Kutya-bőr - Marion Byrd meséje

2010. december 21. Szerda 15:55
Detroit – A városban

Engem is megtör Curtis bácsi megtörése, hogy csalódást okoztam neki, hogy hidegen eltaszítottam magamtól - vagy jobb hasonlattal élve a segítő kézbe martam. Öngyűlöletem újra felcsap, testtartásom is görnyedtebbé válik, kapucnim alatt pedig szinte elveszek, úgy takarnám magam a világ - s önmagam elől is, de csak mikor az a szomorú pillantás eltűnik a hátamból.
"Összetörtelek. Csalódást okoztam. Elrontottam az ünnepeid és a reményeid... de a te érdekedben és Brendáéban. Maradj távol... nem vagyok már az a Marion, aki pár napja voltam. Nem vagyok többé az unokahúgod. Sosem fogod megérteni és sosem fogod elfogadni, de ez volt helyénvaló."

Furcsamód a keserűségem nem tart soká, ahogy gondolataimban lerendezem a dolgot - bácsikámék érdekeit kell néznem, s azt tettem, ami nekik valójában a legjobb. És legfőképp közelebb kerültem hozzá, hogy végre hazajussak...

A Tipo látványára azonban megborzongok, ahogy az ismerős minta feltűnik. A paranoia hullámokban tör rám...
"A Valaki... az Álmok... nem szabad! Még nem lenne esélyem ellene! És bármit... bármit megtehet... velem, amíg nem vagyok Érinthetetlen... és így, hogy tudja, mert biztosan tudja hogy Bernardo... "kutyája" lettem... meg is fog tenni bármit. Aligha vonszolna a Hercegatyaúristen elé kérelmek sorával. De nem kattan le...."

Persze ott a lehetőség, hogy Bernardo figyeltet, de ezt hamar elvetem - akkor Selene sündörögne itt. A taxihívás után a felszolglónak csak biccentve köszönően, simán, feketén hagyott kávémat kortyolgatva kisandítok - még mindig figyelnek a kocsiból - s eszembe villannak a Gazda szavai és velük együtt újabb pánikszerű paranoia hullámok - no meg a sóvárgás is rám tör újra.
"Nosferatu. Kémek. Bárkit és bármit felhasználnak kémkedni, embert, állatot, g... ghoult. Mi a fene az a ghoul?"

A taxi pedig gyanúsan hamar ideér...
"Véletlenek nincsenek..."

Felhörpintem a kávé maradékát és némi borravalóval megtoldva árát az asztalon hagyom... gyanakodva méregetve a taxit, ellenőrizve ugyanaz a taxitársaság-e, amit hívtam. Ha - és csak akkor ha - stimmel a taxitársaság, akkor indulok el sürgető léptekkel a kocsi felé... és ha a taxisofőrtől nem jönnek nyugtalanító sugallatok, be is szállok, de közel maradok az ajtóhoz, hogy ha kell, kiugorhassak akár a száguldó kocsiból is. Igyekszem nem mutatni gyanakvásom és nyugtalanságom, majd bemondom a címet - még a fecnire sincs szükségem.

Jól és alaposan megfigyelem mind a sofőrt, mind az útvonalat és legfőképp, hogy nem követ-e minket a rothadó koponyás Tipo... és készen állok menekülni, vagy harcolni, ha muszáj...
"Amíg az est le nem száll, alszanak... mint a Mester..." Újra hiányérzet és különös ambivalencia jut eszembe, mikor ágyán s egyben sírján ültem. "Tehát nem Ragadozók, nem lehet Shaffer... ha pedig emberek űznének, akik a szemeik nos, Marion... akkor ne feledd a vér erejét és a törvényeket. Akkor megölhetem őket... és túlélhetem... legalább egy szikrányi esély van rá. De... ne áltasd magad, Marion. Vérszolgák is lehetnek, mint te! Shaffer kutyái, az ő vérével! Ez lenne a... ghoul? Affene... csak jussunk el az Erdőig, minél gyorsabban!!!"

2010. december 21. Szerda 15:55
Detroit – A birtokon.

Curtis bácsid megrökönyödve néz rád.
- De Marion!! - kezdene a lelkedre beszélni, de hagyja hogy ellépj tőle. Nem lép utánad, és szavaidra is csak fejet ingat szomorúan, egyre bánatosabb arccal. S hogy elköszönsz, karácsonyt kívánva összetörten néz utánad. Tekintetét hosszan a hátadban érzed, de nem megy utánad. S hogy távolodsz, a járdaszegélynél kicsit távolabb meglátsz egy metálkék tipo-t, oldalán egy lemálló húsú koponya képével, amivel – rádöbbensz – ma már többször is találkoztál miközben róttad a köröket, hogy az ügyeket elintézd. S bár a kocsi összes ablaka sötétített esküdni mernél rá, hogy odabentről téged figyel valaki (vagy valakik?!).

A kúton leülsz és kávét rendelsz. A lányka kézségesen és hamar eléd is teszi a gőzölgő és majdnem fekete folyadékot, kis tartókákban a cukrot és a tejszínt is. Majd otthagy. Az ablakon kinézve megint meglátod a metálkék járgányt, a pihenő egyik távolabbi helyén rostokol. A vezetőoldali ablaka résnyire lehúzva, s vaskos füstpamacs hagyja el a légterét és emelkedik fel a szél hátán.

A taxit megrendelve alig marad időd meginni a kávét, olyan gyorsan megérkezik a kocsi. Legalábbis közvetlen a kávézó elé áll meg egy üres jelzésű és várakozik....

2010. december 21. Szerda 13:24 – 15:34
Detroit – A birtokon. - A városban

Sürgölődésem közben sajnálatomra eszembe villan a nyár -ha már most ilyen kibírhatatlanul hosszúnak ígérkeznek a nappalok, hogy fogom elviselni nyárközép idejét? Yule velem lesz, a nyári erdő, Damien és a többi paripa... de a Gazda... alig láthatom majd...
Előre idegesség és bánat facsarja amúgy is a hiányérzettől és sóvárgástól tépett szívem, de a kisfarkasról kellően gondoskodok és eleget foglalkozom vele - remélem nem kell túl sokáig távol lennem tőle... és Tőle.
Újra ellenőrzöm megvan-e minden, dugi rejtekhelyeket is készítek a készpénznek táskámban és ruháimban, majd nekivágok elhagyni a Birtokot - új és igazi Otthonom.
Nyugtalanít a szorongás, ami rám tör, hogy vajon a szezám kitárul-e visszaérkezésemkor is, de elhessegetem ezeket a gondolatokat - meg fogom oldani a bejutást. Mindenképp. Némileg hálásan szusszanok fel, mikor a kocsi beindul végre, ezúttal az ablakokat leeregetem, amíg a menetszél hidege túlságosan le nem fagyasztja képem, s csak aztán húzom fel őket, bár a nikotinszag már jelentősen gyengült a kárpitból de helyette ott van - legalább is számomra... Morana szaga, ami újabb szívfacsaró keserűséggel tölt el.
A város látképe a szürkésfeketeséggel, a mosogatólé-színű éggel, a barnás latyakká olvadt és taposott, olajtócsás hóval egészen lehangoló, azaz a maga morbid módján még passzol is hangulatomhoz. Igyekszek nem kapkodni, gondosan vezetni - bár szívem szerint száguldanék, mint az őrült, eszem maradéka emlékeztet, hogy nyugodtabb tempóban hamarabb és problémamentesebben hazaérhetek Hozzá.

A banki ügyintézés idegőrlő, és én is ingerültebb vagyok, de a megszokott sztoikus nyugalommal tűröm - öröm az ürömben, hogy ha ezt letudom, legalább egy jó ideig nem lesz szükségem a börokrácia fogaskerekei közt őrlődni. Aláírom a szükséges papírokat, a pénzt megkérem, hogy borítékokba tegye az ügyintéző - diszkréten, majd azokat táskám és zsebeim rejtekére dugom. Nem mintha jelenleg sokat számítana nekem a pénz - akár toprongyos hontalanként is ellennék az erdőben, azt kajálva, amit az állatok meghagynak, akkor is az lenne az Otthonom, és akkor is vele lehetnék...

Kellemes meglepetés az is, hogy nagybácsim házon kívül van. Ugyan mire odaérek, a kocsira igencsak ráférne egy mosás a latyaktenger sötét pettyei után, csak a legszükségesebbeket tudom le az alkalmazottal, akit sikerül elkapnom s már indulnék is a benzinkút büféje felé... amikor is a dudaszó a lelket is kiijeszti belőlem egy pillanatra. Hátra se kell sandítanom, tudom jól, hogy Curtis bácsi az... gyomrom görcsbe rándul, ahogy kiabál kétségbeesetten, fáj látni, mennyire megviselt...
"Az ember a legkegyetlenebb állat Marion. Te is az vagy... és most piszkosul kegyetlennek is kell lenni... vele és magammal is..."

Hagyom, hogy átöleljen bácsikám, de ölelésem hideg és távolságtartó, gondolataimat próbálom összeszedni.
- Tényleg elutazom, Curt bácsi. Meg kell értenetek. Morana halála után...
Hangom és tekintetem fájdalommal telik meg, de egy pillantással és fejem ingatásával jelzem, hogy eszem ágában sincs beszélni róüla, hogy halt meg....
- Szükségem van egy kis pihenésre. Messze ettől az átokverte várostól, mindentől, ami rá emlékeztet.

Mikor a kocsi felé terelgetne, nem hagyom magam, fejem ingatom újra. Hiába szeretem és sajnálom őket, ösztöneim számára idegesítő és dühítő akadály most nagybátyám - köztem és Közte közt - s maradék józan eszemmel is tudom, hogy minél inkább elidegenedek tőle, annál nagyobb biztonságban lesz. Hangom ezúttal határozottabbá és hangosabbá is válik.

- Nem. Sajnálom, de már elintéztem mindent. Szép helyre utazok, arra van most szükségem, nem pátyolgatásra. És sietnem kell.
Majd kissé megenyhülten folytatom...
- Ne haragudjatok... nem akarok beszélni róla. Baleset volt és az én hibám...
Újra fájdalom szökik üres tekintetembe és igyekszek határozott léptekkel eltávolodni tőle, ha követne, kezemmel is jelezve, hogy ne tegye.
- ... De rendbejövök, ígérem és köszönöm a törődést, de nekem csak pihenésre van szükségem. Messze a várostól és messze mindentől, tőletek is. Kérlek, ne keressetek. Hagyjatok békén. Ahogy ígértem is, majd jelentkezem, ha készen állok rá.
"Soha nem fogok újra jelentkezni... drága jó Curtis bácsi, könyörtelen leszek, mert annak kell lennem."
- Ne haragudjatok, hogy elcsesztem az ünnepeket. Add át Brendának üdvözletem és boldog karácsonyt.

Majd elindulok határozott léptekkel - minél hamarabb el akarok tűnni a szeme elől. El az életéből... és vissza az Erdőbe, Yule-hoz, a Gazdához...


Ha sikerül lelépnem, akkor irány egy vezetékes telefon meg egy gépi kávé, és taxit hívnék. Minél hamarabb haza kell érnem...

2010. december 21. Szerda 13:24 – 15:34
Detroit – A birtokon. - A városban

Bernardo könyvespolcain végigfuttatod a tekinteted, és nem kapsz átfogó képet az ízléséről. Látsz ott szépirodalmat éppúgy ahogy szakkönyveket a közgazdaság, az építőipar, matematika, de fizika tárgyköréből is. Akadnak újnak tűnő könyvek, de egészen régi kiadásúak is, amelyek így ránézésre is tudod dollár ezreket érhetnek. Az egyik polcon egy kissé viseletes Szent Bibliát is megpillantasz...
…

Yule apró sárga foltot hagy maga után a hóban egy idő után...
…

Ébredés után gondoskodsz magatokról. A kicsi dolgot is intéz odakint, s jó étvággyal tünteti el a tányérból az ételt is. Az óra kora délutánt mutat, s ahogy a türelmetlenséged nő, rájössz még szerencséd van, hogy nem nyár van, mert sokkal tovább kellene várnod a sötétedésre....
Szükségleteidet kielégíted, ahogyan a kicsiét is, majd összekészülsz, és bezárva a házat elhagyod azt. A sorompó helyén valóban kapu áll, s látod amint a kapu folytatásaként néhány méternyi kerítés is húzódik beljebb a fák, bokrok közt. A kapu feltárul ahogy megnyomod a nyitó gombját, s mikor kimész néhány perc múlva szép lassan bezárja a hidraulikus kar. Fura félelmes érzés kerít hatalmába egy pillanatra. Vajon a kapu befelé is engedni fog?! Ehhez társul a szinte leküzdhetetlen vágy, hogy máris azonnal visszarohanj, nem csak azért hogy Mellette légy, hanem hogy ellenőrizd minden rendben van-e, hogy biztonságban pihenhet-e Ő....

A kocsi ugyanott van ahol hagytad. Viszonylag keveset kell vele szenvedned, hogy elinduljon. A gps-t bekapcsolva leolvasod a címet, s fel is jegyzed, hogy el ne feledd mit kell majd mondanod a taxisnak.
A városfelé haladva egyre feketébb az. A hullott hó, magábaroskadt szürke dombokként olvadozik járda és úttestszegély szerte. A nap csak néha bukkan ki a sokasodó, nagy, nehéz, döglöttegér-szürke fellegek között. Éjszaka megint esni fog talán...
A bank előtt leparkolsz, majd bemész. A kedves ügyintéző valóban értetlen és tán kissé tolakodó mód teszi fel a kérdéseit a számlád megszüntetése miatt, amikre mind, magadhoz mérten magabiztos válaszokat sikerül adnod. Végül aláírod amiket kell, s leszámolja eléd a készpénzt. Távozol is, nem húzva az időt. Három és félezer dollárral lettél „vastagabb”.

Nagybácsid telephelye a következő uticélod. Az órádra nézve megállapítod, hogy még javában nyitva vannak. Odaérve úgy tűnik szerencséd van. A nagybácsid kocsiját nem látod sehol. Így behajtasz, és leadod a kocsit az egyik alkalmazottnak, néhány mondat kiséretében. Aztán kifelé indulsz, a közeli kút presszójának irányába. Alig mész vagy ötven-száz métert mikor dudaszó harsan tőled nem messze, és fék sikolt bele a forgalom monoton zajába. A nagybácsid kocsija satuzott s hajtott is fel kicsit a járdára. A kocsisorban ezzel némi fennakadást okoz, de nem nagyon érdekli úgy látszik. Kipattan a kocsiból, és feléd indul megkerülve azt
- Marion!!- kiált rád. Arca sápadt, nyúzott, többnapos borosta díszeleg rajta. Hozzád érve megragad és magához húzva átölel. - Marion! Azt hittük tényleg itthagysz minket! - mondja s némi megkönnyebbülést érzel a hangjából ki.
- Gyere, szállj be – enged el, de csak annyira hogy a válladnál fogva terelgessen a kocsijához.
- Brenda teljesen kikészült. Haza kell jönnöd, és elmondani mi történt! - lépne vissza veled a kocsihoz, tolakodna bele a létedbe, tépne el Bernardotól...

2010 december 21 Szerda......
Detroit – A birtokon.

Szinte kapaszkodok a kigabalyított farkasba, mikor végre nekem szenteli a figyelmét, de az én figyelmem megosztott. A holtnak tűnő Gazda látványa megbabonáz és komorsággal tölt el egyben.
"Nem.... nem álmodsz... ezen én sem segíthetek... de talán... talán egyszer..."
Ügyelek rá azonban, hogy a kis farkasra jó érzések ragadjanak - hogy biztonságos, jó érzeteket küldjek felé.

Bernadro szobájának sivársága nem töltene el kényelmetlenséggel, már ha nem volna az egész ház túlságosan kriptaszerű. Nem sokat vacakolok itt, holmijaiba se túrok bele - a könyvek gerincére vetek csak egy pillantást, hogy miféle az ízlése, és ruhát szedek neki - de nem kutakodom. Egyelőre a pincekulcsot viszont a ruhakupaccal egyetemben magammal viszem, hogy a helyére tegyem miután a ruhakupac a pincébe került.

A kis jószág kíváncsisága és lassan kibontakozó kötődése jó érzéssel tölt el, legalább mosolyt csal rám bohósága, na meg igyekszem kifárasztani. Úgy látom, jóféle táp van neki, meg is ismertetem tálkájával, s mikor el akarja rejteni, határozott 'nemmel' tekintetemben hosszan a a szemébe nézek és fegyelmezőn morranok rá; a hűtőbe teszem lefedve a maradékokat - meg kell tanulnia, hogy ne csináljon totális rendetlenséget idebenn, ami hosszú leckének ígérkezik neki, s nekem is. Amikor persze nyomomba szegődik és felfedezi a szagokat, bátorítóan hagyom, sokszor felkapva, hozzádörgölve arcom, egyelőre még név nélkül becézgetve.

Álmatlan rövid hánykolódásom után miután elkereszteltem a magam módján a kicsit, természetesen nem engedem, hogy Yule szétkapja a kártyalapot, finoman az ágyra nyomom...
- Nem Yule. Kártyát nem rágunk.

Odakinn a hajnali hidegben vacogva hagyom, hogy körbecikázzon, miközben borongósságom és vissza-visszatérő gondolataim a Gazdára terelődnek, míg a formátlan és hidegtől dermedt ujjaim az ajándékot hajtogatják. Felpillantok, mikor a Fekete Alfa kissé megfegyelmezi a kicsit, de nem szólok bele - új módokon kell megtanulnia a hierarchiát, és ebben az Erdei Szellem még segítségemre is van. Gondoskodón hagyom, hogy nálam keressen vigaszt Yule, bár félkész origamimat nem hagyom, hogy megkóstolja. Mindenképp szeretném rávenni, bátorítani, hogy elvégezze a dolgát - inkább itt, mint odabenn - s ha megteszi, dicséretet is kap érte bőséggel, nevén szólítgatom, hogy megszokja azt. Bár réveteg, félálomszerű állapotban vagyok most, ahogy a Gazda megmondta, hatalmas segítség nekem a kis Yule, a Sorsfordító, a Leghosszabb Éjszaka áldomása - a stabil pont és a felelősség az új életemben, míg Bernardo... holtan hever...

Újra a kulcskarikáért megyünk s újra a pince. Finoman, szeretetteljesen helyezem le a papírhiúzt a kupacra, Bernardo egyre "természetesebben" torz arcát simítva...
"Nem tudom máshogy kifejezni, Gazda... de tudom, hogy megérted. Tudom, hogy megértesz, tán egyedül te a földkerekségen. Köszönök mindent. Az Embertől rettegő Vadkutya elérte az Erdőt, hogy farkassá váljék, nem Kutya már, de nem is Farkas még..."
Az ölemben tartott Yule-ra sodródik pillantásom, szeretettelin közelebb húzom magamhoz és egyben a Gazdához is....
"Testvérekre s otthonra leltem általad. De még meg kell értenem a szimbólumokat. Fivérek, számok, a Jó Ember... mert hajóm révbe ért már, de a kép mégsem áll össze teljesen. Talán nem is számít. Álmodj, kérlek, s jöjjön el hamar az este... s akkor nem is számít majd..."

...

Álomtalan mélység nyel magába a kimerültség hatására - álomtalan, mint a Gazdáé - ám Yule ébreszt a meleg, mégis számomra már örökkön szomorkás napfény sugaraiban csillogó bundával. Hozzádörgölőzök újra, s megpróbálom kiolvasni mit kíván - ha éhes vagy szomjas, akkor a konyhába megyünk először, ha látom, hogy dolgát kéne végeznie, akkor ki a házból, de mindkettőre sor fog kerülni. Magam is eszem-iszom - a borból azonban csak egy kortynyit, ugyanis vezetnem kell még ma. Ezúttal arra is figyelek, hogy előbb én egyek, csak utána kapjon a kicsi; Yule lassan abba a korba él, amikor már meg kell tanulnia, ki a vezér - aki gondoskodik is róla.
A hiányérzet megőrjít; tegnap, nappal - egy évezreddel ezelőtt, ahogy érzem - azt hittem, ez a furcsa sóvárgó hiány rosszabb már nem is lehetne, de tévedtem. Átkozom a napot, türelmetlenül figyelem az órát, de dacolnom kell a várakozás-érzettel; gondoskodnom kell a farkasról és elintézni mindent, ami a feladatom.
Feladatok. Teendők. Yule, ez az igazi kis csoda, az új élet s az új remények szimbóluma a nap fényétől mauzóleummá vált házban. Míg letudom a szükségleteket, megtisztálkodok, felöltözök s magamhoz veszem a szükséges holmikat (főként a szokásosokat és amiket Bernardo rámbízott), igyekszem a lehető legjobban lefoglalni, hiszen amíg el nem intézem a teendőket, nem vihetem magammal, így készülődés közben is hajtom kicsit, hogy elfáradjon, s addig is élvezem közelségét - ám a mardosó űr, a hiány és a várakozás így sem szűnik.

Ha összekészültem, sietősen bezárom a házat, fájó szívvel hagyva magára mindkét lakóját, hogy átvágjak Curt bácsi kocsija felé, ahol ha minden igaz, már kapu van, s nálam a kapunyitó. A GPS-ből megnézem majd, milyen címet lesz a legcélszerűbb mondanom, ha taxival visszatérek majd, s bár jó a memóriám, fel is firkálom egy cetlire. A kocsi jó állapotban volt, így remélhetőleg nem kell túl sok nyaggatás neki, hogy beinduljon. A bávatag napfényben a város romos részei még inkább szomorkásnak tűnnek, türelmetlenné válok, mihamarabb vissza akarok térni - Hozzá, hogy álomtalan álmát vigyázzam, Yule-hoz, hogy gondoskodjak róla, az Erdőhöz... ahová tartozom.

Első úticélom a bank lenne, ahol megszüntetném a számlámat és felvenném a maradék pénzem. Jó előre felkészülök rá, hogy magamhoz képest határozottan bánjak a hivatalnokkal, hogy nem, nem érdekelnek az új lehetőségek, nem, nem a bankjukkal vagyok elégedetlen, hogy nem, nem bánom, hogy így veszítek a kamatból - reményeim szerint minél hamarabb letudnám az egészet: számlát megszüntetni, megtakarítást felvenni, nyomot sem hagyni - s nem gondolni rá, hogy mindeközben valami szörnyek valahol pontosan tudják útvonalamat a chipem által. Csak robotként tenni a dolgom, míg a külvilág egyre idegenebb forgataga zúg köröttem, s a robot-maszk mögött nincs más, csak szomorú sóvárgás, türelmetlen várakozás és pokoli hiányérzet.

A második utam majdnagybátyám autókereskedéséhez vezetne... remélhetőleg addigra már zárva lesz, de ha nem, igyekszem úgy időzíteni, mikor szünetelni szokott. Nem akarok vele találkozni, így ha kell, kivárok... csak szépen GPS-szel, kulcsokkal, mindennel együtt otthagynám a járgányt, ha még nyitva a placc, akkor az alkalmazottaival üzenni, hogy visszahoztam a kocsit, s ezután terveim szerint egy közeli autósbüfébe bevenni magam és egy kávé mellett taxit hívni, hogy minél hamarabb visszatérhessek az Erdőbe. Hozzá...
Hátrahagyni a múltat, immár véglegesen.

2010 december 21 Szerda......
Detroit – A birtokon.

A fekete farkas hagyja hogy megsimítsd, szagodtól nem idegenkedik.

Leülsz Bernardo mellé. A kis kölyök felnéz rád, ám nem sokat foglalkozik veled. Jobban leköti a pulcsitól való meghámozása Bernardonak. Az öledbe veszed, kibogozva a pamutszálak közül, s ekkor már rád is figyel. Felágaskodik az öledben és az állad, ajkad széleit kezdi el nyalogatni picike, forró és rózsás nyelvecskéjével, miközben nyüszögö hangokat hallat.
Bernardo arcát megsimítod és kezed lehunyt pilláin nyugtatod. Szavaidra nem érkezik sem felelet, se meg nem mozdul.

Felfelé indulsz aztán a ruháit megkeresni. Fent a saját szobáddal szembeni ajtó előtt mondta neked, hogy az az ő szobája. Így benyitsz. A helység valamivel nagyobb mint a te szobád. A berendezése a földszinti helységekhez képest szinte puritánnak tűnik. Mellőz minden hivalkodást, és kényelmet. A célszerűség és a praktikum a jellemző. Egy íróasztal székkel, egy iratszekrény, egy fotel, néhány könyvszekrény mindösszes berendezése. Az egyik innen nyíló ajtó mögött egy pirinyó fürdő, a másik mögött egy gardrob van. Keresel neki ruhákat, amikkel visszatérsz a pincébe. Lepakolod, majd újra magárahagyod. A pincébe vezető ajtóhoz is találsz kulcsot a karikán, s rájössz, hogy a házból csakis kulccsal tudsz oda bejutni, mivel az ajtón kilincs nincs.

Megzuhanyzol, és tiszta ruhát öltesz. A kis farkas mindenhova követ ha leteszed, bár gyakorta elkalandozik kiváncsian hancúrozva mindennel. A konyhában találsz tejet, illetve macskaeledelt, konzervest és száraztápot is, méghozzá a legjobb, prémium minőségűt, ami valódi húsból készült adalékanyagok nélkül. A kicsi kiváncsian szagol bele a tálba, majd jóétvággyal neki is lát. Nem eszik sokat, majd végezvén a tálkát megpróbálja elrejteni. Orrával, mancsával tologatja, sőt elásni is megpróbálja....

Az ágyba heveredsz az új társaddal együtt, aki melléd gömbölyödik és nem telik bele, csak néhány perc szemei lecsukódnak és egyenletes szuszogása hallatszik aztán. Mikor a nevét kimondod hangosan. Álmosan kinyitja a szemét és rádnéz fülét felhegyezi, majd újra behunyja a szemét. Mikor felkelsz a kártyát elővenni, újra rádnéz kiváncsian de továbbra is összegömölyödve fekszik. Akkor mozdul csak meg mikor a homlokához érinted a kártyalapot. Megpróbálja a fogával elkapni...

Levonultok, bár a kicsinek nem sok kedve van. Odakint kicsit tétovázik ahogy körülnéz. Végül szimatot fog és megindul egy irányba céltudatosan, és egyre gyorsabban. Nem megy messzire csak egy közeli bokorhoz, aminek a tövében ott fekszik a gyönyörű fekete jószág. A kicsi udvarolni kezd neki, mire a felnőtt finoman, de meglehetős tekintéllyel a pofájába harap. A kicsi felnyüsszen, majd alázatos testhelyzetben eltávolodik végül visszafut hozzád.

A meghajtogatott hiúzzal együtt lemész újra a pincébe, és megsimítod Bernardot. A művedet a ruhakupacon hagyva aztán bezárod és vissza felmész a szobádba. A kis farkas ismét kényelmesen elhelyezkedik, és hamarosan elalszik. Az elmúlt éj történései lassan elhalványulnak benned, és a fáradtság végül téged is bekebelez.

Különös melegséget érzel az arcodon, és érdes puhaságot mi nedves foltokat hagyva bőrödön, alaposan végighaladva szinte minden négyzetcentit megtisztít. Mellkasodon érzed amint fészkelődés kél, s elnyúlik rajtad egy aprócska test, mi meleg és puha. S ha felénézel Yule fekete pofijával találod szemközt magad, amint elnyílt, vigyorgó ajkakkal mered rád. Az ablakból verőfény árad befelé.

2010 december 21 Szerda hajnal….
Detroit – A birtokon.

- Rendben. Köszönöm. Úgy lesz.
Felelem még, mikor átveszem a kapunyitót - továbbra sem vagyok olyan állapotban hogy belegondoljak hogy teremhetnek új dolgok a birtokon ilyen rövid idő alatt. Megjegyzem a kulcs-dolgot is és hosszan nézek utána egy ideig, mikor visszafelé indul.

...

Örülök, hogy Darius is jó természetűnek bizonyul, hagyom, hogy kezem csócsálgassa. A lovak leszerszámozása, csutakolása, szőrük kikefélése, barátságosságuk és jókedvük valamennyire kiráz a sokkból végre; segít, hogy legalább egy időre visszazárjam a tudatküszöböm pinceajtaja mögé a tomboló vihart. Ahogy végzek a munkával és a kölyökre gondolok meg a Gazdára visszaúton, aki a napkelte fénye alatt álomtalanul hever talán valahol a házban, ahogy megpillantom Apafarkast a ház előtt ésahogy összekaparom a tennivalókat gondolatban, úgy szedegetem össze morzsánként széthullott darabjaimat, bár ebből a kirakósból már sosem fog a régi kép kirakódni, és nem is akarom, hogy így legyen. A fekete, jókedvűnek tűnő ordashoz odalépek, megszimatoltatom vele magam - bár már rég érezhette, hogy a lovaktól jövök.
- Rendben lesz a kicsid. Vigyázok rá, ígérem...
Súgom neki, és tán bundájába is simítok, ha hagyja; hadd vigyek ismerős szagot a kölyöknek a talán ismeretlen szagokkal teli házba.

A csend újra komorsággal tölt el; ott dörömböl máris a hiányérzet, valami furcsa szorongás férkőzik belém, amiért ilyen nehézkes, néma búskomorság üli meg a nappali házat így, hogy Eva sincs itt szöszmötölni és a kölyköt sem hallom egyelőre. Mikor aztán meghallom végre, a hang irányába indulok, keresem a forrását... odalentről jön a halvány fény felől. Aggodalmasan és komoran indulok lefelé a lépcsőfokokon, a fémfalakat egyáltalán nem tartom bizalomgerjesztőnek. Majd meglátom az ablaktalan, sivár hálószobát; az állatemberként heverő mozdulatlan Gazdát és a Kölyköt, aki épp a pulóverétől próbálja megszabadítani. Egy ideig némán nézem a látképet, még fogadott "unokahúgom" bűbájos játékossága sem oszlatja el azokat a fejem fölé gyűlő sötét fellegeket. Eszembe villan, ahogy a detroiti közkórházban betöltött rövid, ám annál kínosabb pályafutásom során mennyiszer néztem meg a halottakat, a dunsztba zárt szöveteket és halvaszülötteket, magam sem tudom, milyen indíttatásból már.
"Csend. Ez nem hálószoba. Ez egy kripta... mikor lemegy a nap, megelevenedik a ház, ahogy a kísértetházak éjjelente, s mikor a hajnal eloszlatja az éjszakát... sírhellyé lesz ez is. Bernardo... a Gazda... vajon hány nappalon át hever így? Halottan..."
Megrendít a gondolat, hiába tudom, hogy mire bealkonyul, újra ugyanaz lesz. Leülök mellé, a farkaskölyköt magamhoz húzom - és a pulóver pamutszálaiból is kigabalyítom, mielőtt nagyon beletekeredne, ölbe veszem, simogatom... majd óvatosan megsimítom a Gazda élettelen, macskaszerűen torz arcát is és homlokát is, lehunyt szemén tartva egy ideig csonka bal kezem...
- Álmodj... Álmodj újra... mintha... aludnál. Mintha csak... aludnál...
Szólok halkan, megtörve a csöndet. De akad még tennivalóm, és a nappal jelenleg még rövidebb, mint az éjszaka, így elszakadok a látványtól végül, és ölemben a még nevenincs kislánnyal kifelé indulok.
Aztán megpróbálom felderíteni, hol tarthatja a ruháit... és ha meglelem, szedek neki újakat, majd visszalépdelek és leteszem az éjjeli szekrényére, a kislámpa mellé az időközben valószínűleg kissé meggyűrődött friss ruhakupacot. Kifelé menet becsukom az ajtókat. A házat se felejtem el bezárni, egyelőre belülről...

Letudom aztán a tisztálkodást meg a szükségleteket, az átöltözést, az evést-ivást, a Kölyköt mindvégig magamnál tartva, hogy szokja a társaságom, hogy vigyázzak rá, hogy játszadozzak vele, hogy kiismerjem kicsit...
- Sírrablónak azért csak nem hívhatlak... mi a neved, kicsike?
És persze őt is kiszolgálom, vízzel, meg ha akad, akkor tejjel és aprított hússal - nem hinném, hogy kölyökkutya-tápot találnék itt... majd vennem kell, kiegészítőnek.

Elaludnék kis védencemmel, de nehezen jön szememre álom... besötétítem a szobát hogy kizárjam a napfényt. Nevet kell neki találnom... és Bernardo se hagy nyugodni, ahogy holtan fekszik, és Morana sírja, és még annyi minden kavarog bennem.
"A leghosszabb éjszaka. Téli napforduló. Yule..."
- Yule? Yule...
Szólok a kisfarkasnak... persze neki aligha számít, milyen néven lesz szólongatva, de úgy érzem, ez elég sokmindent kifejezne. A változást, a sors kerekét, az elmúlt éjszaka emlékét... tarotpaklimból előkeresek aztán egy lapot, és homlokához érintem. Majd mikor visszateszem a pakliba és el is zárom a csomagba, kezembe kerül az origamipapír csomagom is.
Bár már ténylegesen minden tekintetben túlságosan is kimerült vagyok, újra felkerekedek, és a kisfarkassal meg egy-két lappal megindulok a ház elé, csak magamra terítve a kabátom... hogy odakinn elvégezhesse a dolgát... míg én hajtogatok a sírrá lett ház ajtajában ücsörögve.

Aztán bezárom a házat, és mielőtt visszatérnék Yule-al álomba dőlni, még egyszer leosonok a Gazda sírszerű hálójába... hogy újra megsimítsam arcát, és a ruhakupac tetején hagyjam az elkészült papírhiúzt...

2010 december 21 Szerda hajnal….
Detroit – A birtokon.


- A sorompóig hozhat a kocsi. Azaz, ott már kapu van. – s észbe kapva a zsebébe nyúl, és egy nyomógombos dobozkát vesz elő. - Ahol előszőr bejöttél - pontosítja a dolgot egészen.
- Ezzel nyithatod. A kulcsom pedig vidd el mikor elmész, és zárj be alaposan. – mondja még. - A zárban lesz. – teszi hozzá, s végül elmegy a ház felé.
…

A lovak türelmesen várják hogy leszerszámozd őket. Darius is barátságosan bólogat feléd, puha ajkai megfogják kezed, de nem rág meg. Csak ismerkedik veled. Élvezik amint lecsutakolod őket, s gond és ellenkezés nélkül mennek a saját helyükre vissza s te bezárod őket.

Kilépsz az istlállóból, s becsukod annak ajtaját is. Odakint már rózsaszínlik az ég, a felkelő nap lassan átlépi a látóhatárt.
A házhoz gond nélkül visszatalálsz, s az ajtótól nem messze a hóban ot fekszik a fekete felnőtt farkas. Felül mikor meglát, ajak elnyílik, mintha vigyorogna.

Érzed a tekintete a házig kisér.

Odabent minden nagyon, nagyon csendes. Egy óra ketyeg csupán valahol és tán a hűtő alig észrevehető halk zúgása az amit hallasz. Aztán meghallasz valami halk nyüszítést, s előszőr nem is tudod honnan jön, majd elindulsz megkeresni. A lépcső felől hallod, de aztán rájössz nem fentről jön. Végül meglátod a lépcső mellett szemben nyíló ajtót, ami résnyire nyitva van. Innen jön a nyüszögés. Belököd, és egy lefelé vezető fém lépcsőt látsz, aminek a végén csak épp homályló fényt érzékelsz. A nyüszkölés innen jön, és nem panaszos, inkább mintha játékos lenne. A fal kétoldalt mai lefelé vezet is mintha fém lenne, érintésre is hideg, merev.

A lépcsőn leérve egy szinte kopár helységbe jutsz, ami a lépcsőtől balra szélesedik ki. A falat itt is fémlemezek(?) fedik, ahogy a plafont és a padlót is. És a távolabbi falnál egyetlen egy ágy, ami mellett aprócska éjjeliszekrény, éjjeli lámpával. Innen jön a halovány fény. És ebben a derengésben meglátod Bernardot amint moccanatlan fekszik hanyatt. Arca az állati forma, nyugodtnak látszik. S mellette az ágyon ott a farkas, aki épp azzal foglalatoskodik hogy a férfi kötött pulóverjének újját lefejtse. A megkaparintott pamutszálak rá vannak tekeredve, orrán, fülén is lóg egy két szál. Rózsaszín nyelve ki-ki fittyed ajkai közül, s néha fenyüsszen és rángatja- böködi a moccanatlan kart.

2010 december 21 Szerda hajnal….
Detroit – A birtokon.

Ezúttal is főként ösztöneimre hagyatkozva tartom a kölyköt, hagyom, hogy megszimatolja az Alfa, és hogy engem is megszimatoljon; érzem gesztusaiból, hogy nem bánja, ha velem van a kicsi... és bármilyen furcsa is a szituáció, félig-meddig még mindig sokkosan és teljesen darabokra törve, de mégis szinte családban érzem magam - a Gazdával és velük. Különös nyugalomérzet száll meg ezzel együtt, majd mikor új "unokahúgom" korát meghallom, nemével együtt is, elmémbe kúsznak a teendők is, a felelősség...
"Épp az elválasztás korában... már ehet szilárdat és már egész ügyesen futhat. És nemsoká meg kell tanulnia játék-harcolni is, és megtanulni a hierarchiát..."

Aztán a biléta is eljut tudatomig, és hogy nevet kell adnom neki... felnézek Bernardora és bólintok, bár ezt át kell még gondolnom - pontosabban éreznem, hogy miféle hangulatokat sugároz a kislány, hagyni, hogy a felőle áradó érzetek árulják el a nevét. A Gazda aztán megerősíti, amit érzek a farkasok felől is - hogy nem bánják, ha velem lesz a kölyök, miután megsimogatja a fekete főnököt, én is újra az Alfának dőlök kicsit fejemmel, aztán felállok kölyköstől, mikor Bernardo szól - nem tiltakozok az ölbe kapás ellen sem, még reflexmozdulataimmal se igazán, csak a kisfarkast tartom féltőn, magamhoz húzva, melengetve és szinte lelkiekben is kapaszkodva belé - ahogy a Gazdába is, mert a világ kicsúszott a lábam alól, teljesen. Kabátom alatt kincsként őrzött új családtagom elszenderedik, én meg igyekszek úgy helyezkedni, hogy ne riasszam fel. Annyira elveszett vagyok, hogy lelkem menekül mindenhez és mindenkihez, ami Jó. A Gazdához. A Kölyökhöz. A Farkasokhoz... a Lovakhoz.
Az istálló felé fordítom könnyáztatta és farkasnyálas arcom, és Damienre pillantva újra erőt veszek magamon, hogy kiszakadjak az érzelmek szülte magatehetetlenség mélypontjából, hogy hasznos legyek, hogy célt találjak; és célom adott is.
A Gazdával lenni. Az állatokat gondozni, vigyázni. Az Erdőt őrizni - azt, ami álmaimból megmaradt.
- Köszönöm. Még nem árulta el a nevét...
Felelem egész halkan, mégis valahogy gördülékenyebben, mikor átveszi tőlem a kisfarkast; bízok benne, hogy ezek a paripák már elég jól hozzászoktak ezekhez a furcsaságokhoz, hogy ne riassza meg őket a farkasszag, amit hordozok, és nem csak érzem, de tudom is, hogy a Gazda kezében legalább olyan biztonságban, sőt, még nagyobban van a kis "rokon", mint az anyjánál lenne - vagy velem. Damienre nézek újra és bólintok - a konkrét feladatok most nagyon jól esnek. A legjobb mankók és kapaszkodók, hogy tevékeny legyek, ráadásul olyasmiben amire hivattam és tán születtem is, és ami a Gazdának is jó. Eszembe vésem a lecsutakolás részleteit, és mikor átölel, hozzá is odadöntöm a fejem, mint a Fekete "Erdei Szellemhez".
Aztán rátér napközbeni dolgaimra, és homályosan előbukkanak - mintha ezer év távlatából - a nappali feladatok, amiket korábban említett.
"Bankszámlát megszüntetni. Kocsit visszavinni Curtis bácsihoz... nem szabad, hogy találkozzon velem. Nem menne. És vissza... Marion, ide aligha jár busz..."
- Ha... a kocsit leadtam, hogy jöjjek vissza? Azaz... mit... mondhatok a taxisnak, meddig hozhat el...?
Fájóan nézek rá, mert tudom, miféle hiányérzet önt majd el, amint a csípős hajnal első pírja feldereng az égen.
- Köszönöm és... remélem... fogsz még Álmodni. Egyszer... újra.
Búcsúzok el tőle, jelenleg nincs annyi lélekjelenlétem még, hogy korholjam magam a szavaimért. A kölyköt is megsimogatom szeretetteljesen...

...

Mikor magára hagy Bernardo, máris fortyogni kezd bennem valami, és a gyász - a mélypont és egyben katarzis - is újra megcsap, de felelősséggel tartozom Damienért is és míg a Nap az égen trónol, Dariusért... az egész Erdőért. Belépek az istállóba, nyugtatom és kényeztetem kicsit Damient, és Dariussal is barátkozok, ha hagyja, aztán nekiállok óvatos és alapos mozdulatokkal leszedni a lószerszámokat patás barátomról, emlékezve minden lépésre, ahogy feltettem, és ügyelve, hogy visszafelé is hasonlóan óvatos és gondos legyek a hevederek és szíjak lebontásánál, hogy a nyeregpárna most se gyűrődjön meg. Minden holmit aztán szépen a helyére pakolok, és ha a zabla és a kantár Dariusra van szerelve még, óvatosan fürkészve Damien barátjának jellemét és alkalmazkodva hozzá őt is megszabadítom a szerszámoktól.
Majd nekiállok a csutakolásnak - előbb Damiennél - ahogy Bernardo mondta; a vakaróval, majd a fekete kefével, majd a puhábbikkal is, végül száraz szalmával, gondos alapossággal, figyelve a paripa jókedvére, nyugalmára, hogy kényelmesen érezze magát. Ugyanez a tervem a még idegenebb Dariussal is; szerencsére a csutakolást, a gondoskodást bizonyára élvezik, és bármennyire is padlón vagyok, a fájó hiányt és űrt, a még fájóbb várakozást most a lovak jóléte tölti ki bennem; gondolataim is csak ekörül forognak, az érzések persze továbbra is zavarosan keringenek bennem.
Ha végeztem a pacikkal, beterelgetem őket hívogatón, biztató szavakkal a boxokba és bezárom őket - időzök még velük utána is, főleg Damiennel. Körbenézek még, minden rendben van-e, a többi paripának is jut egy kis kényeztetés.

Mire végzek, valószínűleg már a hajnal vagy a reggel immár komornak és szomorkásnak tetsző fénye köszönt odakinn. Didergősen térek vissza a házhoz - most már úgy érzem, vakon is odatalálnék, talán mert a Gazda érzetei hívnak.
A házban aztán terveim szerint erőt veszek magamon annyira, hogy megtisztálkodjak, átöltözzek valami alvásra szentelt pólóba és melegítőgatyába, hogy egyek még levest vagy palacsintamaradékot és megigyam az előrendelt boromat is. No meg persze a kisfarkast is megkeresem, ha itt van valahol, hogy magam mellett tudjam, és remélem, talán találok neki ennivalót is.
Mikor szobámba térek, immár a hiányérzettől is keserűen - de ha itt a kölyök, akkor az ő társaságában, meg is etetve és hozzábújva vigyázón ledőlök az ágyba kimerülten...

2010 december 21 Szerda hajnal….
Detroit – A birtokon.

A fekete kölyök felnyüsszen ahogy megölelgeted, de nem félelemmel, inkább jelezve hogy él, eleven. Szuszogása nyökögős, ahogy általában a kölyköké. Aztán felálsz és lekuporodsz a fekete felnőtt farkas mellé. A kicsi felé fordulva barátságosan farkat csóvál. A felnőtt közelhajol és hatalmas rózsás nyelvéve képen maszatolja a kicsit. Aztán hozzád is odadugja az orrát, és megborzongsz ahogy a hideg nózi a nyakadhoz ér. Majd vissza leül, és a kölyköt megbökdösi orrával, de tekintete végig rajtad. Mintha az öledbe tolná a kicsit, úgy tűnik.
Bernardo melléd gugol
- Hét hetes. – szólal meg
- És kislány. – teszi hozzá, majd a kölyökhöz nyúl és ráfogva a kerek bilétára feléd mutatja mindkét üres oldalát
- Neked kell elnevezned is – mosolyog rád.
- A családja pedig nem ellenzi hogy nálad lakjon időszakosan. – mondja megsimogatva a felnőtt fekete jószágot.
Végül feláll.
- Induljunk – mondja és lehajolva érted, ölbe kap.
- Fogd a kicsit. – mondja mikor tiltakozni akarnál, és visszafelé indul el, de ismét egy másik útra értek ki, ami ismerős irányba vezet. Mindenféle megerőltetés nélkül cipel titeket. A kicsi egy darabig leskelődik, majd elszunyókál az öledben. Végül elértek az elágazáshoz és Bernardo letesz.
- Add ide, beviszem a házba, te pedig nyergeld le Damient – aki elő is bukkan az istállóból de nem jön ki.
- És csutakold le őket. A rácson a vakaró, előbb azzal. Ez egy fekete kefeféle, aztán a puhával ami faszínű. – s némi kapkodást érzel rajta. – Aztán mindenhol dörzsöld le őket száraz szalmával is. Végül zárd be őket.
- Nekem el kell vonulnom, mert felkel a nap. – és átölelve a homlokodra puha, hűs csókot lehel. Elenged és átveszi tőled a kicsit. Aztán még valmi eszébe jut.
- Teszek ki pénzt, hogy a dolgaid megold napközben. – mondja még
- Pihenj te is aztán. – és elindul vissza a ház felé vezető ösvényen.

2010 december 21 Szerda hajnal….
Detroit – A birtokon.

Aggaszt kissé kérdésem után a beálló csend, nem tudom, nem lőttem-e mellé már megint, de végül nyugodt, és egybe furcsa áhítattal és félelemmel teli válasz is érkezik... és igencsak meglepő.
"Isten Átka? Tényleg mint a pokol démonai... de... Káin?"
Nem firtatom tovább a dolgot, inkább az igencsak szörnyűnek és kiszolgáltatottnak hangzó állapotot hallgatom...
"Nincs tudat, nincs erő, nincs álom, csak lidércnyomás. Halottként... de vannak köztük is álmodók. A Halál és az Álom testvérek, ahogy a mondás tartja..."
Bólintok aztán, de nem felelek, nem fűzök hozzá semmit, csak lépteim ropognak a hóban, ahogy Bernardo mellett baktatok. Újra az égre sodródik pillantásom, a közelgő nappalra gondolok, ami valahogy már most túl hosszúnak ígérkezik, pedig ma van az év leghosszabb éjszakája. Fel nem tudom fogni milyen állapot lehet a Gazda nappali szendergése, de borzalmasan nyomasztóan hangzik, ahogy ez az Isten átka dolog is. Én magam sose tudtam igazán eldönteni, hányadán állok is Istennel és a téma nem könnyíti meg a dilemmát.

...

A gyász rám törő, mindent elsöprő és felkavaró fájdalma mintha apró szilánkokká törné lelkem - vagy ami maradt belőle. Még ahhoz is túl gyenge vagyok, hogy szégyelljem vagy gyűlöljem magam gyengeségemért. Fel sem fogom teljesen, hogy a Gazdának borultam, hogy átölel, és szavai is késve jutnak el kavargó tudatomhoz. Talán bólintok - gondolatban mindenképp, azt viszont már nem tudom sehogy sem kifejezni, hogy mindenért nagyon hálás vagyok. Engedelmesen lépdelek vele, ahogy elhúz és a fák közé indul velem, hátra-hátrapillantok néha a cserepekre tört darabjaimat újra és újra felkavaró látványra, a sírra.
Morana jár a fejemben, amikor az őt megmentő egyik rendőrbe mart és kis híján Cherylbe is sebesülten, rettegéstől vergődve, csak hozzám bújt oda reszkető gombolyagként, ahogy csak bennem bízott a meggyötört kutya, aki azelőtt sosem tanult meg bízni, ahogy a halálos ítéletét hallgattam... és ahogy felülemelkedtem félénkségemen, ahogy kiálltam érte, ahogy megtagadtam, hogy a hóhérja legyek. Az érzés, ami végigkísért, hogy ő ezt mindvégig érezte, tudta. És újra meg újra bekúszik a fürdőben a kifacsart, hűlő tetemének víziója is. Szédülök, a hideg is ráz, de alig jut el hozzám bármi a külvilágból - csak Bernardo, csak a Gazda, és furcsamód az a bizarr gondolat, mintha én lennék a megmentett, roncsolt testű-lelkű fiatal Morana és ő lenne az én Marionom...
... És csak hagyom, hogy ez a más esetben totálisan abszurd érzet vezessen, hogy nekidőljek, hogy ne akarjam elengedni, mikor otthagyna - bárhol is az Erdőben - de mikor megkér, hogy várjak, persze elengedem, továbbra is tébolyultan révedve a múlt képeibe.

A farkasok vonyítása térít magamhoz és a közeledő morgás, kaffogás, ami továbbra is ellentmondásokkal teli érzésekkel tölt el; ott a csodálat és ott a komorság is, hisz eszembe kúsznak a képek, ahogy a farkasok űzték Moranát.
Megkergették... de nem bántották.
Újra feltűnik a Gazda és újra elönt a hála érzete. Nyomában a csodás bestia, az Erdei Szellem, aki behívott, mikor ébren is álmaim nyomában a városból a vadonba értem és még két ordas. És valami... Bernardonál...
Átveszem a puha bundájú apróságot, ámulattal és csodálattal telve nézem, és ahogy felpillant rám kíváncsian, megpróbálom megemberelni magam annyira, hogy Jó Érzeteket továbbítsak felé, magamhoz ölelem és arcom is kicsiny oldalához fúrom, hogy ismerkedhessen szagommal... és ismét csak kissé megkésve jut el hozzám a Kellemes Hang szavainak jelentése. Felnézek Bernardora, le a csöpp kölyökre, aztán hátra a farkasokra. A fekete rém mellé lépkedek és lekuporodok mellé, karjaim közt kölykével, mert egész biztos vagyok benne, hogy az ő porontya.
- Én...
A hangom még mindig remeg kissé és rekedtes is, de félelemérzetnek nyoma sincs bennem.
- Nagyon köszönöm és nagyon szívesen gondozom, vigyázok rá, a nagynénje leszek... ha a családja nem bánja. És persze ő.
Hálásan és fájdalommal telve nézek fel a Gazdára, fürkészőn figyelem a felnőtt farkasokat és oltalmazón ölelem az apró kölyköt, próbálva maradék, még el nem szökött testhőmmel melengetni...
- Hány hetes?
Kérdem aztán, amikor az első praktikus gondolat is megjelenik agyamban...

2010 december 21 Szerda hajnal….
Detroit – A birtokon.

Felteszed a kicsit hadarós, elharapott kérdésed. Bernardó felsóhajt. Lépteitek ropognak a havon a beállt csendben. Végül aztán beszélni kezd.
- Nappal, pihenni térek.
- Minket vámpírokat, Isten az éjszaka sötétjébe űzött Cain bűne miatt, akit előszőr ezzel az átokkal súlytott. Cain minden vámpír őse. Az első, a Mindenekfeletti – s ahogy beszél valamiféle áhitatot és egyfajta félelmet is érzel felőle.
- Az átok minden hajlnalban, mikor a nap megejelenik a horizonton újra és újra megfogan. Elveszi a tudatunkat a nap ereje, s testünk élettelenné lesz. Ilyenkor sebezhetőek vagyunk, a legkönnyebben elpusztíthatóak. Minden káinita menedékére húzódik, elrejtőzik, hogy ebben a kiszolgáltatott helyzetben ne találhassanak rá.
- Nagyon kevés káinita álmodik, hiszen nem alszunk igazán. Akik álmot látnak azok jó része rémálom, ami további sorscsapás számunkra. Csak nagyon kevesek azok akik igazán Álmodók. Olyasmik mint te. – pillant rád.
- Tehát nappal rejtőzünk, és pihenünk. – foglalja össze a dolgot végül
…

Megérinted a hideg sírkövet, Morana portréját, s a virágot is megsimítod. Nem káprázat, valóban ott vannak. A fájdalomba belefacsarodik bensőd, markod a sírhant göröngyeire szorul. S már nincs benned küzdelem hogy tartsd magad. Eddig elfojtott fájdalmad könnyeiden át kiáramlik belőled. A hideg arcodra fagyssztja őket szinte, de mindez távol kerül tőled jó ideig. Végül mikor elfogynak könnyeid, vagy már tán túlségosan megtörtnek érzed magad – belül a fájó hiánytól, kívül a fagyos levegőtől s a hideg földtől – végül felállsz. Lassan elszakítod a tekinteted a sírról és megfordulsz. Mögötted ott áll Bernardo, az altorzlt arccal, és tekintete, melybe a tiedet mélyeszted részvételi és vígasztaló egyszerre. Megszólalsz elcsukló, remegő és rekedt hangon, s fejezed ki a kifejezhetetlent, s valami belső ösztönből eredően hozzábújsz. Ő átölel, és erős karja óvón ölel át. Hátad simogatja s megszorít.
- Sajnlom hogy ezért kell hálákodnod Marion – szólal meg egészen halkan.
- S nem is várok hálát kicsim. Csak azt szerettem volna hogy tudd, együttérzek veled. S azt is hogy el tudj jönni hozzá, ha nagyon hiányzik. – mondja s lassan elfordul veled a sírtól és fél karjával elengedve maga mellé vesz és úgy támogat, von magával. Be a fák közé valahova, tán nem is nézed merre mentek. A csendet csak a hó ropogása töri meg jó ideig.

Aztán Bernardo megállítva téged is megáll. Kicsit lehajol tőled, és állad alá nyúlva felemeli a fejed.
- Várj meg itt – kéri és egy kivágott fatőrzs tetejéről lekotorja a havat és leültet.
- Mindjárt jövök – mondja és elindul az itt borkokkal teli sürü felé. Léptei elhalnak egy idő után és egyedül maradsz. Fakas vonyítása halaltszik valahonnan távolról, s egy sokkal közelebbi felel neki. Sőt nem is egy. Aztán nem csak vonyítást, de kaffogást is meghallasz, és némi acsarkodást is. Apró nyüsszítéseket majd további kaffogást. Léptek zaja is elér hozzád, határozottan közeledős. Végül meglátod Bernardot kibukkanni a bokrok közül, a nyomában vagy három- négy farkas jön. Közvetlen Bernardo mellett egy hatalmas és igen ismerős fekete jószág jön. S kicsit hátrébb egy szürke-ordas, egy fehér, és egy sötétbarnás. Bernardo furcsán tartja akarját, és a kabátja is érdekesen néz ki, még hófoszlányokat is látsz rajta. Odaérve hozzád legugol eléd, - a fekete farkas is elkiséri - és felnézve rád elmosolyodik.
- Tudom hogy nem pótolhatja Moranát semmi, és senki. De szeretném ha magadhoz vennéd őt – s szétnyitva a kabátját egy fekete puha prémes jószágot húz elő, és rakja az öledbe.

A hegyes fülü csöppség felnéz rád, orra kiváncsian szimatolgat, s fülét is hegyezi feléd. Nyakában puha varrot nyakörv van, melyen egy üres bronz szín biléta függ. A felnőtt fekete farkas leül és fejét forgatva figyel titeket.
- Talán segít abban is hogy hasznosnak érezd magad, hogy tudod hogy van akiről gondoskodhatsz – fejezi be Bernardo a gondolatot és érdeklődve figyel nem csak téged a kicsit is.

2010 december 21 Szerda hajnal….
Detroit – A birtokon.

Szédületes érzés ilyen iramban rohanni, a szembeszél mintha viharként zúdulna rám, a szívem dobogása, a vérem, és a Gazda vérének lüktetése, a furcsán kiélesült érzékek lábaim dobbanásával, és üldözőm egyre közelebbi hangjaival és körülöttem az erdő szétkent sziluettjével egészen megbabonáz, ugyanakkor amikor már közel érzem, próbálok még inkább gyorsítani az iramon, mind a félelem, mind a vágy és a szabadságérzet igazi adrenalinbomba. De aztán megakaszt a derekamba kapó kar, én meg már amúgy is lihegve úgy érzem, hogy most fogok kettétőrni, a levegő kiszalad tüdőmből... aztán mikor megállunk, még egy ideig ott tartok agyilag, hogy egy darabban és függőleges helyzetben vagyok és szeretnék levegőt kapni, a fülem is cseng, valószínűleg tényleg űzött vadnak nézek ki, aztán próbálom szívverésem csillapítani, majd felnézek továbbra is zihálva Bernardora; dicséretére ezúttal azért nem tudok időben reagálni, mert egyrészt még levegőért kapkodok, másrészt mert eddig se nagyon tudtam.
- Hát... köszönöm. Jó móka.
Szólok végül pihegve, bár mindennek érzem magam, csak ügyesnek nem. Nem mintha életem során akár csak közelítően hasonló sebességet elértem volna, de ha ez éles helyzet lett volna, most halott lennék. Ennek ellenére valóban jó mókának érzem, hiszen furcsamód így életem egyik durva mélypontján, sőt, fordulópontján túl is valahogy szabadnak éreztem magam... de ezt aligha tudnám szavakba önteni. Bernardo továbbra is jóleső hangja komolyba vált, szavaira bólintok.
- Attól tartok... szükség is lesz rá.
Eszembe jutnak a kavargó, nyomasztó emlékképek a csatornaszerű alagutakban menekülésről, a baljós városképekről, a Valaki által üldözöttség érzéséről és valahogy még aggasztóbban az erdőben szaladáséról, Bernardo kiáltásáról.
Figyelmesen hallgatom a Gazdát, amint folytatja a mondandóját, hogy mennyi mindenre hasznos még ez a vérében rejlő adomány. Újra bólintok... ha egyvalamire, hát harcra mindenképp készültem, bár a holnapi gyakorlás gondolata kicsit azért megriaszt.
"Már tudod hogy kell gyógyulni... ez... így... durva kiképzés lesz. De... az is kell. Erősnek lenni. Ébernek. Figyelmesnek. Fegyelmezettnek..."
- Rendben. Köszönöm. - Szólok újra, és nem kerüli el figyelmem a Gazdára települő bánat se; felpillantok az égre, aztán rá... és furcsamód én is szomorúnak érzem magam, mintha már most előrevetülne a hiány, amit ma nappal éreztem - rám is ragad némi komorság, úgy ballagok mellette, nem húzódva el érintésétől és jóval kevésbé karót nyelt pofával, mint amilyen lenni szoktam emberek közt.
- Azt mondtad, nem... álmodsz. Nappal... - Elakadok, veszek egy mély levegőt, és kissé hadarva és elharapva a kérdés végét be is fejezem azt. - ... Mi van nappal?

A séta során a környék ismerősebbé válik, és a felismeréstől, hogy miért is a bánathullám mellé bánatóceán is ömlik a nyakamba.
"Morana..."
És persze indulok is a sírhányás felé... aztán meglátom, és csak egy pillanattal később fogom fel, hogy síremlék is lett a sír mellett, fagyott virágcsokorral rajta. Gyönyörű, fájdalmasan, elképesztően szép, tiszteletteljes és iszonyatosan megrázó is egyszerre. Leborulok a sír előtt, a márványba mart fotót nézem - jelenleg fel sem fogom, hogy csak tegnap éjjel történt az egész és hogy azóta hogy kerülhetett ide egy ennyire szép mementó, az idő és mindennemű praktikus gondolat teljesen értelmét vesztette. Azt viszont nagyon is felfogom, hogy Neki köszönhetem ezt a tiszteletadást, hogy Ő érti, hogy érzi, hogy ki volt számomra Morana... Nyelek párat, megsimítom a hideg követ és a virágokra is odasiklik kezem, majd a földhányás göröngyeibe markolok. Úgy érzem küzdenem kell a sírással, a kavargó és egymással is disszonáns érzelmek tengerével - de ezúttal feladom ezt a küzdelmet.
Nem tudom, meddig maradok ott, meddig bámulom szinte katatóniásként a sírt, azt sem fogom fel, hogy sírok-e vagy könnyeim maszk-szerű ábrázat mögé fagytak-e. Nem tudom, mennyi végtelenség telik el, mire képes vagyok felállni, elvenni a tekintetem a sírtól, majd Bernardora nézni - egyenesen a szemébe - és kimondani...
- Én képtelen vagyok... kifejezni, hogy mennyire... hálás vagyok...
És meglehet, hogy rá is borulok Bernardora - hiába idegen tőlem a mozdulat, most az ösztönök robotpilótája visz csak, az eltiport ösztönöké is. Már maga a befejezetlen mondat is, ami elhagyta a számat, újabb fájdalommal és mardosó bűntudattal áraszt el; persze tudom, hogy bárhol is lehet Barátom és Társam - korábbi, érzéseim szerint ezer és ezer éve véget ért életemé - neki ez nem számít, de nekem nagyon is sokat. Eszembe jut az álmom a csupasz, csontvázszerű ágakkal teli fenyegető fákkal, amik sírkövekké váltak aztán, és lassan megfogalmazódik bennem az egyedüli értelmes gondolat...
"Ez nem csak Morana sírja. Ez Morana... és Marion sírja. Nem lettem élőhalott, de halott vagyok. Aki tegnap voltam... és tegnapig... az halott."

2010 december 21 Szerda hajnal….
Detroit – A birtokon.

Az ösvényre lépsz ami hosszan belátható és viszonylag egyenes, bár nem annyira széles mint amin lovagolni szoktatok. Nekilendülsz aztán felidézve az előbbi érzést, és megkerssve magadban az erőt, munkára kényszerítve a vért. Néhány lépés után ismét mellbevág szinte a szél. A táj elmaszatolódik melletted, s füledben hallod amint a szived hevesen dobog, vetekedve a lépteid keltette dobogással… ami mellé egy másik is csatlakozik, méghozzá egyre közelebbről. Aztán megérzed a kart ami elkap deréktájon és magával is ragad, de csak néhány lépésig ugyanolyan iramban. Aztán a tér visszaélesedik és ti megálltok.
- Ügyes vagy Marion! – enged el Bernardo
- Tényleg! – bólint elégedetten
- Ha bármikor veszélyben érzed magad használd az adományt. – mondja nagyon komolyan. - Arra kell csak ügyelned hogy lehetőleg más ne lássa.
- És persze nem csak futásra, menekülésre jó. – mondja és a válladra karolva indul tovább az ösvényen amerre futottatok arra tovább.
- Ha megtámadnak és nincs hova menekülni védekezésre, és támadásra is segítségül hívhatod azt a képességet. A refelxeid is természetfelettien kiélezettek lesznek, így kivédhetsz ütéseket, rugásokat, de te is bevihetsz olyan ütést amire az ellenfeled nem számít. Majd ezt is gyakoroljuk, de már csak holnap. – mondja
- Lassan vége az éjszakának – sóhajt fel némi bánattal(?) hangjában.
S ahogy sétáltok beljebb az erdőben az ösvényről letérve egy másikra tértek, s ismerősnek tűnik a hely. Aztán meg is pillantod a dupla törzsű fa tövében a friss földhányást, s valami mást is. Bernardo elenged. Közelebb lépdelsz és meglátod a fekete márvány sírkövet amin Morana egy fotója látható, élehűen belemarva. A sirkő tövében pedig egy csokor virág is pihen, már kicsit fagyottan.

2010 december 21 Szerda hajnal….
Detroit – A birtokon.

Leesik végre, hogy nem veszi túl kényesnek a témát, és hogy végre valami értékelhetőt mondtam a jelek szerint. Biztatására is bólogatok; ha rohangásznom kell önfeledten és jókedvűen az erdőben, az menni fog. Ha beszámolni róla... hát, az már nehezebben, de az eddigiek alapján nagyon sok időm lesz megszokni a kommunikációt Vele - és talán nem is lesz annyira megerőltető, hiszen továbbra is élvezem a jelenlétét, még akkor is, amikor nyugtalanítóan közel van, vagy fenyegetőnek tűnik.
"Tényleg vérbeli macska...szerűség. Természetes, hogy minden és mindenki az övé, lobbanékonyan váltogatja a hangulatát, szeret játszani és mások személyes terének fogalmára is magasról tesz. De ezért szeretjük a macskákat..."

...

Már szinte el is felejtettem, hogy ennyire jó érzés, amikor az a vér eláraszt, amikor megízlelem azt az Erőt, és természetesen túlságosan könnyű lenne belefeledkezni. Megint úgy érzem, túl kevés volt, vagy túl hamar szólt a hangja, és talán egy aprócska fáziskéséssel reagálok, de abbahagyom, utolsót nyelve és ezúttal nem kapom kezem a számhoz, csak megnyalom ajkaimat, bár újra elönt némi szégyenérzet, hogy ez az egész mennyire beteges, morbid és abszurd dolog is voltaképp. Aztán el is ereszt újra, csak hogy megossza velem, hogy bizony a fogócskában ő lesz a hunyó. Pillantásom újra végigsiklik azon a vigyor miatt remekül szemrevételezhető fogsoron...
"Oké, remélem, ebben nem vagy túl... macska."
De mosolyfélét próbálok produkálni és megindulok a jelzett ösvény felé, hátra-hátrapillantva...
"Ne bámulj. Fuss! Oké, élvezetesebb lenne ha nem téged kergetnének, de így is mókás lehet, rohanni az erdőben, sebesen, akár a gondolat... remélhetőleg nem fejjel neki egy fának..."
Mikor úgy érzem, megkaptam az előnyt, újra előhívom ugyanazokat az előbb már befutónak bizonyult érzeteket és asszociációkat, ám ezúttal némi félelem is keveredik a bűbájba, hiába mámorító a vér hatalma. Aztán nekilódulok rohanni, egyelőre az ösvényen maradva, ahogy csak kitelik lábaimból, amikre az érzetekkel együtt koncentráltam is, és ha újra elmosódottá válna a kép, arra is próbálok ügyelni, hogy lábam ne akadjon el és farönknek se csapódjak, mint kerge légy a szélvédőnek. A futással szerencsére nem voltak súlyosabb gondjaim, de ez most más, mint kutyával rohanni. Egyszerre felpezsdítő, és a puszta szituáció miatt riasztó is.

2010 december 21 Szerda hajnal….
Detroit – A birtokon.

Bernardo mosolyogva néz rád mikor megszólalsz, arcán öröm, aztán felnevet mikor megemlíted a hiúzkergetést is.
- Remek! – mondja jókedvvel telten.
- Látod, menni fog ez! – biztat kedvesen.
…

Ajkad körbefonja a sebet és megindul ajkaid közé a sürü és égetően erős, de ízes vér. Lassú kortyokban minden cseppjét megízlelve és kiélvezve engeded le a torkodon. Egészen belefeledkezel az érzésbe. A hangja ránt vissza a jelenbe
- Elég. – s ha elengeded elhúzza előled a kezét, majd elengedi a derekad tájékát is és megkerül.
- Ha nem tévedek most én vagyok a fogó – néz le rád felszikrázó szemekkel kissé félrebillent fejjel és ajka vigyorra húzódik.
- Kapsz egy kis előnyt – int fejével a fák felé ahol egy ösvényt látsz befelé, ellenkező itányba mint amerről ideértetek a hiúzzal.

2010 december 21 Szerda hajnal….
Detroit – A birtokon.

Csak kis megkönnyebbülés, hogy legalább fel tudok könyökölni, és nem Bernardo kabátjába harapva kell kinyögni a kinyögnivalót. Mikor végre elereszt nevetve, még mindig kínmosollyal próbálok feltápászkodni miközben a házi feladatomat adja ki...
"Csak Neked, Gazda. Hát, az is épp elég. Igeeen, tudom, hogy a bor is megecetesedik kétmérföldes körzetemben, nem tehetek róla!"
De mikor talpra ránt, bólogatok, hasonlómód szaporán, mint ahogy a fejem ráztam nemrég.
- Értettem.
Szólok magabiztosabban és újra kissé katonásabban, amint a saját lábaimon ácsoroghatok végre és nem lóg bele az aurámba Bernardo - annyira. Aztán hajamat képembe söpröm zavaromban, amikor észbe kapok, hogy ez mindennek hangzott, csak nem egy örömódának, aztán újra észbe kapok, hogy már megint "bujkálok" - a hajam mögé - és hátrasöpröm a tincseket, igyekszem kihúzni magam, és valamit... hozzáfűzni.
- Nagyon élvezem a lovaglást. Meg a farkasokat! És a... hiúzkergetést... is.
Nem igazán repdes a szívem a büszkeségtől, hogy ezt ki tudtam végre mondani, de legalább mondtam valami pozitívat és őszintét, az is több a semminél.

Aztán megint túl közel jön, ráadásul a hátam mögé, és a saját csuklóját metéli fel a képem előtt - igazán jó gyógyír a paranoid távolságtartásra a gesztus, de tartom magam, végül is ő volt a hiúz, akit kergettem és mert valahogy a paranoiám egyre kevésbé olyan természetes és mélyről jövő.
"A Gazdád, te a kutyája vagy, sőt, a kiszemeltje, a véréből ittál, meg ő a tiédből, megmentett, segített, megtanított lovagolni, megkergetted, hempergőztél vele a hóban, teljesen szimpatikus, és még tegeződtök is, Marion, most már legyél kicsit... lazább!"
Újra nem túl gusztusos a dolog így hirtelen, bár jobban meggondolva nem is undorító, és újra megcsap a sóvárgás; ezúttal már némileg könnyedebben, nagyságrendekkel kevesebb viszolygással fogom a karját és illesztem a számat a friss sebhez - hagyom, hogy az a varázserő, ami egyszer majd a vesztem lesz, és legfőképp, ami valahol az Ő lelke, lecsorogjon a torkomon... amíg nem szól.

2010 december 21 Szerda hajnal….
Detroit – A birtokon.

Feljebb tudod tornászni magad, nem vagy leszorítva csak teljesen felkelni nem tudsz róla, de felkönyökoln i igen.

Félrebillent fejjel figyel és hallgatja a zavarban lévőséged egyértelmű bizonyítékát a makogásod. Aztán felnevet
- No jól van Marion – mondja és elenged, nem kínoz tovább a fogvatartással
- Akkor mostantól házi feladat megtanulni élvezni az önfeledtséget – mondja komolykásan. - It a birtokon senkinek nem kell megfelelned csak nekem. Senki nem fog semmiért megfeddni vagy rádszólni. - S mire végül felkelnál róla veled együtt moccanva feláll – emel téged is – végül lerak maga elé.
- Most pedig igyál – s egy laza mozdulattal metszi fel a csuklóját és tartja eléd méghozzá úgy hogy mögéd lép, így egészen ajkad elé kerül a felsebzett rész.
- Ameddig nem szólok. – mondja s a másik kezével a mellkasának húz átöleve a hasad tájékán s vár.

2010 december 21 Szerda hajnal….
Detroit – A birtokon.

Nemigen tudom mire vélni a szélesedő vigyort, mikor kezem nyújtom, aztán időm sincs már elgondolkozni rajta, Bernardora zuhanok és igencsak zavarbaejtő közelségbe kerülök vele...
"Nagymama, miért ilyen nagyok a fogaid... ne, ugye nem...?"
De nem eszik... egyelőre, pedig hirtelenjében arra számítottam volna. Helyette kérdez, és nem könnyűt, de nekem meg illene valamit válaszolni, pláne, hogy az istállóban megígértem, hogy megpróbálok, csak épp a testhelyzet nem éppen kényelmesen társalkodói.
- Eee...
"Nem idegenkedem! Rengeteget játszottam önfeledten! Kutyákkal... Moranával..."
És még derekamra is ráfog, újabb kérdésekkel árasztva el, én meg gyalogbékaként kiterülve a földet kaparnám, próbálom magam eltolni vagy legalább feljebb tornászni, és a fejemet ingatom hevesen.
- Nem és...
"De, szégyenled..."
- Nem... tudom. Én csakööö...
"Csak mi? Huhh, ennyire közelről ezek a szemek egészen...bizarrak. Szép, voltaképp, szép... szemek..."
- Csak nem szoktam... hozzá, hogy ööö... önfeledt legyek...
Zárom le részemről, de azért megpróbálok mosolyogni is, végül is jókedvűen rohantam a hiúz után, majd Bernardo után is... magam sem igazán értem, mi történt, hogy mi van velem, csak annyit sejtek, hogy a beszéd általában eléggé jókedvgyilkos...
"Most már felkelhetek? Jó humorom van és tudok én mókázni, esküszöm, csak nem látszik!!!"

2010 december 21 Szerda hajnal….
Detroit – A birtokon.

Bernardo arcáról le nem málik a mosoly. Szavaidra is csak felnevet.
- Végül is.. – mondja s tovább fekve nézi amint felkászálódsz róla. A kezed nyújtod neki. Akján a mosoly szélesebbé válik s szeme felszikrázik. A kezedért nyúl s mikor megfogod, ő is ráfog a tiedre. Majd egy rántást érzel és rajta landolsz megint.
- Miért idegenkedsz az önfeledtségtől? – kérdezi és a két karját a derekadra fonja.
- Fáj a jókedv? Vagy szégyeled mikor nem vagy komor és távolságtartó? – kérdezi s továbbra sem erotikus az ölelése, sem a tekintetében nem látsz effélét, sőt, alulról sem érzel semmi vágytól feszülő szerszámnak rémlőt.
- Hm? – kérdezi érdeklődve és érzed, látod a vidámsága töretlen. Arcod fürkészi hosszúkásnak rémlő pupillájú sárgás szemeivel.

2010 december 21 Szerda hajnal….
Detroit – A birtokon.

Mikor lendülök, és minden elmosódik, mintha az idő maga lassulna le körülöttem, egyre magabiztosabban száguldok a Gazda felé, a Ragadozó felé, ahogy álmomban a hiúz után, és meglehetősen meggondolatlanul, dacolva a képenvágó durva légáramlattal és közegellenállással is vetődnék rá reflexből... aztán elkap valami a földből, tán egy gyökér vagy földgöröngy, bár nem kapcsolok időben, csak annyi ér el tudatomig, hogy tompítani kéne a földet érést valahogy, meg hogy felkészüljek az igencsak fájdalmas becsapódásra.
Aztán a becsapódás elmarad, a Gazda kap el és gurulunk a hóban, rémületem minden átmenet nélkül játékos jókedvbe vált; a határ az álombeli és éber önmagam közt újra elfakul, és már én is önfeledten vigyorgok, mikor aztán sikerül rajta landolnom... Ő pedig felnevet.
"ELKAPTAM! Oké, nem pont így terveztem, de... elkaptam, nem?"
Még mindig játékos, álmomból átörökölt lelkesedésem szülte vidámságom, a "vadászat", a játék izgalma ül tekintetemben és tán arcomon is, mikor megszólal, és kis híján el is nevetem magam...
Aztán lassan kapcsolok, hogy épp valószínűleg totálisan idiótát csinálok magamból, és nekiállok lemászni róla.
"Jó kedve van! És... neked is... ne rontsd el, most ne!!!"
- Hát... ööö... határeset.
De lassan a racionális felem visszatértével megint kezdem egyre kínosabban érezni magam - pedig nagyon nem akarom, küzdök a rámtörni kívánó komolyság ellen. Felállok, aztán ha Bernardo még a földön van, kezem nyújtom felé...
"Milyen lovagias lettél hirtelen, Marion..."

2010 december 21 Szerda hajnal….
Detroit – A birtokon.

Befelé figyelsz kizárva a zavaróan kusza gondolatokat, s az áldásos vért megérezve mgadban próbálod rábírni hogy segítsen neked. Megiramodsz és egy-két lépésig nem történik semmi, csak Mernardo is kocogára vált, méghozzá hátrálva, s egyfolytában téged lesve.
Aztán valami megfoghatatlan történik. A környezeted elmosódik melletted, a szél szinte megfullaszt ahogy az arcodba vágódik hirtelen. Bernardo állni látszik szinte, csak te közeledsz felé iszonyat irammal. Aztán lábad megakad valamiben, s a lendületed felhasaltat a levegőre… vészharang kondul meg benned – ez fájni fog.. de mielőtt vészesen közeledbe kerülne a hóval fedett föld Bernardo alakja tölti ki látómeződet és a derekadra-hétadra fogva kap el, s sodor ovább magával. A hóba hátaztok, s gurultok odébb, miközben a férfi karjai óvón húznak magához, így nem ütöd meg magad. Aztán ő marad alul. Elenged és nevetés tör ki belőle. Vidám jóízű -kicsit morranással teli – nevetés és tekintete vidáman ragyog rád. Két karja oldalt a hóban s egyáltalán nem bánja hogy rajta heverkélsz.
- Te nyertél! – mondja még midnig kuncorászva.

2010 december 21 Szerda hajnal….
Detroit – A birtokon.

Figyelmesen hallgatom az újabb csodás hatását a Vérnek - egyelőre próbálva agyonnyomni az olyan feltörni kívánó gondolatfoszlányokat, hogy "függés", "mellékhatás" és "megvonás esetén hirtelen halál". Kissé szkeptikusan fogadom az infót - már persze abban biztos vagyok, hogy ő természetfeletti gyorsasággal tud rohangászni, de hogy én...
"Megpróbálod. Menni fog. Kell, hogy menjen! GYORS! Várjunk csak... lehet hogy a Valaki nem... teleportált, hanem... lehet... oké, Marion, kapd össze magad, GYAKOROLJ!"
Szusszanok egyet, majd arra a varázsos erőre fókuszálok újra és képek suhannak át elmémen, mint amikor az erdő suhant sebesen a lovon vágtázás közben, mint amikor a sztrádán gyorsít az ember kocsival. Izmaimra gondolok, fürgeséget szuggerálnék beléjük, jó reflexeket - ez fizikailag ugyan kevésbé megfogható, mint a fájdalom megszűnése vagy az izomerő, de azért próbálkozok, összekötve a vér hatalmát a fürgeség keltette asszociációkkal, Bernardoval, hiúzok fürgeségével, az álomképekkel amikor hiúzt űztem farkasként, az elmosódó erdővel... Shaffer illanékonyságával... a bosszúvágyammal, az izmaimmal és inaimmal... aztán a szinte teljes mozdulatlanságból előrelendülök a hátráló Bernardo felé vetve magam, teljes lendülettel és erőbevetéssel, amilyen fürgén csak tudom... megpróbálom utolérni és elkapni.

2010 december 21 Szerda hajnal….
Detroit – A birtokon.

- Jó – mondja elmosolyodva
- A vér ahogy már mondtam számtalan képességgel felruházhatja azt aki képes használni az erejét.
- Ma megtanultad hogy tudsz vele gyógyítani, és a vérnek köszönhetően izaid erejét is megsokszorozhatod. Most pedig hasonlóképpen ehhez megtanulhatod hogyan lépd át a az idő kényszerét.
- A tested midnen porcikája akaratodnak engedelmeskedik, de az időtényező és persze a gravitáció foglya. De a vér képes úgymond kiszakítani az időből, és ezáltal sokkalta gyorsabb, sebesebb lehetsz bárkinél, reflexeid is természetfelettiek lehetnek.
- A teendőd csak annyi, hogy koncentrálj a vérre, hívd segítségül az erejét hogy izamid gyorsabbak, refelxeid élesebebk legyenek. – magyarázza a dolgot.
Néhány lépést elhátrál tőled.
- Próbálj meg elkapni. – mondja és lassan tovább hátrál, téged figyelve.

2010 december 21 Szerda hajnal….
Detroit – A birtokon.

Az aggodalmát elsőre nemigen értem; a jelek szerint errefelé megoldható a csodálatos gyógyulás... persze ha nem a nyaka törik ki az embernek...
"Ha én erről a vérről... tudtam volna... akkor... franc, Marion, hagyd, nem tudtál. Az a múlt, vége..."
De rápillantva megint csak azt gyanítom, hogy komolyan félt... hogy komolyan kedvelhet. Csak a miértet nem értem...
"Talán mert egy kicsit... állat? Az állatok szeretnek. Másnak... nincs oka kedvelni. Semmi oka."
Bólintok bizonytalanul, aztán amikor a vérre kérdez rá, lehunyom a szemem és megint próbálok fókuszálni, újra az eddig bevált minták és érzetek alapján... és mikor megérzem az erőt - és az a fantasztikus érzés felidéződik bennem, a bizarr képzetekkel vegyülve, hogy az Ő "lelke" csorog ebben a vérben... bólintok újra.
- Maradt.
És várakozásteljesen, izgatottan, kicsit nyugtalanul, de éberen figyelek a Gazdára.