Illúzió - Red Hand meséje

2010 december 19. vasárnap napközben valamikor....
Detroit – A kórházban.

-Ó igen, a telefonszám. Ebben a világban soha nem lehet tudni, mikor lesz szükség egy kis ellátásra. - mosolyodok el én is cinkosan.

"Micsoda kilátások, ingajárat a sitt és a kórház között. Végállomás a hullaház. Ilyen az élet az utcán... De Huan megígérte, hogy kivisz. És ha valaki, hát ő tartja a szavát! Ez minden reményem! Addig meg... nos Pikk szórakoztat. Szegény... Csak legyen még lehetőségem viszonozni..."
És ha önmagában nem lennének elegendők a komor kilátások, visszatér anyám fokozni a hangulatot. Elhúzom a számat, megint dühös vagyok rá, igazán megmagyarázni sem tudom, hogy miért, de akkor is. Erőltetett mosollyal nézek vissza rá és siettetem az indulását:
- Menj csak. És mond meg nyugodtan a kölyöknek, hogy néhány nap és én is otthon leszek, úgyhogy addig ne keveredjen szarba, mert akkor én törlöm képen.
"Ó Istenem, mintha az apámat hallanám, hát hülye vagyok én? De mégis ki akarná, hogy idekerüljön mellém? Asszem apám is így lehet a sittel... De ezzel már elkésett... néhány évet."
Közben édesanyám elsétál, én meg kiverem a hülye gondolatokat a fejemből, de legalábbis száműzöm őket egy időre.

Mikor végre megint kettesben maradunk, akkor válaszolok csak Pikknek.
- Compadre, ki ne hagyd azt a pénzszagú kiállítást, mert megverlek! De amíg az el nem kezdődik, szórakoztathatnál. Azt a szerencsétlen muffvadászt meg mond le ma estére, mert ágyból nem festek...
Kicsit próbálom megint feldobni a hangulatot. Igen nagy szükségem van rá ugyanis.

2010 december 19. vasárnap napközben valamikor....
Detroit – A kórházban.

- Hé Hombre! – emeli fel a kezét védekezőleg Pikk.
- Csak arra céloztam, hogy nem oldódott meg semmi a főnök látogatásától. – mentegetőzik s néz rád ártatlan szemekkel.
Aztán közlöd hogy háború lesz és összevont szemöldökkel néz rád. Ajkát is szóra nyitja de a nővérke beléfojtja a szót. Pikk is észreveszi hogy a szemrevaló nővérkére máris fogad fennéd, s mikor kimegy elvigyorodik.
- A telefonszámát elkérheted. Sose baj ha az embernek több helyen is van helye, ahova „lógathat” – kacsint rád.

Kérdésedre elkomolyodik, és megsimítja kopasz fejét, kissé idegesen.
- Nem vagyok orvos, de ha visszavárnak a kóterbe nem leszel hetekre kifektetve – mondja kis szájhúzással. Aztán vállat von.
- Ha szükséged van rám, maradhatok bármeddig – mondja s tudod Pikk, bár nem a család tagja igaz barátttá is válhatna, ezzel a hozzáállással.
S megint félbeszakítanak titeket. Édesanyád ér vissza, félszegen mosolyogva néz rád, az ágyad mellé érve.
- Hazamegyek Vincent, hogy mire az öcséd hazaér az iskolából elmondhassam neki, hogy jobban vagy. – s a szemei megint könnybelábadnak.
- Holnap újra bejövök. – igéri, s anyai csókot cuppant orcádra, majd lassú léptekkel, s az ajtóból visszanézve rád, végül kimegy.

2010 december 19. vasárnap napközben valamikor....
Detroit – A kórházban.

Pikk írta:

Nem épp vidáman távozott.

- Miért, te vidáman fogsz távozni? - mordulok rá.
De persze nem rá vagyok dühös, csak ő van tűzvonalban, így aztán ő kapja az áldást. Nem érdemli meg, de ha már bejött, muszáj lesz egy kicsit villámhárítót játszania.
- Val'szeg háború lesz. - sóhajtok fel kissé lenyugodva. - Ne akarj semmit tudni, addig jó neked.
"Még csak az hiányzik, hogy te is belekeveredj és kifektessenek..."

Mikor a nővérke betipeg hirtelen elhallgatok. Ez nem publikus téma. Ráadásul hirtelen elszáll minden bajom és széles vigyorral mérem fel a felhozatalt.
"Ciao cariño! A kilátás mindenképp előnye a helynek!"
De persze egy pillanat kell csak, hogy újból ráébredjek nyomorúságos helyzetemre. Csak egy kis mozdulat és belém hasít a fájdalom, no meg a kellemetlen érzés, hogy fel vagyok szúrva.
"Mierda, mi a faszt kezdjek a kilátással, ha tele vagyok csövekkel!?"
Düh fut át rajtam ötvözve a fájdalommal, de nem káromkodok hangosan és hát tetszik vagy sem így jártam, ami pedig a nővérkét illeti, Isten ments, hogy őt is villámhárítónak használjam. Biztos vagyok benne, hogy még egy jó ideig itt fogok rohadni és ez a tünemény lehet az egyetlen lehetőségem némi szórakozásra, egy csipetnyi vidámságra. Mert nyilvánvalóan Pikk nem képes felvidítani, hiába esik jól, hogy itt van. Anyám meg... nos ő meg legfeljebb lehangolni képes, de azt bármikor.
- Gracias, mi amor. - köszönöm meg a kedvességét mosolyogva, mert hát mégis csak ő eddig a legjobb dolog, ami itt történt velem...
Amikor elmegy és megint sötétségbe borul a szoba, elkezdek hangosan gondolkozni, hátha Pikk tud valami biztatót válaszolni.
- Vajon képes lesz valami jót is mondani ez az orvos?... Például: nem lesz életed végéig benne az a szar az oldaladban?...
Aztán hirtelen eszembe jut, hogy bizony lesz még ennél sötétebb is a szobában. És rohadtul nem érdekel, hogy a kórházban ülni nem buli. Feküdni sem az:
- Te Pikk, meddig tudsz maradni?

2010 december 19. vasárnap napközben valamikor....
Detroit – A kórházban.

- Ha a Cripsek vannak a háttérben akkor háború lesz! – jelenti ki és magadra hagy.
Odakint az embere csatalakozik hozzá, és elmennek. Pikk nyit be és ül vissza a székre.
- Ez gyors volt. – mondja
- Nem épp vidáman távozott. – jegyzi meg
- Tudni hogy mi a pálya? – kérdi aggodalmasan.
S közben egy nővérke jön be, névtáblája szerint Alisha Rendalf. Ellenőrzi a fuzidat, és a monitort is. A kapcsos mappán lévő lapra lejegyzetel néhány dolgot, majd rád néz.
- Még egy fél óra, és itt az ebédje Mr. Deleon. – mondja mosolyogva.
- Utána pedig jön az orvosa, és megbeszélik a továbbiakat. – teszi hozzá. Aztán kifelé indul.
Pikk leplezetlen bámulja a csinos nő fenekét….

2010 december 19. vasárnap napközben valamikor...
Detroit – A kórházban.

Hirtelen elszégyenlem magam. Természetes, hogy nem lehetnek ennyire hülyék! Még ha néhány kölök intézte volna a dolgokat, akkor el lehet képzelni, hogy nem gondolják végig, no de Huanék... Ennek ellenére persze nem akaródzik bocsánatot kérni, egyébként is az a gyengeség jele. Bár elég futva jött, de mégiscsak személyesen idejött lecsekkolni hogy hogy vagyok, ennek azért valahol mélyen örülök. Immár egész halkan, kissé bocsánat kérő hangsúllyal mondom el az egyetlen dolgot amit tudok.
- Amikor megállítottak, a gépen valamit barmoltak és utána rögtön rántottak fegyvert. Biztos, hogy valaki bejelentette a verda eltűnését, vagy meghekkelte a barmok rendszerét. És az sem lehet véletlen, hogy aznap korábban is támadtak már meg tesókat. A Cripsesek nagyon elkezdtek nyomulni...
A végét lehet, hogy csak magamnak motyogom már, de nem számít. Általános összeesküvést sejtek a dolog mögött, mindenki veszélyben lehet és ezt tudniuk kell.

Huan szorítása és biztató szavai igazán jól esnek. Én már teljesen beszartam de az utolsó mondata nemcsak megnyugtatott, hanem kis híján meg is ríkatott, már pedig hogy nézne ki, ha egy király ennyitől picsogó picsává válna? Így aztán lenyelem a könnyeket és csak vigyorgok vissza. Mikor elmegy végül felsóhajtok, de ezúttal valóban megkönnyebbülten. No meg most már hogy nem lát senki törlök is egyet a képemen, hogy a kis mocskos árulkodó könnycseppeket kitöröljem a szememből.
"Tudtam, hogy nem hagytok cserben!"
Ismételgetem magamban gyorsan felejtve, hogy eddig őket vádoltam.

2010 december 19. vasárnap napközben valamikor....
Detroit – A kórházban.

Huan összevonja a szemöldökét, s nem csak a felháborodott hangod, és indulatod miatt.
- Ne nézz hüléynek Hombre! – mondja s egy pillantra hátra fordul az ajtó felé, majd visszafordulva folytatja
- Tényleg annyira kispályásnak gondolod a családot, hogy a szajrét egy lopott tréleren küldöm el veled?! – s hangja majdnem sziszegő a fojtott indulattól.
- A tréler teljesen legál. – szögezi le, s összehúzott szemmel billenti félre a fejét.
- Itt valaki nagyon bekavart! – mondja
- Megyek és kiderítem mi a fasz van. – áll fel.
- Te pedig ne pánikolj, megoldjuk hogy ne vigyenek vissza. Ha óvadék kell, azt is kifizetjük – fogja meg a vállad és szorítja meg kicsit. – Tudod hogy a családban megbízhatsz. – bólint egy aprót majd kifelé indul…

2010 december 19. vasárnap napközben valamikor...
Detroit – A kórházban.

Későn esik le, hogy miért bámulgat hátulra, mert elfog az elkeseredett düh.
- Viccelsz?! Levizsgálták a rendőrök a rendszámot, aztán a pofámba tolták a fegyvereiket!...

Erre belép Huan és kiparancsolja Pikket. Na most hirtelen akár el is érzékenyülhetnék, mert megjöttek a tesók is végre, csak épp Huan képéről hiányzik az együttérzés, meg még sok más is. Máskor talán félnék tőle, de ebben az elkeseredett helyzetben a kérdése csak még jobban felbassza az agyam és e szerint felháborodva válaszolok.
- Semmit! Elvittem a cuccot visszafele meg megállítottak! Ellenőrizték a rendszámot és lekapcsoltak. Egy kurva...
A dühtől már majdnem ordítok a végére, de aztán van annyi eszem, hogy visszavegyek a hangerőből. Suttogva fejezem be.
- ...lopott trailert adtatok alám! Bevittek. A feketék meg vagy 5-en szarrá vertek. Jah, kösz hogy kérded, jól vagyok! Nem tettem semmit, nehogy már azért tegyenek hűvösre és nyírjanak ki, amit nem tettem meg! Csinálj valamit Huan! Vigyetek ki innen! Nem mehetek vissza! Ki akarnak nyírni! - könyörgöm.
Persze most aztán nem nézhetek ki túl lazának, de ez érdekel a legkevésbé. Ha valaki pofán lő az utcán, akkor annyi, de én nem akarok itt feküdni várva, hogy elvigyenek kivégezni.

2010 december 19. vasárnap napközben valamikor....
Detroit – A kórházban.

- Jajj Vicente! - sóhajt fel anyukád fájdalmasan mikor a négerekkel való leszámolásról ejtesz szót és immár leplezetlen, bár halkan kezd el pityeregni. Pikk megjelenése szakítja félbe a drámát....

Pikk nyugodt arccal figyeli amit mondasz. Kiváncsian emeli fel a szemöldökét, ahogy vázolod neki a sztorit.
- Ez nem vall a Kingre. - mondja ki amit gondol.
- Biztos hogy lopott volt a kocsi? - kérdez vissza majd tekintete lesiklik rólad, s valahova mögéd néz. Arca elkomolyodik, szemöldökét összevonja. S ha követed a tekintetét meglátod amint a folyosón Huan közeledik, azzal az arccal aki a telepen is kisárgette. Az ajtó előtt megállnak egy pillantra, és Huan mond valamit a csávóba. Az bólint. Majd Huan belép, egyedül. Ábrázata gondtehelt és feszült. Végig néz rajtatok, majd Pikken állapodik meg a tekintete. Int neki hátrafelé, mire az felkászálódik, és elhagyja a szobát. Huan anyád székét megfordítja és lovaglóülésbe telepedik le rá, az ágyad mellé.

- Most előadhatod, mi a fészkes fenét csináltál?! - von máris kérdőre

2010 december 19. vasárnap napközben valamikor....
Detroit – A kórházban.

- Nem keveredtem semmibe! Csak ezek a szemét niggerek rühelnek minket! - hörgöm indulatosan és csapok is a kezemmel az ágyra, de persze nem anyámra vagyok dühös. Csak hát nincs kire zúdítani a félelmet és a dühöt, így válogatás nélkül sugárzik belőlem. - De ha kikerülök kinyírjuk őket! Ezt nem hagyjuk annyiban! - a fenyegetőzés végén nekem is elcsuklik a hangom, mert félek, hogy nem fogok egykönnyen kikerülni innen. Vagyis innen legfeljebb a sittre kerülök, onnan meg vissza. A halált sem várom, de arra valamennyire felkészültünk mind. Mi Vida Loca... Viszont magatehetetlenül végigfeküdni egy életet... erre nem lehet felkészülni!

Mikor Pikk belép az én gondolataim is megszakadnak. Mintha nem is beszélgettünk volna előtte. Feszült csönd üli meg a szobát. Vagyis csak ülné, de Pikk adja önmagát és ezzel menti a helyzetet.
"Ez aztán a haver. Ha szar van akkor is megjelenik. A királyok meg még mindig sehol sincsenek... Persze dolguk van, hisz... hisz mások is meghaltak, megsebesültek... de bassza meg én meg itt fekszem és senki le se szar? Csak Pikk tolta el idáig a seggét... Bár ő se tette volna! Most nézheti, ahogy roncsként fekszek itt. Picsába! Bár ne látna így..."
- Ciao Pikk! - köszöntöm egy fájdalmasan keserű vigyorral.
Aztán nem folytatom, megvárom, amíg anyám kivonul. Csak megragadom gyengéden a szomorú macit és szemezek vele egy picit. Önkéntelenül is fintorogva persze.

Mikor kettesben maradunk felsóhajtok.
- Persze. Eltolsz ágyastul, mi? Nem megyek sehova és ezt te is jól tudod...
Még egy sóhaj. Most nincs kinek megjátsszam magam.
- Az van, hogy sok az ideges nigger a sitten. A többiről úgy sem akarsz tudni. - legyintek. De azért röviden összefoglalom, mert kurvára idegesít.
"A kórházban kikötni egy rohadt lopott járgány miatt, amit még csak nem is én fújtam meg... Hát ez kibassza a biztosítékot valahányszor eszembe jut."
- Na nem mintha titkos lenne... lopott kocsit tettek alám és persze pont arra jártak az 5.0-ások.

2010 december 19. vasárnap napközben valamikor....
Detroit – A kórházban.

Anyukádat láthatóan nem győzted meg arról, hogy jobban vagy, és igazából te sem érzed magad túl fényesen. Sírás kerülget, s a megalázottség érzése is rátesz egy lapáttal a rossz hangulatodra.
Anyukád töri meg a rátok telepedő csendet.
- Mibe keverdtél Vicente? - kérdi halk hangon
- Nem elég, hogy apád is bajba került, most te is?! - s tudod a féltés szól belőle, és az elkeseredés. Milliószor próbált már meggyőzni, hogy hagyd ott a bandát, főleg mióta apád sitten van, de persze eredménytelenül.
- Te is oda akarsz kerülni? Vagy egy rosszabb helyre? - csuklik el a hangja, és könnye kibuggyanva végiszánkázik sápadt bőrén, hogy ölébe pottyanjon.
S nem fejezheti be, nyílik az ajtó. Pikk lép be rajta, kezében bús képü plüssmacit szorongat, ajkán halovány vigyor.
- Jó napot! - köszön anyukádnak, aki elmorzsolva a könnyeit csak biccent neki, hangját nem találva épp.
- Hej csumba! - fordul feléd az ágyadhoz lépve – Nehogy azt hidd megúszod hogy elkisérj partizni! - kacsint vigyorogva és a mellkasodra ülteti a puha jószágot.

Majd megkerülve az ágyat egy széket húz oda és letelepedik anyukáddal szemközt. Felmenőd feláll.
- Iszom egy kávét – szól torokköszörülés után, majd lassan kimegy a szobából.
- Jól helybenhagytak kölyök! - ráncolja meg Pikk homlokát elkomolyodó arccal.
- Mesélj mi történt? - kérdi kiváncsian, és tekintetében ott az aggódás.

2010 december 19. vasárnap napközben valamikor....
Detroit – A kórházban.

Fintorogva hallgatom, hogy mennyire szétvertek azok a mocskok.
"Még megbánják, amiért kezet emeltek egy Királyra, esküszöm! Ha rendbe jövök, Cupákékkal szarrá lőjjük őket! Ha rendbe jövök..."
Kicsit elkomorodok, amint tudatosul bennem, hogy ilyen korán a "Nevess most, sírj később" szlogen második feléhez érkeztem és fogalmam nincs mennyi idő, mire rendbe jövök...
Aztán kicsit megkésve eljut a tudatomig és leakadok a nő mondandóján.
- Hogy mit csövez?...
A fájdalom egyre erősebb és a mondat közepét elharapom. A fogaimat összeszorítom, majd ahogy a fájdalom egyre erősödik felüvöltök.
"Valaki lőjjön már le a kurva életbe!"

"Hol a fenében vagyok, mi történt? Mi ez a csipogás? Álmodom? Au. Nem álmodom. Bassz... Igen a kórház... Szarrá vertek..."
Próbálok picit mocorogni és már valóban jobban vagyok valamivel... például egy fokkal jobban látok, de azért rájövök, hogy nem kéne még erőltetni a mozgást.
"Napfény... Mennyi idő telhetett el?..."
- Anya?... Ne sírj. No para. Már rendben vagyok.
Még egy kicsit mosolygok is mellé. Leginkább őt próbálom nyugtatni, mert közben szép sorjában fedezem fel, hogy hány cső áll ki belőlem. Lehervad a mosoly. Sírhatnékom támad, de lenyelem erővel.
"Mi a halál lesz így velem?..."
Leginkább csak elernyedek és bámulom a plafont. Hirtelen nincs több mondanivalóm. Így a legkönnyebb megállni a sírást... És még így sem könnyű.

2010 december 19. vasárnap napközben valamikor....
Detroit – A kórházban.

A nő elmosolyodik, de arcán a feszültséget nem leplezheti.
- Eltört az orra, és bevérzett az egyik tüdeje. Ezért nem kap rendesen levegőt. Az arcán oxigén maszk van, ez segíti a légzésben. Mindjárt jön a kollégám Dr. Harper és becsövezzük a tüdejét. - tájékoztat.
- Infúziót és gyógyszereket kap, és persze adunk fájdalomcsillapítót is.
S ahogy beszél még néhányan bejönnek a kórterembe. A fájdalom újúlt erővel tör rád, s tán akaratlan is felüvöltesz. Többen is beszélni kezdenek hozzád, de nem tudsz koncentrálni hogy különválaszd a hangokat és értelmet nyerjenek a mondatok. Végül összefolyik a világ, és a jótékony semmibe hullsz...

Monoton csipogásra ébredsz, ami összhangban van a füledben hallott szívdobogásoddal. A fájdalom továbbra is jelen van életedben de sokkal kevésbé intenzíven mint mikor előzőleg eszméletedre tértél. Lassan kinyitod a szemed, és rájössz már jobban ki tudod nyitni. A szoba ahol fekszel három ágyas. A tied középen áll a többi üres. Tőled jobbra ablak, ahonnan bágyadt napfény áramlik befelé. A másik oldalon pedig egy folyosóra látsz ki, ahol fehér kék és zöld ruhás emberek nyüzsögnek. S ezen az oldalon nem más ül melletted egy széken mint édesanyád. Mikor rájön hogy felébredtél aggódón hajol előre
- Drága fiacskám! - mondja s máris könny gyűlik a szemébe. Remegő ajka elé összegyűrt zsebkendőt markoló öklét emeli. Másik kezével a kezedre fog, amit immáron nem tart fogva semmit más. Ám ha moccantod megérzed a könyöködben a behelyezett branült, amihez infúzió csöve kanyarog. A légvételed fájdalmas, és az oldaladban is van valami idegen és ugyanúgy fájdalmas dolog, amit nem látsz, csak érzel a mellkasod felső részén. Nyakadig egy vékony takaróval vagy betakarva, s csak két kezed van ezen kívül. Utoljára még egy kellemetlen érzést fedezel fel. Öltájon is benned van valami ami tulajdonképpen nem fáj, de több mint kényelmetlen....

2010 december 19. vasárnap éjjel
Detroit – A rendőrőrsön.

Paranoiásan figyelve végzem el a dolgom, majd egész meglepődve azon, hogy még nem rugtak alám, de azért még mindig óvatosan mosok kezet.
"Ezek meg mire várnak? Lehet, hogy nem akarnak balhét, csak a szájuk volt nagy? Végülis... minek súlyosbítsák a helyzetüket? A halál akar még egy évig itt rohadni. Talán érek egy évet... vagy néhány hónapot... Majd kicsinálnak odakinn, ha szúrom a szemüket, nem?"
Egész megnyugodva indulok vissza a kis békés sarkomba. De a gondolatok alig rohantak át az agyamon, máris megjelennek körülöttem. Jó nagy állatok, ki se látok közülük és szerencse, hogy túl vagyok a vizelésen, mert most biztos könnyítenék magamon. Kiáltanék, de bennragad a szó majd az ütéseket követően egy nyögésként szakad ki belőlem. Csak a fájdalom marad helyette. Rángatózom, szabadulnék, de persze nem engednek, amikor pedig mégis, akkor már nincs többre erőm, mint összegömbölyödni magzat pózba és várni a véget.
"Mégis! Tudtam, hogy ezekben a férgekben nem lehet megbízni! Eresszetek már! Négy tenyészbika kell, hogy elbánjon velem? Az anyátokat rugdossátok! Miért nem jön már valaki? Nem akarok megdögleni! Mit bámul ez a sok köcsög? Hol vannak ilyenkor az 5.0-ások?! Valaki! Mentsen már meg a kurva életbe!"
- Segítség! - nyögöm még fekve, amennyire sikerül. De addigra már nyílik a zár.
"Mi a fasz tartott eddig?"
- Segítség... - nyögöm még ismét, mert már többre nem futja.
Egy tarkórúgás képében érkezik végre a segítség.

"Fény? Basszamegdefáj!... Mi ez a fény? Menny? Akkor miért fáj mindenem? Hát az hétszentség, hogy nem úszom meg ilyen könnyen. Bazmeg, megfulladok."
Mikor megmozdítom a kezem, akkor érzem, hogy le is vagyok kötve. És hogy az is baromira fáj a változatosság kedvéért.
"Mi a!... Mindjá' megdöglök, minek lekötni? Jaj ne... Ugye nem tört el az is?... Kurva rendőrök, kurva Billy! Csak mert rám sóztak egy kurva lopott kocsit!"
Nyitogatnám a szemem, de nem látok semmit, csak a könny szökik a szemembe és még mindig nem kapok normálisan levegőt. Úgy döntök, hogy nem érdekel hol vagyok és ki van itt, de ennek hangot adok.
- Levegő... nem kapok! Bassza...
Ekkor tudatosul, hogy egy fehér ruhás a nő áll fölöttem. Normális esetben ezt nem lehetne szó nélkül hagyni, de most a halál büdös szájában saját magammal vagyok elfoglalva.
"Orvos? Orvos! Csak nem... Kórház, hát persze! Akkor... Akkor talán nem pusztulok meg!"
- Egyenletesen? Levegőt... Alig... Kapok... És... És amúgy hol a ruhám??? - szakad ki belőle önkéntelenül az első, habár messze nem a legfontosabb kérdés - Nem mintha szükségem lenne rá... - sóhajtok fel végül és kicsit elernyedek, talán akkor nem fáj mindenem egyszerre. Tévedtem.
- Valami kábítót... ha van. Kurvára fáj. Minden. Vagy csak rúgjon fejbe, az segít. - nyögöm ki már kicsit felszabadultabban.
"Túléltem! Túléltem a tenyészbikákat! Van Isten! Csak ne fájna minden..."

2010 december 19. vasárnap éjjel
Detroit – A rendőrőrsön.

A szerencse nem szegődik melléd. Jó ideig senki nem közeledik a ketrechez, és végül nem bírva tovább könnyítesz magadon. A Crips-ek nem foglalkoznak veled. Kezet is tudsz mosni, senki nem próbál meg az életedre törni. Majd visszaindulsz a rács felé. Ekkor mozdul meg mindenki, s pillanatok alatt körbevesznek. Ketten elkapnak kétoldalról, egy harmadik máris állon vág, hogy nyelved elharapva belédfagy a szólam amivel kiáltani akartál. A rácson belüli többi rab egyből a kijárat felőli oldalon tömörül. Van aki kiabál is kifelé, tán segítséget hív, a többiek inkább csak megszeppenten, ijedten figyelik a fejleményeket. Álladból alig múlik a fájdalom, máris a gyomrodba helyeződik át amint egy másik fazon az öklét meríti meg a bordaíved alatt közvetlen. Szerencse hogy régen ettél, mert most kiadnád magadból ami a gyomrodban helyezkedne el. Ehelyett csak a lélegzeted szakad ki belőled, nyögéssel, fájdalomkiáltással együtt. A karod izületei is fájdalmasan csavarodnak ahogy emelnek, tartanak, s újabb ütések záporoznak rád. Már nem nézik hova ütnek, s mire meghallod, hogy kulcs zörren a zárban s több rendőr is benyomul, addigra egész tested merő fájdalom, s a tudatod is éppen hogy még a jelenben tart. Végül elengednek s a földre hullsz. Búcsúzóul valaki a tarkód rúgja meg, s a fájdalmat felcseréled a jótékony feketeségre.

Fájdalomra ébredsz, és fényárra. Lehunyt – pontosabban szólva – bedagadt szemhéjadon keresztül is bántó a roppant fényözön. A fejed is fáj. Szédülsz, orrodon alig akar jönni a levegő, s még valamiféle dolog is az arcodra van húzva. Úgy érzed ettől tán hogy nem tudsz rendesen lélegezni. Moccannál, de kezeid csuklótájt rögzítve, így nem tudod őket felemelni. Ekkor érzed meg a könyökhajlatodban is a fájdalmat, mi csípősen más mint a verések által okozott zúzódások. A fülzúgásodon túl meghallod egy gépezet szabálytalan csipogását, amibe néha vijjogás is vegyül, s rájössz ez nagyon-nagyon közelről jön. A fejed fölül...
S ha megpróbálod kinyitni a szemed, bár csak alig meg, s azonnal könnyeid homályába vész a kép, mégis egy nőt látsz föléd hajolni, ki fehér köpenyben van, s fülében fonendoszkóp. S meg is érzed hogy mellkasodnak érinti a hallgató hideg végét, mi újabb kérdést vet fel benned. Hol vannak a ruháid?!
Aztán a nő elmosolyodik mikor meglátja hogy mocorogsz, és kedvesen, hagyják el ajkait a szokvány mondatok.
- Nyugodjon meg Mr. Deleon, jó kezekben van. Dr. Shan vagyok. A Henry Ford kórház traumatológiáján van – tájékoztat.
- A sérülései azonnali beavatkozás igényelnek, de ne aggódjon hamarosan jobban fogja magát érezni. - kezével az alkarodon érint kedvesen, vigasztalón.
- Próbáljon meg egyenletesen lélegezni. - kéri nyugodt hangon - és ne sokat beszéljen.
- A kérdéseit lassan és egyesével tegye fel. - mosolyog rád bíztatóan.

2010 december 19. vasárnap éjjel
Detroit – A rendőrőrsön.

A könyörgés leolvad a képemről de a dühömet magamban elnyelem.
"Persze egy hispán kölyök megdöglik, ki nem szarja le. Száz másik mellett elsikkad az a plusz egy, mi? Hogy rohadnátok meg! Úgy bezárnálak ide, hogy lássam hogy leszel a niggerek köcsöge!..."
Csapok végül egyet a rácsra elkeseredetten és inkább nem is nézek a Crips felé. A sorsom megpecsételődni látszik.

Tartom amíg bírom, vagy amíg nem kezd ismét közeledni a hatóság. Ha közeledik egy rendőr, akkor azonnal elindulok pisálni, mert feltételezem, hogy ennél jobb alkalmam már nem lesz a túlélésre. Ha pedig a rend közömbös őrei úgy döntöttek, hogy hagynak megmurdálni és már nem bírom tovább, akkor szintén elindulok a WC felé.

A terv igazán egyszerű. Pisálok. Közben pedig tekintgetek sűrűn hátrafelé. Ha az ellen gyülekezni kezd körülöttem, vagy megrohan, akkor egyetlen kéznél lévő fegyveremmel védekezek: képen pisálom őket és menekülés vissza a rácshoz ordítva és segítségért könyörögve. El nem tudom mondani mennyire utálom, hogy kiszolgáltatott vagyok. Mindez miért?...

"Lopott trailer... Persze. Rá is kellett volna festeni, hogy 'Ezt állítsátok meg!' vagy hogy 'Bűnbak, elvisz minden balhét'. Pusztulna el az összes gyökér! Most hol a familia!?"

2010 december 19. vasárnap éjjel
Detroit – A rendőrőrsön.

A Crips-ek némelyike feléd fordul mikor megszólalsz.
A rendőr is megtorpan, és kérdő arccal néz rád. Majd elhúzza a száját és nemet int fejével.
- Várnia kell míg lesz aki engedélyt ad a telefonálásra – int maga mögé az asztalok felé.
- De magánzárkát nem fognak kiutalni, abban biztos lehet. - veti még oda, majd dolga végeztével otthagy és visszaáll a helyére, tőled és a ketrectől is távol.
A fekák jól láthatóan gúnyosan vigyorognak feléd a lanyha és eredménytelen próbálkozásod nyugtázva majd újra egymással váltanak szót. A hólyagod kezd görcsbe húzódni, és fájdalmassá válni...
A percek pedig telnek, és senki nem közeledik a ketrec felé, hogy a kérésednek eleget tegyen. Hiába, Detroit a bűn városa mindig sok munkát ró a rendőrökre, a börtönök túlzsúfoltak, és naponta több ezer bűneset történik...

2010 december 19. vasárnap éjjel
Detroit – A rendőrőrsön.

Mikor megfenyeget, már akkor érzem, hogy ez bizony halálosan komoly, de amikor látom, hogy elkezdenek szervezkedni, akkor nem maradhatok tovább csöndben. Az inger a pisálásra pedig már csak megkoronázza ezt a páratlan estét.
"Istenem, mit tettem? Nem akadt volna ennél gyorsabb vég? Muszáj pisába fúlva megdögleni?! Adj erőt egy Királyhoz méltó halálhoz legalább!"
- Elnézést! Biztos úr!... Őőő...
Hirtelen agyalok, hogy mit lehetne mondani, valamivel ki kellene jutni, de engedni nem fognak. Kétségbeesetten nézek körbe, aztán hirtelen eszembe jut. Film persze, mi más!
"Telefon! Persze, egy telefonhoz mindenkinek joga van, addig is telik az idő. Nem tudom, hogy most vagy később, de valamikor biztos telefonálhatok és akkor már inkább most, mint később."
- Szeretnék telefonálni. Állítólag jogom van egyet telefonálni. Igen... És... És ezek itt nézze meg, most akarnak megölni... - biccentek a tömörülő feketék felé - és akkor már nem fogok tudni. Kaphatnék egy magánzárkát? Igazán hálás lennék. Tudja, nem szeretném itt szétfolyatni a beleimet, meg a jelentésben is biztos csúnyán mutatna így karácsony felé...
Hirtelen előveszem az ártatlan bárányka arcomat és könyörgő tekintettel bámulok a rendőr után, mert hogy hiszem, sőt tudom, hogy gyakorlatilag ezen múlik az életem.

2010 december 19. vasárnap éjjel
Detroit – A rendőrőrsön.

Abban a teremben amiben a ketrec van, csupán néhány íróasztal áll. Ezeknél folyamatos a kihallgatás, a panasztétel, a jegyzőkönyvek felvétele. Az egyik asztaltól aztán elmegy akivel az ottani rendőr foglalkozik és odaszól egy másiknak, aki nem messze tőle posztol, és néhány szót váltanak. Majd a szólított a ketrec felé indul.
- Casper! - szól be, és az egyik feka a Crips-ektől felemelkedik a priccsről. A tiszt kinyitja az ajtót. Mielőtt a feka kilépne rajta az rádnéz
- Készülj a halálra! – vakkantja oda majd kilép a ketrecből. Az őr bezár és az asztalhoz kíséri a csávót. A többi Crips öszébb tömörül, és halkan beszélgetni kezdenek. Szavukat nem érted, vagy hallod, de valahogy úgy érzed köze van hozzád a mozzanatnak. Tán a feszültség teszi, vagy hogy éppen már nem fázol s kiengedett a szervezeted a hidegtől, érzed hogy a hólyagod igen csak feszít...

2010 december 19. vasárnap éjjel 5:50
Detroit – A rendőrőrsön.

A köcsög 5.0-ásra már nem reagálok. Az ilyennek golyó kell. Sajnos nem most és nem én leszek, aki ezt véghez viszi.

...

Kezdek nagyon izzadni, mert egyetlen értelmes fejet sem látok a cellában, mocskos Crips szemetet viszont bőven. A buzis kék kendőjük és a csálé sapkájuk testközelből már nem olyan vicces. És miért izomagyú bálna mind? Lassan kezdem úgy érezni, hogy még a levegő vételem is túl feltűnő és ennél kisebbre már nem tudom összehúzni magam. Bámulok kifelé a rácson, hogy véletlenül se találkozzon mocsokkal a tekintetem, mert az instant halál. Arra persze fülelek, hogy mikor közeledik valaki. Na nem mintha lenne hova menekülni...

"Mocskos rendőrök, ne basszatok már ki velem! Legalább bűnös lennék, de szart se tettem! A sitten megrohadni dicsőség, de elvérezni az előzetesen nem kúl... Valaki jöjjön már a kurva életbe, nem akarok itt megpusztulni!"

2010 december 19. vasárnap éjjel 5:50
Detroit – A rendőrőrsön.

- Egy ilyesféle poén lehet hogy máskor ólmot érdemel – válaszol vissza hőzöngésedre.

A ketrecben nézelődsz, óvatoskodón, mert tudod hogy akár ez is kiválthat furcsa dolgokat, adott esetben „indokolatlan” agressziót is. Olyan tetkót, vagy öltözetet nem látsz akivel tudottan spanok lennétek ti Királyok. Viszont a fekák közt felfedezel olyanokat akik ugyanolyan bandajellel ékesek mint akik NB-t és a barátnőjét elkapták És az is feltűnik hogy néhányan a fekák közül össze-össze néznek, és feléd is igencsak többet pislognak. A feszültség egyre jobban növekszik. Benned, mert szorongatott helyzetbe kerülhetsz – hiszen már ababn is vagy némileg – a többiekben pedig telán pont azért mert érzik hogy itt akármi is megtörténhet.

2010 december 19. vasárnap éjjel 5:40
Detroit – A rendőrőrsön.

Fájdalmasan felkiáltva huppanok vissza a helyemre. Ingerem támadna megdörzsölni a fájós vállamat és aztán pofán verni a mocskot, de a bilincs rútul ellenáll.
- Hé! A Zsarukból kihagyták a humort? Születési rendellenesség?
"Hogy fúlnál bele a taknyodba."

...

Mint aki szívességet tesz, szépen leveszem a lábamat az asztalról és előre hajolva rákönyöklök. Végigolvasom a papírokat és kedvem lenne belekötni az elfogás körülményeibe, de aztán meggondolom magam. Nem lenne szerencsés tovább rontani a helyzetemen. Végül aláfirkantom, természetesen olyan aláírásom van, mint a nagymenő igazgatóknak, csak még jobb is. Aztán megint alám nyalábolnak, pedig tudok magamtól járni, ezt soha nem tagadtam. Engedelmesen sétálgatunk ismét, ezúttal a lakosztályom felé.

"Mi a faszom! Ennyi embert és niggert itt egy rakáson... Na ne már, hogy mindenkit most hoztak be! Akiket ide raknak, az már itt döglik meg?"
Besétálok a cellába és igyekszem a fekete saroktól legtávolabb, lehetőség szerint nem túl zsúfolt sarkot, de legalábbis falfelületet találni, aminek nekivethetem a hátam. Összehúzom magam és igyekszem láthatatlanná válni. Túl sok az ismeretlen rossz fiú és nem tudom ezek közül hányan tartoznak össze. Ha sokan ismerik egymást, azok egyértelműen bátrabbak és agresszívabbak lesznek. Na és persze vizslatom óvatosan, nem túl feltűnően a ruházatok színeit és a tetkókat. Azt levettem, hogy a niggerek kinyírnak, ha épp lehetőségük lesz rá, de talán akad itt néhány szövetséges bandatag az Isten és az 5.0-ások háta mögött, ha már Királyt nem zártak ide.
"Lehet, hogy örülnöm kéne, hogy nincsenek tele Latin Királlyal a cellák, de valahogy most kurva jól esne egy normális társaság."
Tervem a közeljövőre? Na az most nincs. Sajnos... Szerencsére? Ez nekem itt új terep.

2010 december 19. vasárnap éjjel 5:40
Detroit – A rendőrőrsön.

Felpattansz és a kéz ami a válladra fog csontorpogtatósan durván és keményen nyomvissza a székre
- Nem mész te innen sehova kisfiam! – morran rád a rendőr.

A visszatérő zsaru leteszi a pakkot amit hoz.
- Mr. Deleon, letenné a lábát kérem?! – szól hörrenőn, és türelmetlenül.
Majd lastromba véve a cuccaid belepakolja a dobozba. Aztán eléd tol néhány papírost és rájuk bök a megfelelő helyeken
- Írja elá ezeket. – és az adataiddal fejlécelt papírokon csak az elfogásod körülményei, és a cuccaid leltárja van. Egyik egy fénymásolat a személyidről.
Ha aláírtad, akkor a másik melléd lép és akarodra fogva állít fel
- Jöjjön – és nem tesznek rád bilincset. A másik rendőr a dobozt és a papírokat marja fel és megy utánatok.
A másik folyosón visznek végig, ami egy nagyobbacska térbe torkollik. Itt egy cellát látsz meg, benne vegyes színösszetételű morc arcokkal.
- Itt kényelembehelyezhet magát, amíg kihallgatják – löknek be és zárják rád az ajtót. A cella úgy ötször ötös lehet, és benne mindössze három priccs féle, amin többek is ülnek. A bentlévők nagyrésze álldogál, járká, vag a falat támassza. A sarokban egy börtönwécé, egybeépített csappal. A tekintetek végigvizslatnak, néhány feka felől nem épp megnyugtató pillantás is elér. A két zsaru aztán otthagy s eltűnnek a színről.

2010 december 19. vasárnap éjjel 5:20
Detroit – Otthon – Úton a sittre.

Szépen követem a biztos urakat, a morgolódással is felhagytam, mert már engem sem szórakoztat. Oké, ez nem egészen pontos így. Ennél nagyobb szarba már úgy se kerülhetek egykönnyen, úgyhogy amikor meglátom az órát, akkor azért eszembe jut, hogy rohadt késő van, vagyis már nem elég korán.
- Oh, nézd csak, így elszaladt már az idő? Hát nekem mennem kell. Köszönöm a vendéglátást, meg minden, legközelebb gyertek Ti hozzánk. - ezzel elkezdek felállni, persze tudom, hogy visszaültet és csak egy mosoly a válasz. De ezt leszámítva tényleg nem pattogok.

Leülök a szobában és mivel olyan szépen kérte, elkezdem kiüríteni a zsebeimet. Nem sok minden van benne. A lényegesek a gázspré, bicsak, mobil, tehát ami szükséges az élethez. Oké, van egy póttár is a fegyverhez, kérem az is kellhet még valamikor. A kendőm is a zsebemben szokott pihenni, félig kilógva, így az kerül először az asztalra és csak utána a korábban említett túlélő felszerelés. Ezt követően csupa apróságok: zsepi, rágó, némi szotyi maradvány és néhány dollár, amivel már nem tervezek senkit megvesztegetni.

A kérdésekre unottan kezdek válaszolni, majd ha már ilyen iszonyatosan érdeklődő, megtoldom néhány extra információval is:
- Vicente Deleon, mint az már korábban is kiderült. Ehh, itt Detroitban, hol máshol? Törzsgyökeres detroiti vagyok, nem látszik? Hogy mikor? 9/11 '94. Oké? És nem én ültem a repülőn. Egyiken sem. Anyám neve Sancha Valdez. És ha már itt tartunk a cipőméretem 7-es, a farkam meg 20 centi. Még valami?...

Mikor kimegy ellazulok kicsit, hátradőlök és felpakolom a lábam az asztalra. Így máris jobb!
"Remélem nincs több hülye kérdés."

2010 december 19. vasárnap éjjel 5:20
Detroit – Otthon – Úton Billyhez.


Hiába próbálsz hatni rájuk különböző szólamokkal a két zsaru nem nagyon törődik sirámaiddal, miközben bezsuppolnak.

A rendőrörs forgalma folyamatos, ezt jól megfigyelheted a széken üldögélve. Meglátsz egy órát az egyik falon is.
Aztán egy idő múlva nyílik az ajtó és kijön rajta a másik fickó Kezében egy köteg papíros. A másik felállít a krodnál fogva és elindulnak veled hátra a folyosón. Egy üres szobába visznek be, amiben az össze berendezés egy asztal és két szék. Az egyik sarokban egy kamerát látsz még meg a plafon alatt. Leültetnek az egyikre és leveszik rólad a bilincset. A papírköteg az asztal másik oldalára kerül, ahova leül a zsaru.
- Pakoljon ki mindent a zsebeiből – szól rád. A másik az ajtó közelében támasztja a falat.

Az asztalra kipakolt cuccaidhoz nem nyúlnak egyelőre. A férfi kérdezgetni kezd. Az adataiddal kezdi úgymint név, születési hely, és idő, anyád neve, lakcímed. Majd eztán kéri el a személyid, amivel egyezteti a bediktáltakat.
- Rendben Mr. Deleon. - mondja és feláll
- A holmijait hagyja az asztalon - szól majd a papírosokkal és az személyiddel együtt kimegy.

Nemsokára visszajön. A papírokon kívül egy papírdoboz van nála....

2010 december 19. vasárnap éjjel…..
Detroit – Otthon – Úton Billyhez.

Teszem amit mondanak, nincs más választásom.
"Mi a halálért ugrottak nekem? Látták volna a fegyvert? Áh, az kizárt. Csak nem lopott a járgány? Csak nem lehettek ekkora faszok..."
- Hé! Óvatosan, törékeny vagyok, oké? Hé, a karom! Illetéktelen? És ha lenne fegyvertartási engedélyem? Meg se nézted, hogy van-e! Na nee, a kocsilopást aztán végképp nem kened rám! Hé, ne törd már el a karom! Kennedyt se én öltem meg!
"Mégis ekkora faszok voltak. Nem hiszem el!"
És persze sorolja a jogaimat, tisztára mint egy szar filmben.
- Kitörölhetem a seggem a jogaimmal...
"Hát legalább a fejemet nem verték be a kocsiba, ez is valami..."
Idegesen, de teljes csöndben zötykölődök a lelkiismeretes 5.0-ásokkal a kocsi hátuljában. Ahogy elterveztem, nem fogok egy szót se szólni. Szépen, engedelmesen megyek velük és lesz ami lesz. Aztán majd az ügyvéd elmondja, hogy hogyan állunk.
"Borítékolom: szarul."
Utánanézek annak a mázlistának, aki már távozik, ügyvéddel.
"Szerencsés barom. Nem akarsz cserélni?"
Szépen leülök és jó kisfiú leszek. Felnézek a mellettem posztoló zsarura. Most hirtelen még csak hangzatos mondat sem jut eszembe. Pedig hozzávágnék szívesen valamit.