? A Valaki, ő tudja mert... gondolom olvasta a naplóm, mielőtt elégettem volna. Már a naplót csak, sajnos. Bár azt se tudom hogy, mert mindig magammal... hurcoltam. De te...? És nem, nem hittem magam láthatatlannak, nem a halálba rohantam, JELEKET KERESTEM. De egyébként nem voltam oda az életemért, mi a francot szerettem volna rajta? Tudod te is, mit szerettem rajta. A Birtokodon nyugszik.
Hadarom flegmán, majd fejezem be keserűen. Oké, itt vagyok egy gyönyörű erdőben, oké, a Gazdához valami... valami érzelem köt... meg persze a vére, de ezek...már nem az én életem. Nem tudom egyáltalán mi az enyém, mi az én életem, mi valós, mi álom, mi lett belőlem, mi maradt belőlem. Viszont azt nem sejtettem, hogy ennyire nyitott könyv lenne az életem.
"Soha, soha, de soha nem lehetsz ELÉG paranoid."

…

- Oké... Bernardo.
Felelem a Gazdának, aki nem Főnök, de Gazdának hívni mégis csak... már hangosan.... bénán venné ki magát. Újra a szénát pakolom, járok boxról-boxra, és igencsak nincs ínyemre, amit hallok.
"Szép kis szabadság."
- Nem választható.... semmi. Tudom, nincs szabadság, nincs szabad akarat, senki és semmi nem vagyok. De egyet... hadd kérjek.
Hangom még komolyabbá válik, szeretném tudomására hozni, hogy nem beszélek mellé.
- Miattad. Nem miattam. Ha legközelebb ilyen flancos akármilyenes Szörnye... Káinitákkal kellene "beszélnem".... én a helyedben kivágnám a nyelvem. Nem nagy ügy, gondolom a... "szolgáival" azt tesz a... vámpír, amit akar. Írásban nagyságrendekkel kevésbé vagyok katasztrofális. Nézd, az nem érdekel, hogy engem kiröhögnek és megaláznak. De... akkor téged is kiröhögnek. Ne én legyek a gyenge pontod.
Újabb nagy levegő...
- Mint gondolom abban a nyomorult aktában is szerepel, szociofób vagyok. Vagy demofób, tökmindegy melyik szó, mindegyik. Már úgy... nagyon. A hasznodra leszek, ígérem, de hasznosabb lennék... némán. Vagy ha muszáj lesz nekik... megszólalni, akkor mondd el előre szóról-szóra, hogy mi a francot kell mondani ezeknek, és én megjegyzem és előadom. A memóriám jó. Improvizálni nem tudok. Csak... ennyi.
Fejezem be mondandóm, újra a szénába temetkezve. Természetesen elég pocsékul hangzik a nyelvkivágás, de ez egy kegyetlen világ, efelől kétségeim sincsenek, és túlélném azt a fajta szenvedést és az örök némaságot, ezerszer könnyebben, mint azt a szociális... szörnyűséget, amit nekem tartogat.

...

Végre a beálló csöndet oldandó, pontosabban a Gazdát beszéltetendő, előhozakodok azzal, ami böki a csőröm. Ő meg kampóval a kezében néz - baromi bizalomgerjesztő, de ha már nekivágtam, kinyögöm.
"Látod, okosabb lettél volna, ha meg se szólalsz."
Nem lep meg az a hosszú hallgatás, már bánom is, hogy felvetettem a dolgom. Szégyenlem magam emiatt is, de a végén feltörő emlékek miatt még ezerszer jobban. A hosszú és számomra feszült és keserű némaság ideje alatt szorgalmasan rámolom a szénát, hogy legalább ebben hasznos legyek, ha már minden másban egy csődtömeg vagyok. Aztán válaszol...
"Persze, Te választasz, Gazda. Csak tudnám, miért engem. Sebhely-fétis, he?"
Én meg komoran bólintok. A nem lesz könnyű részre is. A harmadikra - hogy meg fogom szokni - inkább nem. Elvonulok újabb szénagurigákért, sietősen, amennyire lábam és fáradtságom engedi, felmarkolok megint annyit, amennyit elbírok, és visszavonulok, tenni tovább a dolgom. Csak kicsit később, ziháltan, komoran és ahhoz a bizonyos nemrég említett halálvágyhoz kínosan közel sodródva (de őt nem tudom utálni, és üres se tudok lenni irányába) bírok újra megszólalni.
- Bocsánat. Tudom, kuss a nevem. Vagyis "454305". Csak sokkal hasznosabb lehetek ha nem vagyok... ágyhoz kötve... kiszolgáltatottan.
Színtelenül kongó hangomba nem kevés harag is férkőzik - természetesen nem neki szól, hanem a borzalmas szituációnak - és nem csak a valóban kiborítóan szörnyű ágyhoz kötöttségnek, hanem a szégyenteljes és zűrzavaros érzeteknek is. Olyan szinten iszonyodok most magamtól hogy ha kitörné a nyakam itt és most azt meg is köszönném; ittlétem óta most sodródtam a legközelebb ahhoz a bizonyos "bár meghalnék, jó gyorsan" állapothoz - ebből egyedül a Gazda puszta jelenléte emel ki egy hangyányit - paradox módon.
- De ahogy akarod. Csak segíteni akartam.
"Neked... és magamnak is...."
... És folytatom a melót.

2010 december 21 Szerda hajnal 0:40
Detroit – A birtokon.

- Persze, Selene – bólint veled egyetértően továbbra is mosolyogva.
Aztán visszakérdezel értetlenül s félrebillenti a fejét. Ajkán a mosoly kiszélesedik.
- Az elmúlt fél évben harmoncnyolcszor keltél útra éjszakai kóborlásra. A legtöbb esetben olyan helyekre mentél, ahova éppeszü ember be nem tette volna a lábát.
- De te, nem vetted figyelembe a nyilvánvalót, azt hitted láthatatlan vagy, vagy a sorsot próbáltad meg magad ellen kihívni. – emelint szemöldököt.
- Halálvágyad van? Ennyire gyűlölöd az életed? – kérdez vissza elkomolyodva.

…

Felkuncog mikor kucsúszik a meggondolatlan mondat a szádon, majd fejet csóvál.
- Ne hívj főnöknek Oké? – kéri ajkat húzva aztán
- Az hogy kinek társaságára vágysz – emel vállat – nem választható opció Marion. Lesz olyan amihez nagyon nem fog fülleni a fogad, de meg fogod tenni. – jelenti ki magabiztosan.
- Minden egy apró lépéssel közelebb visz ahoz hogy beteljesítsd… - pillant rád – ...a sorsodat.

Bernardo is munkához lát visszaérve a boxokhoz. A szalmabálákat lerakja, és elkezdi szét koncollni hogy elterítse. Majd a kettővel végezve újabbakért megy, s hordja be őket. Ezeknek is nekiáll. Te pedig elrednezed a szénakarikákat, és összeszedve a gondolataid kérdezel ismét.
- Persze Marion, bármit – mondja bátorítóan.

Aztán belefogsz akadozva, tétován, ő pedig felegyenesedik és felédfordulva megáll. Kezében a kampóval néz rád, és kiváncsian várja hogy kibökd mit is akarsz mondani. Befejezed és nem szól. Hosszú – hosszú percek telnek el. Újra a szalmabálát kezdi el széttboncolni a kampó segítségével, méghozzá az eddiginél jóval indulatosabb mozdulatokkal. Aztán végez ezzel a kettővel is és feléd fordul.
- Magam választom ki kinek a vérén élek. – mondja komor arccal
- És azt is mondtam már, hogy nem lesz könnyű. De meg fogod szokni egy idő után. – bólint megerősítve a szavait, majd újabb bálákért indul ismét.
Te is elhelyezted a szénát, és még kell hoznod, mert nem jutott csak a karámok egy harmadába nagyjából….