Kutya-bőr - Marion Byrd meséje

2010. december 21. Szerda, valamikor este
Valahol elrabolva....

Shaffer felnevet, s a nevetése végigvisszahngzik a folyosón. A cellák szabályos sorban követik egymást s innen úgy túnik végestelen végig, a kanyargós folyosón.
- Azt hiszed ilyen könnyen megúszod? - kérdez vissza s karmai még egy kicsit beljebb nyomódnak husodba.
- Mire halni hagylak, megváltásnak fogod érezni. - mondja s újra felnevet. S ahogy haladtok a cellákban úgy kél mozgás. Torz, és nyomorult, vagy megnyomorított alakokat világít meg a koszlott lámpák fénye. Van akiken betegség (lepra? pestis?) jeleit látod, s a bűz is kezd elviselhetetlen lenni. Akadnak eszelősnek, őrültnek túnőek is akik a rácsukat rázzák, látsz olyat aki saját testrészeit rágja, s megpillantasz gyerekeket is, kik nyüszítve zokogva hátrálnak a cellák mélyére, s bújnak össze. Aztán a cellákat elhagyva egy ajtón visz át, ami mögött új folyosó van, de itt vaskos fém ajtók nyilnak. A harmadikat nyitja ki a jobb oldalon. Bevisz a sötétbe, majd kattan valami hangosan. Bágyadt fény ömlik szét a helységben. Mészkőtéglák alkotják a falakat, ablak nélküli egyhangúsággal. A falakon penész feketéllik, és rozsdaszín spriccek, foltok tarkítják ítt-ott. A padlót is mészkő alkotja, s ezen nagyobb , már megfeketedett foltok váltakoznak kevésbé feketékkel.
Shaffel az egyik falhoz visz, s a már nem fénylő láncot emeli fel a padlóról. Elenged, de csak azért hogy a nehéz fémpántot a nyakadra illessze.....

2010. december 21. Szerda, valamikor este
Valahol elrabolva....

Valaki közönye, majd vigyora elképesztő frusztrációval és még nagyobb haraggal tölt el... mintha számított volna az egészre, az a sanda gyanúm támad.
"Az nem lehet, hogy nem találtam bele a gyengéjébe, semmivel... a levél, a csapda... begurult tőlük! Csak megjátszotta? Rohadt, rohadt, hazugságokból és válogatott geciségekből összefoltozott beteg agyú mindent látó-halló-tudó szörnyeteg húdegót-és-még-hulla-is fazon formájában. Gyűlöletem Ikonja..."

Ajkamról sajnos lefagyasztja a vigyort szavaival... s felfedi végre mire is ment ki a játék, már ha a hazugságtengerben lapul összezavaró igazságmorzsa is.
"Hogy a te véredet vigyem tovább? A TIÉDET, rohadék kutyagyilkos? Inkább bármiféle Pokol. Bármilyen. Nem vagy ember, de mindent megtestesítesz, amit gyűlölök az emberekben, és ha tudnád mennyire mély ez a gyűlölet... persze bizonyára sejted..."
A már-már "bóknak" szánt szavai lecsorognak rólam őrült vigyorom kíséretében, semmit sem szabad elhinni neki, még azt sem, amit kérdez...
"A Marionnak, akit megöltél Moranával együtt, megvolt az esze, több is ami most maradt... de a kurázsija baromira nem. Annak, ami lett belőle, annak meg már nem számít, nem igaz?"

Mikor elkomolyodik végre és kimondja az első szót, ami jól esik - hogy elbaszta - feldagadt képem újra kegyetlen mosolyfélére húzódik.
"Kinéztél az "Utódodnak" és grandiózusan elbasztad, lám, csak igazam volt... már ha nem újabb hazugságszilánk ez is. Nem mutatod, tán nem is érzel semmit, soha, de remélem valahol mélyen nagyon, de nagyon szenvedsz a kudarcodtól, Sintér... persze nincs annyi szenvedés és kín a világon, a történelem összes atrocitását is beleszámítva, ami megfelelően elegendőnek bizonyulna ahhoz, amit kívánok neked... te vagy a Szörnyeteg, nem én, és kegyetlen rohadék vagy, de ha az én kegyetlenségem kiszabadulhatna - persze sosem fog már... ahogy eddig se sikerült - akkor újradefiniálnám a Pokol fogalmát. Csak neked, Shaffer."
Míg vizslat, továbbra is kevéssé széles, de mérhetetlen, lelkem legsötétebb feléből jövő kegyetlenségem ül tekintetemben - és nemes egyszerűséggel lenézés.

Mikor aztán vállamba mar mind az öt karmával, a fájdalom új dimenziói hasítanak belém, de kibírom - érzem, hogy a vég közeleg, és a fájdalomnál is jobban elkeserít, hogy kudarcot vallottam; hogy nem tarthattam meg ígéretem a Gazdának, hogy létezem... de nem árulhattam el, nem, nem és nem!
"Gazda, Gazda... én vagyok a Moranád, akit el fog pusztítani az Ellenség... és te vagy az én Marionom, akiben reménykedek. Kérlek, kérlek... bosszuld meg helyettem.... nem az én vesztemet... Moranáét... értem... és kérlek Gazda... ne haragudj..."

Hagyom persze hogy Valaki kivonszoljon a rácsokon túlra, igyekszek úgy haladni mellette, hogy kevéssé tépje fel húsom és ízületeim na meg szarul plasztikázott rusnya bőröm. S egyúttal a fájdalomszínek vibrálásán át is körbekémlelek - menekülési útvonalat keresnék még most is...
"Csatorna... álom... menekülés... elterelni a figyelmét..."

S miközben a kínnal küzdök, ahogy annyiszor tettem már, és jeleket kutatok, egy utolsó esélyt nekem és a Gazdának, a többi nyomorultra ügyet sem vetve, s olyan szenvtelen hangon, amennyire kitelik a fájdalomtól, megszólalok...
- Igen, én. Végezz csak ki Sintér, ahogy Moranát... veszítek, veszít Mayfield is...
"Itt újabb, másfajta fájdalom költözik belém..."
- De legalább veszítesz te is.
És újabb, most nyilván kínnal színezett elégedett-forma mosolyféle ül ki rám.

Persze igyekszem tartani magam, kiszáradás, meggyötörtség, sebek és belém hasító karmok, a totális reménytelenség ellenére is álmaim és Gazdámnak tett ígéretem nyomán - hátha adódik megfelelő pillanat, amikor kitéphetem magam a szorításból akár húsom árán is, amikor leléphetek...

2010. december 21. Szerda, valamikor este
Valahol elrabolva....

Közellépsz hozzá, fenyegetően. Minden dühöd szavaiddal öntöd rá. Ő csak áll veled szemben, szinte egykedvúen. Bár ez nem teljesen igaz, ajka lassacskán mosolyra húzódik s tekintetében furcsa elégedett fény gyúl. S te csak folytatod, s nemhogy elárulnád Mayfieldet, hanem hecceled, provokálod, és visszakérdezel válaszok helyett. S mivel még mindig előtte közvetlen előtte állsz, remekül látod, amint az arcának nyugodt maszkja lefoszlik s helyébe vidám arckifejezés költözik.
- No, látod?! - emeli meg a szemöldökét.
- Ezért, ezért akartam hogy az én vérem vidd tovább. Nem vagy holmi kis beszari alak. Megvan a magadhoz való eszed, van benned tűz, kurázsi. - bólint majd felsóhajt s elkomolyodik újra.
- De ezt is elbasztam. - fintorodik el s gúnnyal csengenek szavai. Néhány pillanatig merőn figyel téged
- De ha már így alakult – szólal meg újra – s erényeid ellenem fordítod... - emel vállat
- Te választottad.... - mondja s érted nyúl. A válladra fog, nem finoman, s a félig lecsúszott ruhádon át érzed hogy karmai – mind az öt – is belédmarnak. Fájdalmasan, de nem elviselhetetlenül. Így indulna veled kifelé a rácson túli folyosó felé...

2010. december 21. Szerda, valamikor este
Valahol elrabolva....

Shaffer jókedve keserű méreg számomra - ha én is ilyen felszikrázó tekintetű lennék, mint a Ragadozók, már spotlámpaként vakítaná el a villanás. De lassan azon a ponton vagyok, ahonnan a haragot már csak tettekben lehet kinyilvánítani. Legfőképp amikor felvet dolgokat, demonstrálandó, hogy túl sok mindent tud a paranoia hullámai visszatérnek, ezúttal irracionálisabban; paranoiám tárgya velem szemben áll, hús-vér... embernek látszó szörnyként. Nem felelek kuncogó kérdéseire - persze, hogy elgondolkoztam ezeken egy ideig, de utána már...
"Hogy merészeli... mocskos, legalja féreg! És honnan tudja, hogy én...???!!!!"
Iszonyatom, hogy egyetlen gondolatom, egyetlen érzelmem sincs biztonságos, titkos helyen, mintha eleve elrendeltetetten a szabad akaratnak csak illúzióját kaptam volna, lassan már vetekszik az elsöprő, és korántsem hideg gyűlöletemmel, de mikor "ebállatom" említi, a Vak Harag úgy elönt, hogy szabályosan vissza kell fognom magam, hogy a sajnálatosan elmaradt harcgyakorlást ne rajta kezdjem el kikísérletezni, mondjuk a kémkedő, fenemód kék szemei kikaparásával és az orra eltörésével - jól tudom, hogy még ezekre is csak nehezen lehetnék képes, és hasztalan is volna...
"De legalább abbahagyná a pofázást!!!!"

Teljesen elborult tekintettel, életösztönöm maradékát is hátrahagyva ezúttal én lépek hozzá fenyegetően közel - nem mintha számára bármi fenyegetést jelentenék, vagy legalább is alábecsül, nem számít arra hogy én veszély is lehetek - ahogy a csapdára se számított.
- Morana nem csak egy... ebállat volt. És nem csak őt ölted meg, te kibaszott pszichopata, hanem mindent, ami valaha voltam.
"És a Gazda SOSEM tett volna ilyet! Hazudsz, ezt jól tudom!"
Hangom talán még sosem emeltem fel ennyire és sosem volt ilyen határozott, idegenül csengenek a szavak a számból... tán csak a halott tapétadísz-Mariont bizonyítandó...
- ... És akármi is volt velem a terved, Sintér... akármit is dédelgettél abban az elborult kis agyadban... Azt. Mind. Te. Basztad. El.
A tudatos énem, ha ezen a ponton maradt volna belőle, tiltakozna, ahogy életösztönöm is, de még Gazda iránti áhítatom és reményeim sem segít - létfenntartási ösztöneimet mintha elfeledtem volna. Akár utolsó szavaimat, úgy tagoltan, hogy jól értse, úgy köpöm felé a többit is, és kimondom hát, amit gondolok, folytatva a "csevegést"
- ... Persze magasról leszarod, én csak egy kis semmike vagyok a hétmilliárd semmike közül... akibe rohadt nagy unalmadban egész sok időt öltél - csak hogy mindent elbassz. Tudod, én belementem volna a kurva játékodba. Nem zártalak ki, feltételezve jogosan is, hogy egy egyszerű zár nem jelent akkora akadályt, mint egy... nem is tudom, improvizált szöges deszka? Még jelet is hagytam, nehogy véletlenül eltéveszd az új lakásom. És nem szóltam egy kurva szót se rólad, senkinek. Mayfieldnek se.... amíg halálra nem kínoztad Moranát.
"Előtte nem fogom Gazdának vagy Bernardonak hívni..."
- ... Ha nem teszed... szépen hazamentem volna, és tettem volna amit mondasz. Talán még "Véruram" is lehettél volna, a fene se tudja. Én tartottam a szavam. Te basztad el. Azzal, hogy megölted Moranát, te szánalmas, beteg fasz.
Nem érdekel, ha bánt, ha fizikailag vág vissza - még valami teljesen önseggberúgó módon örülnék is neki, mert az is csak azt bizonyítaná, hogy valahol a vereség mély vermében is egy piti kis győzelem jutott volna nekem; a dühe csak frusztrációt takarna, az ő frusztrációja pedig nekem öröm. Hogy legalább verbálisan belemarhatok úgy, hogy az fájjon neki - legalább egy kicsit.

Szavaira, hogy minden csak díszlet - igazán, pontosan ért hozzá, hogyan szítsa fel pontosan azokat a paranoid gondolatokat, amik eleve bennem fortyognak, hogy minden csak rombolásra váró illúzió - nem szólok, a Sorsfordító éjjelén ezen már túlléptem. Irritál, hogy "apucinak" szólítja. Egyrészt dühít, hogy ahhoz a "sosem vagyok ott, csak ha már túl késő, és akkor is jelképesen" faszhoz hasonlítja, aki technikailag az apám. És aggaszt, hogy tudhat a terveiről, hogy "Utóddá" tenne - mert úgy sejtem a kis cinikus kifejezése erre utal. Viszont tudom, hogy a Gazda NEM játszik, nem úgy - hogy az Erdeje nem díszlet, hogy valós, hogy szenvedés lesz nála is - de egy gyönyörű mesevilágban... és Vele. Hogy nem csak "csalik" az állatai, hogy tiszteli és szereti őket oly mélyen, mint kevesek - akárcsak én magam. A Gazdában bízok maximálisan, és világítótoronyként fénylik fel nyomorom fekete óceánján a felismerés, hogy semmi mást nem akar Nemezisem, mint szánalmasan és eredménytelenül próbálkozni, hogy elidegenítsen tőle. Ami aligha fog összejönni. Ezzel együtt fura higgadtság is úrrá lesz rajtam, főleg mikor kiadja az ukászt - hogy áruljam el a Gazdám.
"Soha."
- Ó, csak nem egy Mayfield-alakú szálka ment szegény-szegény kis Valaki körme alá? Aww.
Tébolyult és egyszerre magabiztos vigyor ül ki képemre... ahogy kimondom azokat a dolgokat, amiket gondolni is csak halkan gondolnék, pont annak, akinek nem kéne, pont lehető legrosszabb helyzetben és pont olyan maró gúnnyal, ahogy gondolataimban hangzanának... de kimondom...
"Ha megölsz - akkor legalább semmiképp nem árulhatom el Őt... semmiképp..."
- Ezzel kicsit elkéstél, épp csak egy egy "ebállatnyival", Sintér. Na de kíváncsi vagyok, halljuk, mégis mi a francot akarsz ebből a vallatósdiból kihozni? Mi jár abban a beteg agyadban valójában?
"Ne félj Gazda. Titkaid - bár nem tudom mi titok és mi nem, pláne amit ez a féreg se tudhat - megőrzöm, ha kell, a sírba viszem... megvédelek - csak így tudlak most. Mellébeszéléssel. Visszakérdezéssel. Provokálással.... vagy hallgatással. Gazda, Gazda, kérlek, találj meg..."

2010. december 21. Szerda, valamikor este
Valahol elrabolva....

Valaki ajka vigyorra húzódik, látva győlölettől villámló tekinteted és vicsorod, s hallva ugyanez indulattól vezérelt szavaid.
- Úgy érzem máris megfertőzött a túlzott lojalitás. - kuncog fel rekedtes hangján, s mellkasa elé fűzi karjait magabiztosan.
- Elgondolkoztál már azon miért nézel fel Félistenként a pátyolgatódra? - emleinti meg szemöldökét.
- Főleg hogy ha jól tévedek még csak nem is szimpatizálsz a hímnemű egyedekkel. - s ismét felrémlik benned a gondolat, vajon Valaki mennyit tudhat rólad?
- Persze engem gyűlőlsz mert kinyírtam az ebállatod. Gondolom azt elfelejtette elmondani neked, hogy ő is megtette volna, előbb utóbb. - válik a vigyora még szélesebbé.
- Ne tévesszen meg, hogy állatokkal veszi körbe magát apuci. Minden csak kellék ahhoz hogy a környezetet tévedésbe ejtsük, és ott tartsuk. Hogy fel se merüljön senkibe a gondolat, hogy nem emberek vagyunk. - komolyodik meg a hangja. Majd felsóhajt.
- De neked csak egy dolgod van: folyamatosan tájékoztatni mindarról, amit a Vérurad tesz. - s már most ellenkezés születik benned. Bensőd tiltakozik az ellen hogy eláruld Bernardot.
- S hogy biztos lehessek benne hogy valóban tartod magad az alkuhoz, máris elmesélheted mit csinált mióta nem találkoztunk. - mosolyodik el újra, s tekintete rajtad függ várakozón.

2010. december 21. Szerda, valamikor este
Valahol elrabolva....

Továbbra is rezzenéstelenül tűröm Valaki tekintetét, közeledését, a merev, belém fagyott gyűlöletet még a szenvedők pokolkórusa sem töri meg. A Gazda emlékébe, vérébe kapaszkodva söpröm el félelmem, mert tudom, előbb-utóbb félni fogok és kínlódni, de azt az arcot örökre az eszembe akarom vésni, minden egyes vonást; hogy meglegyen a Bosszúm Ikonja, Minden Gyűlöletem Arca.
Mikor megkerül, eleinte csak arra gondolok, keselyűként köröz körülöttem idegeimet őrlendő...
"Remélem biztosra mész, hogy halottak vagyunk, mielőtt nekilátsz, vén tépő-csőr!"
Jutnak eszembe rögtön az éhező Snitter szavai a kánya felé - de lassan rájövök, hogy a lábaim szabaddá váltak.

Hozzámér, én meg továbbra is már-már élettelen szoborként, ugyanabban a pózban meredek rá őrült, vak haragom szemeivel, nem rándulok össze. Jókora karma impresszív, akár a Gazdáé, és lassan eljut a tudatomig, hogy kezem és lábam is szabad, és hogy a Gyűlöletes Arc beszél hozzám...
"Értéktelenné. Túl hamar belehalnék, he?!"
Ahogy hangját hallgatom és az alkuról beszél, a harag tetőfokára hág s eddig mozdulatlan arcom lassan tébolyult vicsorba torzul...
"Nem én szegtem meg az alkud, Sintér! És mikor utoljára találkoztunk, épp elsunnyogtál, miután halálra kínoztad Moranát - és vele mindezt, aki voltam!"
A szavai mögött hazugságot sejtek - sőt, egyenesen érzem, tudom. A Gazda is megmondta - átverés.
"Hát persze, információ, tőlem, pont neked, Kém. Élőhalott mocskos poloska..."

A fenyegetés elég meggyőző - úgy sejtem ha valaha hazajutnék, ki se tehetném a lábam többé Bernardo Birtokáról. A szabadság ígérete pedig igencsak csábító, de egyszerűen nem vagyok hajlandó elhinni, hogy csak úgy hagy elsétálni, vissza a Gazdához...
"Legalja féreg vagy, de okos féreg, jól tudod, hogy amint a "Vérurammal" találkozok, mindent elmondok Neki."

- Rendben... de mégis mit akarsz... valójában, Valaki?!
Ezúttal nem akadozó, de halk, már-már sziszegő és vicsoromon keresztül kipréselt hangom, mikor Valakinek szólítom, megtelik mindazzal ami tekintetem és szívem-lelkem is kitölti a Gazda iránti kötődésen kívül. Vegytiszta gyűlölet...

- Bárhol megtalálsz, ahogy gondolom bárki mást is... bárhová eljutsz, bármit láthatsz, hallhatsz... ugyan mi a francért kellenénk pont én a te szemednek-fülednek?
Elkeseredett helyzetem és a nyílt és tapintható veszedelem ellenére kérdésem jegesen kimért szavai provokatívvá és vitriolossá válnak, noha tudom, hogy nem kéne, nem szabadna, nem jó ötlet... de tudnom kell az igazat. Nem várom tőle, hogy elárulja mi a francot is akar... és persze készen állok távozni mihamarabb, még ha biztosra is tudom, hogy átverés... de a rácsokon túl a Szabadság, az Erdő és a Gazda reménye újra valahol mélyen fel-felparázslik bennem... bár nem akarok hinni benne; a reményeimet Nemezisem cserepekre fogja törni... ebben biztos vagyok.

2010. december 21. Szerda, valamikor este
Valahol elrabolva....

A férfi lassan újra megkerül, akárha prédája körül repkedő keselyű lenne. A csend – már amennyire annak nevehető a kintről jövő sirámok és nyüszítések egyvelege, és az újra felerősödő dübörgés – végtelennek tűnik. Léptei koppannak mögötted kínos lassúsággal. S mire újra elédkerül megérzed hogy a pánt ami eddig a lábad fogvatartotta enged. Végül újra megáll előtted, és feléd nyúl. Bal kezével a jobb csuklódra fog – marka alatt a pánt is – és felemeli könyékben behajlítva a kezed. Majd a másik kezét emeli fel, minek mutatóújjának végén szinte a semmiből nő hatalmas karom. Végül ezzel érinti a pántot, s mint kés a vajat, oly könnyedén szeli át. Aztán elenged s a karom is eltűnik.
- Nem kell lerágnod a kezed – jegyzi meg szenvtelen hangon – még a végén értéktelenné válsz. - toldja meg szinpadias sóhajjal.
- Legutóbb mikor találkoztunk megegyeztünk. Az alku továbbra is áll. Életed, jobban mondva léted az információkért. - s folyamatosan a szemedbe néz.
- A Vérurad itt semmit nem tehet érted, és nappal sem véd meg senki tőlem. Akárhova is bújnál megtalállak. Úgyhogy jobb ha teszed amit kérek, és mindketten jól járunk.
- Csak igent kell mondanod és máris szabad vagy. - int a háta mögé a nyitott rács felé, s várakozón, kérdőn néz rád.

2010. december 21. Szerda, valamikor este
Shaffer fogságában...

A köpés legalább egy apró kelletlenség Shaffer mocskának, ha már bosszúálló nem lehetek, hát legyek bosszantó szúnyog, amit lecsapnak... csengő füllel, fájdalomködön át a földre rogyva felnézek rá és bármilyen nehéz is a zsibongás közepette - groteszkül rávigyorodom, magam sem igazán értem miért. Talán hogy ne érezze, hogy győzött...

...

Minden fájdalmam ellenére küzdök - össze se tudnám számolni hány helyen fájok és sérülhettem meg, és tartalékolom még a Vért... fogalmam sincs miért, fogalmam sincs, mire...
"... Mert a Gazdáé. Ennyim maradt. Egy darabka... belőle... nem az ereje a lényeg... a Lelke... ő az én Marionom... és én az ő Moranája..."
A kínszenvedés, reménytelenség, a még lejjebbtől való iszonyat és az ezeket is elsöprő gyűlölethullám fátylán át is megpróbálok emlékezni a Gazdára, a szimbólumokra. A síró eleven rongycsomók gyászos háttérzenéjébe rácsom csikordulása hallatszik - szabadság, de tudom jól, csak illúzió. Arra is rá kell döbbennem, hogy esztelenül a kezem rágcsáltam, holott ha ki is szabadítanám hüvelykem eltörésével, a lábamat kitépni a béklyóból még annyi esélyem se lenne. Szabad az út - de nem tudok futni.
A legfőbb akadály persze a Nemezisem, minden gyűlöletem tárgya, akin továbbra is jeges sötétséggel függ tekintetem; sajnos pillantással ölni nem vagyok képes. Aztán előrébb lép, és végre a képe is feldereng...
"Csak itt a kis kínzókamrádban vagy olyan tökös, hogy fel merd fedni a pofád, "Kém", te utolsó féreg...."
Eljut tudatomig hangja is...
"Minek..."
De ahelyett hogy kinyögném, a Gazda szavaiba kapaszkodom - ha találkozom vele, ne provokáljam. Talpra küzdöm magam és egyenesen a képébe nézek a szokottabbnál is rezzenéstelenebb, maszkszerű, bár valószínűleg feldagadt és felrepedt és eleve rút arcom, megtépázott pulcsim alól is kilógó hegeim is felfedve szégyen nélkül, de tekintetem már rég nem Marioné. Nem a Vadkutyáé. Nem is egy legyőzötté, nem is egy reménykedőé...
... csak a Bosszúé.
"Túlélni... túlélni... a Gazdáért... és a Bosszúért. Nem most... de eljön az ideje, Shaffer..."

2010. december 21. Szerda, valamikor este
Shaffer fogságában...

Köpeted nekiindítod, és a fickó erre nem számít. S bár arcát kapucni fedi a nyálad egy része beférkőzik alá. S nincs időd elgondolkozni a „győzelmeden”. A fickó moccan, s füled cseng bele a pofonba amit lekever. A falnak tántorogsz, s aztán a fölrdre rogysz.
- Remélem jól megjegyezted hogy velem nem szórikázhatsz, kurva! - morranja majd mint aki jól végezte dolgát magadra hagy....

A kis celládat fürkészed, de bizony semmi olyasmit nem találsz amivel életedre törhetnél....

A fickó a rácsnál tovább bámul még jó ideig. Majd a zsebébe nyúl, s kulccsomót vesz elő. A rácsot kinyitja és belép a cellédba. A rács nyitva marad. Mögötte a hivogató „szabadság”....

Tőled csupán három lépésnyire áll meg. Lenéz rád, tekintetét tisztán magadon érzed.
- Állj fel! - mondja az ismerős rekedtes hang. S ha felállsz kissé körbejár. Arcát is megvilágítja a sápadt lámpafény...

2010. december 21. Szerda, valamikor estefelé
Valahol elrabolva....

Még mindig dörömböl bennem a remény maradéka; nem csak remélem, hanem biztosra veszem, hogy a Gazda eljön értem. Az azonban kétségekkel tölt el, hogy el tud-e jönni értem, főleg mikor végül a cellámban landolok...
"Tengersok idő... és gyárilag beépített paranoia, ahogy Bernardo mondta a Ragadozókról... rossz kombináció. Nem szabad alábecsülni... a kurva életbe, ha nem akarja, hogy megtaláljon a Gazda... vagy hogy bejusson... akkor aligha jutna be! Francot se tudok én róluk, nem tudom melyikük ügyesebb... nincs esély Marion, nincs esély..."

Végre előrehúzom a kezeim, egy fokkal kényelmesebb, de egyébre nem marad időm; a "szolga" - mert nyilván olyasmi lehet - szabályosan kizsebel... de jelenleg ez a legnagyobb gondom. Lendülnék, szabadulnék, de nincs esélyem, és ezt mindketten tudjuk. Gunyoros szavai hallatán köpök egy hatalmasat - terveim szerint a képébe.

Hamar rájövök, hogy ezt a rohadt köteléket nem fogom tudni leműteni, legfeljebb ha sikerül eltörnöm a hüvelyujjam csontját... amihez viszont muszáj pihenni, amire muszáj rákészülni... egyelőre nem megy. A zúgást hallgatom, egyre biztosabb vagyok benne, hogy metró lehet, vagy kocsialagút a földbe vájva, vagy valami gyár vagy üzem a közelben - de ettől nem leszek okosabb. Akárhol lehetek. A melegséget se tudom hová tenni; padlófűtés aligha.
"Talán kohó vagy öntöde közelében vagy alatt lennék?"
A gondolatra csak még inkább görcsbe szorul a gyomrom... csak később fogom fel, hogy egy egész cellasor van a rácsaimon túl, egy titkos kis börtönkomplexum, aminek nem én vagyok egyedüli áldozata. Nem szemlélem hosszan a szemközti nyomorultat - én se örülnék ha engem bámulna, mint egy döglődő vadat egy harmadik világbeli állatkert bűzös ketrecében. Továbbra is a rongyokat vizsgálom, a falat tapogatom, valami erős szilánkra, valami vágásra alkalmas dologra lenne szükségem... ha minden kötél szakad, akkor az öngyilkossághoz, mert reményem, hogy Bernardo idetalál vagy idejut az elkövetkező emberöltőben, már teljesen cserepekre hullott. A harag, a félelem és az apátia hullámai közt hánykolódok míg cikázó gondolataim a sorsomat fürkészik...
"Vérszolga vagy pláne "utód" aligha lennék, még ha továbbra is akarná, ha egyáltalán akarta... az a pokolbürokrácia rá is áll, és annyira garantáltan nem ostoba hogy a Hercegatyaúristen elé vonszoljon, mert aligha keltenék jó benyomást. Egyszerű és gyors halálban nem reménykedhetek - nem elég szemét görénység Shafferhez, meg akkor már a taxiknál szétloccsantotta volna a fejem. Azért lehetek itt, mint a többi? Kaja? Játék? Unaloműző? Emberkert? Bármi lehet... a legjobb opcióban hogy túsznak tartana a Gazdát zsarolni aligha reménykedhetek... nem... valami szörnyű jön... szenvedés, amíg élek... és szívós dög vagyok, nehéz lesz meghalnom.... a Valakit megölni pedig...."

De azt a bizonyos "esélyem sincs"-et nincs időm végiggondolni - valahol zár zörren, léptek... és megérkezik rettegésem és legnagyobb, mérhetetlen gyűlöletem tárgya. Félelemmel teli nyögések, kínok, nyüszítések hangjai kísérek lépteit - nagyjából, amire számítottam esetében, és rám is átragad az a tapintható ám láthatatlan iszonyat - hogy mindig, de mindig van rosszabb, olyan dimenziói a szenvedésnek, amiket még nem tapasztaltam meg. De mikor megáll és a rácsokon át bámul, nem adom meg neki azt az örömöt, hogy láthasson rajtam bármi érdekeset, még őrjítő félelmem is elnyomja az elmémre boruló kavargó, kegyetlen gyűlölet és jelenleg még morzsányi együttérzésem sincs a többi nyomorult iránt - nem maradt hely annak már. Csak a parázsló, őrületes bosszúvágy izzik tekintetemben. Megkérdezhetném, hogy miért - elvégre nem én szegtem meg a kurva szabályait. Szólhatnék valamit, de nem látom értelmét. Nincs mondanivalóm a Sintér számára, semmi, amit szavakban ki lehetne fejezni.
Egyedül a gyilkosság - lángszóró, C4-es, sőt, egy egész Cár-bomba és egy örökkévalóságnyi szenvedés kombinációja - ennyim lenne számára. De semmim sincs... már reményeim sem.

2010. december 21. Szerda, valamikor estefelé
Valahol elrabolva....

Befelé-lefeléd haladtokban a kapucni lengésétől csak részleteket látsz, de sehol nem eleget ahhoz hogy bármit alaposan megjegyezz, illetve túl sokat is ahhoz hogy egy idő után már össze is keveredjenek benned a dolgok...

Gondolataid elég reménytelennek látják a jövődet, és ez rányomja bélyegét a hangulatodra is. Nem csak kétségbeesett vagy, hanem dacosan dühös is.

Magadra maradsz, és a kezed némi torna – és fájdalom – kiséretében előre tudod húzni. Aztán végre kényelmesebb testhelyzetben körbe is tudsz nézni alaposan. A fickó az ajtón át távozott, ám a rács ahova vezet valamiféle folyosónak tűnik. A tieddel szemben is rácsot látsz, sőt ha jobban kikémlelsz egy egész sornyi cellafélét látsz, egy vakolathullott falu folyosón, ahol csak néhány dróton lógó be por és pókhálósodott villanyégő szolgáltat fényt. A tiedben sincs világíítás, csak azért jobb a helyzet, mert pont a rács előtt van egy izzó odakint. A szemözti helységbe is bevilágít annyira, hogy beláss. A távoli – szinte sötét – sarokban egy nagyobbacska kupacot vélsz felfedezni, s ahogy a szemed hozzászokik a félhomályhoz kiveszed egy összegömbölyödött ember alakját. Azt nem tudod megállípatani hogy nő vagy férfi az illető, mert a haja – mi hosszú, és csapzott, - eltakarja az arcát. Annyit sikerül kivenned hogy az alakja véznának túnik, bár a többféle ráhalmozott takaró és ronyg miatt lehet tévedsz. De nincs időd több leskelődésre, az alak máris visszatér, s nyomban hozzád is lép, felránt a földről és a falnak nyom. Kezeid a pántnál fogja meg, és emeli fel magasra. A lábával a lábadra lép, így szögezve oda őket a földhöz. Majd másik szabad kezével a zsebeid kutatja át. Szépen sorban minden ami nálad van a földre hull. A tézer, a bicskád, a kulcsaid, irataid, és ha a kikapcsolt mobil nálad van azt is, minden ami a zsebeidben volt. Majd elenged, és gyors ütemben felkapkod mindnet. Az ajtóból néz vissza rád.
- Sok sikert Ifjú Hudíni! - kuncog gúnyosan.

A zúgás megint felerősödik, majd ismét elhal, miközben újra egyedül marasz. A zárakat is szemügyre veszed végre. Az ajtón belülről nincs kilincs, csak egy zár, ami biztonságinak tűnik. A rácson is csak zárat látsz, ami tollas kulcsot sejtet.

A meleg nem egy helyről jön. Mintha légáramlat hozná valahonnan a szinte kellemes levegőt, s az is feltűnik hogy a padló, bár több emeletnyire lehettek(?) a föld alatt mégsem hideg. Olyan mintha a falakat is fűtené valami, vagy mintha fűtött helységekkel lenne körbevéve a hely ahol vagy. Mindenesetre szokatlan, az biztos.

Szemügyre veszed a kötelékeidet is, és rájössz nem lesz egyszerű a szabadulás. A dolog ami összefogja a kezed és a lábad műanyagnak tűnik, de te tudod valami üvegszálas okosságból van. Hasonló hevederekkel szoktak nehéz súlyokat rögzíteni. Így hiába kezded el rágicsálni, semmire nem mész vele....

A percek lassan telnek, és a tehetetlenségre kárhoztatott állapotod csak mégjobban elnyúzza az időt, mire végre mocorgás, mozgás üti meg a füledet valahonnan a rácson túlról. Zárban csörren meg kulcs, majd csikorgás borsóztatja meg a hátad. Aztán lassú, komótós léptek közelednek. Ezzel együtt több helyről nyöszörgést, nyögést, nyüszítést és sírást is meghallasz, s rájössz talán a cellák lakóitól erednek a szánalomra méltó hangok. Aztán árnyék vetül a rácsod előtt a földre. Majd az árnyékhoz kapcsolódó alak is megjelenik, s felnézve a sziluett – mert a hátulról jövő fény csak azt enged látni csak – felettébb ismerős.....
Nem szól, csak áll némán, ám tudod tekintete rajtad függ...
A cellákból szürelmlő szűkölések is hozzájárulnak ahhoz a félelemhez ami belédivódik lassan....

2010. december 21. Szerda valamikor estefelé
Valahol elrabolva...

A sebem nem forrt be teljesen, de a fájdalom enyhül... és egyelőre ez a legfontosabb, mert fogalmam sincs hány örökkévalóságnyi kínszenvedésre kell még felkészülnöm. Mikor végre a gégereflex segítségével kiöklendezem a rongyot, fellélegzek, próbálok nem hányni.
"Nem szabad kiszáradni és legyengülni, erősnek kell maradni..."

Továbbra is rázkódok és a hideg is ráz, gyomrom görcsbe szorítja a félelem, elmém elködösíti a reménytelenség és a gyűlölet, lelkem pedig a Gazdáért sikolt...
"Talán mikor éreztem hogy Morana szenved... hogy haldoklik... talán a Gazda is ugyanezt fogja érezni? És talán ő is túl későn érkezik... már ha idetalál egyáltalán... ő az én Marionom, én vagyok az ő Moranája... és a Sintér kínozni akar mindkettőnket..."
Egyre múlik a reményem hogy Bernardo megtalál, ahogy maradék időérzékem azt sejteti, hogy igen messze kerültünk, ráadásul mintha a föld alá haladnánk, ami rögtön eszembe juttatja a csatornákkal kapcsolatos lidérces álmaimat...
"Nem, nem, nem szabad, hogy megtörténjen! Nem érhetek így véget! Miatta és magam miatt sem! Nem lehet a Valaki a 'Győztes Féreg'...."
Mikor aztán újra a kocsin kívül a betonon nyekkenek, végre a kötés rosszabbik része is lekerül rólam, bár trükközni még most sincs esélyem - kezem és lábam még mindig béklyóban, s mire kifacsarodott és zsibbadt tagjaimba erőt parancsolhatnék, már a vállára is kap elrablóm. Kulcsok, ajtók, zárak, lépcsők és alagutak - számomra börtönök - labirintusa, zúgás..."talán metró?"
Kínosan igyekszek megjegyezni szemelvényeket a kesze-kusza útvonalból, a falfirkákat, a repedéseket, a lomokat a földön, a jellegzetes alakú koszfoltokat vagy a pókhálókat a sápadt izzókon, már amennyit látok a környezetből, de túl kevés...
"Hogy juthatnék ki innen? Sehogy! Nincs esély Marion! Még ha a Gazda valahogy meg is találna, ez Shaffer birodalma lehet, és ebben az útvesztőben Bernardo is elveszne - már ha egyáltalán bejöhetne a kibaszott törvényeik miatt...! Találj ki valakit Marion, köpd szembe a végzetet, gyerünk! Bosszú, bosszú, bosszú!!!"

Mikor végső helyemen landolok, próbálok azonnal felkelni, körbenézni, a kezem és a lábam szabaddá tenni - elsőként karjaim áthúzni lábaim alatt, hogy előre kerüljenek, még ha ki is ficamítom vagy meg is rándítom a vállaimat - a fájdalmat most a Vér mellett elnyomja az extrém stresszhelyzet is. Szusszanok párat, a zárakat méregetem - az ajtón és a rácson egyaránt - hogy hova és mekkora erővel kéne rúgnom hogy esélyem legyen kinyitni, egyáltalán hogy milyen az ajtók foglalata, mibe van beágyazva; hiába kemény fa és rács, ha omlatag a fal, amibe beleszerelték. De amíg nem sikerül felmérnem a helyzetet, csak a megfigyeléssel törődök, minden részlet számít. A rongyok, ruhák és pokrócok halmaza lassan még sötétebb képeket vetít az elmémbe - mégpedig hogy hogy valóban hosszú távú szenvedésre vagyok kárhoztatva, bár nem értem, kínjaim miért "enyhítené" holmi ringy-rongyokkal az Ellenség. Próbálok rájönni honnan eredhet a melegség forrása a padló alól, szemem és elmém őrülten cikázik ahogy megoldáson, menekülésen töröm a fejem... végül jobb híján megpróbálom rágcsálva gyöngíteni kézkötőmet, ha sikerült előrehúznom karjaim; átkutatom a rongyokat, a falakat, hátha akad valami éles, vagy megpróbálom a rácsok durvább felületén lemorzsolni, de ha nincs semmi, akár a Vér erejét is segítségül hívom, nem érdekel, ha felsebzem azokat az ocsmány kezeket, nem érdekel, ha hüvelykujjam félig lemorzsolódik, szabadulni próbálok...
... mert nincs más, amit tehetnék...
"Nem hagylak győzni, nem hagylak győzni, inkább pusztuljak el, minthogy a diadalod lássam... de a Gazda, a Gazdának szüksége van rám... de sosem talál meg! Itt nem!"

2010. december 21. Szerda valamikor estefelé
Valahol elrabolva...

A véred segítségül hívod, s a fájdalmad lassan csillapul. Érzed amint a húsod összébb húzódik ám azt is tudod nem teljes a gyógyulás....
A rongyot nagy nehezen kilököd-köpöd a szádból s így már könnyebben jutsz lélegzethez. Aztán felemelkedsz megint, bár a hátadon a seb jelzi ne heveskedj, s próbálsz kifelé lesni az ablakon. Nem tudod mennyi ideje mehettek, amikor az autó igencsak rázni kezd, s épületek vázait látod a sötét éjszakában is világosan, sőt darukat is látsz. Mintha egy építési területre hajtottatok volna be. Aztán a kilátást eltakarja valami fekete tömeg, s rádöbbensz a föld alá hajt tovább az elrablód a kocsival. Itt nem mentek sokat, a kocsi élesen bekanyarodik, majd megáll. Sofőröd kiszáll, majd hátramegy hozzád. Ismét kivesz a kocsiból nem épp finoman érkezel a földre. Majd megint bicska csattan. Aztán a lábad és a kezed elválik egymástól. A férfi aztán felkap, és egy laza mozdulattal a vállára hajít. Fejed a hátához kerül, lábaid a karjával szorítja mellkasához. A kapucni megint a fejedre hullik, s nem sokat látsz. A férfi elindul veled valamerre, nem túl sietősen.
Nagy nehezen oldalfelé kilátsz a kapucni mentén. Szűk és sötét folyosón haladtok. A falon távol egymástól csupasz villanykörték következnek időről időre. A fal koszlott, falfirkákka, omlásokkal tarkított. Van ahol csak csupasz téglák látszanak méterekig. Aztán egy ajtón megy át veled, amit kulccsal nyit ki. Majd mégegyen, s végül egy rácson ami mögöt ismét egy ajtó, szintén kulccsal nyitható. Aztán lépcső következik, s mivel elég sötét van, nem is tudod követni hány lépcsőforduló marad mögöttetek mire újra egyenes folyosóre lép cipelőd. Meleg, folytogató meleg csap meg egyre inkább, s mély monoton zúgás erősödik ahogy haladtok. Kacskaringós labirintusnak érzed a folyosók kusza szövevényét. Néha valami erősödő, majd távolodó dübörgést is hallasz. Végül aztán a ki tudja hányadik ajtón áthaladva a férfi ledob a válláról, nem finoman a csupasz földre, ami furcsa mód nem hideg...
Majd otthagy. Nem megy messzire, s lépteit motozását továbbra is hallod még egy kicsit, majd ajtó nyílik, csukódik és csend lesz. A helység talán ha kétszer hármas amiben vagy. Az ajtó amin bejöttetek vaskos fa ajtó. Tőled balra a falnál egy kupac rongy. Koszlott pokrócok, rongyos ruhák. A másik oldalon egy ráccsal fedett ajtónyílás, ami halovány fénnyel „világít”.

2010. december 21. Szerda 16:45
Valahol, elrabolva....

A fájdalom nem marad el, ahogy erre számítottam is, de a kocsiban csak egy alak van, ami egyelőre biztató. Fogam össszeszorítva, könnyfátylon át, de csakazértsem szisszenek fel. Arra is rá kell döbbennem, hogy hasztalan próbálnék szabadulni, és hogy gőzöm sincs merre tartunk...
"Dehogynem. Shafferhez... Gazda, Gazda, segíts! Nincs esélyem ellene, még nincs, és még ha megáldana is a Vadkutyák Istene, még ha meg is ölhetném... megölnélek vele téged is..."

A távoli megnyugtató érzések egy szikrányi reményt hoznak a keserűségembe...
"Gazda... Bernardo... Gazda... ugye megtalálsz? Ugye nem hagyod, hogy Shaffer romba döntsön mindent?"

A hirtelen fékezéstől ezúttal még nagyobbat nyekkenek, mint eddigi hánykolódásaim során. Vaksötét... és csak egy tűzfal. Rámtehénkedik az alak, és képembe nyomja a bűzös rongyot, én pedig egyelőre nem rúgkapálok, tűröm a fájdalmat - orromon veszek levegőt, tudom, ha küszködnék, az esélyeim csökkennének csak, és igyekszek nem elokádni magam a szagtól, bár igencsak próbára teszi az akaraterőm a dolog. Ami még rosszabb, az az anyag hasadásának hangját követő pokoli fájdalom, ami a húsomba mar; könnyeimtől semmit sem látok, öklendezni kezdek a rongytól fuldokolva és tán fel is üvöltenék, de csak tompa hörgésféle lesz belőle...
"A chip... kivágta a chipet... a kibaszott kurva életbe, pont most, MOST, amikor nem lenne hátrány, most kell kivágni?!"
A fájdalom és a félelem őrjítő, valahol mélyen úgy sejtem - leginkább remélem - ezzel valamiféle "szabályt" szegett a Valaki... tudom, hogy nem kerülhetem el, hogy gyötrelmes vég vár rám, hogy a Gazda sem találhat így meg, hogy sose látom többé, hogy az Erdő elveszett, hogy a Bosszúmra csak kísértetként lesz esélyem... most már vergődnék, de nem tudok, egyelőre még csak a gyógyulásra próbálok koncentrálni, hogy a fájdalmat elnyomjam... az Ő Vérével...
Noha tudom jól, a Vér hamarabb elfogy, mint a szenvedések tömkelege, ami rám vár... de nem vagyok hajlandó feladni. Újra a kocsiban mozdulatlanul, s újabb adag gyűlölethullámmal, ahogy a kapucnis vidáman fütyörészik mozdulatlanul heverek, csak a rongyot próbálnám kihányni valahogy... és legalább halvány képeket elkapni az elsuhanó külvilágból...
"Elszakítottatok a Gazdától. Legyőztetek... még nem megfelelő a pillanat, de ha az lesz... nem adom olcsón az irhám. SZENVEDNI FOGTOK!!!"
S kétségbeesett, reményvesztett félelmem és kínom helyébe halálra szánt vak haragom vegyül - már nem csak Moranáért kell bosszút állnom. A Gazda miatt is. Yule miatt is... a Vadkutya miatt is... csak jöjjön el a megfelelő pillanat...

2010. december 21. Szerda 16:45
Valahol, elrabolva....

Valmivel kényelmesebb állapotba tornázod magad. Arra rájössz ezalatt hogy a pántok erősen tartanak, s nem tudod megtippelni sem mekkora erő kellene az elszakításukhoz...
A kapucnit sikerül lebűvészkedned a fejedről, amivel azt éred el, hogy látod a mellettetek elsuhanó lámpák fényeit de mivel a kocsi ablakai sötétítettek gyengébben mint egy normál üvegen keresztül, s megállapítod hogy a fickó egyedül ül a kocsiban. Ahogy a két ülés közt előre nézel látod, hogy a fején továbbra is kapucni.
Aztán megszólalsz, és dühös indulattal köpöd felé a szavakat. A fickó dörmögőn szólal meg.
- Kussolj! - s ugyanekkor hátranyúl a két ülés közt és elkapja a felkarod amit elér. Erővel szorítja meg, hogy a fájdalomtól könny szökik a szemedbe. Majd visszahúzz a a kezét.
A kocsi iramosan kanyarog, s te hánykolódsz ettől a padlón, be-be ütve ezed, azod. Aztán furaféle dologra figyelsz fel. Mintha valaki megnyugtató érzéseket küldene feléd....
Aztán a kocsi hirtelen áll meg, s kinézve az ablakon magas tűzfalat pillantasz meg, s odakint mintha minden feketeségbe borult volna, olyan sötét van.
A fickó kiszáll a kocsiból, és kinyitja a hátsó ajtót. Felemel szinte megerőltetés nélkül és rak ki a betonra. Ám nem ereszt rád térdel valósággal a földhöz szögezve. A hajadba markol, és bűzös, olajos szagú rongyot töm a szádba erőszakkal. Úgy érzed már a szagtól is megfulladsz. Aztán bicska csattan, és anyag reccsen. Ahátadat megcsapja a hideg fagyos téli levegő.
A fájdalom kegyetlenül és hirtelen hasít beléd a lapockádtól nem messze valahol a gerincednél. Aztán apró véges húscafat(?) landol nem messze az arcodtól, s úgy érzed még mindig mintha izzó vassal sütnék a hátad egy helyen. Aztán felkapnak újra és visszakerülsz a kocsiba. A rongy a szádba marad...
Újra elindultok, s már nem tudod merre jártok. Összefolyik benned a lent és a fent, a kint és a bent. A kétségbeesés, a páni félelem és a fájdalom reszkettetni kezdi testedet. Utitársad nem igen törődik veled, fütyörészni kezd, méghozzá igencsak vidáman.

2010. december 21. Szerda 16:30
Detroit – A városban – Úton a birtok felé.

Sajnos nincs időm alapos helyzetfelmérésre - sem pedig trükközni. A fazon ereje elsöprő és bár a Vérével lenne sanszom ellenállni, azt még tartogatnom kell... mert az bizony világos, hogy ha ki is szakadok a szorításból, egyelőre aligha jutok haza...
És ettől nagyon, de nagyon dühös leszek...
Némán, nyekkenés nélkül tűröm hogy gúzsba kötözzenek... s amint az ülés padlóján landolok, kezem-lábam összekötve és kifacsarodva, máris próbálgatni kezdem, vajon mekkora erő kellene, hogy kifeszítsem kezem-lábam a szorításból... de egyelőre csak annyira vagyok képes, hogy valami kevésbé fájdalmas pozícióba izegjem-mozogjam magam, valamelyest feljebb emelkedjek, még ha kínok árán is, s hátrább lökve fejem a kapucnit lesodorjam hogy sikerüljön legalább valamit látnom.
Minden-mindegy alapon végül is megszólalok... hiába tanácsosabb a csend, hiába gyűlölök beszélni, a halálnál is rosszabb vár rám, s reményvesztett fatalizmusom és bosszúszomjas gyűlöletem megoldja a nyelvem.
- Két kocsi, gépfegyverek, gúzsbakötés... SWAT-egységet nem hoztatok magatokkal? Mi az, szánalmas kis tetvek, ennyire féltek egy nyomoréktól?
Jeges és vitriolosan gúnyos hangon köpöm a szavakat - talán ha sikerül ingerelnem őket, figyelmetlenebbé válnak... és persze felkészülök, hogy a válasz valószínűleg fájni fog, de a fájdalomra, sőt, töménytelen szenvedésre egyébként is fel kell készülnöm... ahogy a legrosszabbra is. Hogy sosem láthatom viszont a Gazdát, az Erdőt...

2010. december 21. Szerda 16:30
Detroit – A városban – Úton a birtok felé.

A fickó elmar és szinte kiránt a kocsiból. S azonmód visz is tovább, a terpjáró felé. A hátsó ajtót nyitja ki és vág be, azaz pontosabban szólva vág hasra az ülésen, de úgy hogy a lábai a lábaidat fogják ollóba egészen a combtövednél. A fejedre hulló kapucnitól nem igen látsz semmit. Majd valamit matat, és két kezed elmarva hátracsavarja azokat, s gyorskötöző kerül rád. Aztán elengedi a kezed, és a lábaidra is rákerül a „bilincs” s végül a kezed és a lábad egymáshoz rögzíti. Így emel fel, és dob le szinte a hátsó ülés elé a földre. Majd becsapja az ajtót. Majd még egy ajtócsapódást hallasz, és a jármú meglódul veled...

2010. december 21. Szerda 16:25
Detroit – A városban – Úton a birtok felé.

Hálásan pillantva MaryLou-ra helyezkedek el az ülésen és még inkább megnyugodva konstatálom, hogy a vigyázó taxi is a nyomunkba szegődött... a nő kacsintására csak egy visszafogott, kissé szerencsétlen mosoly a válaszom - már ha kilátszik valami kapucnim takarásából.
- Mozgalmas munka lehet taxizni Detroitban...
Teszem hozzá kissé banális mederbe terelve a témát... "szerencse" a szerencsétlenségben, hogy a bűnözés egyik fővárosában a "furcsa alakok" nem olyan asszociációkat keltenek, amik problémásak lehetnek. Miután a címet és a veszélyforrást is leírtam, kissé kifújom magam, de éberségem lankadatlan.
"Ha sima bevált taxistrükk és nem csapda... egyelőre nem annak tűnik... akkor semmi vész, de... vajon sikerül? Mi van, ha megszerezte a chip-olvasót? A fene, a fene! Kémek klánja, hogy rohadnál meg, mint a koponya a kék verdádon, Shaffer!"
Kétség sem fér belém, hogy a Valaki az üldözőm, és szívem szerint nagykéssel vágnám ki magamból azt a rohadék chipet - jó nagy késsel, mert másként aligha érném el...

A romosabb környék és az est közeledte megnyugtatna... már annyiban, hogy közel járunk, és hogy a Gazda már ébredezik tán.... és nemsoká újra láthatom. A sóvárgás és a hiányérzet újra úrrá lesz rajtam, még paranoid nyugtalanságomon keresztül is. Még a beteges sárgára színeződött latyak s az egyre gyülemlő sötétség sem zavar ahogy érzem az Erdő közeledtét... aztán megpillantom a terepjárót és máris üvöltenek ösztöneim, hogy baj van, hogy kész, elvesztünk... még a Tipot is megpillantom...
"Ne, ne, ne!!!!"

... mielőtt a belénk rohanó gallytörős izomjárgány miatt előre-hátra nyeklenék a kocsi hátuljában. Próbálom összekaparni a vészterveimet, de uzikra nem számítottam.
"A franc, a franc, lehet, hogy gyorsabban gyógyulok, de akkor aligha, ha szitává lyuggatnak... a vér... az Ő Vére... erejéhez élni is kell, a fenébe... bár... nem, nem megölni jöttek. Túl egyszerű lenne csak lelőni. A rohadék nem érezne elegendő elégtételt..."
Mindenesetre mikor feltépődik a kocsim ajtaja - csak egy sanda bocsánatkérő pillantást vetek MaryLou felé, amit aligha láthat kapucnim árnyékában, s egyszerre óvatosan a Bearnek szánt pénzt is magam mögött hagyom a kárpiton.
A másik kapucnist és fegyverét meglátva egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy trükközni próbáljak, de végül eszembe jutnak a Gazda szavai... egyrészt hogy élve van szüksége rám, másrészt hogy jobb Shaffert nem provokálni, és úgy sejtem, az embereit se kéne. Ráadásul a vér erejére szükségem lehet még, márpedig ha a térdemet lövik el vagy ilyesmi, akkor kevesebb marad a menekülésre...
"Gazda, Gazda... baj van! Gazda, mi lesz ha sosem látlak többé?!"

Kikecmergek a kocsiból, arcom szintén takarva, és bár rettegek, igyekszem nem mutatni a félelmemet s egyre inkább emésztő haragomat. A jéghideg gyűlöletet, amit bosszúvágyam táplál s valami ami legalább olyan erős indulat, ha nem még erősebb - ezek az alakok, Shaffer rohadék csicskái akadályok köztem és a Gazda között. Némán, egy szó nélkül állok meg, figyelek, a megfelelő alkalomra várok, menekülési útvonal után sandítok, megpróbálom felmérni milyen messze lehet - rohanva - az Erdő... s közben egyre sötétebb és pusztítóbb düh önt el, ám fagyosan hideg, figyelmes és - egyelőre - engedelmes maradok.
"Idő, időt kell nyernem... Gazda... a chip... megtalál. Már ha rájön, hogy baj van, de... honnan jönne rá? Gazda, Gazda, el kell jutnom hozzád!"

2010. december 21. Szerda 16:25
Detroit – A városban – Úton a birtok felé.

- Vigyázzon magára! - köszön el a taxisod és te áthuppansz a másikba, amiben csak a vezető, egy szőke tüsi hajú vagány csajszi ül.
- Helló kiscsillag! - s csak futó pillanatra néz rád a tükörben. A lámpa zöldet ad és meglódultok. A kocsi bekanyarodik, s a másik taxi is követi. Az eredeti autó halad tovább egyenesen. A kék autót nem látod egyelőre. A nő végül elvigyorodik és megszólal
- Ha tudnád már miféle szerzeteket fuvaroztunk. - kacsint rád jókedvűen.
- Hova is megyünk? - kérdezi aztán s ha bemondod a címet csak bólint.
Jó ideig nyugalmasan haladtok, a kék kocsinak se híre se hamva. Lassan elétek a szegényebb környékre, s itt már szinte alig van forgalom. A két taxi nyugodtan halad célod felé. A nap lassan lemegy, és sötétség lepi el a várost, melyet a közvilágítási lámpák változtatnak sárgás árnyékokká. Amerre haladtok már egyre ritkábban állnak a működő lámpák, és a hó mi még a kertekben megmaradt sem segít oszlatni a feketeséget. Aztán hirtelen magára vonja valami a figyelmed. Egy gallytörővel felszerelt terepjáró vág ki az egyik mellékutcából, sötét reflektorokkal, s őt követi a kék, rothadó koponyás másik autó. A terepjáró nektek ront. A sofőröd felkiáltva átkozódik, ahogy az acélszerkezet felgyűri a karosszériát a kocsi jobb elején. A hirtelen ütéstől előbb előre majd hátra repülsz az ülésben. A motor lefullad. A mögöttetek haladó taxi éles kormánycsavarással kerüli csak el hogy nektek menjen, de így is végigkarmolja a bal oldalát a te jármúvednek. A kék kocsi is lefékez, és kiugrik belőle egy magas hórihorgas alak, kezében egy uzival. Mindkét kocsit felváltva fenyegeti. A terpjáróból is kipattan valaki, és a te kocsid hátsó ajtaját tépi fel. Behajolva utánad nyúl és a kevéske fényben is látod, amint egy fegyveren csillan meg a fény...
- Jobb ha nem próbálkozol semmivel! - dörren rád a kapucni mélyéről a hang...

2010. december 21. Szerda 16:15
Detroit – A városban – Úton a birtok felé.

Továbbra is őrlődök, hogy nem-e csapdába sétálok bele egyenesen... de ez tűnik a legbiztosabb menekülési tervnek, ösztöneim nem pánikolnak - de a paranoia levakarhatatlan. Figyelmesen hallgatom a megbeszéléseiket és figyelem a másik két taxit... majd visszaveszem a lóvé többiekre eső részét és bólintok.
- Rendben, köszönöm.
"Csak nehogy csapda, csak nehogy csapda..."

A Tipo még mindig sehol s éberen figyelek a kellő pillanatra, kezem már az ajtókilincsen pihen, hogy a megfelelő időben kiszáguldhassak... S mikor szól Fabio, hogy közel az idő, valami mosolyfélét is megeresztek felé.
- Igazán nagyon köszönöm. Minden jót.

Majd mikor itt az idő, már nyitom is az ajtót, magam után ugyanazzal a lendülettel bevágva, hogy átsurranva a másik sávba behuppanjak a szomszédos taxiéba, ami MaryLoué lehet...
S ha valóban a női sofőr ül ott - és senki más, és a Tipo sincs sehol - akkor kicsit megkönnyebbülten felsóhajtva szólalok meg neki is...
- Köszönöm szépen, maguk igazán profik...
Majd a címet újra bemondom, ahogy a "kullancsom" is leírom újra és a visszaadott pénz nagyobb részét előre át is nyújtom a rácson... "Bear" jussát majd kipótlom - most aztán van miből...
"Csak jussunk minél gyorsabban vissza... Erdő... Yule... Gazda!"

2010. december 21. Szerda 16:15
Detroit – A városban – Úton a birtok felé.

A taxis kedvesen mosolyogva bólint, majd a vezetésnek szenteli a figyelmét. Néhány sarokkal odébb egy másik sárga taxi is mellétek ér. A két sofőr a rádión vált csak néhány szót, s végül megérkezik a harmadik is. Egy darabig zöld hullámban haladnak fej-fej mellett a három sávban. A kék autót egyelőre nem látod továbbra sem.
A pénzt előrenyújtod, és a taxis elveszi. Majd valamit látod ügyködik, s a pénz egy részét visszadugja a rácson.
- Ezt ossza el MaryLou és Bear közt. - mondja.

Aztán megszólal egy kis idő múlva.
- Figyeljen. Mindjárt átszáll. - s a te taxid mellett marad a női vezetős, viszont a harmadik taxi hátramarad, és két sáv közt áll be mögétek. Végül egy piros lámpánál szól újra a te sofőröd.
- Itt az idő! - mondja

2010. december 21. Szerda 16:05
Detroit – A városban – Úton a birtok felé.

A sofőrről kiszúrni, hogy túlzottan segítőkész és nem csak a lóvé miatt... ami reményeim és egyben gyanakvásom is felkelti...
"Jobb esetben Bernardo... "kapcsolata"... végül is a Gazda tudta ma merre tartok... rosszabb esetben más okokból nem akarja, hogy bántódásom essen... de honnan tudjam, melyik a helyes megoldás?"

Amikor az adóvevőhöz nyúl, egy pillanatra belém fagy a vér...
"Csak nehogy a zsarukat, ajaj, nehogy a zsarukat... vagy nehogy..."

Aztán egyre értetlenebbül pislogok a párbeszéd hallatán - tökéletes tervezés, gyors kivitelezés, mintha mindenre számítottak volna...
"Ez garantáltan nem csak egy egyszerű taxis... vagy ennyire gyakoriak lennének a "kullancsok"? Végül is, Detroit... de Gazda, Gazda, legyen a te kapcsolatod, a te szervezésed... Gazda... hiányzol..."

Mikor aztán elmagyarázza a helyzetet és kérdőn pillant rám, természetesen hálásan bólintok...
- Rendben... és köszönöm...
"Csapda is lehet, jól kitervelt csapda... Shaffer csapdája... és nem lesz olyan könnyű lerázni a koponyásokat, elvégre tutira tudják, hova is tartok..."
Majd ígéretemhez híven a rácson átnyújtom a pénzköteget és izgatottan figyelek, mikor jön majd az a bizonyos piros lámpa és jelzés; ha Fabio szól, hogy idő van, a lehető legfürgébben és legóvatosabban surrannék is át vélhetően "MaryLou" taxijába...

2010. december 21. Szerda 16:05
Detroit – A városban – Úton a birtok felé.

A sofőr a tükrön át néz rád, homloka ráncba húzódik amint szavaid meghallja.
- Ameddig velem van, biztos lehet benne hogy baja nem esik! - mondja s nem a felmutatott pénz motiválja erre is rájössz. Aztán elmondod neki milyen kocsi az amitől tartasz, és máris a tükröket kezdi el figyelni. Majd az adóvevőhöz nyúl, és állít a frekvencián.
- Kékcápa bajban van, hall valaki? - szólal meg, s erre vagy hat - hét pittyegés hallatszik ami szinte bántja a füled.
- A Virginia parkban vagyok a hetvenkettediken kifelé, és van egy kéretlen kullancsom. Elkélne egy kis segítség. - és ismét pittyegnek a vonal túlsó végén lévők.
- A Pallisternél elérlek Kékcápa – reccsen bele a vonalba egy fiatalos csaj hangja.
- Imádlak MaryLou! - búg szinte a sofőröd vissza.
- Én is a közelben vagyok Kék! - ezúttal egy dörmögős hang jelentkezik.
- Rendben Bear! - nyugtázza ezt is Fabio. Majd a visszapillantón át rádnéz.
- Az egyik piros lámpánál átül a másik taxiba MaryLou-hoz. Bear pedig hazáig kíséri. Én pedig elviszem körutazásra a kullancsát – mondja neked s tekintete kérdőn villan feléd. - Rendben? - kérdezi.

( Megj: A taxid hátsó üvegei - ahogy mindegyiké - sötétítettek, így nem lehet belátni vajon van-e benne utas.)

2010. december 21. Szerda 16:00
Detroit – A városban – Úton a birtok felé.

A taxi és a sofőr is teljesen normálisnak tűnik, de nem nagyon engedek fel, nem szabad lankadni hagyni figyelmem és óvatosságom. Ahogy sejtettem, a Tipo a nyomomban...
"Shaffer. Biztosan Shaffer emberei... Vadkutyák Istene, kegyelmezz, hogy eljussak a Gazdához... az Erdőhöz... Yule-hoz..."

Hol hátrasandítok, hol az útvonalat fürkészem sandán, hol pedig a műszerfal órájára pislantgatok kissé türelmetlenül és aggodalmasan. Tébolyult terveket szövögetek, hogy mit kell tennem, ha a taxis bizonyul téglának, vagy ha a koponyamintás kocsi elénk vág, ha megpróbálnak kirángatni, elrabolni - mert egy egyszerű fejlövés aligha lenne elégtétel a Valakinek... s persze arra is fel kell készülnöm, ha bekövetkezne a legrosszabb, és szembetalálom magam vele... s tudom, akkor nullára csökken az esélyem - csak a Gazdában bízhatok, hogy megmenekít, s hogy elég időt nyerek hozzá... de rémképek zavaros egyvelege vetül elmébme.

Nyugtalanságom a sofőr is megérzi és ő is nyugtalan...
"Mitől fél, talán hogy rossz utast vett fel, vagy hogy rájöhetek a cselre, ha ő lenne Valaki szolgája?"

Kérdésére csak megrázom a fejem, s bár a csúcsforgalomban épp eltűnni látszanak üldözőim, nem hinném, hogy feladták volna - biztos vagyok benne, hogy tudják, merre tartok. Végül aztán zsebembe túrok - az egyikbe ahová pénzem taxira szánt részét rejtettem, s kiszámolom a taxióra állása, a hátralevő táv és a jatt fejében, mennyibe fájhat a fuvar, és annak legalább tripláját halászom elő...

- Azt hiszem ki akarnak rabolni... vagy bántani akarnak...
Hangom kissé remegős, még rájátszanom sem kell... majd összeszedem magam és határozottabban folytatom... megvillantva a pénzköteget, hogy a sofőr a visszapillantóból jól láthassa.
- Metálkék Tipo, rothadó koponyás mintával az oldalán. Hadarom, s újra hátrasandítok... - Jó ideje követ. Ha sikerül végleg leráznia és extrahamar odaérnie a címhez, nem leszek hálátlan...

Majd a pénzt egyelőre visszasüllyesztem a helyére a sofőr arcát vizslatva a tükörből...

2010. december 21. Szerda 16:00
Detroit – A városban – Úton a birtok felé.

Detroit legnagyobb taxiscégét hívtad és tőlük érkezik meg az autó. Semmi különöset nem veszel észre rajta. A sofőr türelmesen várakozik. Mikor kinyitod az ajtót a néger fickó hátrafordul. Kedves és vakítóan fehér fogsorú mosollyal kérdi meg a neved, amire a rendelést feladtad. Nem érzel felőle semmi nyugtalanítót. A műszerfalon ott van az igazolványa is amin a Derek Fabio név áll a fotója alatt és a 78381 szám ami a taxin is díszeleg több helyen feltüntetve.
A fickó kedvessége továbbra is megmarad mikor bemondod a címet, és biztosít róla, hogy hamar eljuttat a célodhoz. Aztán indít és kikanyarodik a kúttól. A tipo nem sokkal lemaradva követni kezd titeket. Időről időre hátrakémlelsz és mikor azt hiszed – nem látva az autót – hogy csak a képzeleted játszott veled, valahonnan újra mögétek kerül. A sofőröd egy idő után a tükrön át rád nézve megszólal
- Valami baj van kisasszony? - kérdezi aggódón és arcán is látod ő is nyugtalan kissé.
A délutáni csúcs beindulni látszik, így bár a taxis próbálja a frekventáltabb helyeket kikerülni, mégsem tudtok túl gyorsan haladni. Aztán egy idő után nem látod a tipot jó ideig... talán valamelyik dugósabb részen ragadhatott be...