Kutya-bőr - Marion Byrd meséje

2010. december Valamikor
Bernardo fészkében

Érzem hogy mindenféle szavak jönnek ki belőlem, de nem vagyok benne biztos, mi emlék, és mit is mondtam ki, néha elveszek, hol és mikor vagyok, de a Gazda jelenlétébe kapaszkodok...
"Már csak ő maradt számomra..."
Inkább érzem, semmint látom ahogy elkomorul... s összébb húzom magam fejem lehajtva...
"Rossz, Rossz, Rossz, Hasz-nál-ha-tat-lan."

De aztán csak kapaszkodok belé, furakszom hozzá szinte ténylegesen mint egy állat és élvezem a Jelenlétet, miután ezer és ezer évvel ezelőtti rémálmom is rázúdítom, tébolyult vészmadárként... de meg kell védenem, muszáj, muszáj...
És végre békesség. "Itt a Gazda. Semmi gond. De mint... Snitter... látta a Gazdát amikor az már halott volt... összekeverték az... agyában a dolgokat a Fehérköpenyesek... nincsenek Fehérköpenyesek! Széttépem mind! Béke... csend... nyugalom... Gazda... nem álom, tényleg itt van, Gazda, Gazda... ne haragudj Gazda..."

Valahol eszmélek hogy testhelyzetet változtatok akaratlan - a pinceajtó megnyikordul FÁJÓN, görcsösen összerándulok... de csak a Gazda mozdult vagy mozdított, a szemeit látom...
"Hiúz-szemek... Jó Szemek..."
És bámulok azokba az állatszemekbe, elveszek bennük, Békét keresek bennük, ahogy a Kellemes Hangban is, mikor újra szól... de próbálok koncentrálni, hogy értsem... fáj érteni, de muszáj, muszáj...
- Kutyaként mind szenvedni születtünk... Motyogom halkan, mikor közli, hogy nincs vége... és még szorosabban kapaszkodok belé, lábammal valószínűleg már széttúrtam az ágyneműt, ahogy azzal is fogást keresek valami... stabilban... és figyelek... figyelek... nem csak a Hangra, amit mondd...
"Felelősségre vonják... NEM! Törvények! ROHADÉKOK! NEM ENGEDHETEM! És... és... miattam!!!!"
Egyre kétségbeesettebbé válik a tekintetem, fejemet ingatom... érzem, aggódik, és ez újabb nyomasztó érzetekkel tölt el "Szép Kezek" aztán valami más is előhullik a múlt ködéből...
"Ragadozók egymást nem ölhetik... de... szolga... nullánál is kevesebb, nullánál is kevesebb... megölhetnek, a Pokolherceg... vagy..."
Elakad kusza gondolatfüzérem, reszketni kezdek, ha erőm lenne, már normális, talán széttörtem volna már Gazda csontjait is akaratlanul, úgy kapaszkodok belé... és a szavaiba, hogy kiáll értem, hogy megvéd...
... hogy nem hagy magamra.
Egy kicsit... nagyon kicsit megnyugszom. A Gazda mondja, így lesz. Jó lesz... nem szabad elveszteni, sohasoha, csak mi ketten és az állatok a világ ellen!!! Légzésem egész nyugodt...
Aztán Újra a Kellemes Hang, újra kapaszkodok belé... és érteni kell és... nagyon, nagyon nem esik jól.
"Ne beszélj ARRÓL, Gazda, ne, ne!!! Megsínylettem? Használhatatlan!!! Az, az!"
- Snitter és Rowf maguktól kiszabadultak a Labor... és...túlélték!!! Vágok közbe szavaiba a megsínylés után valamikor. Aztán valami "barátról" beszél "IDEGEN! FEHÉRKÖPENYES! NEM, NEM, NEM!!!" Fejemet ingatom, egyre vehemensebben, továbbra is kapaszkodok Gazdába, kétségbeesetten nézek a szemébe, tekintetemben rettegésféle és bizalmatlanság - nem iránta - az IDEGEN iránt.
"Szedd össze magad, Pestiskutya! Szedd össze magad, szedd össze magad, szüksége van rád! RÁD! Melyik rád? Ki... vagyok én, mi tör... NEMGONDOL! Szedd össze magad, nincs vész, nincs vész... valahogy... gondolni, mint régen és... mondani..."
Kissé bizonytalanul, de térdepelve kihúzom magam - valahogy katonásan - fogam összeszorítva - vagy vicsorítva, fene se tudja már mit csinál ez a hülyehülye Idegen Test. Nagy levegő.
"Beszélni... tudod... szavakkal. Értelmesen. Logikusan. Érvek? Érvek. Jó."
Hallgatok egy ideig, aztán megszólalok, próbálok Jó... Marion "Jó Kutya!" lenni.
- Rendben... leszek, Gazda én... rendben vagyok... nincs vész. Vagyis... mert... miattam...Megborzongok, újra közelebb húzódok hozzá.
- Felelősségre... vonás? Az... mi... lehet? "Szedd össze magad, biztos Szörnyűt mondd, de ne menekülj, ÉRTSD, mert SEGÍTENI KELL RAJTA!!!"
- És én a... nullánál is kevesebb és miattam és akkor... Nagylevegő....
- Te a Marionom, én a Moranád. Marion... KÍN... örökké... Összerándulok...
- Morana... meghalt... "És bízott Marionban hogy az nem hagyja magára, bízott... Morana, Morana, ne haragudj..." Érzem hogy könnyfátyolossá akar válni a szemem de dacosan pulcsim (?) ujjába törlöm szemem. Erősnek. Kell. Lenni. Vigyázni. Gazdára.

2010. december Valamikor
Bernardo fészkében

Bernardo aggódón néz rád mikor zavarosan és igencsak zaklatottan, szinte eszelősen, hol sikoltva-kiáltva, hol alig hangon ráömleszted a mondandód. Elhúzódnál tán, rémületed olyannyira belédégett hogy gondolataid rebbenései közt nem mindig tudod kihez is beszélsz, kinél is vagy. Néha értelmes és normális gondolatok is befurakodnak zakatoló elmédbe, s tekinteted is közvetíti hogy a Gazda az akihez beszélsz, aki figyel és hallgat, egyre morózusabb és komorabb állatpofával.

Végül hozzábújsz, és szinte kapaszkodsz belé, ő hátad, hajad simítja, simogatja. Babusgat, dédelget, s hagyja hogy kiokádd magadból a gyűlölettel teli szavaid, nem akaszt meg, nem kérdez közbe. S mikor végre elhallgatsz, hosszú percek telnek el, s csak tovább ringat átölelve. Békésnek érzed ezt a pár percet, s tán nem is mozdulnál, azt akarva hogy ez tartson örökké. Ám Bernardo megmozdul. Nem enged el csak úgy fordít, hogy szemedbe nézhessen, arcodba láthasson.
- Még nincs vége Marion. – szólal meg aztán halkan azon a furcsa elkent hangján a torzulása miatt.
- Valószínűleg felelősségre fognak vonni, amiért megszegtem a törvényeinket. – arca borús, aggódó.
- De kiállok az igazamért, a tulajdonomért – s megsimítja arcod – érted.
- És addig sem foglak többet magadra hagyni – ígéri újra.
Újabb csend telepszik a helységre percekre. Aztán felsóhajt és beszélni kezd.
- Három napig voltál náluk, ahogy látom alaposan megsínyletted mindazt amit műveltek veled. Szeretném ha elbeszélgetnél majd egy kedves barátommal, hogy segítsen neked túltenned magad a megrázkódtatáson, mert szükségem van rád. – mondja s kérdőn néz a szemedbe.

2010. december Valamikor
Bernardo fészkében

Ébredés. Érintés az arcomon. Reflexből - néma - sikolyra nyílik a szám és hideg verítékben fürödve szűkölök el valahová... messzire... kocsonyaként reszketve, sarokba szorított, megkínzott állatként...
"NE, TÖBB FÁJDALMAT NEEEEEEEEE!"

Aztán mikor szemem nyitva végre, valamennyi idő után rájövök, hogy Bernardo az... hogy a Fészekben vagyok, hogy Biztonságban...
"GAZDA!!!"

Örömhullámok töltenek el "Minden rendbe jön, minden rendben van, nem volt semmi baj... csak rossz álom, rossz álom, nem történt meg..." s a Gazda felé nyúlok...
... Aztán meglátom a kezeimet. Szép, Idegen. Kezek. Fájdalomszínek kúsznak át rajtam, s mint akibe kígyó mart, olyan hevesen - esetlen, gépies mozdulattal - csapom őket a hátam mögé....
"Gazda... Gazda... sajnálom... vajon... te is... látod? Vagy csak én? Mi... valós? NEMGONDOL!"
Görcsösen beharapom ajkam... eszembe jutnak szavai a "bújkálásról"...
"Előled nem bújkálhatok... de NEM ELŐLED, NEM AKAROM LÁTNI, NEM AKAROK GONDOLNI!"

Gyötrelem. Rettegés. Megszállott ragaszkodás. Szégyen. Bűntudat. Emésztő pusztításvágy. Téboly. Itt van hát mind a hét Veszett Fivér fantoma, itt ülnek mind habzó szájjal vonyítva, a nyolcadik Kutya szemében, ami a Gazdára mered. A Nyolcadikéban, Aki Álmaimban Voltam, de az a Vadkutya - az Akarat - darabokra tört... most mégis belekapaszkodok - és a ragaszkodás, a Gazda, a Jó Hang, a "biztonság" érzeteibe... előhúzom kezeim lassan rejtekükből, fejem lehajtom, szemem becsukom... nem akarom látni... nem akarom látni...
"Szólítgat... a Hang... mondd... figyelni, figyelni. Érteni... nem akarok ÉRTENI! Kell. Gazda... Gazda..."
- Sajnáloménnagyonsajnálom énmiattam... bajban... Zihálom egyszuszra, aztán fáziskéséssel esik le, hogy mit mondott a Gazda... hogy köszöni, hogy nem szegtem meg a kérését...
"Milyen... kérés...? Mindegymindegy, nem haragszol, ugye Gazda? Miért csinálják ezt a Fehérköpenyesek, nem vagyok rossz kutya... NINCS FEHÉRKÖPENYES!!!!"

Aztán A Hang komolyabbá válik, összeszorított fogakkal figyelek, hogy a tartalma is eljusson hozzám... és minden örömöm és szeretethullámom ellenére szinte fuldoklok a kérésétől. Zihálni kezdek, szívverésem gyorsul...
"Emlékezni... EMLÉKEZNI! Nem szabad kinyitni... azt a pinceajtót... de a Gazda azt mondta... a Gazda..."
Fájdalomszínek. Fájdalomhullámok. Eltorzult és megveszett akarat. Görcsösen hánykolódok - kicsit valószínűleg dülöngélek... aztán kinyitom a szemem, hogy láthassam a Gazdát... nem akarom, hogy mérges legyen... de kínosan ügyelek rá hogy a Szép Kezek ne essenek a látómezőmbe. Elveszek a Gazda hiúz-szemeiben. Ennyi "NEMGONDOLUNKRÁ" után a legszívósabb hallgatag terrorista is dalos pacsirtaként csicseregne a vallatóknak, és itt nincs vallató, itt Gazda van, aki A JÓ. És nem akarom, hogy haragudjon....
"A Hangom akarta... csönd... akkor dühös... de a... fáj...."
Végül megszólalok... rázúdítom a Dolgokat... valamilyen... sorrendben... valahogy...
- Chip. GECI CSICSKA ROHADJ MEG! Kivágta... Vér... elfogyott... A csicska említésénél üvöltök eszelősen, majd bűntudathullámok csapnak rám, amiért a Vér elfogyott - igen, erre emlékszem.
- Vér... remény. De olyan mélyen és olyan hatalmas ...torzemberkert, lepratelep... igazi lepra! Vagy szifilisz vég...fázis? Azt hittem a Gazda... sose talál meg... "Hülyehülye, ő a Gazda, hozzá beszélsz!!!!"
- Bank meg kocsi és... taxi. Ez egész összeszedettnek tűnik, hangom is fásultabb...
- Kiszúrtam ám. Rohadó... koponya... kék... Fabio a taxis, mondtam neki... ki akarnak rabolni, azt... lerázni a kullancsot, átcsempészett más taxiba... ééés jöttek és Uzi és... Kezd hangom, ahogy a foszlányok is - töredezettebbé válni.
- A SINTÉR!!! Üvöltöm újra artikulátlanul, gyűlöletem és bosszúvágyam elemi erejű, aztán rettegéshullám söpör végig rajtam...
- Ketrec... meleg és zúgás... csicska beverte a pofám, mindent elszedett... aszondta a Sintér, nem, nem a... a csicska... azt akarta aaa "vérét vigyem tovább"... Arcom vicsorfélébe torzul, fogaimon át szűröm a továbbiakat...
- ...De hogy elbaszta, vagyis én mondtam neki, igen megmondtam hogy ELBASZTA, és ő is mondta, és hogy halálra fog kí... és megváltás lesz a... halál és... Egyre jobban reszketni kezdek, lassan beborít a jeges veríték, már-már újra érzem a FÁJDALMAKAT... "És mi van ha ez csak álom és még ott vagyok...??!!!"
- DE ÉN NEM AKAROM! Vonyítom... de persze itt a Gazda van és minden rendben, csak azt mondta, mondjam el... kapaszkodok a jelenlétébe. A nyakamra szorítom kezeim (legalább nem látom) úgy mutatom a fémpántot, nem teljesen fogva fel, hogy ez így nem biztos, hogy kellőképp átmegy...
- A nyakörvvel... meg akartam magam fojtani... ne haragudj, tudom, megígértem, megígértem de... NEM AKARTAM AMI, AMI.... Újabb kocsonyaszerű reszketés. Képtelen vagyok többet beszélni. Inkább a csönd. Csönd. Nem is olyan rossz a csönd. Némán üvöltök, holott van szám és van hangom. Inkább legyen dühös a Gazda. Nem baj. Megérdemlem. Nem vagyok Rowf, nem vagyok jó kutya.

...

Végre újra a Gazda beszél, de azt a pinceajtót már nem tudom becsukni... a chipről beszél, ami tényleg nem volt hasznára és hogy sajnálja hogy ennyi idő...
"IDŐ. GYŰLÖLLEK IDŐ MERT NINCS MÁS IDŐ CSAK AZ ÖRÖKKÉ"

Valahol félúton az embriópóz környékén járhatok, továbbra is NAGYON nem nézve a Kezek felé, de közelebb kúszok a Gazdához, nekihajtom fejem...
"Én sajnálom, sajnálok mindent, miattam... miattam... miattam..."
Persze eljut valahová a zűrzavarba és a fájdalomszínek cikázásába hogy persze, Shaffer "BOSSZÚM IKONJA, GYŰLÖLET ARCA!!!" a felelős, ezt mondja a Gazda is, de valahol úgy érzem, biztosan én basztam el... mert mindketten bajban vagyunk... és a Gazda bajban van, és akkor én rossz vagyok, semmire se jó... "Használhatatlan..." De ő átölel és én csak bújok hozzá, mint egy Morana nevű harcikutya egy Marion nevű nyomorékhoz tette ezer évvel ezelőtt valahol egy messzi-messzi világban, egy fakó álomban talán.

Örökkévalóságnyi idő, míg újra csak a Gazda tölt be mindent. Egy csipetnyi béke... csak ezután fogom fel, hogy bocsánatot kér... "Ő... tőlem?" Aztán újabb fájdalmas rándulás... "Bajban vagyunk"
- Bajban...? Nem! Énkérek bocsánatot, bocsáss meg, ne haragudj Gazda, Álom, Álom, Erdő, Bajban leszel, meg kell hogy mentselek és jóváteszem és megvédelek nemtudomhogy de megvédelek, az az ÜVÖLTÉS! Megint artikulátlanul és immár alaposan berekedve üvöltöm az 'üvöltés' szót, de annyira leírhatatlanul fájnak ezek a feltépett sebek, ez a gondolkozás - nem mintha zökkenésmentesen működne... csak azt akarom hogy némuljon ez az az ÜVÖLTÉS, ami vagy én vagyok, vagy a KÍN, csak azt, hogy a Gazda biztonságban legyen, hogy ne eresszen el soha, soha többé, hogy legyen béke, hogy ne kelljen többet emlékezni, gondolni, soha, soha többé...

2010. december Valamikor
Bernardo fészkében

Újra ébredsz, s kéz simítását érzed az arcodon.
- Marion! – s a hang is felhúz az ébrenlétbe végre. Felnézve Bernardot- látod melletted ülve. Arca a vadállat arca, min így is látszanak a gondterheltség jelei. Ajkát halovány mosolyfélére húzza – mi így eltorzulva inkább vicsornak rémlik.
- Köszönöm, hogy nem szegted meg a kérésem – mondja kis sóhajjal a levélre pillantra.
- Sokmindent el kell momndanom, és azt szeretném ha te is elmondanád hogyan történt. – kéri szeliden s a mosolya eltűnik. Komoly tekintettel és várakozón néz rád.
- Sajnálom hogy ennyi időbe telt míg megtaláltalak. – kezd aztán beszélni végül ő.
- Látod, nekem nem volt segítságemre a chip amit beléd tettek. – ingatja meg a fejét szájat húzva s tekintete vigasztalóan simít végig rajtad.
- Az én hibám hogy elrabolhattak. Gondolnom kellett vona rá, hogy Shaffer megragadja a kínálkozó alkalmat. –süt szavaiból az önvád.
- Igérem ha ezen a dolgon túl leszünk, többet nem nem adok alkalmat senkinek hogy elszakíthasson tőlem! – sziszen fel indulattal. S kicsit lehajolva érted nyúl, és felső tested átölelve magához húz. – Bocsáss meg kicsim! – suttogja s hajadba csókol puhán, atyaian. Félig ölébe húzva dédelget, s ringat. - Bocsáss meg. - súgja újra és megszorít szeretettel.

2010. december Valamikor
Bernardo fészkében

A nehézkes, idegen érzés valóban még idegenebbé teszi a Szép Kezeket. Olyan nehezen és furcsán... működnek. De ezen sem merengek inkább. Ügyetlen vagyok kissé. Nem gond. Voltam már ügyetlenebb is. Sokkal ügyetlenebb. Vagy az a valaki, aki Marion volt. Aztán origamit is tudott újra hajtogatni. Madarat. Vadkutyát. Hiúzt.
"Szép. Idegen. Kezek. Mindegy. NEM GONDOLNI RÁ"
A kisfarkas az ágyra kerül, ha esetlenebbül is fogtam meg tán, most fel se fogom. Nehezen fogok fel dolgokat. Nem jó dolog érteni.

A vödörbe csorgó végtermékem hangja töri meg a - szó szerint - halotti csendet Kettőnk Kriptájában, pontosabban hármunkéban. A Kripta, ami a Jó. A Biztonság. Itt a Gazda, majd felébred - írta, tehát fel fog. A Rossz Dolgok, amiket írt... most inkább menjenek le a pincébe. Ahogy a gondolatok is. Félig robotpilótaként, félig Pestiskutyaként, akire Idegen, Szép Kezeket tettek "NEM GONDOLNI RÁ" működök, amennyire kell.
A tükörkép újra elréveszt. Újra a nyomasztó, kavargóan sötét érzések. A Szép Idegen Kezekkel félresöpröm hajam, oldalra fordítom arcom, annak immár hibátlan bal felét nézve... értetlenül és egyre inkább felszínre törni kívánkozó rettegéssel.
"Ez nem az én... arcom... már... még? Mikor... hol... miért... nem... nem számít... nem számít..."
Görcsös mozdulatokkal kotrom hajam az arcomba - a jól ismert rutin szerint, ám hisztérikusabb mozdulatokkal.
"Szép Bőr. Roncsolás.... használhatatlan... szépíteni... FÁJDALOM. POKOL. ÖRÖKKÉ."
Össze-összerándulok, lekuporodok a földre, a gyomrom felkavarodik... egy ideig így maradok, amíg nem sikerül újra jó mélyre eltemetni a Pinceajtó mögül szivárgó Dolgokat. Amíg nem sikerül újra félig robotilóta, félig... akármi lenni, akármi, ami működik, de nem gondol.

Miután valamennyire megtisztítottam amimet kell némi ásványvíz segedelmével - bár vannak Dolgok, amiket soha, semennyi és semmilyen víz nem moshat le, soha, soha, soha már - biztonságba helyezem a vödröt. Az etetésre felélénkülő Yule-ra koncentrálok, érzéseire hangolódok - a legelemibb, legalapvetőbb és jóleső ösztönökre, amik belőle áradnak - megpróbálom magamévá tenni őket és visszatükrözni a kicsinek. Végül elhever azon az állatszőrmén...
"NYÚZÁS"
... Én pedig magamra öltöm a ruhákat. Szép Bőr. Újra az a felkavaró érzés, újra fájón megnyikordul tudatom sötét, túlságosan teletömött pinceajtaja... s ahogy hajammal az arcom, úgy a ruhákkal is úgy takarom el magam, ahogy a régi... vagy nem annyira régi Marion tette, újra görcsös nyugtalansággal és hirtelen, ügyefogyott mozdulatokkal.
"Eltakarni. Mindent. Megtörtént? Égés? Pokol? Másik Pokol? Ki vagyok... én? NEM GONDOLNI NEM GONDOLNI NEM GONDOLNI NEM GONDOLNI"

Inkább ahogy az imént Yule, úgy magam is az étkezés egyszerű, állati örömébe feledkezem. Szendvics, narancslé, ásványvíz... de nem sok csúszik le, a gyomrom össze van szűkülve és a Baljós Érzések - amiket Gazda levelének szavai is csak fokoznak, ahogy a mardosó bűntudat is - émelyítenek. Miután eligazgattam Gazdát - újra gépies és egyúttal finom mozdulatokkal, még a haját is szépen elrendezem, mint valami elbaszottul pszichopata "nekrofíl... obszesszív" hullapreparátor és a kéretőző Yule-t is felrámoltam magamhoz, a kettő között, mindkettőhöz bújva reszketegen várom az alvást. De túl... nehéz... már megint.
"Gazda, bajban, miattam... Gazda... megmentettél a POKOL, hús, fájdalom, szép bőr, szépítés, roncsolás, kórház NEMGONDOLNIRÁ... megmentettél... és ezért vagy... bajban? Akkor hagyhattál... vol... NEM!!!!!!!! Szép dolgok. Yule. Gazda. Minden rendbe jön. Elérjük a Szigetet. Azzá válunk, amik valaha voltunk. Igazi Állatokká. Vadállatokká. Te mondtad, Rowf. Morana. Sziget. Sír. Kripta. A Kripta jó. Béke. Minden rendbe jön. Minden rendbe jön. Minden rendbe jön"

A mocorgás felriaszt a Kellemes Semmiből és riadtan szűkölök hátra, fogam összeszorítva "SZENVEDÉS", de rájövök, hogy ez... tényleg a Gazda Fészke. És itt a Gazda, ugyanúgy... és tappancsok halk csattanása a padlón... Szeretet és biztonságérzetek, még ha szédelgő kártyavár is biztonságérzetem bástyája "TORONY". Meglátom aztán, hogy Yule maga alá ereget a földre. Félig szeretettelin, félig tompán bámulom az egyre terebélyesedő tócsát... valahol eszembe akarnak jutni mindenféle Dolgok, Amiket Ilyenkor Tenni Kell Kutyafélékkel, de nem akarok Gondolni. Kimászok, saját szőrme-pihenőkéjével megtörlöm a kisfarkas hátsóját, esetlen mozdulattal...
"Kezek... kezek... kezek..."
Majd visszapakolom magam mellé és újra a Gazda hideg holtteste mellé heverek...
"Aludni... aludni kell... aludni jó... még nincs este... este ébren. Nappal alvás... Kezek... Alvás és Semmi..."

2010. december Valamikor
Bernardo fészkében

A kezek miket idegennek érzel enegdelmesen moccanank és teszik a dolgokat amiket akarattal, vagy akaratlanul is rájuk ruházol. Az érzés kicsit újfajta, hiszen nem roncsolt bőrön keresztül érzel, tapintasz, simogatsz és fogsz. A mozdulataid még ugyan kicsit sutára sikerülnek néha, mert az eddig gacsosfélélvé torzult kezeddel másképpen kellett „operálnod” de nem foglalkozol ezzel sem jelenleg.

A vödröt kénytelen vagy felkeresni, s ahogy dolgod végeztével föléhajolva kezet mosol tükörképed szüremlik látóteredbe a kezeden túl. Ez az arc már csak emlékeidben élt… és persze a régebbi fényképeken… mert egy ideje már csak a rút, és torz Marion nézett vissza rád minden tükörből, vagy tükröződő felületről... most pedig a csinos és hibátlan bőrű, riadt, szinte ideges tekintetű…

Végül biztonságba helyezed a vödröt, és a kicsi kajáját előveszed. A kölyök szinte azonnal ébred, tán az illatok keltették fel. Leugorva az ágyról a táljához siet, és falánk mód enni kezd. Fel sem emeli a fejét, míg ki nem ürül a tál. Majd a fenekére huppan s hosszadalmasan nyalogatni kezdi a pofáját. Roppant elégedettnek tűnik. S míg te a szekrénynél matatsz ruhák után, ő a kis fekhelyére telepedik újra rágicsálni a szőrös bőrdarabot. Te is falatozol, a szintén a szekrénybe készített néhány szendvicsból. Akd ott sajtos, kolbászos, sonkás, és két palack is. Az egyikben ásványvíz van, másfél liternyi, a másik rostos vegyes gyümölcslé, 100%-os.

Öltözködés közben nem akaródzik magadat nézegetni, de mivel teljesen meztelen vagy, óhatatlan is észreveszed hogy a tested egyéb részein is eltűntek a forradások. Vagy lehet hogy nem is voltak sosem?!

Végül visszafekszel, s Yule is a nyomodban nyüszögve kéretőzik vissza melléd. Bernardo testét elrendezgeted s hozzájuk fészkelve megad pontosabban közéjük, végül fejed letéve aludni próbálsz. Ám gondolataid - hiába próbálod őket elzárni, - elő-elő törnek, s kéretlen is zaklatnak. Végül aztán elalszol nagynehezen. Álmod zavartalan, s rémképek sem gyötörnek.

Mocorgásra ébredsz, s Yule mancsának toppanását hallod meg. A kölyök a padlón mászkál keresgélve, szagolgatva, majd legugol, s tócsát kezd eregetni magából….

2010. december Valamikor
Bernardo fészkében

Egy ideig mélázva nézem a mellettem heverő testet, a Gazdát... "Álmodj, álmodj szépeket... Álmodj...", aztán Yule-t hívogatom. Pillanatnyilag akárcsak a kisfarkas, magam is a jelenben élek, nem is akarok semmi másra gondolni, legfőképp a történtekre; a gondolkodás egyelőre amúgy is nehezen megy. A nehéz kar alól kificergem magam, hogy lenyúlhassak Yule-ért... ám egy idegen kezét látom, s mozdulatsorom megtörik. Egyszerűen lefagyok.
"Ez... nem az én kezem... ez... szép kéz... és egész kéz..."
Újra mozdulnék, és a Szép Kéz mozdul. Magam elé emelem őket és bámulom hitetlenkedve - még a nyüsszögő apróságról is megfeledkezve egy pillanatra...
"Ki... vagyok... én?"
Sötét és nyomasztó érzések gomolyognak bennem - olyasmi vészharang, mint amikor egy hétköznapinak tűnő álomban az ember észrevesz egy oda nem illő részletet, és rájön, hogy álmodik... és jelenleg nagyon, de nagyon nem akarok felébredni... hogy ott találjam magam a...
"NEM GONDOLNI RÁ"
Noha ott lapulnak a "megfejtés" zűrzavaros kirakós darabkái valahol tudatom és a borzalmas emlékek mélyén, ezeket most elásnám - és el is ásom - tudattalanom pincéjének legmélyére... Nem csak tudatos akarat, nem csak tudattalan énvédelmi mechanizmus, de az ösztöneim is ezt súgják és leginkább azoknak engedelmeskedek. Szörnyű dolgok vannak abban a pincében és szörnyű lesz, ha azok elszabadulnak. Csak itt, csak most, csak a jelen, csak a Gazda, Yule és én. Végül a kicsit felemelem - mintegy figyelembe se véve az Idegen És Szép Kezeket, dédelgetem, hagyom, hogy hozzám fúrja magát és elszenderedjen.
A levélnek is nekilátok aztán... a Gazda levele, ez jó, de igen hamar bizonyos kulcsszavak - 'elhoztalak', 'Shaffertől', 'veszély', 'mindketten bajban vagyunk' - emésztő, pusztító fájdalom emlékét idézik perzselő villámcsapásként és elönt a félelem, hogy a Gazda is veszélyben van...
Miattam.
Néhány nagy levegőt veszek - próbálok ügyelni a légzésre, megnyugodni, kiélvezni, hogy itt és most, hogy Gazda és farkaskölyök és meleg és puhaság és kicsi fény és Gazda majd felébred... majd erőt veszek magamon és átolvasom a levelet újra. És újra. Aztán lassan visszahelyezem a lámpa mellé és kikászálódok az ágyból. A látómezőmbe folyton bekúszó és sajátomnak érzett Szép Kezek újra és újra nekicsapódnak tudatomnak... de nem akarok gondolkozni rajtuk. Egyelőre menjen csak a rejtélyük oda a pincemélybe, a többi mellé. Ezt akarom, ezt a Jót itt, és hogy a Gazda felébredjen. De már szorongás, aggodalom "Üvöltött... az Erdőben... veszélyben volt..." és a bűntudat - hogy miattam - döngeti azt a bizonyos pinceajtót is. A feladatomra koncentrálok, amit a Gazda adott.

Eszem ágában sincs a "fészeknek" még a kijáratához sem közel menni. Ha rámtörne a szükség, felkeresem azt a bizonyos vödröt, és a szekrényben a vizet - meg ha találok, valami zsebkendőfélét is - felhasználnám némi altáji tisztogatásra és megmosni a... "NEM GONDOLNI RÁ" Szép Kezeket. A vödröt aztán eltolom valami messzi zugba, leginkább a szekrény tetejére, nehogy Yule felfedezze magának, majd felöltözök azokba a bizonyos ruhákba - valahogy ennyi "NEM GONDOLNI RÁ" után szeretném ha sok, védelmező ruha burkolna be és takarna el. Igyekszem véletlenül sem nézni magamat közben a szükségesnél jobban, a Szép Idegen Kezek épp eléggé... megrémítenek. Aztán előkerítem a kisfarkasnak szánt ételt és kipakolom neki, majd végül én is eszek pár falatot... "Sokk... víz, vízpótlás, dehidratáció ellen" és rengeteg vizet iszom.

Aztán újra elolvasom a levelet.
"December 24..."
Újra az ágyra telepszem... megpróbálom a Gazdát valahogy "kényelmes", vagy annak látszó pózba rendezni, amennyire erőmből futja, s miközben vadállat-szörny arcát fürkészem - számomra A Legszebb Arc A Világon - újra mardos a bűntudat és az aggodalom, de az "itt és most"-ba kapaszkodom, és a kérésébe. Leheverek aztán, Gazda és Yule közé, a csupa Jó közé, és megpróbálok aludni...
"Mikor felébred, frissnek kell lennem. Hamar kelnem, hogy végig vele maradhassak... minden... Jó lesz. Itt a Gazda... itt van Yule... minden Jó lesz..."

2010. december Valamikor
Bernardo fészkében

Óvatosan hátrafordulsz s valóban Bernardo hever melletted. Teste moccanatlan, arca, mi vadállatias inkább mint emberi, nyugodtnak tűnik. A karja ami a derekadon van, holt súllyként nehezedik rád.
S ahogy moccansz Yule is felneszel. Fejét felemeli szájában feledve a nyálas szőrcsomót, majd azon keresztül vakkantja-morrantja el magát mi így foljtottan ér el hozzád, s végül kiköpve a rágókáját feléd iramodik. Az ágy viszont túl magas, így le kell érte nyúlnod, hogy felemelhesd. S ahogy kinyúlsz érte a kezedre siklik a pillantásod, ahol nyoma sincs égésnek, sőt a hiányzó újjperceid is megvannak….
Barátságosan szólsz, hivogatod, s hangod előtör ajkaid közül….

A kis jószág örömködve nyalja körbe orcád ajkad, állad, s közbe nyüszögő hangokat hallat, farkát barátságosan csóválva. Lassan nyugszik csak le, s heveredik melléd, majd ahogyan a fiatal jószágok szoktak hirtelen merül álomba.

A boríték nincs lezárva, s benne gyöngy írással írt levélke lapul. Kiveszed s olvasni kezded.

2010. december Valamikor
Shaffer fogságában....

Fuldokolva köhögő, krákogó kacagásom egészen örömtelivé válik, látva Shaffer pofáját és legfőképp hallva a Másik "Fehérköpenyes" gunyoros és megvető megjegyzését... még a Sintér visszavágását is kinevetem... ha a Másiknak szól, erőltetettnek tűnik, ha nekem, akkor nos... miféle fenyegetés?
"Már megígérted hogy a legrosszabb, legborzalmasabb és leghosszabb kínhalál a jussom, Sintér... ugyan mit tudnál még hozzátenni?"

...

A kínok fokozódnak, eggyé vált velem a Fájdalom és szótlanul, némaságra kárhoztatva üvölteném a világba, ami mérhetetlenül beszűkült... mikor végre rám hull a feketeség, az utolsó dolog, ami eljut hozzám valami "megkönnyebbüléshez" hasonló érzés...

...


Ébredés. Kínhullámok. Újra csak én - akárki, vagy akármi is az az én, mert ennek jelentősége mint minden más, széthullott - és a Fájdalom - ami a Könyörtelen Valóság. A sokk újra visszahullajt a fájdalomtalan feketeségbe. És ugyanez, ki tudja hányszor és hányszor... újra és újra... hangtalanul. "Nincs szám. De muszáj üvöltenem."
Álom és ébrenlét közt nincs határ, de az Álom már csak a nemlét - az áldott Semmi - megtapasztalásának vigasza, az Ébrenlét s egyúttal a Létezés pedig a Gyötrelem. És persze rémképzetek, lidércnyomások, de már csak a hordalékként hátrahagyott rettegés marad hátra belőlük, s az is csak míg az Agónia el nem mossa. Érzem, hogy néha dolgokat tesznek velem, emelnek, fordítanak - de alig fogok fel mindebből valamit, menekülésem egyedüli útja már csak a katatónia... a Semmi hívása. Azé a Semmié, ami után nincs több Kín.
A kórházi ápoltként való tartózkodásom legiszonytatóbb képei - de leginkább ösztönös, zsigeri érzetei - is vissza- visszaköszönnek.
"Nem éltem túl a balesetet. A kórházban belehaltam... s minden más csak álom volt... s ez az örök álom a Pokol. Csak fel kell ismerni, be kell látni, csak el kell fogadni, és akkor... akkor továbbléphetek..." Fut át rajtam valahol, valamikor, talán apró darabokban a gondolat - pontosabban inkább érzés, még pontosabban... bizonyosság...


...

Furcsa ébredés. A Fekete Semmiből a Vakító Semmibe. Lassan körvonalazódik, hogy a Vakító dolog a műtőlámpa, az ébrenlét (?) semmije pedig a fájdalom hiánya. Megkönnyebbülés kéne, hogy átfusson rajtam, de egyelőre nemigen érzek semmit. Bosszú Arca és Kínok Arca kiöltek belőlem mindent, a puszta létezést leszámítva... de végül aztán valami ösztönféle úgy dönt, hogy "kellemes" az állapot, akár álom, akár nem. A változás érzete kavar ki valamennyire érzéketlen s üres katatóniámból. A kiáltások, a sikolyok, a rohanó léptek... "újabb rémálom..." majd állatok dühös hangjai - macska, patkány, kutya, farkas, együtt őrjöngenek... "szép álom..." Újra emlékek kélnek bennem; Róla, Aki Álmaimban Voltam, a menhelyről, Moranáról, az Erdőről, Selene-ről, Damienről és Dariusról, Erdei Szellemről és Yule-ról... a Gazdáról. Úgy érzem ez a káosz körülöttem lehet az a pillanat, amikor eljő a Béke - egyúttal a Halál, s a számomra - akárki vagy akármi is vagyok - megkomponált Pokol hullik cserepekre. Légáramlat, s a dúlás hangjai - a Békém Hangjai - közelednek. Valahol nagyon mélyen még egy furcsa asszociáció is átfut rajtam - mintha az Állatrendőrség valóban állatokból állna, és megkínzott, bezárt emberféléket jönne megmenteni azok Poklából. Valahol egészen mélyen a csalfa illúzió, a Remény "Gazda..." is felpislákol, hogy aztán az eddig átélt - ezer és ezer évnyi - tortúra komor valósága elfakítsa. "Ez álom. De szép álom. A Káosz a Béke, ami a Jó Halálba visz. Ne rontsd el... éld át... s mikor eljön az idő... Ébredj Fel! Ébredj Fel a Pokolból... Morana már biztos nagyon vár ott a Szigeten..."
A gondolat - ami megintcsak inkább érzet - nyomán mintha méginkább össze akarna omolni a Pokol, s immár örömtelien várom, hogy cserepekre essen és belevesszen a kavargásba. A bezuhanó test aztán felkelti figyelmem... majd a rémisztő feketeség is a nyomában és a csont fájalmas reccsenése és a sikoly annyira élethű, hogy már-már kezdem azt hinni, ébren vagyok - és életben. Aztán meglátom az Arcot... végtelen boldogság hullámai öntenek el ebben a kín és érzéketlenség örökös váltakozása nyomán beszűkült tudatállapotban. Ahogy a Sintér morci-gót pofája a Bosszú Arca, a "Fehérköpenyesé" a Kínok Arca... amit meglátok s egyúttal felismerek, az a Gazda Arca - az Öröm, a Remény, a Minden-Jó-Amim-Maradt Arca. Nem tudnám eldönteni, itt van-e vagy csak álmodom, esetleg hogy ő-e aki a Békét elhozza a továbblépéshez, túl a Poklon. De nem számít ez, csak az itt és most számít, csak az Arc számít. És a Hangja... vészjósló morranás, de a leggyönyörűbb szimfónia számomra. Kinyúlnék felé (természetesen nem megy) s kiáltanám:
- GAZDA!
De csak csönd és némaság. Megfáradt mosoly ül ki rám azért, mert örülök, mindennél jobban örülök, hogy látom - mégha Álom vagy Illúzió is csupán. De látom és érzem szemében parázsló dühét is...
"Rosszat tettem? Gazda, Gazda, én úgy sajnálom... én megpróbáltam mindent... Gazda, Gazda, ne haragudj... jóvá... teszem..."
Tátogom is talán, talán csak gondolom, egyúttal tán küldeném neki érzetekben, ahogy az állatoknak szoktam - de valaki másra förmed. A "Fehérköpenyesre", ahogy aztán a látómezőmbe kerül a Másik.
"A hangom akarja... Kínok Arca, add vissza Neki a hangom!"

Az új, mindent elsöprő fájdalomhullám Kínok Arca nyomán aztán újra lidércnyomássá változtat mindent...
"Csak... álom... de szép... álom... béke..."
Effélék az utolsó átfutó gondolatmorzsáim, mielőtt újra elnyelne a Semmi.

...

... és újra Ébredés... de hamar rájövök, hogy valami... megváltozott. Sokminden. Kényelmes a testhelyzet, az akármi, amin fekszem, jóleső a melegség, nem szembántó a fény és valami kicsi, bájos Jelenlét és rágcsálás nem messze. Lassan felfogom, hol is vagyok...
"Álom lenne? Újabb szép álom? Kiút a Pokolból? Valódi? Kit érdekel, itt és most, itt és most! Valódi!"
Először nem értem hová tűnt a Gazda - annyira hiányzik, de aztán felfogom hogy valami átkarol és egy test simul hozzám. Ha a Gazdáé, akkor végtelen megnyugvás és örömérzet önt el...
"Gazda... Gazda... hazahoztál! Megtaláltál, kimenekítettél, Gazda, Gazda... Szeretlek!!!"
Azt nem értem hová tűnt a régi ágya, és mi ez az új ágy, de mindenesetre jó itt lenni a paplan alatt... mellette. Még ha épp... "halottként" fekszik is itt... akkor is örülök neki - mert az azt jelenti, hogy... talán nappal lehet és ha eljön az est... újra Eleven lesz...
A motoszkálás és a Kellemes Jelenlét felé siklik aztán tekintetem...
- Yule! Yule, kicsi, Yule!
Szólítom - amennyiben van hangom s egyúttal a viszontlátás örömérzeteit és kutyafélék "üdvözlő" érzeteit is felé zúdítom... hívnám, s ha tudok mozdulni, magamhoz húznám, ölelném... s egyszerre a Gazdához is simulok, ahogy Morana simult Marionhoz.
S ahogy a név - Marion - elmémbe kúszik, végül a borítékot is felfogom. Kinyúlok, ha tudok, és ha sikerül, kibontom... hogy elolvassam.

2010. december Valamikor
Shaffer fogságában....

Shaffer visszafordul ahogy kérdésed felteszed, ajka vonallá keskenyül, szemét összehúzza. Nem szól. A másik alak nevet fel
- Lám még ez a lény is tudja hogy egymagad mindenben tehetetlen vagy. – s szavai gúnytól és megvetéstől csöpögősek.
- Csak nehogy a saját bőrödön tapasztald, hogy nem így van! – vág vissza s neked, vagy akár a gúnyolódónak is intézhette szavait, nem tudni. Végül elhagyják a helységet….
….

Fájdalmad leírhatatlan, s szinte állandósuló. Tüdőd, ajkad dolgozik a másként moccanatlan testedben, de hang nem hagyja el többé ajkad. Aztán a fájdalom oly mértékűvé válik, hogy tudatod végre magadra hagy.
…

Ébredsz és fájsz. Ám eszméleted nem sokáig képes befogadni az inzultálást és újra a sötétségbe és jóleső semmibe küld. Sokszor, ki tudja hányszor emelkedsz fel az ébrenlétbe az ájulásból. Soha nem a testi szükségletek ébresztenek. Mindig a fájdalom, vagy épp a már lassan ismersőssé és megszokottá váló kín hiánya. A jelen összefolyik az álmaiddal, végül már nem tudod megkülönböztetni a rémálmot a valóságtól. A két alak néha felváltja egymás helyét, vagy téged fordítanak meg az ágyon, már nem érdekel ez sem. Csak az munkál benned, hogy hagyjanak végre meghallni, elpusztulni.
…

Furcsamód fájdalom nélkül ébredsz, tested még mindig, vagy újra ugyanott, az éles fénynel megvilágított műtőnek látszó kínzókamrában. Ám valami megváltozott, érzed. Kiáltások, sikolyok érnek el hozzád. Állatias morgások, dübörgések közelednek. Ajtók csapódnak, rohanó léptek zajai közelednek, vagy épp távolodnak. Macska fújása, köpködése, patkányok sikítása, kutya ugatása, farkas vonyítása kapcsolódik a hangok kakofóniájába, miközben a falrengető dúlás hangjai egyre közelednek. Légáramlat huzatot hoz, testeden fellelhető pihéket állítja fel, libabőrhegységek társaságában. S mikor azt hiszed a ház is rádomlik, egy test repül be a helységbe. A szemközti falnak csapódva fájdalmas nyögéssel-morranással, s csikordulva csúszik le a fémlap aljába. Árnyféle feketeség „suhan” utána, s emeli fel, s küldi a túlfalhoz nem kímélve. Csont reccsen, sikoly harsan fel. Aztán csend lesz. Látóteredbe egy alak lép be, s valahonnan tudatod mélyéről érzés kél életre, hiszen ismerős az arc
- Megvagy végre! – szól ajkáról a szó inkább morranásként.
S te szólnál tán, de ajkadról nem hangzik fel szó, csak néma tátogás. Gazdád tekintete fellobban elementális indulattal.
Aztán tekintete lesiklik rólad, és eltűnik. De nem megy messzire, hallod amint máshoz intézi a szavait.
- Mit tettél vele?! – s ismerős hang szűköl fel fájdalmasan
- Sajnálom! – és grabancánál fogva penderíti melléd a sápatag „tanárt”
- Add vissza a hangját! – szólítja fel, és nyakán a karmos mancs szorulni látszik.
- Így nem tudom! – berzenkedik amaz. Bernardo elengedi a nyakát
- CSINÁLD! – rivall rá, nem emberi hangon.
Aztán fájdalom szaggat újra torkod mélyén, és eszméleted magára hagy.
….

Meleg van. Puha fekhely simul alád, fejed alatt párna puhaságát érzed, rajtad vastag paplan. Oldalt fekszel, magzati pózban szinte. Derekadon kar, s egész hátadhoz test simul hozzá ám csak a paplanon keresztül. Aprócska lámpából fény szüremlik a térbe. Ismerős a hely. Bernardo pincéjében fekszel, ám nem az ő heverőjén. Másik ágy, egy franciaágy az ami a régi helyén áll. Aztán motoszkálást is meghallasz, s nem messze az ágytól aprócska fekhelyen Yule rág egy állatszőrfélét. Az éjjeliszekrényen, ahol a kicsiny lámpa is áll, boríték, s rajta a neved: Marion.

2010. december Valamikor
Shaffer fogságában....

Nagyon lassan ér el a tudatomig, hogy kettes számú démon mintha valamiféle megvetést tanúsítana Shaffer iránt, bár fogalmam sincs, pontosan honnan jött a következtetés. Ahogy "részletekről" beszélni készülnek és távoznának, még rekedtes, a szonda miatt furcsán szuszogó orrhangomon megszólalok... talán életemben utoljára...
- Mi van... Sintér... kifogyott a kreatív szusz? Segítség nélkül... nem bírsz megkínozni...?
Fogalmam sincs mennyi hallatszik szavaimból jelen állapotomban, mindenesetre cserepesre száradt szám az örök kárhozatra és kínok végeláthatatlan poklára ítéltek tébolyult mosolyféleségére húzódik, hogy aztán beteges, a helyzethez tökéletesen nem illő, általam is érthetetlen nevetés-szerűség törjön elő belőlem, mi hamar újabb hurutos köhögés-hullámba csap...
"Nincs vesztenivalód, mindent elvesztettél, a jövőt, a reményt... nincs... a Gazda... ha volt valaha Gazda... ha vagy... te vigyázni tudsz... magadra..."

A vénáimba csorgó meleg folyadék aztán újra áldásos feketeségbe taszít; a Nihil néma, remfázisok közti szünetkéje számomra a soha véget nem érő lidércnyomások közt.

A rázkódás magamhoz térít. A rémálom folytatódik, dideregve, vacogva kémlelem az elsikló képeket, amennyire fejemet rögzítő pántom engedi, az altatótól még lomha, de a helyzettől mégis zavarodott, riadt és zaklatott vagyok, sarokba szorított döglődő vadként, ösztöneim még most is kiutat keresnének de csak a Fehérköpenyes, az imbolygó, látómezőmbe bekúszó infúziós tasak, a pokolkórház mocskos, beteges folyosói töltik be egyre inkább beszűkülő világképemet... majd a zörgő-recsegő vénségesforma lift, ami nem elég vénséges ahhoz, hogy hevederjei elszakadjanak és az aknában nyakam szeghessem, ebben biztos vagyok. Testem rángatózik, hol a hidegtől, hol a fájdalomtól, hol gurulástól, hol a sokktól; tudatom maradéka is gépiesen és görcsösen vonaglik, mint egy bogár, aminek kitépkedték a lábait, de nem tiporták agyon...

Újforma, normálisabb kórházakra inkább hajazó helyiség - de az érzéseim nem változnak. Szemem hunyorgásra késztetik a neonok, majd a műtőlámpák éles fénye... csalóka kényelemérzet, fel nem tudom fogni miféle "formába" pakoltak bele, de nem is próbálom kipuhatolózni...
"Ne, ne, ne, ne, ne... halni... halni... engedjetek... meghalni..."

Lassan rájövök, hogy fogaim vacogása az a furcsa zaj, szemem fel-felakad, a léptek hangja iszonyattal tölt el, nem akarok felkészülni, nem akarom tudni, nem akarok lenni... de mégis elér hozzám a beszélgetők hangja.
A Hang, ami Gyűlöletem Ikonjáé. A Hang, ami kínzó-kísérleti démoné...
"Nem bírom már, harcolni fogok! Széttépem azokat a Fehérköpenyeseket! Átokverte Fehérköpenyesek!... Miért csinálják ezt, Snitter? Én nem vagyok rossz kutya..."

Beavatkozásról beszél... testrész, anatómia, szövetek, kötőszövet, roncsolás, égés, égés... szépítés?... Roncsolás... használhatatlan... csak törmelékes szavak jutnak el hozzám, rémséges képzeteket keltve, csak az utolsó szó ami megreked és mint egy bolond, kövér éji moly ami újra és újra a lámpaburának vetődik, újra és újra tudatmorzsáimhoz csapódik a fejemben....
"Használhatatlan... használhatatlan... használhatatlan..."
A szó valamiért mintha békességet hozna... reményt... talán mert valahol a vég ígéretét hordozza... valamikor... valahol... talán...

Aztán a leírhatatlan, mindent betöltő fájdalom minden mást elborít. Saját sikolyom sem fogom fel, sem a környezetem, sem semmi egyebet - csak agónia, gyötrelem, kínszenvedés, fájdalmak újabb és újabb dimenziói, szavakba foglalhatatlanul - hisz üres vázak csak a szavak, amit érzek, nem írható le, nem fejezhető ki, nem önthető szavakba. Cserepekre törtem és velem együtt a világ is, újra és újra, de a cserepek is csikorogva morzsolódnak apró, éles szemcsékké, amik újabb őrjítő tortúrát hoznak... örökkévalóságokon át.

Ha képes lennék gondolkozni, epésen küldeném el Nietzschét a picsába az "ami nem öl meg, erősebbé tesz" faszsággal együtt, de nem vagyok képes gondolkodni. A szavak továbbra is foszlányokban elérnek hozzám, a képek aligha - szemem könnyek marják és méginkább torzítják a valóságot... már fel sem akarom nyitni... soha többé.
Valahol mégis van valami bennem, ami időérzékhez fogható és ami azt sejteti, röpke pillanat volt csak az örökkévalóság...
Torkomon hideg kéz. A sikoly - ami mint felfogom, hallható volt a messzi-messzi Odakint világában is, mégha az csak egy kínzókórházat is takar épp, elnémul immár tán örökre, és újra elönt az a Leírhatatlan, az a Megnevezhetetlen és legfőképp az immár teljes mértékig Kifejezhetetlen...
"Szája sincsen, úgy üvölt..., szája sincsen, úgy üvölt... "

A szilánkjaim még valahol mélyen ott őrlődnek bennem, de semmi más. Egy vagyok az agóniával és az egy énvelem, és frigyünkön túl nincs már külvilág...

2010. december Valamikor
Shaffer fogságában....

Az idegen méreget még egy darabig, majd elfordul tőled.
- Hol beszéljük meg a részleteket? – kérdi
- Nem itt. – hangzik a rövid válasz Shaffertől. Odaint az öregnek, majd mindketten kimennek. A dokiféle lép aztán az ágyadhoz, s a szabad baranülnél kezd el babrálni. Apró fájdalommal jelentkezik az érzés hogy valamit beléd pumpál, majd e fájdalom melegségérzésbe csap át, s a világ elhomályosul. Magába fogad a sötétség.

Álomtalan alvásból ébredsz, rázkódásra. A plafon és a tér mozog körötted. Rájössz tolnak valahova. Fejed felett jobbra infózió zsákja ringatózik egykedvűen tűrve a cincálást. Az ágy fejrészénél két kezet és a doki fejét látod. Arca néha meg-meg rándul. A koszlott folyosókon haladtok át, a kanyarokban kellemetlen rándulsz meg, bár a szijjak nem hagynak túl sok mozgásteret. Aztán döccenés, és liftbe tolnak be. A masina erőlködve búg fel ahogy összezárva az ajtókat elindul lefelé. Mikor megáll gyomrod is összerándul. Az ajtó kinyílik, s újra tolni kezd az öreg. Itt mintha tisztább és rendezettebb lenne minden. A falakon csempék, halovány zöld derengéssel verik vissza a plafon neonjainak fehérjét. A férfi cipőjének koppanásait múanyag padló tompítja, s néha megcsikordul mikor befordultok. Zárt, vagy nyitott ajtótk sorai mellett haladtok el. Nem sokat látsz, mivel fejed továbbra is rögzítve van. Végül egy ajtón tolnak át téged is. A helység falait szinte csillogóra fényesített fém panelek borítják. A plafonról több kerek műtőlámpa lóg le, csuklós karokon.

Valahonnan egy másik alak is előkeveredik. Kioldják a szijakat, és együttes erővel átemelnek egy másik ágyra. A hideg ami bőröd éri, kellemetlen összerándít. Az asztal furcsán domborodik itt-ott. S addig igazgatnak, míg szinte kényelmes fekvés esik, a fémasztalon. Tested egy mélyedésbe került, ami csak 1-2 centi mély lehet, s mintha pontosan a te idomaidhoz, méreteidhez készült volna. Újra szíjak kerülnek rád, tested moccanatlanságra kárhoztatva. A két alak aztán az ágyaddal együtt távozik.

A hideg mi az asztalból süt szinte reszkettetni kezd. Vacogásod is hamarosan jelentkezik, s kezd nagyon kényelmetlen lenni a helyzet. Léptek zavarják meg magányod, majd Shaffer és az Idegen sápatag alak érkezik. Most sokkal kevésbé elegáns egyszerű fehér ing van rajta. Az ágyhoz lép, bal felől és megszemlél. Shaffer mellette áll meg, és ő is téged néz elgondolkozón.
- Feltöltöttétek? – kérdezi a hosszúhajú.
- Természetesen. Készen áll a használatra. – felel Shaffer alig látható bólintással.
- Rendben. – szól emez, és megmoccan. Kínos lassúsággal és megfontoltsággal elkezdi feltűrni az ingje újját. Kecses újjai ápoltak, körme gondozott, s túlér az újjbegyén némileg. Végezve a nekikészülődés procedurájával két kezét lassan rád teszi. Hűs, szinte hideg tenyere száraz, de nem durva tapintású a bőre. Lassan jobb kezét a vállad felé csúsztatja, majd arcod is megsimítja. Végül kicsit odébb lép a fejed felé, és beszélni kezd.
- Mindenféle beavatkozást csak akkor érdemes elkezdeni, ha tisztában vagy az adott testrész felépítésével, és működésével. – pillant Shafferre, aki átsétál aza sztal túlfelére, szemben az idegennel. Onnan bólogat felé.
- Ezzel nincs hiba. – mondja
- Rendben. – nyugtáz az idegen.
- Nézd meg ezt a részt – s az arcodon kezd el matatni a „tanár”, ahol megégtél.
- A bőr és bőr alatti kötőszövet is elroncsolódott az égés következtében. Ahhoz hogy ezt megváltoztasd, pontosan tudnod kell azt is hogy milyen formára akarod változtatni. Éppúgy hozhatod helyre, ahogy egy ép szövetet elroncsolhatsz. – s hangja magyarázó lesz.
- Ha valmit szépíetni akarsz, ahhoz nagyobb odafigyelés, koncentráció szükséges, biztosabb kéz, és pontos határozott elképzelés. Ha elhibázod a dolgot, akkor az alany olyan mértékű roncsolódást szenved hogy lehet hogy használhatatlanná válik. – folytatja és Shaffer figyelmesen hallgatja, néha bólogat is
- Lássuk előbb ezt a részt – érinti meg a járomcsonod felett a bőrt mindkét kezével. Aztán elborít a fájdalom, ami közel olyan érzés mint amit Shaffer okozott a harapásával, ha nem rosszabb. Ajkad közül sikoly tör elő, mi végigvisszhangzik a helységen. S bár csak néhány másodpercig tart, mégis úgy érzed ha a hólyagod tele lett vona most magad alá eresztetted volna a tartalmát.
- Ez nem fog így menni – mondja az idegen elhúzva a száját, s aztán a torkodra csúszik a keze. A fájdalom újra elönt, valaho bent a torkod belsejében, s sikolyod mi ismét erővel harsant fel, hirtelen szakad félbe, ámbár ajkad továbbra is táva, s a levegő is áramlik kifelé a tüdődből…
[b]

2010. december... Valamikor
Shaffer fogságában....

Az időtlenség egy öröklétnek tűnik... a fájdalomérzet noha újabb és újabb görcsös kínokkal tölt el, egyre inkább zsibbadt, érzéketlen tompasággá válik. Gondolataim újra és újra a Pestiskutyákat idézik, olykor a Gazda képe rémlik fel előttem, egyre valószínűtlenebbül, mintha csak látomás lett volna, mintha illúziókból faragott bálványt kergetnék. Már amíg vannak gondolataim - de egyre töredékesebbé válnak. Olykor bávatagon szemlélem környezetem, amennyire tudom, olykor emlékképeim és álomképeim foszlányai összemosódnak azzal a végtelen jelennel, akárcsak Snitter vízióiban, még ez is tudatosul, mielőtt a felismerés visszahullana a gyötrelmek és a bódultság egyvelegébe.
A hideg vizes csutakolás feléleszt valamelyest, de csak reszketés és egyre gyöngébb vonaglás a válaszom, s akárki is legyen az Alak, szívből gyűlölöm - nem csak a fájdalom miatt, hanem mert újra tudatomba kényszerít, miközben szeretnék végre a nemlét katatóniás felhőibe burkolózni.
"Minden, minden a világon arra van, hogy engem gyötörjön. Nincs megváltás, nincs vége sohasem... nincs halál, nincs Sziget, nincs Gazda... Gazda... létezel még? Megtörtént egyáltalán?"
Újabb örökkévalóságban hánykolódás és vacogás után újra a Csicska tűnik fel; mikor eloldoz, persze próbálkoznék szabadulni, harapva, marva, karmolva, csapva, de a testem is része az összeesküvésnek. Az is csak egy rétege a Pokolnak, mert egyre bizonyosabb, hogy ott vagyok, csak azt nem tudom, mióta...

A Vén Gonosz és Jeges Víz visszatérnek, s csak lassan eszmélek, hogy mit is művelnek velem - igyekszem eltávolodni a testemtől, menekülni, hagyni tudatom messze sodródni. Nincs már büszkeségem, ami megtörne, csak ezek az ördögök, akik - ahogy sajnálatosan mégis eljut tudatomig - életben fognak tartani.
"Ezért mosdatnak meg, tisztítanak ki... az immunrendszerem kidöglene... túl hamar... bár hagynának inkább mocsokban fetrengeni..."
Újabb fájdalom - katéter - de ez már igazán semmiség az előzőekhez képest. Próbálom keresni a békém, képeket valamiről, ami Jó, de csak a Gazda és az Erdő villan be, hogy újabb fájdalommal töltsön el ahogy a kilátástalanság újra és újra elemészt.

Az orromon át levezetett szonda akaratlanul is prüszkölésre késztetne; már magam sem tudom az ördögök előkészületei - mert tudom jól, minden csak előkészület valami sokkal, rosszabbhoz - miféle reakciókat váltanak ki a testemből. Meleg löttyöt érzek sajgó gyomromban, a futó és helyzetemhez mérten kellemes érzés hamar megkeseredik... újabb életbentartó álnokság. A Vén Gonosznak szinte már-már hálás vagyok, mikor injekciója nyomán érzem, hogy elmosódik a világ - legalább egy szeletnyi nemlét.

De az álmok sem kímélnek, s miért is tennék. Csak a fájdalmas és kimerítő rohanás - elérni a Gazdát, lekörözni Valakit, hiábavalóan, újra meg újra - közti feketeségek hoznak némi békességet, áldott ürességet.

Ébredés újra; már azt sem tudom, mióta vagyok itt, hanyadszorra élem át szenvedéseim, és nem is próbálom számon tartani. Egyszerűen nem akarok lenni többé. Valahol mélyen egy részem követelőzne, hogy a Gazda biztosan azt akarná, hogy küzdjek, de egy második vészmadárként kárál, hogy minden hiábavaló, nincs remény s egy harmadik gunyorosan emlékeztet bizonytalanságomra.
"Tényleg azt hiszed, hogy létezik? Ostoba... milyen ostoba... vak, vak, az illúziókra... vak remény, vakság..."

Gémberedetten s ugyanolyan némán, mint eddig viselem a pisacserét, és várom, hogy az Ördög végre menjen el és vigye el vizeletemmel egyetemben tudatom is... de sajnos az marad.

Shaffer. Az arcom megrándul, haragom felkavarodik - hasztalan. És egy idegen, csupa avítt csicsa meg elegancia, annyira valószínűtlen, mint minden más. Görcsösen össze-összerándulok ahogy tapogat, mélységes undor tölt el, ahogy égésnyomaimat élvetegen fogdossa...
"Ez is... olyan... ez is... Démon..."

Szótlanul és merev tekintettel hallgatom ahogy "tárgyalnak", ezúttal Rowfnak érzem magam, vizes tartályban fuldokolva míg az arcnélküli Fehérköpenyesek összegzik észrevételeiket... aztán elér hozzám, hogy másról van szó... de nem olyan nagyon másról...
"Tudom én, mire megy ki a játék. Láttam a nyomorult-gyűjteményed, Shaffer. Nincs olyan fázisa a megkínzottaknak, nincs olyan reakció, amit ne láttál volna, és nem vagyok egyedi hópehely én sem, előbb-utóbb mindenki olyanná válik, mint azok, csak idő kérdése, És időd... az van... csak a "szokásos" unalmas lenne, ugye? Ez a másik... tanulni tőle? Ó, újat mutatni. Kínzásban, mi?"
Persze gondolattöredékem fátylán át is úrrá lesz rajtam a gyűlölettel vegyes félelem, mert akármi is jön, jól tudom, nem lehet rá felkészülni. Pestiskutya vagyok én is, laborállat, kísérleti alany, csak épp nincs kiút, nincs nyitva felejtett ketrec, se lengőajtó, semmi hanyagság... csak abba az egyetlen bágyadt illúzióba próbálok kapaszkodni, ami maradt, hiába illúzió...
"Gazda... gyere el értem, Gazda... vigyél el innen... vigyél ki a Pokolból... bármiféle Pokolba, de el innen... el...."

2010. december... Valamikor
Shaffer fogságában....

Nem tudod percek, vagy órák telnek el, mire mozgás kél körötted. Egy férfi jön, aki nem épp kíméletes mód lecsutakol, mégpedig hidegvízzel, s egy durvább ronggyal. Majd mikorra ő végez megjelenik a lehányt fickó is, átöltözve. Eloldoz, és kiemel az ágyból úgy tartva ahogy ahányás után tovább hozott. De nem megy veled sehova, csak áll, s látod hogy a másik ágyhuzatot cserél. Majd visszaraknak az ágyba, és újra leszíjjaznak. Aztán mindketten elmennek. Újabb idő telik el, mire másvalaki jön. A férfi szerzetesformá megkopaszodott, szinte fehérhajú öregúr. Szemüvege mögül néz rád, majd a szekrénykehez lépdel és ténykedni kezd. Nem látod mit csinál, csak hogy csörög-zörög, szöszmötöl. Azán a mosdatód is visszatér, egy tányérfélével,a mit lerak az egyik pultra, s ő is matatni kezd az eszközök közt.

Kis idő múlva mindketten az ágyadhoz lépnek két oldalról. Szádba szájterpesz kerül, s torkodba csövet dugnak le. Aztán nagy tölcsérrel vizet töltenek beléd, amit aztán le is engednek belőled, s ezt a műveletet még háromszor ismétlik meg. Eztután a csövet kihúzzák belőled, a szájterpesztől is megszabadítanak. Aztán a lábad eloldozzák, s valamiféle hámba kötve felhúzzák, akárha nőgyógyászati asztalra feküdtél vona fel. Feneked alá ágytál kerül, s alsóbb üreged is kimossák, nem egyszer, s nem épp finomkodva. Miután távozott belőled minden piszok eltakarítanak majd máshova is egy cső kerül, s rájössz katétert vezettek beléd. Végül lábad leengedve újra lekötöznek, s elvonulnak egy időre.

Aztán újra felpakolva lépnek az ágyadhoz. Kezedbe branül kerül, amihez infúziót csatlakoztatnak az egyik könyöködnél, s a másikba is megismétlik de oda nem kötnek rá semmit. Végül a fejed is leszijjazzák, a homlokodnál, s oldalról is kitámasztva lehetelenné válik hogy elfordítsd. Az öregúr egy szondát vezet le az orrodon át, s ellenőrzi jó helyen van-e. Majd farkasfecskendővel telepumpálja a gyomrod valamiféle étekkel, ami mivel meleg is, ha nem ebben a sanyargatott helyzetben lennél, még jól is esne tán. A szondát aztán lezárja s rögzíti benned hagyva. Végül magadra maradsz.

Újabb ki tudja mennyi idő múlva megint megjelenik, s injekciót hoz, amit az infúzió gumitoldalékánál ad be, s mire a fecskendő kiürül, rajtad álmosság lesz úrrá, s magába fogad a feketeség.

Rákényszerített álmod nyugtalan. Hol Bernardo után futsz kétségbeesve, s nem éred el, hol Saffer elől rohansz, reménytelenül mert akárhogy is trükközöl, mindig elkap. S végre kivet magából az álomvilág, de ébredésed sem hoz feloldózást, sem felüdülést. Gémberedettnek érzed tagjaid, zsibbadtnak, s bár nem fázol igazán borzongasz. A helységben, mivel nincs ablak, csak a folyosóféléről szűrődik be halovány lámpafény. Zajokat is hallasz, majd közeledő lépteket. Az öregúr érkezik, s rád pillant szinte élgedetten. Nem szól egy szót sem csak teszi a dolgát. Melléd meg, egy üres üvegedénnyel, s legugol. Folyadék csorgását hallod, amjd feláll, s sárga folyadékkal telve viszi el a poharat. Nem sokáig maradsz egyedül, ám nem csak ő érkezik visszal.

Shaffer jön egy eddig nem látott férfival. Az idegen magas, az átagosnál vékonyabb alkatú. Arca is hosszúkás. Hosszú egyenesszálú fekete haja miatt sápatagnak tűnik. Arca maszkszerű, ám ehhez képest valamilyen formán szépnek tűnik. Túl szépnek is. Ajka finoman ívelt, orra se nem nagy se nem kicsi, egyenes, szeme mi kékeszöld, csillógónak tetszik. Szemöldöke is lágy vonalú, s mozgékony. Arcán semmiféle arcszörzet nincs. Ruhája elegáns. Fehér ingjének eleje zsabós, e felett fekete mélyen dekoltált zakót visel. Az ing újján is vannak fodrok, amik a zakó újjánál is elővillannnak. Fekete pantallója alól lakkfényű fekete cipő látszik ki.

Lassú léptekkel az ágyad mellé lépnek. A férfi alaposan szemügyre vesz. Hideg kecses kezével több helyütt megtapogat, megfogdos. Az összeégett bőrfelületeidet szinte élvezettel simítja fogdossa. Néha kissé le is hajol hogy jobban megvizslasson. Hosszú percekig neked seznteli a figyelmét, majd mikor végzett felegyenesedik és Shaffer felé fordul.
- Jó alanynak tűnik. Mennyit kérsz érte? – kérdezi
Shaffer felnevet, és fejet csóvál.
- Nem eladó. Az üzlet nem ebből áll. – s az idegen meglepve kérdez vissza
- Nem eladó? – s hangjában némi lemondást is érzel
- Nem – ismétli Shaffer.
- Itt kisérletezhetsz vele. Úgy hogy közben engem is beavatsz a tudásodba. – közli mire a másik felnevet
- Miért adnám át a magadfajtának a tudást? – kérdezi elkomolyodva
- A te átkodon ezzel nem segíthetsz – s nem kis lenézés, gúny csendül ki a hangjából
- Ne törődj vele, miért kell. Csak taníts meg, és annyi alanyt szerzek neked, amennyit csak akarsz. – mondja
Az idegen visszafordul feléd, elgondolkozón kezd méregetni újra.

2010. december 21. Szerda, valamikor
Shaffer fogságában....

Elkeseredettségem, hogy szabadulni akarok, sőt, szabadulnom kell - akár a halálba, akár bárhová, aminek semmi köze nincs ehhez a helyhez és legfőképp Shafferhez - alamusziságra sarkall de hiába tervelem ki általam is sejthetően nem túl hatékony, de legalább bosszantó manőverem, hiába önt el újabb, lüktető fájdalomhullám ahogy kezem mozdítanám, a gyomrom feladja...
... s bár azt hittem, nem maradt már túl sok bennem, úgy tűnik, a sors otromba fintora mégis csak bosszantóvá tesz. Szemem könnybe lábad ahogy torkomból sugárként tör elő az áldás, öklendezve pakolom ki a csicska hátára - erre az egyre legalább ügyelek, hogy minél több jusson neki - legutóbbi étkezésem maradékát, gyomorsavam és valószínűleg keserű epés váladékom is, mert a mardosó görcsben, ami valaha a gyomrom volt, nem sok maradt már.
Zihálok és újabb köhögőhullámba csap át immár száraz öklendezésem de mikor a kapucnis dühét hallom, még így is gonosz, eszelős mosolyféleségre húzódik szám...
"Gyerünk, dühödj fel, csapj a falhoz! Gyerünk, taposs agyon, gyerünk, gyerünk!"
De szólni képtelen vagyok, nem tudom még provokálni se, száraz torkom keserű, savasan maró bűz és íz keveréke csupán, kívül és belül csak fájdalom van, fanyar emlékeztetőként, hogy ébren vagyok, hogy mindez megtörténik és hogy még mindig élek...
"Hacsak nem ez lenne a pokol... nem... mindegy Marion? A végeredmény ugyanaz. Kínok kínja, tart amíg tart, de neked örökké..."
A hányástól még kimerültebben a lehetőleg még kényelmetlenebb pózban halálosan kimerült vagyok, szédítő filmkockákként jutnak el hozzám a környezet képeinek lidércnyomásos foszlányai - a kárhozat kórháza... autentikus szenvedőkkel, akik vergődjenek csak saját purgatóriumukban, én önnön poklomtól félek...
"... Kórház... tudtad, rohadék, tudsz mindent. És labor. Pestiskutyák. Állatkísérletek. Kórház. Égés. Betegség. Elhalt bőr ahogy lemállik és a friss szövet fájóan rángva üvölt... Kutyaként... mind szenvedni születtünk..."
Próbálnék szabadulni, még kétségbeesetten, de már akaraterőm is szilánkosra morzsolódott, így csak valami vonaglásra futja, amibe még inkább beleszédülök... végtagjaim fellázadtak ellenem, nem akarnak kapálózni sem, csak ernyedten lógnak.
S mikor föleszmélek, újra időcsúszással - mert sem a tér, sem az idő nem abszolút, állandó és kiszámítható már Marion Byrd Személyes Poklában - már egy ágyra szíjazva heverek.
Hangom vesztve nem tiltakozom... "Szája sincsen úgy üvölt...", testem is magatehetetlen, kilátásaim pedig a végletekig beszűkültek.
A Gazda, az Erdő, Yule, a Jövő, a Szabadság, vagy Bármi, Ami Jó menthetetlenül messzire sodródott. Nincs fény az alagút végén, csak orvosi eszközök...
"Add föl, átkozott test, ne harcolj, nyomorult szív, ne dobogj, ne lüktess... megőrjítesz a zúgással, a dobolással a fülemben... hallgass el... hallgass már... csendet... csendet..."

Valaha, jó néhány éve kiszolgáltatottan és magatehetetlenül hevertem egy hasonló ágyon, noha heveredek helyett kötszerek, infúziók, katétercső és más bájos holmik tartottak rabul, na meg önnön roncsoltra égett bűzös szagú irhám, de az elmém, az akaratom küzdött, némán tűrtem az évezredeknek tűnő, lomha szenderként tovalibbenő perceket.
Most akaraterőmnek nyoma sem maradt... holott célom volna, a Gazda képe még fel-felparázslik előttem, de a nyomorúság felhői eltakarják újra meg újra.
"Ha legalább mártírhalál lenne... Érte... vagy Moranáért... ha lenne célja, értelme... de nincs semmi... nem maradt... semmi... hallgass, te dübörgés, hallgass el végre..."

2010. december 21. Szerda, valamikor
Shaffer fogságában....

Fejjel lefelé lógva kiterveled miként veszel elégtételt, illetve próbálod meg siettetni a halálod, s kezed is próbálgatod ehhez mozgóképes állapotba hozni, annak ellenére, hogy az eséstől igencsak fájdalmas ez még mindig. A dolgot bonyolítja hogy a testhelyzet és a mozgás, fordulgatás – mert közben folyosókon haladtok át, s aztán lépcsőkön is mentek felfelé – felbolydítja a gyomrod, ami hányingert eredményez. Méghozzá olyan heveset, hogy semmire nincs időd. A gyomrod szegényes tartalma világot lát, s cipelőd hátát tiszteled meg vele. A cucc lefolyókázik a nadrágjáig is, s egy kevéske a földön is toccsan.
- A büdösfrancba! - káromkodja el magát, és megtorpanva hirtelen megpróbál leemelni a válláról. Sikerül is neki, s fogást vált rajtad. Most úgy fog meg, hogy a hónalja alatt vagy, s a mellkasodat fogja át féligmeddig egy karral, de mindenféle erőlködés nélkül s persze nem finomkodva s a lábad a földet surolja, ami nem kellemes persze. Ezáltal látsz kitűnően előre felé amerre mentek. Már nem sokat. Itt is folyosók vannak, de ez mintha már rendes épületnek tűnne. Legalábbis már van vakolat, és koszlott festék is a falakon. A padló járólappal vagy efélével kirakott, de lehet hogy kő, a gyenge fényben nem látod pontosan, de van ahol műanyagpadlón halkulnak a cipelőd léptei. Az ajtók némelyike nyitva van, s ahova belátsz furcsa látvány tárul a szemed elé. Mintha egy lerobant, és már nem használt kórházban lennétek. Látsz rozsdás ágyakat, kibelezett betegfigyelő monitorokat, rácsos gyermekágyat, koszlepte, s tócsás padlójú műtőt is. És néhány helyen mintha az ágyakban alakok is feküdnének. A néha-néha hallható tűdőbajosra hajazó köhögés, vagy influenzástól eredő orrfújás, illetve nyögések, nyöszörgések is ezt erősítik meg. Végül a fickó egy szobába lép be veled, ahol viszonylagosan jobb állapotok uralkodnak. Az eddigiekhez mérten sokkal tisztább ágyat látsz, s két oldalt asztalokon, kocsikon mindenféle eszközök, orvosi felszerelések, kötszerek, orvosságok, tűk fecskendők, és még más temérdek cucc sorakozik, van ami szekrények üvegpolcain látható.
A férfi lerak az ágyra, s néhány hevederrel pillantok alatt odarögzít, akárha egy zártosztályon lennél. Láttál már ilyet amikor kórházban dolgoztál. Tudod hogy esélyed nincs semmivel megpróbálkoznod. Aztán a férfi magadra hagy...

2010. december 21. Szerda, valamikor
Shaffer fogságában....

Válaszolnék - ha tudnék fuldokló köhögésemtől - egy "nem tudom, nem mindegy?-et", de túl sok erőfeszítést nem áldozok bele. Csak bámulom azokat a kék szemeket...
"Ki... akarom... kaparni... pusztulj... el... vagy ölj meg..."
S csak telik az idő, bár lehet, hogy én érzem hosszúnak de a tény, hogy még mindig ugyanabban a pózban állok, azt jelzi, hogy sajnos túlságosan messze vagyok a kegyes haláltól. Mikor a labort említi, valami fintorgó vicsorféle ülne ki rám...
"Labor... Pestiskutyák... jól ismersz, mi, Sintér?! Fehérköpenyes... Nem fogok könyörögni, de nem, nem és nem, ne tarts életben! Ha valaha is érdekesnek, sőt, érdemesnek tartottál a figyelmedre, te rohadék, annyi tisztesség legyen benned, hogy gyorsan végezz!"
Aztán dolgok kezdenek teljesen megkavarodni és elhomályosodni és végre elvesztem egy rövidke időre eszméletem.

Bágyadtan és mozdulatlanul eszmélek arra hogy valahol messze-messze egy félájult Mariont pofozgat egy rusnya kapucnis alak... de egyelőre túl távol vagyok, mintha a hangok is torzan jönnének hozzám, mintha víz alól hallanám... csak a fájdalom ami hullámokban újra és újra eláraszt és felőröl, de mozdulásra nem bír az sem...
"Beteg, beteg... a Gazda, ha eljön... beteg leszel, Marion... mire megy veled? Itt mindenki beteg, még a csicska is. Shaffer kísérletei? Labor... de ezek mind túl... hosszúak... gyors halált... kegyes halált..."

... Mire újra környezetemre figyelek, lassan felfogom, hogy immár kezem-lábam szabad, a folyosón cipel az alak, a "nyakörv" meg nem lenne akadály, jelenleg az a legkisebb problémám... állapotom azonban és Gazdám vérének hiánya - a Vér meg, akárcsak a Gazda, pokolian hiányzik - viszont nem sok reményt ad a szökésre... de meg kell próbálnom. Ha egy szikrányi esélyem is van, kapaszkodnom kell belé; ha elbaszom, hát rosszabbul leszek, ami hamarabbi legyengüléshez, gyorsabb halálhoz vezet...
Holtsúlyként lógva a csicska hátán igyekszem kezem életre bírni, ökölbe szorítani, markom próbálgatni a zsibbadt fájdalom ellenére... és igyekszem ezúttal koncentrálni hogy ne bágyadjak el.... majd az alak valamelyik lépésnél hátulról két lába közé kapni, remélve, hogy elérem a heréit és a gatyán keresztül lesz annyi erő még a kezemben, hogy diótörőset játsszak... ha a kezem annyira nem lógna le, akkor az alsóját rántanám fel, azzal passzírozva szét a golyóit, amennyire csak erőmből telik...
"Rohadj meg... rohadj meg... rohadj meg... még jobban..."

2010. december 21. Szerda, valamikor
Shaffer fogságában....

Kérdeződet válasz nélkül hagyod, s felállva csak merőn bámulsz az átható kék szemekbe. Ő nem elégedett szótlanságoddal, ezt tisztán látod arcán. Ajka vonallá keskenyül. A percek nyúlnak ahogy csak bámul rád. Végül felsóhajt, és elfordul tőled.
- Vidd fel a laborba. - vakkant oda a csicskájának
- Máris! - válaszol amaz, mire Shaffer kivonul.

Aztán elveszted a fonalat talán a kimerültséged és a vérveszteség az oka. Lerogysz és úgy maradsz. Valahonnan távolról hallod aztán a lánc csörgést, majd azt hogy valaki pofozgatni kezd.
- Ébredj fel ribanc! - s a csicska hajol föléd, és próbál életet lehelni beléd. Ám állapotod nem engedi hogy eleget tégy a kérésének. Olyna ködösnek tűnik minden. Mintha álmodnál, vagy filmet néznél bedrogozva. Ám a drog nem stimmelhet mivel fájdalmaid cseppet sem csillapulnak, csak szakaszosan érzed őket.
A fickó aztán megunva hogy sikertelen a próbálkozása könnyed mozdulattal a vállára dob mint egy zsákot, és kifelé indul veled. Ekkor észleled csak hogy a kezed szabad, csupán a nyakadon maradt rajta a vastag fémpánt...

2010. december 21. Szerda, valamikor
Shaffer fogságában....

Szerencsétlen öngyilkossági kísérletem kudarcra ítélve, akaraterő-tartalékaim újra kimerülőben és még csak elájulnom sem sikerült... csak felsebezni magam, már pontosan nem is érzem hol, egész testem, lelkem és elmém egy összekavarodó, fájó zsibongás, ami szabadulásért esdekel, gondolatforszlányaim, érzéseim és emlékeim kavargó, fájóan hangos zúgássá válnak ami nem tudom már, kívülről vagy a fejemből árad-e. A köhögés kiszáradt torokkal csak még inkább fokozza agóniámat... és még így is a tört kaleidoszkópra emlékeztető gondolatfoszlányok közé beférkőzik, hogy mennyire hiányzik a Gazda...

Felfogom aztán hogy az ajtó nyílik - hogy visszatért a csicska. Valahonnan távolról eljut hozzám dühe is, ami sajgó, vonagló kínomba egy cseppnyi elégedettséget hoz, de tekintetemben csak üresség honol, mikor felé sodródik. Hagyom hogy felrántson, talán a hirtelen mozdulatba eléggé beleszédülök, hogy újra eljöjjön az áldott eszméletvesztés, de mindenesetre felkavarodik üres gyomromban a sav - valahol felfogom azt is, hogy bánt, rángat, hogy pár hajcsomótól megszabadít, és meglátom képét is... de nem lepődök meg...
"Valaki... szereti... a beteget... a torzat..."

Fenyegető hangja lepattan rólam, egyszerűen akármennyire is gyűlöletes és erőszakos az alak, Shafferhez és gyötrelmeimhez képest annyira zavaró csak mint egy idegesítő légy és ez talán bamba tekintetemben - már amikor nem akad fel szemem pár pillanatra - valószínűleg ott is honol. Riadalma is elér hozzám a léptek hangjaival együtt... és hogy sebtében próbálja a nyomokat eltüntetni. Szemem lehunyva hallgatom már a párbeszédet - a Valaki itt van, a Valaki valami szörnyűt akar tenni, de jelenlegi leamortizált állapotomban még eddig atomvillanásként égő gyűlöletem is csak takaréklángon képes pislákolni és félelmem is inkább az idő miatt van - a túl hosszú idő miatt. Úgy érzem - nem először - hogy testem az ellenségem, összefogva a Sintérrel. Túlél a rohadt, túlél, ahelyett, hogy szabadulni hagyna.
"Küzdelem a túlélésért... küzdelem a halálért... az utóbbi nehezebb..."

A csicska magyarázkodik, a Valaki meg dühösnek tűnik. Rá. Nem tudom mennyi csúszással - az időérzékem elpárolgott - közeledik hozzám, Nemezisem, legyőzőm, kínzóm áll fölöttem és kérdez valamit. Azokba a kék szemekbe bámulok üresen... elgondolkozom egy ideig, bántott-e a csicska voltaképp...
"A hajam tépte... fellökött... és valami... micsoda is...? Nem ütött meg... mármint most nem... nem mindegy?"
Számat kinyitom de valószínűleg görcsös köhögésen és rekedtes, száraz krákogáson kívül más nem hagyja el taplószáraz torkomat... valami vállvonásra emlékeztető gesztust tennék, bár valószínűleg nem sok látszik belőle. Megpróbálom érezni hol is a lábam, majd hirtelen felállni, hátha megszédülök, hátha elesek, hátha szétloccsan a koponyám... de ha állva maradok, akkor csak bámulok a Bosszúm Ikonjának szemébe mereven...

2010. december 21. Szerda, valamikor
Shaffer fogságában....

A levest odébb bűvészkeded a rücskös földön, majd felrugod, hogy ne téríthessen el szándékodtól miszerint a kiszáradást választod halálnemül. A vödröt távolabb tolva használod. S hánynod nem kell, azaz hiába émelyegsz nincs mit kihánynod, mivel gyomrod igencsak üres már, rég óta.

S nem adod fel. Szándékod és akaratod utolsó morzsáival felküzdöd magad, s egy hurkot akasztasz a nyakadba a láncból. S mivel a csicska égve hagyta a villanyt, látod is it csinálsz. Végül erőt gyújtesz és nekiiramodsz, hogy a lendülettől keletkező nyomaték eltörje a gigád, szándékod szerint. Ám mivel szédülsz és kótyagos vagy, s a kezed is korlátozott lendületvételre ad csak lehetőséget, az iram túl kicsi ahhoz hogy a megfelelő erő kifejtődhessen a nyakad- gégéd eltörésére. Viszont elvágódsz, s alaposan megütöd magad. Mindkét könyököd térded, és arcod is keményen koppan a mészkőtégláknak. Orrod vére, érzed elered, s a mellkasod is megütöd, a magad alá került kezeid által. A nyakad is persze belesajdul a lánc okozta szorításba, s köhögnöd kell szinte roohamként tör rád a dolog. S nem élvezheted ki újabb kínjaidat, nyílik az ajtó.
- Büdös francba! - harsan fel az indulatos káromkodás. A férfi hozzád lép, és hajadba markolva – jó néhány száltól így meg is szabadítva - felránt a földről. Nyakadról lekanyarítja a láncot, és szemügyre vesz. A kapucnija kissé hátracsúszik róla, ami láttatni engedi hegekkel zúzódásokkal, és penészedő(?), gennyező sebekkel teli arcát. Ajkai fodrosnak tűnnek mintha gumipánttal húzták volna össze azokat, s mögöttük csorba és feketéllő fogsor vicsorog szinte.
- Ezt még egyszer meg ne próbáld! - rivall rád. S te is meghallod hogy léptek koppanak közeledően. A férfi arcán riadalom jelenik meg, és az odébb rugott pokrócért nyúl. Felemeli és elmaszatolja a véred, próbálván eltüntetni, sőt megpróbál belebugyolálni a koszlott rongyba. Majd így lök a földre, s szedi fel a vödröt, és a felrugott lábast, kanalat. Kifelé indulna, ám egy alak jelenik meg az ajtóban, és állja el az útját.
- Mi történt? - hallod Shaffer számonkérő hangját.
- Nem evett – közli könnyedén a csicska, de hangja megremeg.
Shaffer beljebb lép, durván félretaszítva őt. Szimatolni látszik, s közelebb lép hozzád.
- Megütött? - kérdezi tőled
- Nem! - hangzik a válasz a férfitől – Nem én voltam!
- Hallgass! - int Shaffer és a válaszod várja.

2010. december 21. Szerda, valamikor
Shaffer fogságában....

Felmérem láncaim helyzetét - a lábam szabad, de attól még siralmas szitu - és a rongy sem segít vacogásomban, így valamennyi idő - végtelenség - múlva arrább rúgom, hogy a hideg padlón landoljak aztán...
Kavargó gondolataim és érzéseim a film, a Pokol, a halál körül kavarognak "békém" képeivel és gyötrelmem, fájdalmam, gyűlöletem képével (Shaffer) váltakozva, lassan teljes a káosz, ahogy gyengülök, s az idő mérésére sem jó az a zúgás, az egyedüli jel a távoli külvilágból.

Gondolataim azonban egyre reménytelenebbek. Minden maradék reményem, akárha szappanbuborék volna... és bár tudom, hogy a Gazda mindent megtesz, ami tőle telhető... már ha van oka hinni, hogy még életben vagyok, azt is tudom, hogy a rohadék Sintér túl okos egy féreg, és ha nem akarja, hogy megtaláljon, ha ki akarja zárni földalatti poklából, akkor ki fogja...

A kiszolgáltatottság, a várakozás és a kín együttese most mát túl sok s kezdem úgy érezni, az a rútul összeégett Marion erősebb volt nálam, mégha csak a Vadkutya is jelent meg neki jelzőfényként álmaiban, hogy ne adja fel... de az én jelzőfényem kialudt már. Vágyom a Gazdára, hogy megmenekítsen, hogy elvigyen, mindennél jobban, de annyira reménytelen a helyzet, hogy kettes számú barátom várom igazán, a halált... mikor újra értelmesebb állapotba kerülök, újra felmérem a helyzetem, bár nehéz így, hogy ebben a testben vagyok. Eltapogatózok, főleg lábammal, hogy meddig tart a lánc... és azon töprengek mennyi lehet hátra.
"Vérveszteség, folyadékveszteség a sokktól is, na meg attól, hogy az "alany" behugyozott, beszart... zúzódások borítják, legalább egy helyen nyílt sebe van, az izmai görcsben a kifacsarodott póztól... a fertőzés és legfőképp a kihűlés veszélye egyre nagyobb. Talán egy nap is elég az alanynak, és ha nem kap orvosi ellátást, meleget és vizet, belehal. Talán több... jobb lenne...átaludni..."
"Gondoltál már rá Rowf, hogy ha meghalunk, nem lesz szükségünk ételre? Vagy nevekre, ha már itt tartunk... vajon melyikünk ízlik jobban a kányáknak, te, vagy én?"
Törik meg valamikor gondolataim fonatát a Pestis Kutyák Snitterének szavai.

Talán valamikor néha-néha elborít a feketeség, de ebben csak reménykedni tudok. Szomjazok, pisilni kell, még gyomrom is görcsben és savtúltengésben. Egy ideig lebegek ebben a fajta kínbuborékban is, mikor az ajtó kinyílik aztán. A hirtelen fény hiába bágyadt, a szemem égeti szinte és körbenézek - bár nem könnyű. Felfogom, hogy nem a Valaki az, hanem a csicskája, nyilván életben tartandó. Amíg ki nem megy és nem hallom léptei koppanását elég messziről, felé se nézek. Én se lehetek túl érdekes vagy pláne újszerű látvány neki.

"Shaffer elfoglalt... vagy felkelt a nap... vagy... majd jön, amikor nem számítasz rá, mint minden fájdalom és kétségbeesés..."

S noha életösztönöm húzna a levesféleség felé, reményeim vesztve, tudva hogy mind illúzió csupán s dacból is, hogy ne adjam meg kínzómnak azt az örömöt, hogy elég ideig élek, lábammal viszonylag messzire tolom a lábast, majd felrúgom, még mielőtt meggondolnám magam.
A vödröt viszont igénybe veszem, szintén távolabb tolva óvatosabban, de nem túl távol - amennyire tudok fölé guggolok és elvégzem dolgom. Ha hánynom kéne - mert émelygés kerülget - az is hadd menjen...
"Kiszáradás, kihűlés... add fel, kibaszott test... véget kell vetni... sajnálom, Gazda, nagyon sajnálom... ha ide is érnél, késő lenne, tudom... kivégezne a Sintér, de azokat a kínokat kérlek, azokra nem kárhoztass... ne haragudj és könyörgöm, légy te a Bosszúm... és vigyázz magadra..."

De a gyötrelmek, miket magamnak is okoztam éhség és -szomjúság sztrájkommal, csak rontanak a helyzeten. A lánccal próbálok "játszani", noha a földbe rögzítve nem jó akasztásra, de párszor körbefordulva - s tán beleszédülve egy időre - azon igyekszem, hogy a fémpánton kívül egy hurok is kerüljön rá... és félig felállva, lábammal felemelve a lánc hátsó hátsó részét összeszedem maradék erőm - inkább akaraterő szilánk, semmint valódi erő, amennyire bírok, és nekilódulok el a faltól hogy teljes súlyommal vágódjak el hasra, ám a lánc által a levegőben maradva. Ha elég erőm lenne még - ha maradt volna Vér - a fémpánt a lendülettől összezúzhatta volna gégeporcom, megrövidítve a szenvedést, amin túl az elkerülhetetlen vár, így csak abban reménykedhetek, hogy lassan, de biztosan megfojt ha elég messzire jutok a határától és eléggé a lábamba gabalyodott vagy legalább is kellő oxigénhiányos állapotot okoz... - ha kezem mégis leér a földre, kúsznék rajta előre makacsul... hadd vágódjon húsomba a pánt, hadd szorítsa ki belőlem a levegőt...

2010. december 21. Szerda, valamikor
Shaffer fogságában....

Próbálsz moccani fektedben, s rájössz a lánc – mivel nem rövid - viszonylagos szabad mozgást enged, csak a kezeid nem tudod elemelni a mellkasodtól tulzottan. Lábaidon sincs béklyó. Közérzeted viszont igencsak rossz. Haosnlóan kótyagos vagy mint mikor Bernardo véred vette. Sőt, lehet hogy egy kicsit rosszbbul is érzed magad annál, de lehet csak a reménytelen és megalázott helyzeted tesz rá egy lapáttal. Az áporodott szagú és nyirkosnak érzett rongyot megpróbálod magadra bűvészkedni, ám ez nem sokat segít a fázásodon. A reszketésed nem igen hagy alább, csak percekre, hogy aztán nagyobb intenzitással kezdődjön elölről.

Az idő még így gondolatokkal lefgogalva magad is roppant lassan telik. Ha telik egymáltalán, mert ebben a feneketlen sötétségben semmit nem látsz. Csupán a nagyjából hasonló időközönként hallható – és érezhető – dübörgés jelenti a változatosságot. A békét nem igen sikerül megteremtened. Túl sok minden jár a fejedben....

A hideg tovább fokozza a kínjaid egy idő után. Pisilned kell, s emellett szomjas is vagy már igencsak. Szád száraz, ajkad cserepessé válik. Lázasnak is érzed magad, s az átélt izomfeszesség és görcs miatt fájdalmassá válnak a tagjaid, mintha egy teljes napig intenzíven tornáztál volna, s most ettől izomlázad is keletkezett volna. Gyomrod fájdalmasan megcsikordul, jelezve hogy éhes is vagy, nem kicsit. Aztán hirtelen nyílik az ajtó, s a kintről bevágódó halovány fény is úgy érzed kiégeti a szemed. Egy alak sziluetját látod, amint valamiket tart a kezében. Aztán fény gyúl. A helység plafonjáról lógó egyszem poros izzót kapcsolta fel a belépő. S mikor már nem hunyorogsz és fel tudsz nézni, látod meg a kapucnis férfit ugyanabban a ruhában mint amiben idehozott. Kezében egy vödör, és egy lábas. Mellég lépdel, és lerakja mindkettőt a földre.
- Intézd el a dolgod – int fejével a vödör felé.
- Aztán egyél is. - jön az újabb ukáz, majd többet nem foglalkozva veled, kimegy.

A vödör üres és fém. A lábasban valami levesféle látszik, s egy kanál is van benne.

2010. december 21. Szerda, valamikor...
Shaffer fogságában....

Még inkább nyomaszt a kuncogás, hogy nem sikerül a figyelmét elterelni - az időt húzni.
"Nyilván számított rá... nem én lehetek az első, aki próbálkozott ilyesmivel nála, talán az ezredik se."
Szótlanul, fürkészve az útvonalat ballagok tovább a vesztőhely felé...

...

Hívom a Vér erejét s lendülök, ahogy csak tőlem telik - de nincs elmosódó tér, nincs semmi...
"...pont most ne sikerüljön? Gazda, Gazda!!!"
Mikor a Valaki és vele együtt a rettent elragad, sarokba szorított állatként küzdök - rúgnék, csapnék, marnék, szemét kaparnám tejes erőbevetéssel, még ha hiábavaló is, szavai is csak távolról jutnak el hozzám, de az ellenállás hasztalan - a vége harapás... és újfajta fájdalom... pedig azt hittem, én és mindenféle fájdalom már régi-régi ismerősök vagyunk.
A kórházi kínokat csendben tűrtem, de ezt képtelen vagyok, testem minden izmát átjárja, lelkem szétzúzza, akaratom porrá őrli és még méltóságom maradékát is elragadja - de utóbbi zavarna a legkevésbé.
Némán üvöltök levegőm vesztve...
"GAZDA!!!!!!!!!!!!"
S mire a sötétség rám borul, azt már valóban megváltásnak érzem...

...

Sötét és hideg vesz körbe...
"Ez lenne a halál? De miért reszketek, miért sajog az állam, és mi ez a bűz... és a testem... megvan még... él... a picsába..."
Lassan és annál fájóbban esik le, hogy ugyanazon a helyen lehetek még, hogy nyakam a falhoz láncolva, s kezeim nyakamhoz, hogy ruha sincs rajtam, hogy egy rongyon hevernek... hogy nem haltam meg.
És hogy az a töménytelen iszonyat, amire lehetetlenség felkészülni, csak most kezdődik...
"Amikor betörtél az ablakomon át, pontosan erre számítottam, hogy kínzókamrába szánsz vagy valami hasonló. De ekkora fájdalomra nem...."
Ha nem reszketnék eléggé, a fájdalom emléke görcsös remegést eredményez, émelygéssel együtt...
"Gazda... a Gazda nem jön el... a vére..."
Az utolsó "fény" felé tapogatóznék - a Vér a testemben, csak hogy érezzem legalább... de nincs bennem egy csepp sem a Lelkéből, erre rájövök időtlenségemben...
"A seb ezért nem... zárult be... nem is volt..."
Kucorgok a fagyos sötétben, amennyire tudok, úgy helyezkedek hogy a rongyba sikerüljön minél jobban burkolni magam, noha a Valaki gyűjteményét elnézve valami hátborzongatóan ocsmány járványtenyészettel lehet átitatva...
Nem tapogatózok már, nem kattog a fejemben semmi menekülési terv, csak várnám hogy ez az átkozott roncstest adja már fel végre, hogy múljon ki idő előtt...
"De profundis clamavi ad te Domine..."
Fut át agyamon idézetes könyvem egy darabkája, a "Mélységből kiáltok hozzád, Uram" - csak az Úr nálam a Gazda volna... s bízok benne, még most is bízok, de ezt a rohadékot aligha cselezi ki... mert sajnos a Valaki mérhetetlen gonoszságában még jobban bízok...
Tudom, hogy hosszú lesz, tudom, hogy ez a Pokol, és még csak most kezdődik a "játék"... és nem akarok itt lenni, amíg történik. Az agyam legyen inkább máshol, messze, messze...
Átvillan elmémen még a film amit réges-rég láttam, a Jákob Lajtorjája, és egy rész belőle, ami akkor is fejemben dörömbölt, mikor a kórházban hevertem kiterítve...
"Ha rettegsz a haláltól, és kitartasz, az ördögök fogják darabokra tépni az életed. De ha megteremted a lelki békéd, az ördögök angyallá változnak, megszabadítanak a világ szenvedéseitől."
... Hisz sokáig azt hittem, meghaltam a balesetben, hogy az a pokol, egy utolsó, örökkévalóságba húzódó borzalmas rémálom - de ez még iszonyatosabb, mindig van lejjebb. Nem baleset, műtét, lábadozás, hanem szisztematikus kínzás... és csak remélhetem hogy a kiszáradt, vérvesztett, sokkos és kihűlt roncstest hamarabb feladja, minthogy erőszakkal életben tarthatnák.
De ahogy akkor a kórházban is messze volt tőlem minden béke, most sem lelem, de próbálom...
A Gazdára gondolni, az Erdőre, a farkasokra, a lovakra, a kis Yule-ra... Moranára, akivel viszont fogjuk látni egymást a Szigeten - valamikor - az elmúlt napok szép dolgaira... makacsul.
Megpróbálom kiszakítani tudatom a fájó, kínlódó testből, és nem itt lenni... - a kórházban olykor sikerült, de az a morfinnak lehetett köszönhető... de próbálkozok... békét teremteni...
"Békét... halált..."

2010. december 21. Szerda, valamikor...
Shaffer fogságában....

Egykedvűséget erőltetsz magadra, de bensődben gyűlik a rémület és az iszonyat. Próbálod megfigyelni merre haladtok, s beszéddel terelnéd a figyelmet. Ám Shaffer csak kuncog szavaidra, de úgy tűnik nincs kedve társalogni, csak vonszol tovább ki tudja merre.
….

Koncentrálsz, s mikor Shaffer elenged próbálod segítségül hívni a vért, hogy levesd magadról az idő fogságát. Nekiiramodsz, ám a tér nem maszatolódik el körötted. S mire az ajtókilincsre teszed a kezed, hogy befelé rántva kinyisd azt, egy test csapódik neked hátulról szinte belepaszíroz az ajtóba.
- Szép próbálkozás! - moran Shafer hátulról, s karját nyakad elé fűzve felrántja a fejed, éles fájdalmas szögbe s balra húzza azt, míg másik kezével jobb válladra fog. Aztán megharapnak. A fájdalom mi átjárja minden porcikádat észveszejtő. Minden, életedben eddig átélt fájdalom semminek tűnik ehhez az elemi kínhoz képest. Izmaid fájdalmas görcsbe rándulnak, s ezzel együtt tüdődből kifut minden levegő, egy hosszú sikoly kiséretében. Hólyagod izmai engednek, s végbeled záróizmai is felmondják a szolgálatot. Aztán érzed hogy a feketeség közeleg, s a jótékony homályba hullsz....

Fázol. Rettenetesen remegsz. Állkapcsod izmai már fájnak a görcsös vacogástól. Mezítelen tested alatt valmai büdös rongy lehet, de félig lelógsz róla, s lattad a hűs kő.... Mozdulnál, de valami nem enged túl sok mozgásteret. Nyakadon merev pánt feszül, s lánc csörren meg. Két kezed a csuklódnál összefogva, s könyököd behajlítva van. Csuklód pántjai mereven a nyakadhoz rögzítve, kissé lejjeb a mellkasod előtt. Sötét van, teljesen sötét....

2010. december 21. Szerda, valamikor este
Valahol elrabolva....

A nevetés újra feléleszti rettegésem, de nincs visszaút... és persze a szavai sem ígérnek semmi jót...
"Hát pont erre számítottam. Halálra kínoz... mint Moranát... csak hosszabban."

Ahogy haladok vele szorosan mellette, hogy karmai ne okozzanak még töményebb fájdalmat - már így is össze kell szorítanom fogaim és könnyeim kiserkenése ellen is küzdök, ne homályosítsák el látásom - a folyosót, a lehetséges szellőzőaknákat, elágazásokat, felfelé vezető vaslétrákat, rámpákat kutatom. Bár nem terveztem egy pillantást sem pazarolni az emberkertjére, nyöszörgés és sirámok ide-vagy oda, a bűz csak felkelti a figyelmem...
"Élve rohadnak... mi a franc... lepra itt aligha... szifilisz? Shaffer valami külön kis trükkje? Nem csoda hogy őrültek... hagyd Marion, ne ezzel foglalkozz. Emberek - akiket általában véve utáltál, lehet, hogy olyanok voltak mint a drágalátos osztálytársaid... na azoknak hasonlót kívántál, ugye... tessék..."
Igyekszem érzelmileg a lehető legjobban elidegenedni a nyomorgóktól - nem is olyan nehéz, pláne azzal együtt, hogy élet vagy kínhalál kérdése forog kockán, így akkora önzést és közönyt engedek meg magamnak, mintha csak bűzös holmik lennének ezek az emberek, a gyerekeket is beleértve. Továbbra is próbálok időt nyerni a megfigyeléshez...
"Beszéltesd, beszéltesd... beszélj..."
- Ahha, így elnézve ezt a ragyogó kollekciót, vannak sejtéseim...
Igyekszem egykedvűbbnek hangzani, mint amilyen vagyok, leplezni az iszonyatot és az annál is nagyobb rettegést valamelyest...
- Sajátos kis hobbit választottál. Bökök fejemmel a szenvedők felé.
- Betegek, torzak, tébolyultak, kínzás... tudtad, hogy egy időben engem is érdekelt a téma?
"Már részben. És egy része most is nagyon érdekelne, ha én rángathatnálak téged... Gazda, Gazda,segíts, segíts...!"
- Téged miért érdekel?

Megjegyzem, hogy az ajtót amin áthaladunk, nem zárja be - fontos információ - majd a fémajtó mögé visz - ami zsákutca, így már készülök is, koncentrálnom kell - méghozzá gyorsan. A Vér erejét hívom kétségbeesetten, lelkem mélyén a Gazdáért üvöltve, akit hordoz - hogy erővel öntse el tagjaim, főleg lábaim. Leendő kínzóm a falhoz visz - láncfélét látok - azokra a csodamód fürge reflexekre koncentrálok, egy pillanat alatt átpörgetve az asszociációkat száguldásról, álmokról, menekülésről, elmosódó erdőről, a Gazdáról, az emlékekről vele... mindent beleadva - túl sok múlik most ezen.
S mikor elenged és a láncért hajol, megpróbálnék teljes sebességgel kivágódni a fémajtón túlra és rohanni mint az őrült - bármerre, amerre az ösztöneim vezetnek... ha az ajtós rész felé vinne a reflex, akkor arra, bár az ajtónyitás tudom, lelassítana... de meg kell próbálnom.
Minden áron...