Kutya-bőr - Marion Byrd meséje

2010 december 20. hétfő este 23:20
Detroit - A macskás idegen birtokán

- Rendben –hangzik a válasz – vélhetően – a konyhából.
Nem sok idő telik el, megjelenik újra. Kezében egy kisebb tálca, rajta egy nagyobbacska bögre, melyből filter papírbilétája lóg ki, s felette gőz halvány pamacskái úsznak a levegőben ahogy közeledik. Leteszi eléd a kisasztalra. A bögén kívül egy kisebb tányéron félbevágott citrom, és egy fedeles kerámia edénykében kockacukor. Találsz kistányért is, és egy másik kistányéron néhány keksz is kelleti magát. A bögrében a filterből már kildódott a teafű egy része, ez festi vörhenyes rozsdás színüre a vizet.
- Csak csipketea volt itthon – mondja mentegetőzőn és a másik fotelt kissé távolabb húzza mind az asztaltól, mind a kandallótól. Lehuppan rá.
- Semmit nem tettem még bele – pillant a bögrére.

Előveszed a gársprét, amire felszalad a szemöldöke és arca komollyá válik.
- Most akarsz lelőni vele? – kérdi kissé meglepődve. Ám te leteszed és kérdezel. Hátradől a fotelban, arca továbbra is komolykás, de ajka mosolyra húzódik.
- Kérdezd a macskát – mondja félrebillentett fejjel és fellángoló tekintettel.

2010 december 20. hétfő este 23:00
Detroit - A macskás idegen birtokán

A lovak jókedve és horkantásai legalább a kellemes emlékekkel árasztanak el, ha már a lábaim csak fájdalommal... és persze türelmesen várok, egyelőre nem érzek veszélyt. Bernardo egyike a furcsa, rejtélyes kirakós daraboknak, amiket nem tudok hová tenni... de a mai lovaglás, és az ajánlata után, hogy ha egyeztetek vele, idejöhetek csatangolni, már egyáltalán nem érezném ellenségesnek... csak épp ott dörömböl még Morana félelme... és az akkori gondolataim...
"Harcikutya-biznisz, vagy életveszély. Az előbbi aligha. Az utóbbi... nem tudom, most nem tűnik pszichopata gyilkosnak vagy ilyesmi. Ha később igen... az baj..."

Enerváltan hagyom, hogy újra ölbe kapjon, aztán lassan észhez térek, hogy voltaképp... amennyiben tényleg nem egy veszélyforrás, akkor én irgalmatlanul bunkónak tűnhetek... na persze van rá okom és mentségem, de nem olyasmi, amit bárkivel is megosztanék...
- Köszönöm szépen... öhm, mindent...

Nyögöm ki végre, még mielőtt a felajánlásaival... azaz kijelentéseivel elárasztana. Leginkább újra értetlenséget érzek... hátsó szándékot vagy pláne "hódítást" nem sejtek, gyanítom, ölben is azért cipel, mert nincs kéznél tolószék, vagy valami.
"Oké, Marion, tegyük fel, csak tegyük fel... mi van, ha egyszerűen egy rendes, természetbarát fazon, aki mellesleg... fura? Hát, tegyük fel, mert más esetben gond van..."

- Köszönöm... én nem akarok aaa terhére... terhedre lenni... de, jelen helyzetben... szóval köszönöm, és igen, meg fogom fogadni a tanácsot...

Aztán a tisztás, a kunyhó... majd a fénybe boruló igencsak kellemes nappali...
"Ha én gazdag lennék... de nem vagyok."

- Köszönöm, citrommal...

"Oké, a hosszú, kínos csendek nem valami okésak... nos, most szedd össze a bátorságod, Marion..."

Előpecázom a gázsprémet... és ha visszatér, felmutatom neki, majd lepakolom az asztalra... és igyekezve nem hebegni-habogni, kinyögöm végre az egyik kérdést, ami már rég fúrja az oldalam...

- Haaa lehetne egy kérdésem... szóval, a címem nincs ráírva erre a flakonra... és a kocsimra sem... és Morana bilétáira sem...
"És voltaképp bérlakás révén a chipjében sem szerepel..."

Kérdőn nézek rá csuklyám árnyékából...

2010 december 20. hétfő este 23:00
Detroit - A macskás idegen birtokán

Odakintről csak Bernardo duruzsolása jut el hozzád - a szavakat nem érted - és a lovak horkangatása, prüszkölése, és nyerítgetése.
A lábad fájdalma valamelyest alábbhagy, de erő az nincs benne. Izmaid remegnek, kocsonyásak. S ha megpróbálsz lábra állni a fájdalom is visszatér. Számba veszed gondolatban hogyan is kellene hazajutnod, de még nem döntöttél.

A férfi aztán nagysokára visszatér hozzád, és már nem csak a nadrágja koszos, de a polója is. A kabát rajta van, de nincs összehúzva Az erős lószag persze a te ruházatod része is természetesen.
- Na gyere – lép hozzád és kérdés nélkül kap ölbe. Lekapcsolja a villanyt. Az istállóban is csupán egy rejtett fénycső ad némi világosságot. A lovak az állásaikban csendben vannak. Elhagyjátok az istállót. Odakint hideg van. Rádizzadt ruhád igen kellemetlen viselet most. A férfi nekiindul az útnak amin a macskával is jöttetek, bár nem egészen arra. A telihold fényében továbbra sem barátságtalan az erdő.
- Felviszlek a házamba. Kapsz egy meleg teát, és megzuhanyzol. Aztán megmaszírozom a lábad és nézek valami tiszta ruhát is neked. Aztán hazaviszlek. – mondja el a tervét és sem hátsó szándékot sem afféle hódítós hatást nem érzel a szavaiból, de a lényéből sem.
- És ne mentegetőzz, mert teljesen felesleges. Csak bízd rám magad. Jó kezekben vagy. – hangja barátságos - Holnap pedig jó lenen ha rádolgoznál majd az izmlázadra. Hamarabb elmúlik. – teszi még hozzá hozzáértőn.
Jó tíz perc alatt máris a tisztáson vagytok. A ház környéke továbbra is sötét. A férfi leállít a ház előtt, de fél karjával a derekadra, hátadra fogva tart. Kulcsot halász elő a kabátzsebéből, majd kinyitja az ajtót, és belöki azt.
Újra ölbe vesz és a sötét lakásvba visz. Az ajtót lábbal rugja be maga után. Helységeken haladtok át, sötétben és tesz le aztán valami puhára. Otthagy. Aztán kattan valami, és fény gyúl több helyen is. Szinte hideg van úgy érzed, hiába otthonos a lakás berendezése. A nappaliban vagy, úgy tűnik.
- Mindjárt melegebb lesz. – mondja és elviharzik, s pár perc múlva melletted a kandallóban – mi ráccsal védett – lobogni kezd a tűz. Mikor visszatér már nincs rajta kabát.
- Megcsinálom a teát. – hagy ott megint és valahonnan hallod amint csörömpöl, vizet folyat, és pakolászik…
- Citommal vagy tejjel? - kérdi kissé hangosabban

2010 december 20. hétfő este 22: 25
Detroit - A macskás idegen birtokán

Hogy megszokom, arra csak bólogatok, hogy kell az erdő... nos, arra is, aztán nekiindulok, hogy bénává vált lábaimnak hála a kelleténél nagyobb sebességgel összecsókolózzak az anyafölddel, és reflexből kapnám is a karom magam elé, tompítandó az esést... ami elmarad...
"Uhh, ez... kínos... nagyon... kínos..."

Aztán különösebb ellenkezés nélkül hagyom, hogy felnyaláboljon - az alternatíva ugyanis, hogy a baleseti sebészeten egy ápoló tegye ugyanezt, még kínosabb volna.

- Öö....örvendek... én... Marion... Byrd...
"Ha a címem kitaláltad, ez se lehetett nagy kunszt... oké, Marion, kitartás, volt ennél már kínosabb is... hosszú, hosszú, nagyon hosszú ideig. Kibírtad. Kibírsz mindent..."

Bólintok aztán újra, amikor lepakol az irodaféleség ágyára, nem mintha attól kéne tartania, hogy egy gepárd tempójával és egy grizzly vehemenciával fogok kiszáguldani... oldalra billentett fejjel nézem a lovakat, hallgatom, amit a lovakkal beszél, és próbálom élettelen koloncként csüngő lábaimat masszírozni, hogy valami vért pumpáljak beléjük, vagy az izomlázat enyhítsem...
És miközben a hideg verejtékkel is küzdök, lassan leesik, hogy ez bizony igencsak másfajta igénybevétel, mint a kutyával kocogás, vagy a súlyok emelgetése és cipelése, vagy az üzemi melók, amiknek szerencsére már rég a közelébe se mentem, és többé nem is fogok...
"De haza hogy fogok menni? Gyerünk már, szerencsétlen lábak, keljetek életre végre..."

Próbálok valami... tűrhető alternatíván gondolkodni. Moranához haza kell jutnom. Igazán szörnyű esetben a Valaki is vár rám, meglehet, hogy az ajtómat már pozdorjává törve...
"Curtis bácsi? Na neeeem, túl sok kérdés. Taxi? Egy vagyon... és el kell jutni a főútig... A tulaj... ööö, Bernardo? Nem, nem, taxi... a franc, a franc... de legalább marha jó volt a száguldás, na..."

2010 december 20. hétfő este 22: 25
Detroit - A macskás idegen birtokán

Damien tán érezve hogy nem épp fényes a helyzet mint a cövek áll míg megpróbálsz magadtól lekecmeregni. Az idegen segyt és te – bár nem neki – de köszönetet mondasz.
- Ugyan, majd megszokod. – mondja barátságosan. – Elvégre kell az erdő nem? – cukkol kuncogón, de nem rajtad nevet, ezt tisztán érzed.
Büszkeséged, és emberutálatod azért nem hagyja hogy túl sokáig másra – jelen esetben az idegenre támaszkodj – és megpróbálsz ellépni. Az izmaid viszont nemcsak hogy fájnak, de lábad remeg, és egyszerűen nem engedelmeskedik akaratodnak. Mintha különálló testrészed lenne, nem láb. Térded megrogy és dőlni kezdesz. A kezed kirakod hogy tompítsd az esést, szemed is lehunyod várva a becsapódást, de nem érsz le a földre. Hónaljad elá nyúlnak és vissza felemelnek függőleges helyzetben.
- Mégsincs minden rendben. – állapítja meg a férfi. Megtart és az oldaladhoz lép. Majd elenged, de csak annyira hogy ölbe kapjon. Ha ellenkeznél sem érdekli.
- Bernardo Mayfield szolgálatára – néz a szemedbe – Csak azért, nehogy kiugorj az ölemből mert idegenenk tartasz. – kacsint rád, félmosollyal. Majd a bejárat felé indul. A falon lévő kacsolót vállal nyomja meg és felzümmögve kitárul az.
- Befelé fiúk! – szól hátra és a lovak bólogatva indulnak utánatok. Átvisz a homokkal szórt csarnokon és az istállóba juttok vissza. A másik kisebb ajtón megy be veled – ahol ő megjelent észrevétlen. A helység valamiféle pihenő, vagy iroda lehet… egy kopott ágy, egy lestrapált asztal, kemény faszékkel, egy repedezett festékű fém iratszekrény, és egy magában álló pult - amin egy rég nem használt kávéfőzőgép áll - mindösszes berendezése. Az ágyra ültet le.
- Maradj itt míg rendbeszteszem a lovakat. – mondja és ki is megy.
Osakintről hallod szeretetteljes szavait amint a lovakkal bíbelődni kezd. Ki is látsz ha előrehajolsz. Előszőr a feketéről veszi le a zablát, majd Damient is megszabadítja a nyeregtől. Aztán kefével tisztogatni kezdi előbb Damient…

A lábad forró, szinte sajog, és mintha a nadrágod is túl szűkké vállna, úgy érzed. Ismét meleged van és fázol egyszerre. Már tudod nem csak a hazafelé út tűnik most lehetetlennek számodra, de a holnapi napod is bajos lehet. Eleve sem vagy egy sportos lény, de ilyen izommunkát tán soha sem végeztél még…

2010 december 20. hétfő este 22: 20
Detroit - A macskás idegen birtokán

Mikor sikerül megelőznünk a tulajt és a fekete lovat, örömöm már-már eksztatikussá válik, már követni sem kell senkit, csak az utat, csak Damien jókedvét, csak a vágyaim és álmaim... a borzongás és a melegség egyszerre persze sosem jó jel, nem mintha ez eljutna most a tudatomig, legfeljebb valahol abban a bizonyos képzeletbeli pincében dörömböl a többi elzárt szorongás, stressz, nyugtalanság és paranoia mellé börtönözve - és azoknál is jóval erőtlenebbül. Már nem csak a lóval vagyok egy, hanem a tájjal, az úttal, az egész erdővel, a birtokkal... ami jelenleg az én birtokom.

Aztán újra a fények, és lassan rájövök, hogy a mókázásnak lassan vége szakad, bár nem bánom; csatakos és lassan ideges a ló is, és én is csak annyira érzem a tagjaim, hogy a lovat irányítsam és megüljek - a többi csak sajgás vagy érzéketlen tompaság.

Lelassítok én is, majd végül megállásra sarkallom Damient, és mondania sem kell az idegennek, már nyugtatom és dicsérgetem is, érezve kimerültségét... simogatom sörényét, pofáját, nyakát, halkan, már-már suttogva szólok hozzá füléhez hajolva, és szavak nélkül a nyugalom érzeteit sugárzom felé...
- Jól van, Damien, nagyszerű voltál, nagyszerű vagy, most pihenj, pihenj szépen...
"A vágtának vége, csak tarts ki még egy kicsit, Jóbarát, amíg leszerencsétlenkedem magam... nagyszerű paripa vagy!"

Ha Damien végre lecsillapodik, akkor megkísérlem azt a bizonyos leszállási manővert, mégpedig egyedül és nagyon óvatosan, vigyázva a lóra (jobban, mint magamra)... de hamar rájövök, hogy a lábaimmal vannak... problémák.
"Én... itt fogok pofára esni..."

Kissé összeszorítom a fogam, próbálok erőt parancsolni a lábaimba, hogy egyedül is sikerüljön lekecmeregni épségben... de hamar rájövök, hogy ez bizony nem fog menni, és akkor már inkább az Idegen segítsen le - végül is fel is ő pakolt a lóra - semmint hogy Damien patái közé landoljak pofával előre, orrcsontom töretlenségétől és esetleg néhány fogamtól is könnyes búcsút véve, vagy épp felhergelve a lovat, vagy elakadva valamelyik lószerszámban... Így végül persze hagyom, hogy a tulaj kanalazzon le a paripáról, bármennyire is szörnyen bénán festhetek. Aztán ha talajt érzek a lábam alatt, akkor persze megpróbálok nem összerogyni, és magamtól is felegyenesedni - már amennyire én fel szoktam... de ha a lábam még mindig hasznavehetetlen, akkor marad a kapaszkodás... jobb híján a fazonba...

- Köszönöm...

Zihálom lassan, elsősorban a lónak szánom, de az Idegennek is passzentos, majd kapucnimat verejtéktől csatakos arcomba próbálom húzni újra, ha akad szabad és működőképes kezem...
"Ajjjajajajaj... lesznek gondok hazafelé úton a pedálkezeléssel... de a rohadt életbe is, ez... FANTASZTIKUS VOLT!"

- Minden... rendben...
Próbálom kinyögni, persze egyre inkább tudatosul, hogy nincs minden rendben... ha eljutnék valamelyik falig, vagy fáig, vagy kerítésig, akkor megtámaszkodhatnék abban, de még egyelőre ez sem tűnik könnyű manővernek...

2010 december 20. hétfő este 22: 20
Detroit - A macskás idegen birtokán

Száguldotok az erdőben, s Damien is beleadja erejét hogy tartsa az iramot a fekete jószággal. Te is bíztatod, és ez erőt ad neki. Lassan, de biztosen egyvonalba ér a két ló feje, majd Damien egyre nagyobb előnyre tesz szert. Végül a fekete jószág lassan lemarad, és mögétek kényszerül. A füledbe sivít a szél, arcodat is lehűti, kabátod alá is befurakszik, s egyszerre van meleged és kezdesz borzongani. Az út lassan nagy kanyart ír le, miközben végig az erdő vesz titeket körül két oldalról. Aztán a távolban meglátod a fák közt a már nem túl távoli lámpák fényét. Damien irányítás nélkül is arra tart – no meg az út is, legalábbis nem láttál leágazást, ami ilyen sebességnél nem is csoda – s lassan visszaértek a galoppterem elé, mögé(?). Persze a fekete jószág is megérkezik, nem sokkal lemaradva. A férfi lelassítja a lovát, és hagyja még néhány lassú kört futni a megvilágított területen. Tajtékos pofájáról hab foszlik le s vegyü bele a hóba odalent. Tüdejéből erővel távozik minden légvétel után a levegő, mi vaskos páraként tör elő. A te lovad is csatakakos és zihál.
- Lassan, lassan – szólal meg a férfi és igyekszik megzabolázni a saját lovát. Nyakát paskolgatja és nyugtatóan duruzsol neki.
- Te is nyugtasd le Damient. – szól hozzád majd néhány perc múlva mikor már lenyugszik a lova leugrik a hátáról. A nadrágja szára belül nedves, nem kicsit. De láthatóen ez nagyon nem zavarja. Majd hozzátok lép és ráfog Damien kantárjára.
- Szállj le – mondja.

Te megpróbálsz lekászálódni. A lábad izmai igencsak fdájdalmasak, így már az is megpróbáltatás hogy felemelkedj a nyeregből, nemhogy lassan tudj leereszkedni. Remegős lábad összecsuklani készül, ám várakozásod ellenére nem landolsz a fenekeden. A férfi lép mögéd és fog a derekadra. Megtart és magához is von. Hátadhoz simul, de nem érzed tolakodónak az érintését.
- Megvagy? – hallod a füled mellett a hangot. Ha elhúzódnál hagyja hogy ellépj ám érzed hogy a lábad cserbenhagy ha nincs támaszod...….

2010 december 20. hétfő este 21:40
Detroit - A macskás idegen birtokán

Örömtelin vágtatva jut el hozzám a tudat, hogy... egyedül maradtunk, és most érzem csak igazán "nyeregben" magam, minden tekintetben. Aztán Damien váratlan öröme - ami szintén átragad rám - kissé meglep, természetesen igyekszem tartani magam, amíg ugrándozik, együtt "hullámozva" vele... majd megpillantom a másik gyönyörű lovat is, akivel úgy tűnik jóban vannak... és... a lovasát is.
"Szőrmentén..."

Nem tudom mire vélni a dolgot, de hamar leesik...
"Kimegyünk! Damien, Damien, erdő!"

Aztán igyekszem továbbra is hátasomra hangolódva lassítani, és kilépdelni Damiennel a másik ló nyomában, fejem magam is kicsit behúzva... aztán kinn a szabad levegő; jól is esik a téli hideg, hisz kimelegedtem... vágta... követem az idegent és a fekete lovat, magam is gyorsabb iramra ösztökélve Damient, és talán úgy is érzem, szeretne "barátjával", azaz a másik lóval együtt rohanni - hát ha nem is együtt, de mögötte fog, ha rajtam múlik. Próbálom szokni az új terepet, az útról nem térek le... ráhajolva a száguldó paripámra én is élvezem az érzést, a tájat, a hajamba kapó szelet - a fene essen abba a kapucniba, a ló nem fog utálni, csak azért mert rút a képem - és a legteljesebb mértékben kiélvezem ezt az otthonos érzést...
"Mint az... álmom..."

Nem mintha az álmaim nem váltatnak túlontúl gyakran rémálomba, de újra csak a pillanat számít és Damien, meg a megannyi csoda, ez a különös tündérmese, a szabad vadon... az én erdőm....

2010 december 20. hétfő este 21:40
Detroit - A macskás idegen birtokán

Ráhangolódsz a lóra, és nekilendültök. Damien engedelmeskedve neked növeli a tempót ahogy irányítod őt. Körbe körbe nyargalászik, majd vágtat. Szinte beleforrsz a nyeregbe, eggyé válsz a lóval. Izmaid fájdalmával mit sem törődve csak az élvezettel foglalkozol. Megunva a kőrhintázást, megpróbálod irányváltásokra rábírni a foltos jószágot, és elenkezés nélkül engedelmeskedve cikáztok a puha homokon. Az környezeted teljesen kizárva csak a ló és a száguldás az ami foglalkoztat.

A ló fáradhatatlanul hol szaporázza, hol lassít. Egy idő után – ki tudja mennyi idő után felnézve csak azt veszed észre hogy egyedül vagytok a csarnokban. Damien felkapja a fejét és felnyerít, s néhány magasabbra sikerült vágtaugrással – úgy érzed – örömködik valaminek. Aztán egy fekete tömeg nyomul a terembe.

Náladénál kecsesebb ámde magasabb ló az. Hosszú fekete sörénye örvényleni látszik körötte, farkával is verdes maga körül, s ugrándozik. A hátán ott az idegen, immár kabátban de a lovon csak egy kantár van. Szőrén üli meg a lovat. A két ló összebólogatva, szagolva és fel-fel nyerítve üdvözli egymást. A pasi elmosolyodik.
- Gyere utánam – mondja és a másik oldalon nyíló ajtóhoz léptet a kissé rakoncátlan jószággal. A falon megérint egy kapcsolót és az ajtót a két hidraulikus kar kitárja előttetek. Le kell hajolnia kissé hogy kiférjen, s neked is vigyázni kell. Odakint lámpák által bevilágított tér, jóval távolabb látod a kerítést is bal kéz felé.

A férfi aztán lassú vágtára fogja a lovát, és elindul előre. A lámpák fénye egy darabig megvilágítja a széles – kocsinak is elegendően széles – erdei utat, mit hó fed. Persze nem érintetlen. Néha hátrasandít követed-e. Aztán kétoldalt újra csak az erdő vesz titeket körbe s a teliholdnak és a hónak hála szinte derengő fényben lovagoltok. Damien versenyre kél a fekete paripával, és egyre gyorsabb a tempó. A férfi egészen ráhajol a lóra, de érzed rátok is nagyon figyel. A fák elmaszatolódnak melletted, mégis biztonságban érzed magad.

Száguldasz. A szél arcodba csap, és lesodorja a fejedről a kapucnit is, de ez sem érdekel. Otthon vagy. Megérkeztél…

2010 december 20. hétfő este 21:20
Detroit - A macskás idegen birtokán

Lelkesen - talán még mosolyogva is - zihálok, amikor megállunk, majd a fickóra nézek végül...
"Nyugi, nyugi. Ennél hülyébbnek nem fog nézni és ha mégis... az se baj..."

Ügyesnek egyáltalán nem érzem magam, de valóban könnyebb a dolog, mint először gondoltam, legalábbis jelenleg úgy érzem. De úgy tűnik, most lehet... szabadabban is...
"Hajrá! Egyszer élünk! Carpe diem!"

Megvakarászom barátságosan a ló fülét, majd újra két marokra kapom a kantárt, újra léptetni kezdem a lovat, kihúzva magam, majd ezúttal hamarabb gyorsabb és gyorsabb tempóra ösztökélem, újra előrébb hajolva - igyekezve Damienhez, a kedvéhez igazodni, átvenni a lendületét, na meg azért a tűrőképességemhez is, és a tér viszonylagos "szűkéhez" is... így többnyire marad a körbe-körbe, bár lehet, hogy ha a kedve - vagy kedvünk -úgy hozza, pár szeszélyesebb cikázást is megkockáztatok.
"Az erdőbe kivágtatni, a hold alatt száguldani, szabadon, féktelenül, az lenne igazán... eeeh, lehetetlen."

De kedvem így se szegi a zárt tér, és most már az idegen sem, ugyanis egy időre - jó kérdés, mennyi is az az idő - szinte megszűnik létezni számomra, csak a ló van és én, meg a vágtázás, a paripa jókedve, az enyém... de valahol előbb-utóbb (meglehet, inkább utóbb) elmém felszínére tolakszik a fáradtság, vagy ha a ló unja meg hamarabb jelenlétem, akkor az fog megállításra kényszeríteni... újra combommal rászorítok, újra meghúzom a kantárt, finoman persze; mindvégig ügyelek rá, hogy tiszteletteljesen, a hangulatának, kedvének megfelelően bánjak a büszke hátassal - ebben szinte minden állattal kapcsolatban van gyakorlatom... és kellő beleérző-képességem.

Végül aztán gőzöm sincs mennyi idő múltán állunk meg így hát, újra barátságosan megborzolom a sörényét és megvakargászom a fülét...
- Köszi, Damien. Csodás vagy!

Súgom neki, majd most jön a neheze... lemászni a lóról, anélkül, hogy kitörném valamimet, megrúgnám a lovat, vagy a lábaim rogynának össze amint földet érek... óvatosan megpróbálom egyik lábamat kiszabadítani a kengyelből, mindkét kengyel szíjat meglazítva, lehetőleg anélkül, hogy oldalra esnék, és újfent kínosan ügyelve a ló farára, átemelni a háta fölött - valószínűleg ez az a drámai pillanat, ahogy a fájdalom úgy igazán elér az hozzám, de... kibírom. Lehet, hogy csúnya pofára esés lesz, de megpróbálom végigpörgetni a felszállási procedúrát fejemben, és visszafelé ugyanazt eljátszani... egyedül... bár a leszállás végső fázisa lehet, hogy bajos lesz.
"Damien, légy türelmes, amíg bénázok..."

2010 december 20. hétfő este 21:20
Detroit - A macskás idegen birtokán

A ló leáll és a férfi összetekercselve a szárat lép hozzátok.
- Ügyes! – mondja őszintén és elégedetten. – Látod nem egy nagy ördöngősség ez.
Majd egy határozott mozdulattal kikapcsolja a karabinert, és ellép tőletek. A kampóra visszakerül a vezetőszár. Visszafordul felétek.
- Menj. Próbáld meg egyedül. – int széles mozdulattal a két kezével. Aztán zsebre vágja a kezét, és csak figyel titeket. A ló figyelmét feléd a füle is jelzi...

2010 december 20. hétfő este 21:14
Detroit - A macskás idegen birtokán

Egyre kellemesebben érzem magam, ahogy sikerül ráhangolódni a ló mozdulataira, és végre valamennyire kényelmesen el is helyezkedni. Már most egészen szívembe zártam a tarka jószágot... és érzem, hogy gyorsabb tempóra vágyik - igazából én is - így mikor meghallom, hogyan is kell, kétszer bököm meg kengyelbe bújtatott lábammal oldalát, és igyekszem szokni a nagyobb rázkódást, ráhangolódni, és előrébb dőlök; hasogatni fog a combom, és ülni is igen kényelmetlen lesz egy ideig, és járni is, de pillanatnyilag ez nem foglalkoztat túlzottan; élvezem az ügetést, ahogy tán a ló is, élvezem, ahogy lelkem összekapcsolódik az övével, még a kabátom fullasztó melege sem zavar épp; mint ahogy az állatok, a pillanatnak élek most - hogy majd később aggódjak újra, ha újra "emberibbé" lenni kényszerülök. Észreveszem persze, hogy a ló kezd kimelegedni, és valószínűleg az erdőben, nyereg és pláne futtatószár nélkül szabadon biztosan szívesebben száguldana teljes tempójában, na meg lassan eljutnak hozzám az idegen szavai is.
A kantárt hátrahúzom finoman, combommal is rászorítok a lóra, és megvárom, hogy lassítson... és... "leparkoljon"... szememben öröm csillog, most még a "szemtanú" jelenléte se zavar... egyelőre.

2010 december 20. hétfő este 21:14
Detroit - A macskás idegen birtokán

A férfi elégedetten figyel téged. Csak bólint szavaidra.

Damien fülét hol feléd fordítva hol előre a finom bökésedre elindul lépésben. Érezve a szárat lassan követi annak engedő ívét, és sétálva körbe is megy. A comboddal érzed hogy tartanod kell magad, és a kihúzott testtartásod segít megérezni a ritmust, amivel lassan „ringatózni” kezdesz a nyereggel együtt fel és le. Az érzés kellemes, ahogyan a hangulatod is. Szinte eggyé váltok a lóval. Körbeérve folytatja az utat. Érzed rád de a gazdájára is figyel. Néhány kör alatt rátalálsz a legkényelmesebb testtartásra. A ló néha meg-meg emelgeti a fejét bólogatva, farkával is csap néhányat, de nem türelmetlen, inkább elevennek mondhatnánk.
- Ha minden rendben van, akkor megpróbálhatod gyorsabban is. – szól a férfi. Hangja nyugodt, és szinte halk, de mégis mintha az egész teremben végighulámzana. Úgy érzed oda kell rá figyelned. Azt is érzed hogy tőle sem kell tartanod.
- Csak bökd meg kétszer az oldalát – avat be a hogyanba is

Ha megteszed a ló ütemet vált, és ügetésbe csap át. A comboddal kicsit jobban kell tartanod magad, és a fel-le is gyorsabbá válik.Az egyensúlyod hamar megtalálod, és a ló is élvezettel nyargalászik körbe körbe. Majd újabb utasítást kapsz, és könnyű vágtára sarkalod a lovat.
- Kicsit dőlj előre, az neki is könnyebb és a combodnak is – mondja a férfi s már épp idejében mert a combod igencsak igénybe van véve. Nem fáj, de fárasztó izommunkát ró ez rád is. Lassan meleged lesz a kabátban is.
Rójátok a köröket egymás után. A ló jókedvűen de lassan vágtázik, testén itt ott nyirkosságot veszel észre, s az illata is erőtelejsebbé válik. Nem tudod mennyi idő telhetett el, mikor a férfi ismét megszólal
- Jó, most állítsd meg a lovat. A kantát húzd hátra, így lefelé kényszeríted a fejét, ebből érzi hogy lassítania kell. Közben a comboddal is jelezz neki, kicsit szorítsd meg. – hangzik a következő utasítás sor.

2010 december 20. hétfő este 20: 30
Detroit - A macskás idegen birtokán

Lámaimat beleillesztem a kengyelbe, a kantárt is megfogom, és igyekszek valahogy zuhanásbiztosan elhelyezkedni; legfőképp próbálok a ló érzéseire ráhangolódni, az talán segít valamelyest, ha fókuszálok rá, hogy mire vágyik, mit élvez, mi kényelmetlen neki...
"Rendben leszünk mi, Damien. Én nem rugdoslak, nem rángatlak, nem korlátozlak a szabadságodban, te pedig cserébe nem dobsz le és taposol bele a földbe..."

Kissé elképedve nézem a beltéri futtatót - ez a birtok tényleg sokkal gazdagabb, mint amilyennek első pillantásra tűnt. A futtatószárat, majd a rögzítését figyelem, majd amikor az esetleges galibákról magyaráz az alak, már-már - önmagamhoz képest - magabiztosan szólalok meg, persze viszonylag így is halkan.
- Damiennel nem lesz gond...
"Velem lehet, veled pláne, de a lóval aligha..."

Két kézzel rámarkolok a kantárra, combommal tartom magam, amennyire csak lehet... és ki is húzom magam, ami talán a legnehezebb feladat.
"Rendben, Damien, induljunk... ahogy neked kényelmes... és nekem sem életveszély."

Lábammal óvatosan megbököm oldalát, és a kantárt is meghúzom - még véletlenül se rángatva - abba az irányba, amerre úgy érzem, a lónak inkább kedve lenne menni, nyilván amerre nagyobb a tér. Furcsamód egészen nyugodtak érzem magam, a nyomasztó érzéseket és gondolatokat egyelőre bezárom képzeletbeli pincém mélyére... és megpróbálok magamtól elindulni a lóval... irányítva, de nem kényszerítve, nem korlátozva.

2010 december 20. hétfő este 20: 30
Detroit - A macskás idegen birtokán

A macska köröttetek sertepertél, de a lótól távolságot tart. Mikor hozzá szólsz rád néz, és halkan nyávog egyet apró hunyorgással. Aztán elindul valamerre a másik ajtón, és eltűnik a szemed elől.

Sikerül felülnőd a nyeregbe, s a lovat sem billented farba. Apró termetednek kissé széles a nyereg, de nem túl kényelmetlen. A fickó felnéz rád.
- A másik lábad is tedd a kengyelbe. – mondja a kantárt feldobva a ló nyakára. – Ezt pedig fogd meg. – teszi hozzá, majd a kenygyelbe bújtatott lábad fogja meg, és igazít valamit a szíjjon ami a kenygelt tarja. Kicsit kényelmesebb tartásba kerül így a lábad. Átmegy a másik oldalra is és ott is megismétli a műveletet. Majd a zabla közelében megfogja a hámot, és azon ajtó melletti nagyobb – kétszárnyas – ajtót kinyitva vezet téged és a lovat. Rövid folyosó, mi meglehetősen széles, újabb ajtóban végződiik. Azt is kinyitja és bevezet a sötétbe titeket. Majd érzed hogy ellép mellőled, és hangosan kattan valami. A helységben fényár ömlik szét.

Fehár falú, alul fa lambériás, és homokkal szórt padlójú tágas teremben vagytok. A férfi visszafog a lóra, és a falhoz lépdel, ahol összetekerve hosszú kötélféle lóg egy kampón. Leveszi, és a ló zablájának karikájába akasztja a karabínert.
- Ez futtató szár. – magyaráz
- Azért kell, nehogy a ló valami galibát okozzon. – emeli fel a szemöldökét.
Aztán a terem közepére vezeti a lovat, de a fal mellé majdnem. Ő pedig engedve a „pányván” a hosszt, besétál középre. Onnan néz rád.
- A kantárt két kézzel fogd! Egyelőre marokra. Amerre menni akarsz, azt a felét húzd meg kicsit, ezzel kormányzod a lovat. A lábaddal óvatosan bökd meg ezzel ösztökéled mozgásra, de közben a comboddal tartsad is magad. Ha lépni kezd vedd fel az ütemet, mert különben holnap fájni fog az üleped – kuncog fel.
- És húzd ki magad! – mondja kissé szigorúan, s várja hogy elindítsd a lovat.

2010 december 20. hétfő este 20: 25
Detroit - A macskás idegen birtokán

Kissé én is meglepetten hallgatom ahogy a környék varázsáról mesél, és önkéntelenül is bólogatok - azon történetesen semmi szégyellnivaló nincs, ha valaki egy mesebeli, titkos, téli erdőbe beleszeret. Megfogom a hám végét, a lovat figyelve... majd nem és igazán tudom, meglepődjek-e, hogy ilyen természetes hogy eldiskurálnak emberek a macskájukkal....
"Selene. Hát, mellé, Marion. Szép nagyra nőttél nőstény létedre."

- Ahh... bocs... Boszorkány.

Szűröm ki egész halkan fogaim közt, a macskára pillantva, és neki is szánva szavaim, majd újra a fickó felé kapva fejem, aztán újra... "Damien" felé pillantva, figyelve mit is látok és hallok... és lassan leesik, hogy nekem nyergeli a lovat a... tulaj.
"...Végül is... mi történhet? Rossz esetben kitöröm a nyakam, nabumm a tervednek, Valaki, kegyes halál. Legrosszabb esetben gerinctörés, kórház... bár van egy olyan érzésem, hogy ez a ló nem fog ledobni. Hacsak... a fickó azt nem akarja..."

- Köszönöm...

Nyögöm ki végül nagy nehezen, de ha már őrület, ha már mesebeli erdő, hülye lennék kihagyni ezt a lehetőséget. A jövőm, az életem, a maradék ép elmém, ha ugyan beszélhetünk ilyesmiről, olyan bizonytalan, mint a vadkutya vacsorája... és a paripa tényleg elvarázsol... és bízok is benne. Damienben, mármint. Igyekszem követni az utasításokat és nem görcsösen összerándulni, amikor felsegít a fickó... ahogy mondta, felhúzódzkodom és óvatosan a paci háta fölött emelem át a lábam, ügyelve, hogy ne lendüljön hátrafelé a bokám, de lehetőleg le se zuhanjak. Ha sikerül, akkor körbenézek - így magasabbról - és egyik kezemmel újra beletúrok szelíden Damien sörényébe...

2010 december 20. hétfő este 20: 25
Detroit - A macskás idegen birtokán

Félrebillent fejjel hallgatja szavaid, türelmesen megvárva míg kinyögöd összeszedetlen mondataid. Majd mély levegőt vesz.
- Tudod ez a környék mindenkit megbabonáz. Engem is. – lángol fel a tekintete egy pillanatra majd újra elmosolyodik
- Örülök, hogy vannak rajtam kívül is még akiket megérint ez a világ. – s kissé elrévedő lesz a pillanatra, majd továbblép a témán. De semmi furcsállódást, vagy lenézést, szánalmat nem érzel sem szavaiból, sem lényéből. Figyelme a tied, de nem úgy méreget mint aki bolondnak nézne. Meglehetősen ritka hogy ilyesmit tapasztalsz, mert az emberek hamar beskatuláyznak.

A ló szájába zabla kerül, fejére a hám, és annak végét feléd nyújtja.
- Fogd meg. – s ha megteszed a karámhoz lépve a nyerget is odahozza.
- Rendben, majd megkérdem Selene-t – közli könyedén, és úgy mint akinek ez teljesen természetes. A ló nyugodtan tűri hogy felnyergeli, csak néhányat lépeget odébb jobbra-balra. Elkészülve vele mellé lép és elveszi tőled a kantár végét.
- Damien a neve. Négy éves, herélt. Szereti a szabadságot amit biztosítok neki. Nem szereti ha feleslegesen rángatják a kantárt, vagy rugdossák a véknyát. – mesél a lóról, miközben annak fejét simogatja.
- Kezdőkkel viszont igencsak türelmes – pillant rád.
Majd kicsit odább lép és a kengyelre mutat.
- Ide tedd a lában. Aztán a kezeddel a kápába kapaszkodj, és húzd fel magad. A másik lábad nem hátrafelé lendítve ülsz fel, hanem átemeled a háta felett, egészen a mellkasodra húzva. Ezt azért csinld így mert ha megrugod a hátsóját - véletlenül - nekilódulhat, és a földön kötsz ki. Nem csak őrá vonatkozik, hanem úgy általában a lovakra. – magyaráz kedvesen és türelmesen.
- Ülj fel. – int fejével a ló felé végül
Ha elhatározod magad és veszed a bátorságot hogy feltedd a lábad, segít fellendülni a derekadra fogva, egy lábon álló helyzetbe a nyereg oldalához. Damien nyugodtan áll, csak a füle mozgása jelzi hogy figyel rátok….

2010 december 20. hétfő este 20: 10
Detroit - A macskás idegen birtokán

Igyekszek rezzenéstelen képpel csuklyám alá temetkezni, mint valami leprás, pláne a nevetése hallatán, de lassan leesik, hogy ezúttal nem gúnyos, vagy nem... annyira.
"Igen, Boszorkánymester... találóbb, mint a 'Blackie' vagy a 'Párduc', vagy valami... Mit mondott még...? Remek..."

- Csak hogy hozzam... ide. Kicsit öhm, megszállott volt az...ügy iránt, és...
"Francba, nem tehetek róla, hogy az állatai... na mindegy, hadd csilingeljen az a csörgősipka..."

- És... legutóbb meg a farkas... kutyája... aaaz Alfa... hívott.
"Legközelebb esetleg majd egy ló parkol a bérháztömböm előtt..."

A ló nyugalma egyre jobban átragad rám, kifejezetten élvezem, hogy egy ilyen szép jószággal foglalkozhatok, hogy sörényébe túrhatom kezem, hogy fülét vakarászhatom... aztán hallgatom a fickó magyarázatát... és kérdését...
"Nyilván már korábban betört az ablak, vagy hazudsz. Ááá, nem, semmi nem történt..."

Újabb vállrándítás, majd fejemet ingatom; a paci miatt az idegeim kevésbé zizegnek, így hangom is egy kicsit összeszedettebb, már a szokásoshoz képest - kevésbé hadarok vagy motyogok, legalább is, és figyelem, ahogy felnyergeli a paripát...
- Neeem... semmi. Semmi, amit ne lehetett volna... megoldani.
"Ja, remekül megoldottad, Marion. Nem állították bele a fejszét a koponyádba, és ez se rajtad múlott... ez már sikerélmény?"
- Kérdezze csak a macskát...

Felkészülök az újabb röhögésre, de inkább nem is nézek a fickó felé. A paripa szemébe révedek... kiélvezve a kellemes érzeteket és hangulatokat, amiket érez és hordoz.

2010 december 20. hétfő este 20: 10
Detroit - A macskás idegen birtokán

A macskára ragasztott gúnynevet meghallva ajka mosolyra húzódik bár próbálja ezt leplezni, a tekintete igencsak jókedvűen csillan. Nem rajtad nevet Színtiszta jókedvet látsz rajta pusztán.
- És még mit mondott a macska? – kérdi kiváncsian.

A tarka ló élvezettel hagyja hogy simogasd, bólógat és néha megrázza a fejét, de nem megy el mellőletek.
A férfi keze megáll a ló simogatása közben és elgondolkozik. A szemedbe néz
- Nem vártam ott rég óta. – ingat fejet. – De nem láttam vagy hallottam semmit. Próbáltam kopogni, csengetni, de csend volt odabent. – meséli miközben vállát megemelinti. Aztán tekintete kérdőre vált
- Miért? Történt valami? – kiváncsiskodik de nem erőszakosan, és ellépve tőletek az egyik üres álláshoz megy, és kantárt hoz. A lóra adja fel, aki nem ellenkezik a művelet miatt.

2010 december 20. hétfő este 20:00
Detroit – A vadonban.

Szemem mosolyog a lovakkal való ismerkedés során, persze nem számítottam lovakra, semmi kajaszabású dolog nincs nálam. Az istálló lovainál valószínűleg még többet időznék; fény van és meleg...

Felváltva nézek a macskára és az alakra, majd amikor közli, hogy a macska hozott ide, Boszorkánymesterre pillantok újra - tekintetemben némi harag és bosszúság - és egy kissé ideges vállrándítás kíséretében szólalok meg...
- Hát Boszorkánymes... a macska mondta, hogy ide akar jönni.

Nyögöm ki halál komolyan, színtelen hangon; úgy érzem a helyzetemen rontani ez már nem fog. Közben rájövök, hogy még mindig az elemlámpát szorongatom, végre észbe kapok, lekattintom és zsebre vágom, látván, hogy kimenekülni aligha fogok... és a kapucnit is megigazítom a fejemen, hogy eléggé... árnyékba vonja a képem, bár aligha keltek olyan "láthatatlan" benyomást mint...
"...A Valaki...."
Óvatos léptekkel hátrálok a közeledésre, hiába nem szirénáz most a veszélyérzékem, jobb az óvatosság. Emlékszem még, Morana mennyire kiborult az alaktól... és a macskájától is... nyilván nem ok nélkül.

"Minek nekem a birtok? Mert az... enyém! Álmaimban... ehh. Remek. Városlakó, jah, Detroit az álmok hovatovábbja."
De beszéd helyett csak bámulok mereven, majd amikor közli, hogy nem egyedül él itt, én is körbepillantok...
"Na igen, ÍGY én is szeretnék 'nem egyedül' élni..."
Majd a "felajánlására" egészen meghökkenek, egyáltalán nem tudom hová tenni - talán azzal magyaráznám, hogy ténylegesen nem lát bennem veszélyforrást... és hát joggal. Az ajánlat kétségkívül csábító volna, még kirándulgatni itt, de szörnyen kínosan érzem magam... és egyelőre erre se tudok mit kinyögni csak bizonytalanul bólogatok. Aztán amikor a tarka pariba beüget és megszimatol, újra kissé megnyugszom, kinyújtom kezem felé, hagyom, hogy megszagoljon, majd sörényébe simítok... és kérdésére megrázom a fejem.
"Asszem a gyerekkori pónilovon ülés a megyei vásáron aligha számít..."

Aztán továbbra is a lovat figyelve megpróbálom kicsit összekanalazni magam, erőt merítve a paripa szépségéből, furcsa kisugárzásából...

- Aaamikor nálam járt... a gázspré... nem vett észre vagy hallott valami... vagy valaki... gyanúsat...?
"Kizárt, hogy ne hallotta volna meg a dolgot... egyáltalán, mi van, ha ő a Valaki? Marion, vigyázz, nagyon vigyázz..."

2010 december 20. hétfő este 20:00
Detroit – A vadonban.

A lovak a kerítés mögött nem húzódnak el tőled, bár azért érzed óvatos fenntartásukat az érintésedtől. Szőrük puha, bőrük meleg. Bele szuszmákolnak tenyeredbe, tán falatkát vártak volna. Emlékszel mennyire szeretik az almát például. A sörényük is ápolt, megcsillanó a holdfényben. Aztán továbbhaladsz, és az istállóban is érdeklődve figyelnek a bentlakók. Némelyik kidugja a fejét, és beleszaglász a nyakadba, csikalndós-kuncogtató érzést okozva ezzel. Az idillt szakítja meg a hang, szinte idegborzolón tépve ki belőle…
...
A férfi kényelmesebb pózba áll, az ajtófélfának támaszkodik. A macska nem tágít mellőle. És bár arca komoly marad, ajka mintha félmosolyra húzódna. Lepillant a macskára.
- Inkább a macska hozott téged haza nem? – vált bizalmasabb formulára, s újra rád néz.
A férfi nem tűnik nyugtalannak az újabb behatolásod miatt. Ösztönöd nem jelez veszélyt, bár felméred hogy ahol bejöttél ajtó – mit félig meddig nyitva maradt - azon át tudnál nyulcipősként elrobogni. Na persze kérdéses hogy egyedül visszatalálnál-e a kocsihoz?!

A férfi aztán ellöki magát az ajtófélfától és lassú, kényelmes léptekkel feléd indul. Felemelt szemöldökkel kérdez vissza kérdésed hallva
- Minek neked a birtok? Városlakó vagy nem? – kérdi, és a kibólogató lovakat meg-meg simítja. Az állatok élvezettel nyünnyögnek-nyihhantanak érintésére.
- A minap is igencsak megfutottál. – pillant rád, tőled egy karámnyira megállva.
- Megaztán nem élek itt egyedül. – néz és mutat körbe.
- Úgyhogy a birtok nem eladó, se nem kiadó. – ingat fejet lassan, majd elgondolkozón folytatja
- De ha csak egy nyugis helyet keresel, kirándulgatni, vagy erdőt járni, eljöhetsz amikor csak kedved szottyan. – mosolyodik el. – Persze nem váratlanul. – billenti meg kicsit oldalra a fejét.
Aztán mögüled kopogás hallatszik. Paták kopogása. Az ajtóban megjelenik a kint már látott fekete-fehér foltos szépség. Beljebb löki a testével az ajtót, és beüget. Nyihogva, prüszkölve és fejet rázva. A férfi elragadtatottan nézi a gyönyörű jószágot, aki érzed és látod is meglehetősen jókedvű, és igencsak eleven. Melléd érve lehajtja nagy fejét, és alaposan megszaglász magának.
- Ültél már lovon? – kérdi a férfi mellétek lépve, és simogatva a lovat. Az még mindig téged szaglál, és döfköd forró levegőt kipárálló orrával

2010 december 20. hétfő este 19:50
Detroit – A vadonban.

Lemondóan sóhajtok, amikor a macska másfelé irányít; szépsége, elbűvölő sejtelmessége és intelligenciája ellenére egyre inkább irritálónak találom a viselkedését, bár végül is... macska...
"... És remek emlékeztető, miért vagyok kutyatartó és nem macska... által tartott. Egyebek közt"

De igen hamar újra belefeledkezem a vadon szépségébe, ahogy hallgatom a hó ropogását a talpam alatt, még a hideget sem érzem meg szinte, csak bóklászok az álomszerű erdőben az álomszerű Boszorkánymester nyomában, mintha valami tündérmese szereplője lennék... holott valahol mélyen jól tudom, hogy eredetileg a tündérmesék sosem végződtek jól és boldogan, inkább horrorisztikus tanmesék voltak... de aztán amikor a kidőlt fák utáni ritkásabb terepre érek...
"Mi lett ezekkel a kifacsart fákkal? Vihar csavarta ki őket?"

... És megpillantom a száguldó, még inkább álomszerű vad, gyönyörűséges paripát, aggodalmam és szorongásom teljesen elpárolog. Megbűvölten haladok a nyomában - és vezetőm nyomában - hogy újabb lovakkal találkozzak aztán; természetesen nem bírom megállni, hogy egészen óvatosan meg ne simítsam orrukat, pofájukat vagy sörényüket, ha hagyják. Utoljára igazi lovat akkor láttam és fogtam, amikor a képesítésemet szereztem, de erdőben szabadon és féktelen száguldót... még soha. Az istállóba is belépek aztán, a szag tényleg nem zavar - Detroit átlag utcáinak szagához képest már-már parfümillat - és bár igyekszem a macskának nem téveszteni nyomát, ez egy ilyen környéken nem egyszerű feladat. Belesek a karámokba, újra megpróbálok barátkozni a pacikkal kicsit, a melegség is jó érzésekkel tölt el...

... Aztán lefagyok a hang hallatán...
"...Bassza meg... ó, bassza meg... te hülye, hülye, hülye."

És szembefordulok a tulajjal, tekintetemmel továbbra is a macskát keresem kényszeredetten... és meg is pillantom...
"Oké, Marion, most Tuskó Lady leszel a Twin Peaks-ből. Az elmeroggyantság és a "csinosság" is adott a szerephez..."

- Én... visszahoztam a macskáját. A maga... macskája.
"A birtoké, nem a... várjunk csak... mi van, ha tényleg az ő macskája?! És... tényleg. A kibaszott, kurva életbe, Boszorkánymester, te rohadék... Semmi gond, Marion, eszelős vagy, és most ha eszelősnek is néznek jobb esetben, az még mindig... szerencsésebb."

Kényszeredetten toporgok, próbálom felmérni a menekülési útvonalat, ha úgy vélné, hogy esetleg még is lepuffant... vagy felkészülni rá, hogy viszonylagos méltósággal viseljem, ha a rendőrségen kötök ki. A tegnap esténél az aligha lenne kínosabb.

- És... érdeklődnék, hogy... nem kiadó... vagy inkább eladó-e a... birtoka.
"Végül is az erdeje kell... jó, persze mikor lenne nekem lóvém megvenni egy erdőt? Ó, a fene...."

2010 december 20. hétfő este 19:50
Detroit – A vadonban.

A macska nem hagyja magát megfogni, nem akarózik neki a ház felé sem menni.

Továbbmegy és itt ismét sürübbé válik az erdő valamelyest, ám az ösvény látható marad. A fák és bokrok közt kanyarogva sehol nem találkoztok senkivel és semmivel. A macska pedig igencsak céltudatosan halad tovább, figyelve arra hogy ne maradj le. Egy helyen sok kidőlt, vagy kivágott de nem túl vastag fa van felhalmozva, és kicsit ritkul az erdő. A macska átvezet ezen a területen is, és a túloldalon ismét egy autóval is járható bár nyilván nem aszfaltozott utat látsz meg. Ezen vár be a macska. Aztán furcsa hangot hallasz meg, és a semmiből kerül eléd a hang okozója…


A jószág nem lassít, hanem tovaszáguld. A macska a nyomába indul el, ugyanarra. Nem mentek sokat, mikor az út egyik oldalán szögesdrót tetejű kerítés féle kezdődik. Pontosabban szólva nem is kerítés jössz rá kis idő múlva. Érdeklődő tekintetekkel találod szemközt magad. Prüszkölés és halk nyerítés hallatszik, de nem riadt hangok ezek.

S kicsit távolabb az út végén fény. Lámpák sorakoznak egy épület előtt és körötte is. Egy istálló. A macska efelé kocog.

Belépve szinte kellemes a hőmérséklet idebenn.

A lószag nem kellemetlen egyáltalán számodra. A beállásokban tiszta szalma, széna és abrak, víz. Van ahol csikót is látsz. Nyergeket és lóápoló felszerelése sorakoznak, s mindenhol rend és rendezettség. A macska eltűnt valamerre. Az állatok nem nyugtalanok, bár néhány horkantás végigfut a „termen” mintha a látogatót jeleznék csak.

- Jó estét! – szólal meg egy már ismerős hang mögüled.


És a férfi lábának dörgölőzve dorombol a macska....

2010 december 20. hétfő délután 19:32
Detroit – A vadonban.

Kissé idegesít a gondolat, hogy a macska szökni próbál, de ahogy látom, hogy inkább... hívogat, kissé megnyugszom. Újra elvarázsol ez a meseszép táj, és a nyomok a hóban épp úgy nem aggasztanak, ahogy a macskát sem zavarják - most, hogy Moranát nem kell féltenem, nem félek a farkasoktól, vagy farkaskutyáktól... akik veszélyesek, félelmetesek, és aggasztóak, azok emberek... vagy annak tűnnek.
"Ne gondolj most rájuk, élvezd a szépséget... amíg teheted..."

A macskát igyekszem nem szem elől téveszteni, furcsa kurrogó hangjával sem tudok mit kezdeni... valahogy nem illik ez a jószág a képbe, na nem mintha a képzeletbeli kirakósom már nem hullott volna szét szinte teljesen.
"Nem macska. Nem egyszerű macska. Familiáris! De ki lehet akkor a boszorkány? Én aligha..."

Eszembe jut álmom is, ahogy a telihold korongjára pillantok és a téli némaságba fagyott, mégis gyönyörű, felszabadító és eleven tájra...
"Vajon téged féltettelek álmomban, cicus? Nem hinném. Hogy is vehetnéd át Morana helyét a szívemben? Sehogy. Idegen vagy... én meg bolond, hogy követlek..."

Megtorpanok a kunyhó láttán, és fordulnék is arra... ám a macska másfelé vezet. Megpróbálnám újra ölbe kapni, hogy odavigyem és bekopoghassak, de ha nem sikerül... hát követem továbbra is... fejemben már lassan tervezgetve, mit fogok mondani, ha előkerül a tulaj... de egyelőre élvezem a nyugalmat... ezt a furcsa, otthonos érzést....
"A Hívás..."

2010 december 20. hétfő este 19:32
Detroit – A vadonban.

A macskát ölbe veszed és kiszállva a kocsiból befelé indulsz. A főbb útról idevetülő fények egy darabig – mivel visszaveri a hó – nem mutatják olyan sötétnek az erdőt, és a lámpád is nagy segítség, beljebb pedig főleg. A mcska egy ideig el van az öledben, úgy tűnik élvezettel cipelteti magát. Aztán ficeregni kezd, és nem tudod meggátolni hogy leugorjon a hóba. Nem igen zavarja hogy a hasáig elsűllyed benne. Ahogy lépkedsz a macska nyomában kezded jól érezni magad. Igen, mintha ez lenne az a hely ahová mindig is vágytál. Mintha ide való lennél. Ebbe a csendbe, ebbe a nyugalomba, ebbe a biztonságba.

A macska fekete bundája szinte világít a hóban ahogy elindul, nagyokat szökkenve de időnként meg-meg állva és halkan továbbra is kurrogó hangokat hallatva. Egy darabig az úton haladtok, aztán a macska egy ösvény felé indul, és csalogat magával. Az ösvényen nem látsz emberi lábnyomokat, viszont kutyaszerű nyomokat igen. A macskát nem aggasztja ez, céltudatosan halad tovább. A lámpád fénye sokat segít az itt már jóval sürübb és havas flóra közt. Aztán valamelyest ritkul az erdő és a fátylas felhők is elvonulnak. A tájat megvilágítja a telihold.


Az erdő szinte élettelennek, és riasztónak tűnik ebben a fényben. A szél sem fúj, csak a lépteid csikorognak. De te tudod, vagy inkább érzed hogy az erdő mi körölvesz titeket tele van élettel.

Még tovább haladtok, és a fák közt itt már kilátsz a tisztásra, ahol a ház áll. Ám az teljesen sötét. Sem kint, sem bent nem látsz lámpafényt. Az épület előtt viszont egy autó parkol. A cicus viszont nem arra veszi az irányt, hanem az erdősáv tisztáson véget érő szélével párhuzamosan vezetne tovább..