Kutya-bőr - Marion Byrd meséje

2010 december 21 Szerda hajnal 0:30
Detroit – A birtokon.

Kérdésemre - az elsőre és számomra fontosabbra - nem érkezik válasz, csak az a ravaszkás mosoly. Meg hogy kérdezzem meg tőle.
"Hát persze. Majd kedélyesen elcsevegek vele, mielőtt rádobok egy hidrogénbombát. Azt csak nem élné túl!"
Képem kissé elkomorul, de a melóra figyelek. Na meg Bernardo jóleső hangjára. Az álmokkal kapcsolatos találgatására újra felnézek... talán még komorabban.
"Hét Fivér. Nyolc Kutya. Hát más véget ért volna. De az erdő... a kunyhó... itt vagyok... és... hát, kutyaként, bár nem épp így képzeltem. És nincs Fívér. Nincs senki csak... Ő. Bernardo lenne a Jó Ember? De nem ember... csak... Gazda. Hé, várjunk csak? Közel jártam párszor?"
- Nem biztos. Az álmok hoztak ide. Aztán meg... Selene. Sors.
Vonok vállat kissé esetlenül, majd kissé gyanakodva és paranoidan rákérdezek a kínosabb témára is...
- De... hogy érted, hogy... néha igencsak... ööö... közel jártam?

Majd újra lapátolni kezdek, aztán a 'szabadság' említésénél még savanyúbb képpel pillantok fel.
- Szabadon...
"Aha. Szabadon. Bechipezve, vámpírvérfüggő... szolgaként. Fasza kis szabadság."
- Köztetek. Hát a többi... Ragadozó társasága rohadtul nem hiányzik.
"A többié nem... de az övé biztosan hiányozna... de miért? És mi a frászért mondtad ezt ki? Vigyázz a szádra, Marion!"
- De tudom. Szenvedés. Küzdelem. Kitartás. Túlélés. Meglesz, Főnök.
"A szenvedéssel garantáltan nem lesznek problémák."

Elkussolok, szégyenlem magam, borzalmasan megalázó az egész helyzet, és én se bírok magamra elég méltóságot erőltetni. Inkább a hangjába és mondandójába feledkezek - na meg a melóba - hátha rájövök, mi is lenne itt a lényeg, mert nehéz elképzelnem, hogy az ő létükben van bármiféle öröm is. Talán mert általában véve az örömteli létezés cefetmód távol áll tőlem, pláne jelenleg.
"Gazdagság. Hatalom. Kit érdekel? Jó, nyilván baromi sok lóvé kellett ehhez a birtokhoz... oké, de felteszem nem "szokványos" melókkal szedte össze a rávalót. Nézni korok felemelkedését és hanyatlását. Ez inkább lehangoló... utazgatás... hát, ez már szebb lehetőség."
Újra felépillantok, mikor megemlíti, mennyi lehetőség áll előttem - a szavai egészen lelkesítőek és biztatóak, ahogy jelenléte is. A bennem kavargó sötétség azonban kevésbé az.
"Egy emberöltő is fájdalmasan hosszú Marion Byrd bőrében, kedves Gazda."
De nem akarok hangulatgyilkos lenni, csak bizonytalanul bólintok párat. Hogy valami lehetőségként tekint rám, vagy legalább is ezzel áltat, kifejezetten jól esik - megpróbálok valami reménytelibb jövőképbe kapaszkodni én is, de csak két pozitív lehetőség lebeg a szemem előtt. Az egyik... itt lenni. Vele. A másik pedig, hogy erős lehetek... a Bosszúhoz.
"A vér erősebbé tesz, és az idő... hát, ha SOK időm lesz és elég... csodavér, ami egészségesen tart és erősít, még SWAT-kommandóst is képezhetek magamból valahogy. Vagy olyasmit. Vagy terroristát. Vagy bármit, ami ahhoz kell, hogy azt a mocskot eltöröljem a föld színéről, lehetőleg úgy, hogy neki rohadtul fájjon. És hogy Bernardo... ő ne kerüljön bajba... nem tudom, nem tudom. Majd lesz valami. Valami... biztosan."

Az utolsó talicskányi kupac is a helyére kerül, félkómásan vonszolva magam, de továbbra is állhatatosan és kitartóan követem a Gazdát a szalmabálákhoz és a szénához. A kellemes illat igazi megkönnyebbülés, a trágyaszag se zavart, de ez azért máris kellemesebb. Egymásra tornyozok annyi szénagurigát, amennyit elbírok, majd óvatosan manőverezve lépdelek vissza a boxokhoz Bernardo nyomában, hogy az utasításnak megfelelően a fali tartókba friss szénát pakoljak. Újra csend van, ami idilli és kellemes is lehetne akár - ha nem lenne ott az a sok nyomasztó szörnyűség a fejemben - és a bőröm alatt.
"Beszéltesd... beszéltesd... ha túl sok a kérdés... majd elhallgattat."
Fürkészőn pillantok a Gazdára, próbálom kitalálni, vajon idegesítené-e egy vagy több további kérdés. Nem könnyű... aztán a kínos érzésektől kínosabb témákra is terelődnek a gondolataim...
- Ehm... kérdezhetek valamit?
Csak ha egyértelműen igenlő választ vagy hasonló visszajelzést kapok kapok, akkor folytatom...
- A... "kajatéma". Öööö...
"Na ezt fogalmazd meg..."
- Izé... nem lehetne, hogy máshogy... gondoskodjak a... vacsorádról?
"Ez tragikusan fog hangzani..."
- Már izé, most van... pénzem. És ööö, tudom hol... mármint... hozhatok neked egy prostit, vagy... valami. És akkor visszafogni se kell magad...
"Na ezt valahogy tisztázni kéne..."
- Szí... szívesen feldarabolom a... maradékot és behajigálom az Eriebe... vagy... valami, csak...
"Ehh, Marion, igazi szívderítő szónok vagy..."
- Csak nem szeretek... vérszegény lenni...
Nyögöm ki a végén a magyarázatot - már nem a teljeset. Az a zavarba ejtő kontrollvesztés és... szexhez hasonló érzés, az milliószor jobban zavar... megint iszonyatosan szánalmasnak érzem magam, pláne Bernardo felemelő monológja után, hogy mennyi minden lehet még énbelőlem...

2010 december 21 Szerda hajnal 0:30
Detroit – A birtokon.

Bernardo abbahagyja a lapátolást, és rád néz mikor megszólalsz. Összevonja a szemöldökét, és figyelmesen szemlél. Majd ajkát megvonaj és fejet ráz.
- Nem tudom milyen jelentéssel bír számára ez a mondat. Majd kérdezd meg tőle. – mosolyodik el ravaszkásan. Aztán mindentudó tekintettel folytatja
- Azt tudom hogy nem káiniták után loholtál szerte a városban. Bár néha igencsak kozel jártál helyekhez, és dolgokhoz…. – majd vállat von - lehet hogy az álmaid valamilyen formában megmutattak dolgokat amiket ha összeraksz más véget ért volna a történeted. Ki tudja.
- De mostmár szabadon járhatsz kelhetsz köztünk. – mosolyodik el.

Újra nekiáll lapátolni, míg összeszeded a következő gondolataid és kibököd a kérdéseid melyek érdekelnek.
- Nos igen. Mi vámpírok nem vagyunk túl szivélyesek, sem túl szociálisak egymáshoz. Csupa-csupa érdekkapcsolat az ami át és átszövi a társadalmunkat. Jobban szeretünk magányosan, vagy majdnem úgy létezni, és sütögetni a saját magunk geszenyéjét. Paranoiánk nem csak azért fejlődött ki, hogy a halandó világ elől rejtsen minket. Egymás előtt is mindent titkolunk. Megtévesztünk, és elterelünk. Ez a túlélésünk kulcsa.
- Az pedig hogy ki miét létezik sokszáz évig – von megint vállat – mások nevében nem tudok neked felelni. De azért lássuk be nem mindennapi a lehetőség, hogy egy örökkévalóságon át létezhetsz.
- Ez a lehetőség pedig egy sor másra adja meg a sanszot. A gazdagságra, a hatalomra, olyan dolgokra amire egy emberöltőnyi idő kevés lenne. Gondolj bele. Micsoda érzés lehet átlétezni korokat, melyek feltűnnek, majd elenyésznek. Látni birodalmakat melyek felvirágoznak majd elbuknak. Eljutni a világ minden szegletébe.
- Majd te is rájössz hogy nem csak a bosszú fog megtartani a létben. – mondja s mintha reménykedőek lennének szavai.
- Annyi, de annyi dolog vár még rád is Marion! – válik kissé szentimentálissá
- Az idő ami megadatik egy lehetőség arra hogy tökéletessé válj. Hogy kiemelkedj, hogy megmutasd, más vagy, hogy több vagy mint aminek látszol. – lángol fel a tekintete szinte.
S lassan végeztek az utolsó box kitakarításával is. A talicskák megtelnek és ismét elviszitek a többihez. Visszafelé a szerszámokat és a két talicskát letakarítjátok és a helyükre visszteszitek.
Majd Bernardo egy másik helységbe visz be.
- Almozzunk be – mondja. A teremnyi hodályban számodra is kellemes illat van. Szalma és széna illata tölti be a levegőt.
- Szénát tegyél minden boxba, a fali tartókba. – kéri és rámutat a szénagurigákra. A megszárított széna feltekercselt bálái felszeletelve várakoznak arra hogy eleségül a lovak elé kerüljenek. Egy egy „szeletke” akkora mint egy szabvány autókerék felnije. Súllyra sem túl nehéz, négyet, ötöt is elbírsz ha egymásra tornyozod őket.
Bernardo a falról egy kampófélét vesz le és a terem másik oldalán felhalmozott szalmabálákhoz megy. Egyet felvesz és a vállásra emeli majd egy másikba a kampót akasztja be és indul meg vissza a folyosón.

2010 december 21 Szerda hajnal 0:15
Detroit – A birtokon.

Bernardo nevetése kis megkönnyebbüléssel tölt el - a válasza már kevésbé.
"Semmi kifogásom a cikornyás szóvirágok ellen... könyvekben. De "öregeket" figyelgetni, azt kösz, kihagynám. Elég volt Mr. Pokolatyaúristen Herceg is. Emberek között se szeretek lenni, embernek látszó szörnyek közt pláne nem. Már... Őt kivéve. De miért is? Áhh, hagyd már, inkább figyelj..."
És figyelmesen hallgatom is, próbálom megjegyezni azt a töménytelen új szót, ami elhangzik, majd mikor újra elviharzik, igyekszem emészteni is a hallottakat, de a lapátolással ellentétben nemigen megy.
"Ez szép és jó, de mi az a Brujah? Mi az a Ventrue? Valami újabb csicsaszó? Klán?"

Persze hamarosan választ is kapok - már a kérdésemre - mikor a Gazda visszatér, és kínosabb témákat feszeget.
"Gyermek. De bájos. Körültekintően. Évszázadokat várni... Körülmények. Képességek. Hasznosság... hát Marion..."
Kissé sápadok még egy árnyalatnyit és a trágyával teli lapátomra és lassan megtelő talicskámra pillantok meg magamra. Amikor vizslatón pillant felém, a fejemet elfordítom és a nyakam újra behúzom kicsit.
"Valamivel sziporkázni kéne. Ezt asszem mesésen elbasztad, Marion. Unalom? Kibaszás? Bosszú? Hát... ha kellőképp rühelli Shaffert, talán... talán... talán szolgakutyából előléphetsz a földkerekség legszánalmasabb...Vámpírjává. És ezek szerint... óóó, akkor kívül leszel... kutya...szerű... vagy állatszerű. Remélhetőleg addigra mittomén, megszáll minket az Alkaida, és a mindent fedő csador megszokott holmivá válik. Ami azt illeti, ennek már most is örülnék. Japersze. A Vér elrejthet. Valahogy. Csodaszer..."
De merengésem nem tart soká - jön mély levegő és a "klántéma". Továbbra is örülök, hogy a Kellemes Hang szól, míg nekem nem kell, csak figyelni és lapátolni. Ha mindezt láthatatlanul tehetném, még kényelmesebb lenne, de erre aligha van lehetőségem.
"Sok név. Gangrel a vad. Ventrue a... nemes. Malkavita... őrült. Na, ha őrültek, akkor hozzájuk megvan az előfeltételed, Marion, gratulálhatsz magadnak. Tremere varázsló. Nosferatu... Shaffer... kém."
Újra a sötéten kavargó, fagyos gyűlölet férkőzik - valószínűleg a kelleténél áhítatosabban figyelő tekintetembe.
"Brujah - harcos. Toreador - művész. Általánosságban. Nosferatu. Kém. Valaki. Róla mondta, hogy Nosferatu. Kém. Chip.... ne most...csak figyelj, figyelj... a Hangra!"

Ez a Kamarilla, ez a törvényes rend így chippel a hátamban meg a sok idegesítő akadállyal - ami köztem és a Valaki bombával való szétrobbantása közt feszül - baromira nem tetszik, de meghallgatom, és kényszerűen el is fogadom a hallottakat, mint a keserű pirulát...
"Kiskapuk. Kiskapuk, Marion, és baromi sok IDŐ. És baromi sok... szenvedés. Mindig van rosszabb. Mindig van lejjebb. De remélem legalább itt... a Gazdával. Mi? Kapj észhez! Nem... mi is? Malkavitának készülsz, ne őrülj meg még jobban. Ha van még jobban."
Nyugtalanul megrázom a fejem kicsit, aztán a teli talicskát tologatva Bernardo után loholva egyre dögfáradtabban, de állhatatosan hallgatom a továbbiakat. Újabb kupac a halomra. Újra visszafelé az istállóba. Újra a Gazda után ügetve...

Aztán újra előkerül Shaffer és a klánja. A hallottakat különösen igyekszem az eszembe vésni, bár elkeserítően pocsékul hangzik.
"Zsarolás. Intrika. Befolyás szerzése. Áskálódás. Paranoia. És egy ilyen akart téged Marion... minek is? Az üzenet... a mobilon..."

Míg Bernardo rám pillant, az én tekintetem elborul, még a lapát is megáll a kezemben és halkan hagyják el a szavak a számat...
- A jelen méhében hordozza a jövőd.
"Mi a franc?"

Aztán bólintok párat, hogy megértettem az elmondottakat és újra a Gazdára nézek.
- Ezt az üzenetet hagyta Shaffer a mobilomon. De én... nem kémkedek. Igen... szoktam fura, elhagyott helyekre mászkálni. Jeleket követek. Vagyis csak követtem. Álom-jeleket. De nem... emberek után kutakodtam. És nem is...
Kissé elakadok, de folytatom...
- ... 'Káiniták'... után. Soha. Oké, a paranoia stimmel, de az voltaképp ugye NEM paranoia volt... Hogy értethette?
Majd észbe kapok, és újra lapátolni kezdek, igyekezvén dacolni a fáradtsággal és a nyugtalanító infódömpinggel... és megpróbálok újabb kérdéseket kiagyalni. Értelmeseket.
- És ez a sok... paranoia, áskálódás, szarkeverés, pokolbürokrácia. Valahogy nem úgy tűnik, hogy ti Ragadozók... hogy is mondjam... szívlelnétek egymást. Gondolom ezért is kell a sok... törvény. A szervezet az a kama... rilla. Az emberek meg csak kaja, szolga, unaloműző... vagy zavaró kis bogárkák. Meg ott a folyamatos kényszerített önkontroll a... Fenevad ellen. Meg véren élni, amit gondolom macerás beszerezni... már ööö, általában. De azt mondtad...
Kis szünetet tartok, megpróbálom a szavait felidézni...
- Hogy a léteteknek megvannak a maga szépségei. A te esetedben értem is...
Körbemutatok gesztusértékűen, majd hozzá is teszem:
- Meseszép erdő, csodálatos állatok. Szabadság-érzet. De a többinél? Amúgy? Mi az egész... értelme?
Megint aggaszt, hogy netán rossz kérdést tettem fel, dolgozok is szorgalmasan és reménykedek, hogy nem fogok közelebbi ismeretséget kötni a szarral, amit pakolok, már a fejem belenyomása szintjén... de őszintén érdekel a válasza.

2010 december 21 Szerda hajnal 0:15
Detroit – A birtokon.

Kérdezed, és szerinted nem éppen jó kérdést tettél fel elsőre, ám Bernardo nem esik neked, hanem felnevet halkan. A következő kérdéseid is meghallgatja, s kissé eltöpreng, majd beszélni kezd.
- Minden ami a világunkkal kapcsolatos sokezer, vagy sokszáz éves. Ahogy a törvényeink is. Az elnevezések, kifejezések nemkülönben. Majd megfigyelheted, hogy a nagy öregek éppen ezért néha kacifántos és szóvirágokkal ékes, cikornyás körmondatokban értekeznek. – mondja felkuncogva
- Némelyik egészen szórakoztató, de van aki nagyon fárasztó tud lenni.
- Persze a stílusunk nem csak a korunktól, de a klánunktól, és persze az emberi hagyatékunktól is függ. Egy kocsmatöltelék Brujah eléggé alpári, míg egy kékvérű Ventrue szinte irodalmi. De akadnak kivételek is persze. – mesél kimondottan jókedvűen. A talicskája ismét teli, így elfuvarozza félbehagyva a dolgokat. De visszatér és újra folytatja a magyarázást, kicsit komolyabbra véve a figurát.
- Az hogy ki milyen klánba kerül bele, természtesen attól függ milyen káinita szemeli ki. Amikor egy vámpír gyermeket választ a halandók közül, nagyon sokmindent megvizsgál. Körültekintően választunk, mert nem adatik meg minden nap a lehetőség. Van akinek többszáz évet kell várnia egy engedélyre. Így van időnk megfontolni ki legyen az utód.
- A halandónál megvizsgáljuk a körülményeit, és azt hogy mire képes. Mire használható. Hogyan tudna beilleszkedni, és persze az is számít sok esetben hogy az Atya vajon miért is ölelné be.
- Van aki pusztán unalomból teremt gyermeket, van aki azért hogy legyen aki intézi az ügyeit, és megint más azért hogy megőrizzen valamit az örökkévalóságnak. Mindenkinek más és más a motivációja. – pillant rád kissé elgondlkozón.
- És mivel mi alapvetően nem vagyunk túl emberségesek, az is előfordul hogy valakit azért ölelnek be hogy kibabráljanak a halandóval. Vagy épp a vértestvérek egymással. – billenti meg a fejét oldalra kissé.
Aztán mély levegőt vesz
- A klánok közti különbség összetett dolog. Minden klánnak megvan a sajátossága, de azért mert azonos klán tagjai vagyunk egy másik vámpírral nem viselkedünk ugyanúgy, nem reagálunk valamire azonosan, és a véleményünk sem biztos hogy egyezni fog egy-egy dologgal kapcsolatosan.
- Minket Gangreleket a „vadak” gúnynéven hívnak, már sejted miért. A Ventruek a vámpírok nemesei. A Malkaviták az őrültek. A Tremerek a varázslók. A Nosferatuk a kémkedők. A Brujahk a harcosok. A Toreadorok pedig a művészek. Ez így általánosságban jellemez minket.
- A felsoroltakon kívül is vannak még klánok, de azokat most hagyjuk. Ezek a Kamrillába tömörültek. A Kamarila egyfajta szövetség, ami a törvényes rendet képviseli. - tesz kis kitérőt,majd folytatja az előbbi gondolatmenetet.
- Ezen felül persze a vér adományai is különbözővé tesz minket.
- Ahogy már mondtam a vér különleges természetfeletti képességekkel, hatalommal ruház fel minden vámpírt. – s te is befejezed a saját talicskád, Bernardoval együtt, és veled tolja ki ismét az övét, miközben folytatja a magyarázatot. Izmaid már nem fájdalmasak, és erőd is használatba veszed, de ettől még fárasztó a meló.
- Minden klánnak egyedi, vagy majdnem egyedi az eféle hatalma. Ezen képességek az Atya vére által szálnak a gyermekre. Persze más klán képessége is elsajátítható, csak sokkal nehezebben, és persze semmi sincs ingyen. – mondja s kiönti a talicska tartalmát.
- Shaffer Nosferatu. Ők a város informácós hálózatának kulcsfigurái. Nincs olyan dolog amiről előbb vagy utóbb ne szerezhetnének tudomást. Kémjeik szinte mindenhol ott vannak. Felhasználnak halandót, ghoult, vámpírt, és állatokat is. – sorolja.
Visszaétek ismét az istállóba.
- Az információt aztán felhasználják amire csak tudják. Leginkább zsarolásra, vagy befolyás szerzésére, ami a társadalmunkban elengedhetetlen. Mivel lényünk sajátossága az áskálódás, az intrika, és kellőképpen paranoidak is vagyunk, mindenki igyekszik szert tenni a saját érdekeit, vagy a feljebb jutást, illetve a biztonságot megteremtő kapcsolatrendszerre, és az ehhez tartozó információkra, tudásra. – hallgat el, és néz rád figyelve nem vesztetted-e el a fonalat valahol.

2010 december 20. kedd este 23:55
Detroit – A birtokon.

A talicskával manőverezés közben fülem persze nyitva, és bár eljut hozzám a korántsem bizalomgerjesztő beszéd igencsak fenyegető mivolta, egyszerűen megnyugtat Bernardo beszéde. A mondandója már kevésbé...
"Túlélés. Éhség. Pusztításvágy.... Harag. Csak mindez megsokszorozódva... ezért mondta, hogy ne provokáljam Shaffert. Hamar eljönne az a kegyes vég. Hát, legalább ha a legrosszabb szcenárió előáll... és a Valaki megkaparint, és nincs esély megölni vagy elszökni, de arra nagy volna a kilátás, hogy lassan kínoz halálra, már tudom mit kell tenni. Basztatni, amíg el nem borul az agya."
Kissé töprengő képem megrázom aztán - nem akarok a legrosszabb eshetőségben tocsogni, csak hát ilyen az a rohadtul pesszimista, cinikus és paranoid szipirtyó természetem, valahogy mindig a legszörnyűbb opciókat kell találgatnom, remélve, hogy ha arra felkészülök, nem érhet nagy pofon - pedig az elmúlt napok minderre alaposan rácáfoltak.

A taliga tartalmának kupacra döntése után újra visszaindulok, újra lapátolni, újra hallgatni a Hangot.
"Vak harag. Bárkit, bármit... és fővesztéssel büntetendő. Vagy tudom is én, hogy végeznek ki. Maszkabál? Az a... asszem sejtem mi, a "ne hagyj nyomot, ne lássanak, ne tudjanak, ne sejtsenek" téma. Mindenre kell ezeknek valami flancos kifejezés? Kérdés... asszem világos eddig, de... beszélnie kéne, beszéltesd és most...kérdezhetsz. Talán még hülyeséget is, feltéve, hogy nem bántod meg... az nem lenne jó. Nem csak mert széttéphet... sőt... nem azért. Nem tudom miért... csak nem kéne. Marion... a francba, egyszerűen csak ne legyél kőbunkó. Ő... különleges. Más. Nem olyan mint az a kibaszott egótúltengéses Pokolherceg vagy pláne az az anyaszomorító, KUTYAGYILKOS rohadék Valaki! És ami azt illeti, hiába Szörnyeteg Bernardo, jobb fej, mint az emberek 99%-ka. És a... Gazdád. Pont."

Lapátolás közben, szünet nélkül teszem fel kérdéseimet... csak ami eszembe jut.
- A 'Maszkabál' az a rejtőzés törvénye, gondolom? Minek mindenre ilyen csicsás név?
"Rossz kérdés, rossz kérdés, inkább valami... másfélét..."
Nyakam kissé behúzom, attól tartva, hogy sértésnek veszi, és inkább ki is nyögök valami kevésbé... offenzívet.
- És ezek a... Klánok. Mi a különbség, vagy hogy lesz valaki... "klántag"? A tiéd... a Gangrel érdekel főleg meg... Shafferé.
"A hogy is végzik ki a Törvénysértőket témába inkább ne menj bele még, kicsit túl átlátszó, mire akarnál kilyukadni ezzel. Ne felejtsd Marion, nem vagy vámpírvadász. Vámpír...kutya vagy. Renfield. Szolgakutya. Chippel jelölt kutya... de legalább... az Ő kutyája. Nem Shafferé!!!"
És közben persze készülök megtölteni a harmadik talicskát is gőzerővel...

2010 december 20. kedd este 23:55
Detroit – A birtokon.

Elkezded tolni a taligát, és mivel az ővé is megtelt csatlakozik hozzád, felelemve az ővét.
- A Fenevadat nem sok minden érdekli. Csak az ölés, a pusztítás, az éhség az ami motiválja, illetve vannak esetek amkor a félelem, a menekülés hajtja. Ha egy káinita veszélybe kerül a Fenevad mindent megtesz annak érdekében hogy el ne pusztuljon. Bármit és bárkit ami az útjába keül ekkor, semmibe veszi. Képes falakat lerombolni, és bármivel elbánni csakhogy mentse a létét. – mesél tovább
- Ha egy vámpír túl sokáig éhes, akkor a vérért teszi meg ugyanezeket. De van amikor pusztán az indulat is előugrasztja a vadat, így nem érdemes egy káinitát, azaz vámpírt felbosszantani. – magyarázza komoly hangon.
Átértek a trágyadombhoz és kiborítjáok a talicskák tartalmát. Majd visszatértek az istállóba és folytatjátok a munkát. Bernardo pedig folytatja a magyarázást
- Mikor a Fenevad átveszi az irányítást, ahogy mondtam kontroll nélkül öl, pusztít. Áldozatul eshet neki halandó, de káinita is. Mivel törvényeink szerint ez tilos, ezért az elborult vámpírra a végső halál vár. De ha nem öl meg csak halandót, akkor is fenyegeti az hogy megszegi a törvényeket, mivel a Maszkabál hagyománya sérülhet, azáltal hogy természetfeletti módon viselkedik. Ez pedig veszélybe sodorja a vámpírtársadalmat, mi szintén nem kívánatos dolog. Ezért kell mindig fokozottan figyelni arra hogy a Fenevad ki ne törjön a béklyóiból. – néz rád
- Ha van amit nem értesz, nyugodtan kérdezz. Mindent meg kell tanulnod, mert.. - s kicsit megkad – mert csak úgy viheted sikerre a bosszúd.. – mondja majd lapátol tovább.

2010 december 20. kedd este 23:45
Detroit – A birtokon.

Kissé értetlenül fordulok a Gazda után rövid, válasznak nem épp nevezhető morranása után, miközben lapátolok tovább, boxról-boxra...
"Mi az? Rosszat kérdeztem? Hé, csak rákérdeztem!"
Kicsit nyugtalan leszek, de nem lazsálok, és mikor visszatér Bernardo, újra beszélni kezd, és újra kicsit megkönnyebbülök. Hallgatom, felé-felésandítok, de nem hagyom abba a munkát és persze igyekszek nem a talicska mellé rámolni a trágyát, hanem belé...
"Ösztön. Fenevadnak hívja? Küzdelem a Fenevaddal? Minek? Nem lehet nagy élmény gondolkozni olyan rohadt sok... élettelen... nap... vagyis éjjel után. Mit nem... akarnak ők, amit az ösztönök igen? Komolyan hangzik... nem érint, engem nem. "
Újra más a beszéde, újra az az állatpofa...szerűség... én meg kicsit leállok, félrebiccent fejjel nézem, de ezúttal nem úgy bámulva, mint valami csodabogarat.
"Fenevad. Nem szereti. Fogadok, hogy nem szeret így kinézni. Pedig voltaképp... jobb mint a másik. Ragadozónak Ragadozóbb. Őszintébb..."
Újra lapátolni kezdek, nem akarok, semmiképp sem akarok hasztalannak tűnni, és ez a meló annyira nem köti le az agyamat, hogy ne menne a kettő együtt.
"Kutyafajták, helyben vagyunk. Klánok. Áhh, az a... hiénáknál van. Marion, ki ne mondd!!! Gangrel. Ösztönök klánja. Nyomot hagy... nyomot... az Átok! Ezt hívja Átoknak! De mit..."
- És mit akar a...Fenevad? Mármint mi az, amit... nem szabad megtenni? Amit el kell... nyomnod. Ölni?
"Ragadozó. Ölni, nyilván. Én a helyében... de nem vagy a helyében, Marion és nem is leszel, és ne akard, hogy rajtad demonstrálja, milyen az, ha ÖL. Igen Marion, Ő ÖL, nem te, nem ölheted meg a Valakit, még nagyon sokáig nem. Affene... bomba, bomba kéne ellene, de... idióta pokol-hierarchia, barom szabályok. Megölik Őt, ha megölöm a Valakit. Ez nem jó, ez nem jó, de nem várhatok az örökkévalóságig! Addig csak... szarlapátolás. Chip... a chip! Ne, ne gondolkozz. Amit 'Fenevadnak' hív, az neked nem 'Fenevad', neked jobb nem gondolkozni, most jobb. Jobb lenne nem érezni, de az nem megy, akkor ne gondolkozz... az se megy... franc, franc... de legalább beszéltesd, akkor... akkor jobb..."
Ha újra megtelt a taligám, újra nekiállok elvinni a helyére a kupacot, ezúttal ügyelve hogy meg is tartsam de ne borítsam fel.

2010 december 20. kedd este 23:45
Detroit – A birtokon.

- Az! A fenevad! – válaszol kurtán, majd elmegy a talicskával. De nem marad sokáig távol, máris visszatér maga előtt tolva az üressé tett eszközt.
Leteszi, és felvéve a lapátot folytatja a munkát.
- A Fenevad minden lényben benne van. – hallod mag a mesélős hangját megint.
- Egy fajta ösztön ami vezérel. Nem csak állatot, de embert éppúgy. S persze minket vámpírokat a leginkább. – pillant rád.
- A létünk örökös küzdelem a fenevaddal, mi bennünk lakozik. – magyarázza
- A fenevad elborítja az elmét, lehetetlenné teszi gondolkozást, a tudatos cselekvést. Átveszi az uralmat feletted. Arra kényszerít amit nem akarsz, vagy nem szabadna megtenned. Folyton folyvást résen kell lenned, hogy megakadályozd hogy kitörjön belőled. – mon dja nagyon komolyan.
- Bár ez még igazából nem érint téged. – ingat fejet.
Kicsit elgondolkozik majd felegyenesedik.
- Amit látsz – s ha odapillantasz megint az állatszerű arcot látod, s hallod a beszédjén is a torzulást – is a Fenevad okán keletkezett. – támaszkodik a lapáton.
- Mi vámíprok sem vagyunk egyformák. Akárcsak a kutyáknál a fajták, nálunk is megvannak a különbségek. – majd újra emberi arcot ölt és folytatja a lapátolást.
- Csak mi nem fajtát alkotunk, hanem klánokat. Mindegyik más és más. Majd erről is mesélek neked a maga idejében. Annyit elég tudnod, hogy az én klánom a legközelebb áll a Fenevadhoz, az ösztönhöz, és persze az állatokhoz. Gangrelnek hívnak minket.
- Mi másképp viszonyulunk a Fenevadhoz is mint a többiek általában. Társadalmunk szemében gyengeség ha valaki átadja magát a Fenevadnak. Mi megtanultuk úgy uralni, hogy szinte együttműködünk vele. Segítségünkre van, vagy lehet sok esetben. De mikor teret engedünk neki, minden alkalommal egy picit rajtunk hagyja a nyomát. – fejezi be s lapátol tovább. A talicskád telepakoltad időközben, ahogy Bernardo már ezzel végez lassan.

2010 december 20. kedd este 23:35
Detroit – A birtokon.

Talán jobb nem érteni, amit érzek. Valószínűleg nem is tudnám, mint annyi mindenre, erre sincs magyarázat, csak valahogy még döbbenetesebb, mint ez az egész őrült eseménysorozat, amibe belekeveredtem – ki tudja, akaratlanul valójában mikor. Érthetetlenebb, mint a ’vámpírok’, mint az állatember-átkok, mint a gyűlölt Shaffer teleportálgatása, mint a pillanatok alatt beforró sebek, a gondolatolvasó, nyomasztó pokolatyaúristen hercegek, a kutyachipek – érthetetlen, mert belőlem fakad.
”Vagy Belőle, Aki Álmaimban vagyok... vagy voltam...?”

Most legalábbis a feladatra kell koncentrálnom, a gyógyulásra, az erősödésre, az enyémtől idegen, mégis kifejezetten kellemes önkéntelen asszociációkat keltő vérre. Felnyitom a szemem végül és meglendítem azt a rohadt talicskát... túlságosan nagy erővel. Még jó, hogy időben kapcsolok, és nem borul ki az egész illatozó ’termés’. Újra a Gazdára nézek, bólintok, majd igyekszem a kidőlt trágyát sebesen visszalapátolni a talicskára, majd óvatosan nekiindulok a mutatott irány felé, továbbra is megbűvölten hallgatva a Kellemes Hangot és persze szavai értelme is eljut hozzám. A ’szartárolóban’ aztán a talicska tartalmát a kupacra döntöm, és nekiindulok visszafelé, továbbra is Bernardo nyomában.
Zihálok, majd amikor nekivetkőzik a Gazda, én is leszedem a kesztyűt, majd a pulcsit, elég lesz egy póló, ha ennyire izzasztó lesz a cipekedés.
”Nem lesz az, ha rendbejövök. És rendbe fogok jönni. A Vére. Ki fog csinálni, de addig is... erős lehetek... egészséges... igazán érzéketlen a fájdalomra, mint az elhalt szövetek... és felkészült...”
Újabb zavaros képsorok cikáznak át, ahogy baltával addig csapkodom Shaffert, amíg egy felismerhetetlen massza nem marad belőle, majd ami marad, szépen talicskára lapátolom és a szarkupacra döntöm. De mélázásom nem tart sokáig; furcsa, részben a Gazda jelenlététől, részben a Bosszú képeitől, részben a megszaporodott erőtől rámtörő morbid örömérzetem igyekszem a feladatba ölni. Újra felkapom a védőkesztyűt, újra lapátolni kezdek, hallgatom a Hangot.
”Elrejtőzni? Vérrel? Vérrel csinálja? A Fenevad? A mi?”
- Fenevad?
Szuszogó kérdésem idejére sem állok meg, lapátolok bőszen, bár esélytelen, hogy felvegyem Bernardoval a tempót, azért próbálkozok. Amíg bírom szusszal, újabb bénultság, lassító sajgás és szédülés nélkül, addig gürcölök.
”Hasznosnak... lenni... hasznosnak... kérdezni... akkor... válaszol... Hang... a Hangja...”

2010 december 20. kedd este 23:35
Detroit – A birtokon.

Magad sem érted, miért nem kelt benned erős ellenkezést Bernardo jelenléte, érintése. Csak azt érzed hogy jól esik mikot beszél hozzád, mikor tanít, magyaráz, és figyel rád. Mikor segíteni akar, és mikor megérint, sőt amikor rád néz.
Lehunyod a szemed aztán és koncentrálni kezdesz. A benned kerengő vére megérzi akaratod, vágyad. Fájdalmas izmaid lassan megszűnek sajogni, ám a benned lévő szédület nem múlik el teljesen.
Aztán újra megpróbálod a talicskát felemelni és odébb mozdítani, és sikerül is. Sőt olyan hirtelen lendülsz meg vele – akárha súllyát vesztette volna el a rakomány – hogy emiatt megbillen a taliga, és a trágya egy része a földre borul. Ám szinte megerőltetés nélkül akadályozod meg hogy az egész kiboruljon.
- Jól van. – hallod Barnardo hangját
- Lassan ráérzel majd hogyan bánj vele. – mondja
- Gyakorolj bőszen. Lesz néhány kanyar mire végzünk – mondja majd előre indul hogy megmutassa hova kell vinni a koszos almot. A helység a folyósó egyik végében van.
- A kupacra halmozd – int fejével a teremben lávő „púpra”
- Egy héten egyszer jönnek érte és szálítják el. Minde héten szombaton. – magyrázza.

Visszatértek az istállóba és Bernardo pulcsit és ingjét levéve egyszál atlétában áll neki a szemben lévő sor kiganézásának.
- A vér nem csak gyógyít, és fájdalmat csillapít. Általa leszel képes természetfeletti dolgokat véghez vinni. Izmaid erősíti, vagy sebességed fokozza fel. Elrejtőzhetsz majd vele, vagy a fenevadat irányíthatod. Nem mindenhez kell hogy eleméssz a benned tárolt mennyiségből. – magyaráz nyugodt hangon miközben megerőltetés nélkül pakolja a saját taligáját.
- Van amihez csak az eszenciája kell, van amihez maga a vér. – s végezve a sajátjával máris megiramodik vele kifelé.

2010 december 20. kedd este 23:30
Detroit – A birtokon.

Csak egy ideig állom a vizslató tekintetet, még megértő, faggató pillantása ellenére is inkább összébb húzódom ösztönösen; nem el tőle, inkább reflexből, mint aki rosszat csinált – valóban úgy érzem, hogy csak az idejét rabolom...

...

A fárasztó meló jól esik, még ha nem is a legkellemesebb fajta. Fizikai, hasznos, jó az állatoknak és legfőképpen egyszerű, márpedig valami egyszerűségre vágyom igazán, hisz a világ túlságosan bonyolult lett az elmúlt napokban. Lapátolás közben, miközben a taliga tartalma egyre púposodik, üresjáratban hagyott agyam persze újra nekiállna kombinálni, azt a rengeteg iszonyatos lidércnyomást kevéske, ám annál mesésebb és egyben zavarbaejtő csodával fűszerezve, azt a túlságosan sok ambivalenciát.
”A kezed járjon, ne az agyad, ne gondolkozz, mert az fáj, máshogyan fáj...”
Bólintok Bernardo szavaira és követném is, a telepakolt talicskának esek... hogy aztán újra szembesüljek ezzel az átokverte betegséggel. A gyengeséggel...
”Gyerünk már, szedd össze magad! Szedd össze magad, ez csak egy talicskányi szar, cipeltél ennél nehezebbet is...mutasd meg neki, hogy érsz valamit! Gyerünk már, gyerünk!!!”
Nem is a sajgás zavar a karomban vagy a szinte égő lábizmok – azzal még megbirkóznék, hiszen ha kell, a határaimat is túlfeszítem – hanem a gyengeség, a szédülés, ami ellen akaratom hasztalan küzd. Leteszem a cuccot, tehetetlenségem úgy érzem, lassan megőrjít. A Gazdára nézek komoran zihálva.
”Döntsd el végre, hogy ’Kaja’ legyek, vagy ’Munkakutya’! A kettő együtt nem megy!”
De nem tudok, sőt, szabályosan képtelen vagyok olyan igazi, szívből jövő haragot és gyűlöletet érezni, amilyet más esetben éreznék, tekintetem újra elfordítom. Újra próbálkozom – óvatosan. Két lépés.
”Rövid... az éjszaka... ne, ki ne borítsd, állj le, állj le...!”
Újra felnézek a hangra, a Kellemes Hangra, az érintésre a vállamon. A jól eső jelenlétre, aminek nem kéne, nem szabadna jól esnie, de most hasznavehetetlen testem erőre bírása emészti fel akaraterőm – nem azoknak a fura kellemes érzéseknek való ellenállási kísérlet.
”A Csodaszer. Holtak vére. Élőholtaké. Nem...ez Bernardo vére. Ez az. Bernardo... kutyája. Bernardo... vérkutyája. Nem Pokolkutya. De vértől üzemeltetett, vérfüggő, vér... vér... gyerünk, szedd össze magad, koncentrálj, vér, Gazda vére, vér szaga, vér íze...”
Lehunyom a szemem és ahogy a sebnél – még mindig nem tudatosult annak súlya, hogy voltaképp kedves Gazda nemrégiben ejtett egy bájosan szövetroncsoló karmolást, valahogy nem érzem át a dolog súlyát – megpróbálom megkeresni azt a vért odabenn. Ösztönök, szagok, ízek, álomérzetek mentén, a Gazda által keltett zűrzavaros, bár egyre megnyugtatóbb, sőt, csodálatot keltő érzetek és érzések mentén és ha úgy érzem, sikerült megragadni, akkor a sajgó izmokra koncentrálok, ahogy nemrég a sebszélekre. Már-már erőszakos, haragvó intenzitással parancsolom őket gyógyulásra. Regenerációra gondolok. A száraz számra, a szédülésre, arra az űrre és gyengeségre bennem, amit a vérszegénység okoz – és harcolni akarok vele; akarattal, vérrel, álomösztönökkel – Berdardo ’darabkájával’, mintha lelkének – ha van lelke, vagy ha ez a lelke - egy kis darabja lenne az a vér, az az erő... Aztán megpróbálom kitolni azt a nyomorult talicskát újra...
”Erős lehetsz, Marion. Erős. Hasznos... neki. Jó... kutya... jó kutya? Szánalmas vagy! Nem, nem, a lényeg, hogy erős legyél. Talpra állj. Erős... erős... ha vérrel, vérrel, az Ő Vérével, de erős, szívós, kitartó...”

2010 december 20. kedd este 23:30
Detroit – A birtokon.

Érdeklődve figyeli szavaid, majd hogy rövidre fogod, és nem magyarázod, nem kérdez többet. Csak tekintete faggat kiváncsian még egy ideig.
….

Nekiállsz összekotorni a szalmával, forgáccsal, fűrészporral kevert trágyát, és fellapátolsz egy adagot a talicskára. Mire púposra rakod, Bernardo visszatér, egy másik üres talicskával, amit a telitől nem messze tesz le.
- Gyere megmutatom hova kell kitolni – int a talicska felé s várja hogy odalépve felemeld és tolni kezd…
Oda is lépsz, és nekiveselkedsz. A trágya viszont most elbirhatatlan nehéznek tűnik számodra. Karod belesajdul ahogy megemeled, és lábaid izmai is fájdalmasan tiltakoznak a megterhelés ellen. Szédülésed is visszatér néhány pillantra így le kell tegyed a talicskát, mert érzed megbillen, és kiborítani nem akarod. Bernardo érdeklődve figyeli mesterkedésed. Mivel nem vagy egy feladós fajta ismét nekidurálod magad. Az eredmény csupán két lépés.
Bernardo a válladra teszi a kezét, és megállít.
- A vér amit magadba fogadtál segítségedre lehet abban hogy erőd megsokszorozd. Akaratoddal kényszerítsd munkára. – magyaráz röviden, majd felével a talicska felé int.
- Próbáld ki. – mondja várakozón.

2010 december 20. kedd este 23:15
Detroit – A birtokon.

Felnézek a ”Gazdára” újra, a fejemet csóválom. Nemigen van ínyemre elmagyarázni a dolgokat, pláne, hogy nehezen tudnám, még a naplóm is kész káosz volt, pedig leírni dolgokat sokkal könnyebb, mint kimondani.
- De. Veszélyt, bajt magamnak is. Talán halált is.
”Szennyvízbe fulladni. Damienről leesni. Csak épp nem tudom mikor és hogyan, vagy egyáltalán szimbolikus-e vagy ahogy megálmodtam. Néha ez, néha az... A jeleket követni kéne hozzá, pontosabban bizonyos jeleket nem követni. Bizonyosakat...”
- Már említettem... tegnap. Az én, ” átkom”, hogy érzékelek dolgokat, amiket a legtöbben nem, de ahhoz nem eleget, hogy összerakjam a kirakós darabkáit. Mindegy.
Vállat vonok újra. Felnézek rá, amikor megemlíti, hogy ismer más Álmodót is, de nem firtatja – nem firtatom én sem.

...


Egy ideig nézegetem észrevétlenül azt a bizonyos Átkot. És minél jobban szemügyre veszem, annál kevésbé nyomasztó, pedig az kéne, hogy legyen. Aztán figyelmem a lovaké újra, legfőképp az utolsó boxból előlépő Damiené, kedvesen simogatom, kényeztetem...
- Tudom, hogy le fogok esni rólad. Vigyázz majd rám.
Súgom neki egész halkan, majd kicsit hangosabban is bíztatom.
- Menj Damien, futás!
”Futás. Száguldás. Szabadság. Rohanj, élvezd ki, rohanj a barátoddal!”
Jól esik nézni, ahogy játszanak, ahogy felszabadultan robognak ki az éjszakába. Ha ilyen érzeteket kapok el állatoktól, mindig öröm tölt el, és egyfajta meggyőződés is, hogy tudatos lénynek, gondolkozó embernek lenni milyen nagy teher. De nem mélázok sokat; az utasítást hallva követem kifelé Bernardot, majd felkapom a szerszámokat, amikre mutatott, az istállóban félrepakolom őket, a kabátomat leveszem és felaggatom valami lószarbiztosabb helyre, aztán nekilátok kipucolni a boxokat. A gyengeségérzet meg a szédülés persze baromira nem tesz jót, de kitartásom, legalább is fizikai akad bőven, így az egyszerű melóba temetkezem – igyekszem a lehetőségekhez mérten tényleg végre hasznos is lenni.

2010 december 20. kedd este 23:15
Detroit – A birtokon.

Bernardo továbbra is figyelmesen hallgat. Elgondolkozva szólal meg.
- Az Álmodó saját magának nem álmodja meg a bajt, a veszélyt? – kérdezi kiváncsian.
- Vagy csak másoknak vagy képes látnokoskodni? – s érzed egyáltalán nem kételli az „álmodó” voltodat.
- Ismerek egy másik Álmodót is. – teszi hozzá
Majd hogy fejet rázva lezárod a témát felnevet.
- Rendben, majd fokozottan figyelek a biztonságunkra. – bólint aprót.
….

Bernardo nem veszi észre egyelőre hogy figyeled. A lovakkal van elfoglalva. Aztn elár az utolsó boxhoz, ahol a gyönyörű fekete paripa várja hogy kiengedje. Kinyitja boxot és beép a lóhoz. Hozzá hajol és az lehajtja hozzá a nagy fejét. „össze ölelkeznek” szinte.

Te is elérsz az utolsó boxhoz, ahol pedig Damien várakozik. Kinyitod a kaput neki, és ő kilép. Barátságosan megszuszokol puha, meleg orrával, és meg is bökdös. Halkan nyihog, és picsit megrázza a fejét. De nem akarózik neki kifelé indulni, inkább téged noszogat hogy simogasd… Bernardo is „babázik a fekete lóval egy ideig, majd befejezi a durizsolást neki, és kilép a boxból.
- Menj, menj futni te is! – hajtja kifelé, még mindig az állatszerű formáját láttatva…
A ló végül kilép a boxból, téged is megszaglál, és Damiennel is öszeszagolnak. Majd megcsípi Damient. És megugorva kivágtázik. Damien élesen felnyerít – ám nem fájdalmasan, inkább berzenkedve – és a fekete mén uátn nyargal. Odakintről aztán szinte dübörgést hallasz. Bernardo kifelé indul, s mire az istálló ajtajához ár újra az emberi alakra „vált”. Becsukja odakint a karám kapuját, majd visszajön az istállóba.
- Gyere, hozzuk ki a szerszámokat - hív magával a kis folyosóra és ott benyit egy kissebnb raktárfélébe. Vasvilla és lapát, gereblye van a falnak támasztva, mindegyikből több, és két talicska is.
- Azokat hozd – int fejével a szerszámok felé, ő maga pedig kimegy az egyik üres talicskát kitolva, vissza az istállóba.
- Kezdd el lapátolni a koszos almot a talicskába. – szól mikor kiérsz te is.
Aztán visszmegy hátra és eltűnik valamerre.

2010 december 20. kedd este 23:05
Detroit – A birtokon.

Továbbra is kissé meglep, hogy ilyen jól esik a bor - különös fajta lehet - de annak tükrében, hogy milyen "függő" leszek... pontosabban lettem, ez az alkohol-idegenkedés igencsak triviálisnak tűnik. Csak étvágyam nincs sok. A levest kanalazva Bernardora pillantok néha, de a kérésére nemigen tudok mit felelni...
"Mi a francnak? Elég csak a rémálmokat követni. A többi... a Vadkutya... meghalt. Vagy átváltozott."
De hálásan kissé konkrétabb kérdéseket is felvet, ami a kínos hallgatást megtöri...
- Az erdőt... már nagyon... régóta keresem. Nyomok... jelek alapján. De ha tudtam volna...
"... Akkor Morana nem hal meg... bár akkor az Erdő sem lenne... és Bernardo sem. Viszont a Valaki... attól aligha szabadulhattam volna meg. A jelek szerint jó ideig így sem. De így legalább... ki lett vele baszva rendesen. Csak nem... eléggé..."
Lassan rajtakapom magam, hogy tekintetembe megint az a sötét, haragvó gyűlölet ül ki és megint túl hosszan kussoltam. Újra a 'Gazdára' nézek, tekintetem is megváltozik.
- Mindegy. Nem tudom milyen jellegű a veszély. Az álmok sosem világosan és érthetően... fogalmaznak. Ha így lenne... ha tudnám előre pontosan mire kell készülni, vagy mivel vigyázni, akkor nem kerültem volna... hát... borzalmas helyzetekbe.
"Már nem ez a borzalmas... de, borzalmas. Chip! Öleb! Vérfüggés! Egyáltalán... mindenféle... függés!"
Megrázom a fejem kicsit, inkább magamnak.
- Lényegtelen, nem akarom húzni az időd hülyeségekkel. Rövid az éjszaka. A lényeg, hogy... készülj B tervvel, ha mégis... vész közeledne.
"Vész. Aligha fél bármitől. Nem fogja megérteni."
Próbálom a lehető leghamarabb kipucolni a tányért és a poharat, hogy tényleg ne vesztegessem az idejét.

Kaja után én is kabátot veszek és szó nélkül lépkedek a "Gazda" nyomában, újra körbehordozva zavaros tekintetem a szép, ámde hideg tájon, pillantásom persze megint Morana sírhelye irányába siklik, hogy újra elöntsön valami fortyogóan pocsék érzés. Bűntudat.
"Morana, Morana... Utáltad. Nekem is utálnom kéne, ehelyett loholok utána, ahogy te loholtál énutánam. Áruló lettem? Patkány? Veled kéne lennem... a Szigeten. Mit mondanál most nekem vajon? Azt, mint Snitter? 'Nem gazdák, Rowf. Nekem volt egyszer Gazdám, én tudom. Akármik is a Fehérköpenyesek, nem Gazdák'... Miért kedvelem? Miért jó érzés a hangja és a társasága?"
A farkasvonyítás kizökkent némileg, fejem a hangok felé fordítom, hátha sikerül elkapni az ordasok látványát. Mindenesetre most nincs nagy kedvem belevonyítani az éjszakába, mint első alkalommal, inkább az utat, a környezetet figyelem.

Jól esik az istálló kissé melegebb klímája, bólintok a mai tervre; a kabátot egyelőre magamon hagyom. Megsimogatom a pacikat és a csikókat, hangulatukra próbálok ráérezni - így, hogy gondolataim elterelődnek, máris tűrhetőbben érzem magam - egy kicsit. Felveszem a védőkesztyűket, most már kevésbé zord ábrázattal, majd nekiállok kinyitni az állásokat, végigsimítva a vidáman kiszáguldó paripákon, hallgatva, amit az állatok "beszélnek" - mert mindig beszélnek, csak a legtöbben süketek rá. Én csak pár bátorító szót duruzsolok nekik, főleg érzéseimmel és mozdulataimmal biztatom őket. Aztán figyelmemet eltereli, hogy valami megváltozott... a... "Gazda" hangja... beszéde. Feléfordulok, aztán megpillantom újra álcája nélkül. Egy pillanatnyi meglepetés csak, amíg ledermedek, de sokk már nemigen ér, inkább érdeklődve szemlélve... figyelem. Amíg persze felém nem néz, mert ha valaki megérti, hogy mennyire utálatos, ha az embert bámulják, mint valami csodabogarat, az én.
"Így hogy nem rohamoz, így nem is... olyan... szörnyű. Érdekes... érdekes..."
De persze a lovakat és a feladatot nem áll szándékomban elhanyagolni.

2010 december 20. kedd este 23:05
Detroit – A birtokon.

Bor éppolyan finom mint néhány órával ezelőtt. A leves is eteti magát, bár nem is az ízével van probléma inkább veled, amiért nincs étvágyad, de tudod enni kell hogy visszanyerd az erőd.

Bernardo figyelmesen hallgat, és bár kicsit furcsán néz rád, egyáltalán nem „úgy”. Elgondolkozik a hallottakon s bár továbbra is komoly, nem látod aggodalmasnak.
- Mesélj az álmaidról Marion. – kér
- Miket láttál pont itt, amiért ide jöttél? – kérdezi – Azonkívül hogy bajban vagyok.
- És pontosan milyen veszélyről van szó? – kiváncsiskodik tovább. - Ezt is megálmodtad?
- Én már nem álmodom. – ingatja meg a fejét

Mikor befejezed a levest és a bort is megiszod indulásra szólít fel. Ő is kabátot vesz, majd a házból kifelé indul. Nem zárja be az ajtót, csak becsukja. A ház mellett indul el, majd hátrafelé kanyarodik, a kis ösvényen. A hó nem esik, ellenben elég hideg lett. A szinte kerek telihold fénylik vissza a magas hótakarón. Elhagyjátok a ház környékét és csak az erdő vesz titeket körül. Valahonnan a távolból farkas vonyítását hallod meg, s egy másik felelget neki. Nem mentek sokat, azösvény kiszélesedik és elkanyarodik. S meglátod a kivilágított teret, és az istállót, a mellette elterülő kerítéssel is leválasztott karámot.
- Kiengedjük a lovakat, és kitakarítjuk az állásokat. – mondja és benyit az istállóba. A lovak szinte mind az állások ajtajaihoz jönnek és barátságos horkangatásokkal, nyerítésekkel „köszöntenek” titeket. A csikók valamivel magasabb hangját is felismered.
Bernardo a hátsó helységbe megy és leveti a kabátját.
- Ha fázol ne vedd le, de ki fogsz melegedni hamarosan – mondja mosolyogva
Aztán egy védőkesztyűt vesz fel a kupacból az asztalról, egyet pedig feléd nyújt.
- Na munkára! – és visszatér az állásokhoz, ám nem áll meg, kinyitja az istálló ajtajának mindkét szárnyát, és a kinti karám kapuját is.
Aztán odalép a bal oldali első álláshoz. Onnan int feléd.
- Te nyisd a szembenlévőket – mondja és máris nyitja az elsőt. A bent lévő lovak felnyerítenek, és vidáman csapkodva a farkukkal és sörényüket rázva kitódulnak
- Menjetek szépségeim! - lapogatja meg őket kedvesen, majd megy a következő boxhoz.
- Gyerünk, csak semmi lustizás idebent! – kedveskedik ezeknek is nem csak szóval, hanem némi babusgatással is. S halad tovább állásról állásra. S feltűnik, hogy hangja egészen megváltozott, szinte bensőségessé válik ahogy a lovakkal foglalkozik, viszont valami más furcsaságot is észreveszel. A beszéde kissé elkent lett, mintha cukorkákkal lenne tele a szája, vagy fogszabályzót viselne(?)Némi pöszeséget is halalni vélsz. Aztán elmegy előle a ló és meglátod az arcát.

2010 december 20. kedd éjjel 23:00
Detroit – A birtokon.

Továbbra is ügyelve a mozdulatokra csutakolom le magam, és a hátamon levő fájdalmas sebhelyet is szemügyre veszem a tükörben - az arcom gyászos sápadtsága már nemigen tud lejjebb lombozni.
"A fenébe, ez így... gőzöm sincs hogy szedhető majd ki..."
A fájdalomnál nagyságrendekkel zavar az a tudat, hogy fene tudja hány fejes - vagy nem fejes "Ragadozó" a számocskámat bármikor szemmel tudja tartani. Valahányszor belém hasít a gondolat, szeretnék az egész világból kimenekülni - csak épp nincs hová...
"Méghogy paranoia. Pont, hogy nem voltam elég paranoid."

A konyhában aztán Bernardo és parfümillat. Kissé furcsállom, bár kellemes, de én magam sosem használok parfümöt, csak sima dezodort, így kétségkívül szokatlan. De végül kinyögöm a mondandóm üresen kongó hangomon, miközben belül nagyonis elönt az aggodalom... csak tudnám mi a rossebb miatt...
"Még hogy ő lenne bajban. És... nekem kéne megmenteni. Hát pedig... nyilván hülyének néz."
Kiszedem a levest és leülök, kanalat kerítve az asztalhoz. Eszek pár kanállal, amíg hallgatom azt a furcsán kellemes hangot. Egyelőre eszek még, beletelik némi időbe, míg összeszedem a gondolataimat annyira, hogy értelmesen el tudjam neki mondani. Az utolsó mondatánál várnám a maró gúnyt, de kimarad... ami viszont meglep. A borból kortyolok egyet, majd ráemelem a tekintetem... és megvonom a vállam.
- Álmodó... vagyok. Megálmodtam. Csak akkor még nem tudtam ki üvölt rémülten. De már... tudom. A te hangod...
"A te érzeteid..."
Újabb pár kanál leves - nem esik jól most túlzottan, de muszáj talpra állnom.
- Először a birtokodon is azért... ehh, birtokháborítottam, mert...
"Nyögd ki, na és akkor mi van, ha hülyének néz? Ennél hülyébbnek aligha."
- ... Mert álmokat. Követtem. Helyeket.

2010 december 20. kedd éjjel 23:00
Detroit – A birtokon.

Nem is árt az óvatoskodás miközben felszedelődzködsz, mert a szédületed kissé felerősödve visszatért. Bár a vér mennyisége nem tűnik soknak ami kifolyt belőled, mivel előzőleg sem voltál rendben, emiatt az állapotod beli visszaesés.

Kezetmosol, majd felvánszorogsz. Izmaid sincsenek még mindig rendben, így ez a pár lépcső is kimerítő. A szükségesekkel aztán visszatérsz a földszintre hogy megtisztálkodj. A tükör kegyetlen hangsúlyozza a sápadtságot, és a szemed alatti fekete sávokat. A zuhany alatt csípős fájdalom éri el a hátadat, aminek sajgásáról már szinte el is feledkeztél. Ha megnézed a tükörben a hátad, látod hogy a piciny, alig felfedezhető seb olyan helyen van a két lapockád közt a gerinced mellett, amit képtelenség hogy te magad elérj, bármilyen kifacsart tornamutatvánnyal is akár.

Végezve felöltözöl, majd a konyhába lépkedsz, ahol Bernardo áll a pultnak támaszkodva. Friss öltözet van rajta is, parfümjének illata egészen beleivódik az orrodba…
A levest beteszed melegedni, és engedelmesen a borbol is töltesz.
Aztán megszólalsz és szinte kapkodva előadod az álmod diktálta félelmeid.
Bernardo arca elkomolyodik, homlokát ráncba húzza és kérdőn néz rád.
- Honnan veszel ilyesmit Marion? – kérdezi érdeklődve
- A saját birtokomon kétlem hogy bárki ártani merészelne nekem. – mondja magabiztosan
Aztán halványan elmosolyodik
- De azért köszi hogy bízhatok a segítségedben – mondja és hangja minden gúnyt vagy lebecsmérlést nélkülöz, sőt inkább biztató és hálás (?) De továbbra is kiváncsian méreget a magyarázatra várva.
A leves lecseng, és épp kellemesen ehetőre melegedett.

2010 december 20. kedd este 22:45
Detroit – A birtokon.

Felkavarnak az álmok újra átgondolva, de nem marad sok időm emésztgetni őket.
Küzdve a fájdalommal és az annál sokkal vészesebb ájulásveszéllyel, odakényszerítem az érzett sebszélekhez, a nyílt vágáshoz azt a különös erőt, amire álomösztönök, íz és szagok alapján leltem...
"Gyorsabban... gyorsabban!"
Majd végül elveszem a csatakvéres tenyerem, és letörölgetem a pillanatokkal ezelőtt még nyílt seb helyét, bávultan az újabb vérveszteségtől és az ámulattól egyaránt...
"...."
Kellemes érzés hogy valami, ami legalább 'sikerélménynek' könyvelhető el, egyáltalán megtörtént, és jól esik a simogatás is... még úgy is, hogy lassan leesik a gesztus... jellege...
"Ha farkam lenne, csóválnám is. Ennyi kell Marion, hogy ölebként kezeljenek, és öleb leszel?"
Felnézek rá, bólintok, és óvatosan kelek fel, kapaszkodva, nehogy a padlóról kelljen felmosni a véremmel egyetemben. Először kezet mosok, aztán mászok csak fel, hogy szedjek magamnak réteges és meleg ruhákat, meg lehordjam a tisztlkodó-cuccokat a fürdőbe.
A zuhany most jól esik, bár emlékeztetőül azért hidegre is állítom, próbálok dacolni ezzel a hülye érzelemhullámmal...
"Rossz kutya..."
Hajat most nem mosok, mert hajszárítót nem hoztam, meg mert minek, úgyis tiszta csatakos lesz, ha lovagolni megyünk esetleg. A fejemben kavarognak a mai nap eseményei, iszonyat, szégyen, gyűlölet, paranoia, gyász és otthonos, kellemes érzések váltogatják egymást hektikusan... és újra eszembe jut az álom is. Nem tökölök sokat a zuhannyal - praktikus típus vagyok. Fogat is mosok, ha már elmaradt... hát, egy ideje. Aztán leesik, hogy kaja után kellett volna, de annyi baj legyen.
Kiszédelgek a konyhába immár új - azaz régi, de friss, csak a pakolástól gyűrött gönceimben... ahogy mondani szokás, a ruhákat tudni kell viselni, én meg a legpöpecebb márkás akármikben is leginkább félcsövesre hajazok, hát még a divatjamúlt, turkálós, bő, inkább férfiasabb - vagy legalábbis "sportos", ámde sokat takaró gönceimben.

Kivonulok a konyhába, hogy a levesemet bevégezzem, bepakolom a mikróba, olyan max fél percre - nem akarok arra is várni, hogy fújdosni kelljen - és bort is töltök magamnak. Bernardora pillantok aztán...
"El kéne mondani..."
- Veszélyben leszel. Nagy veszélyben. Rettegni fogsz. A saját Birtokodon. És nem biztos, hogy segíteni fogok tudni, de mindenképp megpróbálom, ez az egy, amiben biztos vagyok.
Zúdítom rá a kontextus nélkül valószínűleg nemigen érthető baljós ómeneket... aztán nekiállok a levesnek, kissé nyugtalanul, ahogy felidéztem a képeket és az érzést, és amiért ilyen meglepően gördülékenyen elő is adtam...

2010 december 20. kedd este 22:45
Detroit – A birtokon.

Az álomkép gondolatára szinte hallani véled azt az átható és rémületes félelmmel teli ordítást…. Ami Bernardo hangján ért el hozzád álmodban. A kérdés benned motoszkál, és rossz, nagyon rossz érzés társul hozzá…

Ráfogsz a másik kezeddel a sebre, de újjaid közül is utat talál a vér a külvilág felé. Aztán próbálod a benned lévőt magtalálni és munkára fogni. Ösztönöd és akaratod hívod segítségül. Elgondolod a hegesedést, és előszőr csak valami bizsergést érzel, ami olyan mint a zsibbadás kicsit. Aztán halovány forróságot, és feltűnik hogy kezed alól mintha kevésbé intenzíven ömlene a vér, és az is hogy a fájdalom is múlóban. Méginkább odafigyelsz a dologra, és tenyered alatt is megérzed ahogy a seb összébb és összébb húzódik, majd végleg megáll a vérzés. Bőröd és ruhád merő vér, de már nem belőled jön.
- Ügyes vagy – mondja Bernardo mosolyogva. Az ő ingje is itt ott igencsak véres lett ahogy a sebből szanaszét sprccelt a véred.
- Vége az első órának – nyúl feléd, és kedvesen megsimogatja a fejed. Feláll
- Menj zuhanyozz meg és öltözz át. Melegen és rétegesen, mert kimegyünk az istállóba. Előtte még a levesből is egyél, és a pohár borodat is fogyaszd el. – sorolja fel a dolgokat.
- Mindezt gyors tempóban, mert rövid az éjszaka. – és otthagyva téged felmegy a lépcsőn.

2010 december 20. kedd este 22:35
Detroit – A birtokon.

Nem örülök, hogy "sejt" dolgokat, de mint erre utalást is tett, előle nem bujkálhatok. Ami minden más esetben ellenségességig fajuló paranoiát váltana ki belőlem - és a chip esetén ez áll is - de valamiért a "Gazdánál"... nem, csupán szokásos gondolati sémáimban, de nincs ott az a gyanakvó, mélyről jövő utálat és iszony, aminek lennie kellene, épp ellenkezőleg...
"Álmomban... nekem már csak ő maradt... amikor bajban... volt... miért? Miért? Ez nem csak a bosszú..."

Figyelek szavaira és látom, hogy a sebhelye is eltűnt, ez már annyira nem lep meg; vagy ezt is elkendőzi az, ami a... kinézetét, vagy begyógyult. Egy szemvillanás alatt. És szavai alapján ilyen fokú regenerációra én is képes kell, hogy legyek.
"A hogyanra... de hogyan?"
Megpróbálok valamennyire ellazulni - chippel a hátamban, a mai stressz után nem igazán könnyű, de meglepőmód nem olyan vészesen nehéz, mint gondoltam. Talán a hangja miatt. Kellemes a hang... és a keze érintése se kellemetlen, még az ösztönös összerándulás és hátrahúzódás is elmarad, ahogy a kínos érzés is, hogy nem elég, hogy látnia kell a kezeim... maradékát, de még fogdosni is.
Lehunyom a szemem, és megpróbálom leginkább az "íz" és a "szag" nyomán, ami még a számban van, megtalálni bennem a "csodaszert". Megpróbálok valamiféle önvizsgálatot tartani, csak épp gondolatok helyett érzéseken és ösztönökön keresztül - olyanokon, amik álmaimból ismerősök, ahol Az, Aki Álmaimban Vagyok - vagy voltam - keres valamit...
"Vér.... Bernardo vére..."
Aztán mozdul a 'Tulaj', és mire felfogom, hogy mi is történik, már fel is metélt... első reakcióként rászorítok a sebre, aztán a fájdalmat elnyomva megpróbálom megtalálni azt a bizonyos vért odabenn... és gyógyulásra gondolok. Hegesedésre. A sebre... a sebre, aminek baromira be kell forrnia, mert különben jelen vérszegény állapotomban ki fogok feküdni...
"Gyógyulj, gyógyulj...!"

2010 december 20. kedd este 22:35
Detroit – A birtokon.

- Már sejtem – válaszol kurtán.
…..

Első szóra elengeded, és félrehúzódsz. S mire felnézel a csuklón látott seb, már nincs sehol.
- Most nagyjából megkaptad azt a mennyiséget, amit a szervezetedben úgymond raktározni tudsz. – szólal meg újra, miközben a másik karján is feltűri az inget lassan, komótósan.
- A vér arra szolgál bizonyos esetekben hogy javítson a hiányosságokon. Például erőt kölcsönözzön, vagy teszem azt meggyógyítson sérüléseket. Erre te is tudod használni. Akaratod befolyással van rá, csak rá kell jönni a hogyanra. – fejezi be az ing tűrögetését, majd előre hajol és megfogja a jobb kezed.
- Figyelj oda a saját bensődre. – néz a szemedbe
- Érezd meg magadban a belőlem benned keringő vért és annak erejét. – duruzsol szinte nyugodt hangon.
- Vedd rá, kényszerítsd rá hogy neked adja a hatalmát
Majd hirtelen mozdul, szemmel követhetetlenül szinte, s csak azt érzed hogy elenged. Előbb a szemed fogja fel, hogy csuklódon éles szélű seb, melyből spriccelve tör elő a vér. A fádalom csak ez után mar beléd.
- Dolgoztad meg a vérem, hogy eltűnjön a seb! – hallod aztán Bernardo utasító hangját
- Akaratoddal bírd rá a tested, hogy meggyógyítsa önmagát!

2010 december 20. kedd este 22:30
Detroit – A birtokon.

Bólintok arra, hogy hihetetlen, bár a magyarázatában van némi ráció. A családalapítás témánál viszont már kiül rám egy enyhe a vitriolos félmosoly...
- Ennyire. Nem is hinnéd... mennyire.

De az elvonási tüneteknél már megvan a bibi - a jelek szerint nem csodaszer, hanem egy fajta... drog....
"Gratulálok Marion, megúsztad a morfinfüggést. Megúsztad idáig minden rohadt függés és szenvedélybetegség nélkül... most meg egy narkós dög lesz belőled, pont olyan szánalmas, mint a heroinosok, csak épp.. démonok vérére. Beültetett chippel... Hát, mindig van lejjebb, sose képzeld, hogy a mélyponton vagy, mert mindig, mindig van lejjebb..."

Aztán ahogy undorommal küszködve és félretéve az úrilányos fintorgást, ami amúgysem állna túl jól, a "cucc" nekiáll... kellemes lenni - veszedelmesen kellemes - már sejtem, hogy bökkenő van. Megkísért a kisördög valahol az agyam mélyén, hogy ne hagyjam abba... soha, soha ne hagyjam abba... de az elég szóra mégis összerezdülök, nyelek egy utolsót és elhúzódok, kezem a számhoz kapva, még mindig ízlelgetve azt ami mintha már hiányzott volna.
"Vér. Az ő... vére.... ez az... de... mi a franc, nem is emlékszem rá, hogy hiányozhatott? Vagy őmiatta? Mi a fene ez? Szedd össze magad Marion, ez paktum, legyél már végre üres, tárgyilagos és objektív, ne egy... kibaszott... öleb..."
Amikor utoljára ennyire szánalmas roncsnak éreztem magam, akkor kórházban feküdtem és kencék és kötések alatt rohasztották le a sérült felhámomat. Azt hittem, sosem fogom magam annyira pocsékul érezni - de most mégis...
"Pedig... tényleg van benne valami... jó... azaz... addiktív... ajjaj... hol lesz a még lejjebb?! Nem szabad megszeretni, nem, nem és nem... és Bernardot sem, pláne nem! VADKUTYA! Akkor vad legyél... mi a franc van velem?!"

2010 december 20. kedd este 22:30
Detroit – A birtokon.

Bernardo megingatja a fejét
- Hihetetlen hogy nincs semmilyen mellékhatása a vérnek? – emeli meg a szemöldökét.
- Ugyanis mindegyik hatást nevezhetnéd így is akár.
- Akárhonnan is nézed egyik sem szokványos, vagy közönséges, és mindegyik megmagyarázhatatlan. Legalábbis emberi elmével.
- Inkább próbáld meg magad számára úgy kategorizálni hogy hasznos, és kevésbé.
- Biztos nem egy öröm számodra hogy innentől fogva búcsút mondhatsz annak, hogy mint ember családot alapíts. – emeli fel a szemöldökét
- Vagy ennyire defektes a szociális mintád? – néz rád kutatón.
-A legrosszabb ami érhet a vérrel kapcsolatban hogy nem jutsz hozzá. – folytatja
- Ha pedig így lesz, a sovárgásod egy idő után leküzdhetetelen lesz és akadt már olyan aki képes volt megcsapolni egy vámpírt a véréért. Legalábbis megpróbálta.... – emeli meg a vállát
- Ez egyben veszélyes is, mivel ha kiürül teljesen a szervezetedből is, akkor a tested hirtelen akár egyik pillanatról a másikra is megöregszik, pontosan annyival amennyi időt szogálatban töltöttél. Ezt nincs aki túlélje még akkor sem hogyha ez az idő csak néhány év volt. – fejtegeti magyarázva.
Majd elédtárja a csuklót.
Előre hajolsz, és ajkaddal körbefogod a sebet. Ekkor kezd el áramlani a szádba a folyadék. A sürü és hűs, fémes ízü vér szinte perzseli a szád, mint mikor az igazán régi boron átsüt az érettség aromája. A vér izén is érzed az erejét. S bár némi undor is felzaklatja a gyomrod, másfajta érzést is felfedezel magadban. Szinte vártad hogy újra érezhesd ezt az ízt, de valahol mélyen magadban eddig ez nem engedted felszínre törni. Vagy nem sejtetted hogy ilyen közel lehetsz a forráshoz…
- Elég lesz. – hallod Bernardo halk hangját, máris megfosztanak az élvezettől….

2010 december 20. kedd este 22:20
Detroit – A birtokon.

Hallgatom a választ, ami nem válasz, hanem mellébeszélés; mellékhatásokról kérdeztem feketén-fehéren, még ha nem is a legildomosabb szót használtam...
"Mire rájövök, már késő?! Miért kell mindenre utólag rájönnöm..."
- Elnézést, de... szeretném tudni. Előre. Ha nem gond. A pofáraesésre nem lehet utólag.... felkészülni.

Aztán figyelem ahogy leveszi a pulcsiját és a karját készíti...
"Ugye nem..."
A jókora karom láttán elkerekedik kissé a szemem, bár a "teljes kép" után igazán nem meglepő, de azért... szokni kell. Aztán véráram.
"Basszus..."
Körbenézek nem akad-e az asztalon valami pohár, de a felém nyújtás meg a kortyoljak amíg nem szól eléggé... 'üvegből a sört' témának tűnik.
"Oké. Nem Drakula lettél, hanem Renfield... de a másik opció is vérivás lett volna. Basszus..."
A vértől ugyan cseppet sem irtózom, egyszerű, munkámmal együtt járó, természetes dolog, de beteges dolognak tartom elfogyasztani, mégha csodaszer is...
"Jó, a középkorban mi mindent meg nem ettek-ittak, amit csodaszernek hittek... ez csak... vér."
Nagy levegő, odahajolok és... iszok. Igyekszem nem öklendezni vagy hányni...